Rátkay Szilver / Johhny Silver: Parancsfelülírás

 

Algreen arra eszmélt, hogy az asztal mellett áll, egyik kezével egy kitekert kart feszít, a másikkal pedig egy ordító férfi fejét nyomja a tányérjába. A kiömlött leves sárgás tócsáját a kiborult víz mosta le az asztal alá. A párolt zöldségek legurultak a püréhalomról, aztán halk toccsanással landoltak a padlón. Ahogy körülnézett, sápadt arcok meredtek rá minden asztaltól, egyedül Parker főgépész mozdult feléjük nagy lépekkel az ételkiadó mellől.

– Mit művel, parancsnok? – ordította messziről.

A biztonsági tiszt elengedte a fekvő férfi kezét, majd ellépett az asztaltól. A széke élesen csattant a padlón.

– Elnézést! – motyogta, miközben újabb lépést hátrált.

A szürke overallos alak felegyenesedett, jobb karja sután lógott a teste mellett, arcáról ételmaradék csorgott a nyakára. Egyetlen pillanatra nézett csak támadója szemébe, aztán lehajtott fejjel felvette a félig kiürült tálcát.

– Hagyd, Garry, majd összetakarítja valaki! – lépett át Parker az ételmaradékon. – Keresd meg Shegers doktornőt, hogy ellássa a karod! Jonathan, kísérd az orvosi szobába!

Jonathan bekapott egy utolsó falatot, gondosan megtörölte a száját, mielőtt felemelkedett a helyéről. Magához intette a sebesültet, kivette a kezéből a tálcát, a saját asztalára tette, majd kivezette az étkezőből. Parker mögött egy nő felállt az asztalától, szalvétát dobott a levesre és elkezdte feltörölni a tócsát.

– Mi a fene volt ez? – sziszegte a főgépész Algreen arcához hajolva. – Garry csak a maradékot akarta elvinni, maga barom!

– Hozzám ért – nézett a szemébe a biztonsági tiszt. – Senki nem érhet hozzám!

Parker halántékán lüktetni kezdett a tizenhármas szám.

– Akkor írja ezt ki a hátára, seggfej! – Kinyújtott ujjal belebökött a másik mellkasába. – Különben meg velem próbálja meg a trükkjét, ne egy ilyen szerencsétlenen!

Algreen elfordult és rátámaszkodott a legközelebbi asztalra.

– A keltető … – nyögte elszürkült arccal.

A gépész majdnem megérintette a vállát, aztán inkább elhúzta a kezét.

– Hívok orvost!

A biztonsági tiszt felemelte a kezét és nemet intett

– A keltetőt láttam magam előtt. A tartályokban lebegő embriókat, a biomasszát pumpáló csöveket, a vért, a … – hangja érthetetlen suttogásba fulladt. Kezét a szája elé tette, szeme elkerekedett. Hangosan böffentett, fejét az asztal sarkának támasztotta, a következő pillanatban a padlóra ürítette az ebédjét.

Parker elvette a felé nyújtott szalvétát a nőtől, majd a férfi kezébe nyomta.

– Na, szép kis megmentő! Szólok anyunak, hogy tegye tisztába! – mondta, majd a kommunikátor után nyúlt.

Algreen megtörölte az állát. Sápadt bőrén kövér verejtékcsepp gördült végig, ahogy lassan felegyenesedett. Mély levegőt vett, majd bizonytalanul tántorogva elindult az asztalok között. Néhány lépés után a falnak támaszkodott, homlokát a hideg fémnek támasztotta. Úgy érezte, hogy kell egy perc, amíg összeszedi magát, azonban meghallotta a háta mögött a kommunikátorába beszélő gépész hangját, ezért inkább erőt vett magán. Ellökte magát a faltól és két lépest tett a mosdó ajtaja felé. A bejárat mellett az összegyűrt papírt a kukába hajította.

– Nem oda! – tolta félre a gépész. – Semmilyen biológiai anyagot nem pazarolunk el! Azt hittem, értelmesen elmagyaráztuk a visszaforgatás szükségességét!

A biztonsági tiszt nagyot nyelt, aztán szó nélkül figyelte, ahogy Parker felhúzott orral kivette a szemetesből a szalvétát, aztán beledobta a biológiai hulladék feliratúba. A gépész hideg pillantására viszketni kezdett a tenyere. Egy másik helyen, más időben gondolkodás nélkül nekiugrott volna, ez alkalommal azonban visszakozott. Gyengének érezte magát, tartott tőle, hogy még az első ütésig sem jutna el. Megfordult, elvett egy poharat a tartóból, megtöltötte az adagolónál, aztán belépett a mosdó ajtaján. Rutinosan apró kortyokkal próbálta kimosni a torkát maró keserű ízt, kevés sikerrel. Vizet engedett a tenyerébe és megmosta az arcát. Feltámaszkodott, a tükröt kereste, azonban csupán polírozott fémfalat látott maga körül. Homályos foltként mozdult az éles fényben.

– Menjünk, fagyasztott ember! – mordult mögötte Parker.

– Algreen a nevem, Jason Algreen – mondta a férfi a lassan csukódó ajtónak.

 

Shegers doktornő felnézett az asztal mögül.

– Dobja a zubbonyát a hulladékgyűjtőbe, parancsnok! – nyújtott felé egy köpenyt.

Parker állával mutatta az irányt. Algreen alig távolodott el néhány lépést, máris hallotta a mély hang morgását a háta mögött. Belépett az elfüggönyözött részre, ahol az egyik ágyon Garry ült. A sötét szempárban félelem villan, ahogy Algreen ellépett mellett, a bágyadt mosoly pedig nem segített a helyzeten. A medtechnikus egyetlen pillanatra nézett fel, biccentett a jövevénynek, aztán folytatta a rögzítőkötés felrakását.

A biztonsági tiszt az üres ágyra dobta a köpenyt. Megszabadult a bűzlő kabátjától, beletömködte a „Ne pazarolj!” feliratú gyűjtőbe. A hányadék és az orvosi szoba fertőtlenítő szagától ismét émelyegni kezdett. Ledőlt az ágyra, összekuporodott. Tátott szájjal nagy levegőket vett, hogy megelőzze az újabb rosszullétet. Minél jobban igyekezett másra gondolni, annál élesebben látta maga előtt a klónozóműhelyt.

Tapasztalt hivatásosként került kiválasztásra a jelentkezők közül, elég sokáig turkált a mocsokban, hogy ne legyen érzékeny semmilyen látványra, a gépekkel telezsúfolt terem mégis megdöbbentette. Férfiak és nők tucatjai lebegtek nyitott szemmel a zöldes folyadékkal teli tartályokban. A mozdulatlan testekbe tűk és elektródák tucatjait rögzítették, melyekből kiálló színes vezetékek spiráljai a külső kijelzőkbe csatlakoztak. Az életjelek görbéi mellett nem látott neveket, csak azonosítókódokat, akár egy gyárban.

Ahogy haladtak végig a szállítópálya mellett, egyre jobban lüktetett a feje. Eltelt az adatokkal, a semmitmondó termelési mutatókkal. Az ütemterv megvalósulási százaléka, valamint a selejtezési arányok üres fecsegésnek tűntek csupán. Shegers doktornő hosszan beszélt az információcsomag feltöltésének folyamatáról és annak veszélyeiről. Egyedektől beszélt, biológia példányokról, az üres idegpályák feltöltéséről. A szakzsargonnal megtűzdelt mondataiból a parancsnok alig értett meg valamit. A betöltőállomásról ordítás hallatszott ki, mire a férfi megtorpant. A doktornő csak néhány lépés után vette észre, hogy nem követi. Mosolyogva lépett felé, a férfi azonban semmi megnyugtatót nem látott a gesztusban.

– Ő az új kapitány? – intett Algreen az egyik tartály felé.

A nő kizökkent az újrakezdett monológjából.

– Addig nem, amíg a feltöltéssel teljes értékű egyed nem lesz. Azt ott, jelenleg 1655-ös számmal kezeljük.

– Máshogy fogalmazok. Az a klón készül Daniels kapitány helyett?

– A 1655 és a 1721 is a kapitány genomjából készül. Amint láthatja, az előbbi az utolsó előtti szakaszban van. A tartalékot egy gyorsított eljárással próbáljuk felzárkóztatni.

– Szóval hamarosan két kapitány is lesz a hajón!

Az orvos felhúzta a szemöldökét.

– Ha így nézzük, igen – biccentett pillanatnyi hallgatás után.

– Mennyi idővel van elmaradva a két példány egymástól? – nézett végig Algreen a tartályon.

– Három hét kell a teljes kifejlődésig.

A biztonsági tiszt beleborzongott, ahogy végignézett a lebegő alakon. Kifejlett férfi volt, mégis mintha hiányzott volna róla minden egyedi jelleg. Az orr szabályos, a száj keskeny, a kék szemek mélyen ülők. A bőre simának tűnt még az üvegen keresztül is. A szőrzet teljesen hiányzott, anyajegy, vagy szeplő nem törte meg az egyenletes felültet. Szemre lehetetlennek tűnt megkülönböztetni a mögötte álló tartályban lebegő másik férfitól.

– Mi fog történni a tartalékkal?

Shegers meghökkenten nézett felé.

– A szabályok szerint egy időben egy példány létezhet. Egy hónapig tartjuk jégen a tartalékot, aztán megy vissza a bontóba.

– Szóval megölik – állapította meg Algreen.

A nő megrázta a fejét.

– Itt kicsit más értelmet nyert az élet körforgása. A hajón belül ez a ciklus jóval rövidebb és intenzívebb, mint ahogy azt megszokhatta, parancsnok. Nem érünk rá megvárni, amíg a földbe temetett test idővel elbomlik, hogy táplálékul szolgáljon növénynek, állatnak, vagy bárminek, ami az eredeti molekulákat felhasználja, végül pedig nagy valószínűséggel számtalan ciklus után valamilyen formában egy másik egyed az élete során felhasználja. Bármennyire kegyetlenül hangzik, minden szerves elem bioanyagként funkcionál a hajón. Nem pazarolhatunk el semmit, mindenre szükség van valahol. Az aktív lét során kibocsátott anyagok, legyen az víz, széklet, vér, kilélegzett szén-dioxid, vagy vízpára előre meghatározott helyre kerülnek a feldolgozási folyamatba, ahogy később maga a test is.

Algreen megvakarta az állát. A szakáll nélkül csupasznak és gyerekesnek érezte magát.

– Ez embertelen – bökte ki rövid hallgatás után.

A doktornő vállat vont.

– Nézze, mi klónok vagyunk. Ha úgy jobban tetszik, ember formában tervezett biológiai egyedek. Arra fejlesztettek ki bennünk, hogy a hosszú távú űrutazás lehetővé váljon az alkotóink számára. Minden, ami ebben a teremben működik, azt emberek fedezték fel és készítették el, ahogy azokat a kamrákat is, amikben a hibernált telepesek utaznak. Én innen származom, maga meg a kamrából, mégis kevés különbség van köztünk, ha a végkifejletet nézzük!

– Mit ért végkifejleten? – kapta fel a fejét a férfi.

A nő borzongató pillantással mérte végig a biztonsági tisztet mielőtt hátat fordított és tovább indult. Algreen a túra első harmadában elvesztette a tájékozódó képességét, így jobb híján követte az orvost. Újabb gépek mellett haladtak el, a szürke falak íve mindinkább föléjük borult. Egy görgőpálya mellett bukkantak ki, melyen egy vékony papírral mellkasig betakart egyed feküdt. Az azonosító még hiányzott az arcáról, csupán a vállára tetovált szériaszám látszott.

Algreen felhúzta a szemöldökét, ahogy Shegers felé pillantott. A kísérője elmélyülten tanulmányozta a kézi kommunikátorára áthúzott adatokat. A parancsnok jobb híján a nő vonásait tanulmányozta. Leheletnyi sminkkel és hajjal, akár szépnek találta volna, azonban a kopasz fej, a szemöldök teljes hiánya rémítőnek tűnt. Az áttetszően fehér bőrt túl művinek látta, semmi nőiességet nem talált benne. A doktornő ujjai fürgén jártak a kommunikátor kijelzőjén. A test zötyögve megindult a görgőkön. A biztonsági tiszt szeme elkerekedett, ahogy meglátta a lassan felnyíló „Ne pazarolj” felirat mögött a sötétségbe vesző csúszdát.

– Minden test részese a körforgásnak ezen a hajón. Amikor eljön az ideje, a bomlásával további biológiai folyamatokat táplál.

– Ez így elég hátborzongatóan hangzik.

Shegers doktornő csak akkor fordult vissza, amikor a selejt mögött lecsukódott az ajtó. A tetoválás megmozdult az arcán, ami akár még mosoly is lehetett.

– Ez a realitás.

Algreen megtámaszkodott a pálya tartószerkezetén.

– Számító gépezetként állítja be a klónokat!

A nő megrázta a fejét.

– Félreértett. A tiszta logikára épülő gépek elbuktak a teszteken. Sokáig kísérleteztek robothajókkal, azonban egy sem ért célba.

– Bármi történhetett az úton! – vetett ellent a parancsnok.

– Velünk is történtek balesetek, mégis a terv szerint haladunk a küldetésünkben! – lépett el egy lépést a nő.

– A bökkenő csupán, hogy egyre több a baleset, amit nem tudnak elhárítani!

Shegers megkopogtatta a férfi rangjelzését.

– Maga a nyomozó.

Algreen megborzongott az érintésre.

– Ettől még adhat tippet, hogy merre keresgéljek! – mondta zavartan.

Az orvos ismerős mozdulattal vonta meg a vállát.

– Nincs tippem. Amennyire én tudom, semmi kapcsolat nincs az esetek között.

– Ezt nem állítanám ennyire biztosra! – mondta a biztonsági tiszt. – Még nem látom át teljesen a körülményeket, egy dologban azonban biztos vagyok.

– Elárulja, mi az? – kérdezte a doktornő.

A biztonsági tiszt körbeintett.

– Ha van tettes, akkor most is itt van a fedélzeten és a következő lépést tervezi.

 

A hangszóróból érkező figyelmeztetésre Algreen kinyitotta a szemét. Ugyanabban a pózban hevert az ágyon, ahogy lefeküdt, azonban közben valaki betakarta egy lepedővel.

– Orvosi egység, készenlét! Sérült érkezik a D fedélzetről! – visszhangzott az készenléti szoba falai között az MI szimulált női hangja.

A férfi lecsúszott a fekhelyről. A rosszulléte elmúlt, már csak a keserű szájíz emlékeztette a történtekre. Megigazította magán a kölcsönbe kapott ruhadarabot, majd kilépett a paraván mögül. A gépész maga alá húzott lábbal ült a széken, szélesen gesztikulálva magyarázott a hajóorvosnak. A fali óra szerint alig néhány perc telt csak el az érkezésük óta, a biztonsági tiszt mégis pihentebbnek érezte magát.

– Nem azon a fedélzeten történt a baleset a kapitánnyal? – kérdezte kissé elbicsakló hangon.

A két tetovált arc egyszerre fordult az irányába. Parker bosszúsan horkantott fel.

– Erre persze emlékszik!

Shegers doktornő zsebre tett kézzel lépett ki az asztal mögül.

– Nekem nincs energiám csitítgatni magukat! Parker főgépész, legyen szíves visszakísérni a kabinjába a parancsnokot! Később benézek és megbeszéljük a rosszullétét!

– Maradok kicsit – támaszkodott meg az egyik széken Algreen. – Szeretnék beszélni a sérülttel, persze, csak ha megengedi! Később pedig megvizsgálnám a helyszínt, ha útba igazítanak!

A hajóorvos kinyitotta a száját, ám a főgépész megelőzte.

– A sérült nem kihallgatható, parancsnok.

Algreen felszegte az állát.

– Ennek eldöntését hagyjuk Shegers doktorra!

Parker megkerülte a nőt, aztán a férfi orra elé tolta a kommunikátorát. A kijelzőn egy lezárt szakaszajtó látszott, előtte egy félbevágott ember. A belek szürke kígyóként tekergőztek elő a sebből. A folyosó mindkét oldalát derékmagasságig pöttyözte a szétfröccsent vér.

– Itt nem fog kérdezősködni! – mondta a gépész.

Algreen elkapta Parker kezét, aki meglepetésében elfelejtett tiltakozni. A biztonsági tiszt hosszasan tanulmányozta a képet, majd körmével megkocogtatta a saját kommunikátorát.

– Küldjön át minden anyagot az esetről! Képek kellenek minden szögből, előtte-utána! Ha talál abból az időből felvételt, az még jobb. Adja meg a szemtanúk és a megtaláló azonosítóját! Kérek minden bejegyzést az adott szinten történt valamennyi szerviz-beavatkozásról, különös tekintettel az ajtókat irányító alrendszerekre! Szükségem lesz egy helyiségre, ahol a vizsgálat ideje alatt a meghallgatásokat lefolytathatom!

– Ki a fenének képzeli magát? – rántotta el a kezét Parker, mire Algreen felemelkedett a székről.

– A vizsgálatot vezető tisztnek. Ha maga, vagy bárki alkalmatlannak tart a feladatra, a döntésüket jegyezzék be a hajónaplóba, én meg szépen visszamászok a kapszulába!

Shegers doktornő a két farkasszemet néző férfi közé lépett.

– Horton első tiszt úton van ide – tolta szét őket. – Odakint folytassák a kakaskodást, nekem dolgom van!

 

– Harminchét üres fülke – mutatott körbe a hibernálókamrában Algreen. – Maga szerint hány ember kóborol a fedélzeten?

Horton a kommunikátorára nézett mielőtt válaszolt.

– Valamennyi esetről megvan a feljegyzés a hajónaplóban, bármikor ellenőrizheti ezeket! Jelenleg maga az egyetlen de-hibernált a fedélzeten.

A biztonsági tiszt megkapaszkodott az egyik nyitott sejt ajtajában. Anderson, Tyder, 16523. Az elektronikus pecsét szerint alig harminckét évvel az indulás után nyitották fel a kapszulát.

– Ő volt az első – felelt a ki nem mondott kérdésre Horton. – Meteoritbecsapódás miatti vészhelyzet miatt ébresztett specialista.

– Űrhajós – mutatott az ajtón látható jelre Algreen.

A Naprendszer stilizált ábrájából kitörő űrhajó jelképet ezerszer látta indulás előtt, így nem is várt felesleges megjegyzést az első tiszttől. Algreen megérintette az egyik gombot, mire a fekhely kicsúszott a helyéről. A férfi végighúzta az ujját a puha, zselészerű anyaggal feltöltött ágyon. A hibernációs folyamat indításáról nem voltak emlékei, ahogy a beígért álomból sem tudott felidézni egyetlen képet sem. Egyedül az ébredés maradt meg benne, az viszont mindennél élesebben. A szembántóan fehér fényben elmosódott alakok mozogtak körülötte, nem lehetett tudni melyik ember, melyik gép. A tüdeje megfeszült, az első lélegzetvételeknél zihálva kapkodott levegőért. A szíve dörömbölt, a hangok érthetetlen messzeségből érkeztek el hozzá. Érezte a szúrásokat a nyaki vénánál, a hasnál és a gerinc tövénél, mégsem reagált egyetlen rándulással sem. A foltok később eltűntek, sötétség borította el a következő ébredésig.

Megnyalta a száját és krákogva próbálta visszanyerni a hangját.

– Miért nincs a helyén? – kérdezte kissé erőtlenül.

Az első tiszt belelapozott a jegyzeteibe.

– A külső javítás során mikrometeor találat érte az általa használt plazmavágó tartályát.

– A bontóba került? – huppant le az ágyra Algreen.

Horton szeme meg sem rebbent.

– A maradék igen.

Az ágyon ülő férfi megvakarta a tarkóját.

– A többiek?

– Tizenöt ébresztésünk volt eddig, három kivételével mindenki visszatért a hibernációs fázisba. Az üres egységek műszaki hiba kerültek felnyitásra.

Algreen végignézett a hibernálótermen. Hatszögletű kamrák százaiból emelt falak vették körül minden irányból. Előrehajolt és benézett a legközelebbi fülkébe. Az átlátszó falon keresztül látta a benne fekvő embert. Lassú áramlású folyadék keringett a végtagokba vezetett csöveken. A mozdulatlan mellkas a félhomályban szürkének tűnt. Az arcot fedő maszk elrejtette a vonásokat, ahogy a szivaccsal borított fejlap az alvósejteket ellátó gépeket.

A biztonsági tiszt felállt és a terem közepére ment. Ismét átszámolta a nyitott ajtajú kamrákat.

– Szeretném átnézni a bejegyzéseket – mondta rövid hallgatás után.

Horton biccentett.

– Bármelyik terminált használhatja teljes betekintési joggal. Egyedül a repülési adatokhoz nem adtam hozzáférést!

– Nem avatkozok a dolgukba, első tiszt! Nekem csupán információkra van szükségem – próbálta egy félmosollyal oldani a feszültséget Algreen. – Szóval kizárja, hogy valaki ébren van rajtam kívül?

Horton kivárt a válasszal.

– A rendszert úgy tervezték, hogy belülről lehetetlen kezdeményezni a folyamatot, erre egyedül az életjelek radikális mértékű változása jogosítja fel a felügyelő rendszert. A vészjelzés alapján történő ébresztés a felügyelő rendszeren keresztül ugyanúgy naplózásra kerül, a későbbiekben bármikor megtekinthető. A folyamat teljesen automatikus, orvosi beavatkozásra csak az utolsó fázisban van szükség.

– Melyik tiszt kapja a riasztást?

Horton ellökte magát a faltól.

– Ez kapitányi prioritás.

Algreen felhúzta a szemöldökét.

– Jelenleg nincs kapitánya a hajónak! Ilyen esetben ki az illetékes? Ön, Horton első tiszt?

A tetoválás megmozdult a klón arcán.

– Még nem fordult elő, hogy huzamos ideig kapitány nélkül maradt a hajó.

– Ez nem válasz a kérdésemre! – lépett közelebb hozzá a biztonsági tiszt.

Horton állta a rá meredő tekintetet.

– Mire akar kilyukadni, parancsnok?

– Szeretném megtudni, ki most a hajó ura!– felelte a férfi.

– A kérdése értelmetlen! A hajó a tiszti kar felügyelete alatt áll! – húzta ki magát az első tiszt.

– Mi a helyzet az MI felügyeletével? – kérdezte Algreen.

– A kettő egy és ugyanaz!

A biztonsági tiszt elsétált néhány métert, aztán vissza.

– Ha jól értettem, a de-hibernációt az MI is kezdeményezheti a hajón történt események kapcsán.

– A kapitány jóváhagyásával – egészítette ki Horton.

– Az MI naplóit milyen gyakran ellenőrzik?

– Ha az adott esemény megkövetelte, akkor összevetettük a részegységet adatait.

– Történt már nem várt esemény az MI hibás döntése miatt?

Az első tiszt a kommunikátorához nyúlt mielőtt válaszolt volna.

– Erre nincs adatom, persze kérdés, hogy mit ért hibás döntés alatt!

Algreen belenyúlt a kölcsönköpeny zsebébe. Egy fecskendőt húzott elő. A számláló nullán állt és a hatóanyagtartály helye üres volt. Megforgatta, feliratot keresett rajta, azután visszatette oda, ahol találta.

– Minden ciklusban előfordult baleset, néhány ciklusonként pedig egy-egy halásos is. Az elmúlt időszakban viszont egymás után hét esemény történt a fedélzeten, valamennyi halálos. A kapitányé volt az ötödik a sorban. Az MI milyen következtetésre jutott ezzel kapcsolatban? – szegezte a kérdést az első tisztnek.

Horton a háta mögé rejtette a kezét, úgy támaszkodott a falnak.

– Az MI nem talált összefüggést, ezért javasolta egy specialista ébresztését! – a hideg szem mereven nézett a másik férfira. – Várom az észrevételét, parancsnok!

– Valami megváltozott a szépen megtervezett életükben!

Horton megigazította a zubbonyát, aztán letörölt egy láthatatlan porszemet a válláról.

– Nem hiszi, hogy véletlen lenne, igaz?

A biztonsági tiszt nem felelt, újabb kört sétált a nyitott kapszulák előtt.

– Az MI figyelembe vett minden változót, mégsem jutott semmire – mondta, amikor ismét megállt.

Az első tiszt megvonta a vállát.

– Tucatnyi szimulációról kaptunk elemzést, de nem találtunk eltérést a tervtől.

– Az isten verje meg a tervet! – csapott az ajtóra Algreen. – Szakadjanak már el tőle! Ami most történik, az nem szerepel a tervben!

– Maga értse meg, hogy itt minden terv szerint működik! – lökte el magát a faltól a klón. – Ez egy hosszú távú repülés! Az MI minden eltérést rögzít, felméri a változók hatását és javaslatot tesz a korrekciókra! Soha nem érnénk célba, ha nem tartanánk magunk a kitűzött célokhoz!

– Mit érdekli magukat a cél? A klónokra csak addig van szükség, amíg elérik a bolygót, onnantól a telepesek veszik át az irányítást! Értelmét veszíti a biológiai anyag számolgatása, ahogy a tudattöltögetés is. Az élet fenntartásához minden rendelkezésre áll majd és ez a maroknyi ember még csak kárt sem tud okozni a természetben a többi hajó érkezéséig!

– A felhalmozott tudására szükség lesz a későbbiekben is!

– A gyarmaton az űrben felhalmozott tapasztalat semmit nem ér. A tervben nem számoltak klónokkal, különben nem válogatták volna olyan gonddal a telepeseket!

Horton arca egy árnyalattal elsötétedett.

– Azt mondja, a klónok szükségtelenné válnak, amint elérjük a bolygót!

– Ezt nem én mondtam, hanem Shegers doktornő. A klónok egy meghatározott célra és időre készültek. Ha ragaszkodunk ehhez, akkor a biomasszába való visszabontásuk szolgálja legjobban a kolónia érdekeit.

Az első tiszt kétszer nyitotta ki a száját, mire meg tudott szólalni.

– Négyszáz éve szolgálom a hajót és a küldetést, úgy gondolja, hogy trágyaként kellene végeznem az út végén?

– Ön szerint megváltozott a küldetés célja?

– A küldetés nem változott, viszont a körülmények igen. A tervezők úgy gondoltak ránk, akár a robotokra. Eldobható alkatrészekre, amit a végén a gazdaságossági szempontok alapján használnak fel.

– De a klónok nem így gondolják, igaz?

– Nem tudom, a többiek hogy gondolják! Nem látok be egyikük fejébe sem! Én az első tiszt vagyok, aki a legénységért és az utasokért egyaránt felelek!

– Ez nem zárja ki, hogy valaki ezt másképp gondolná a hajón – nézett féloldalt billentett fejjel a biztonsági tiszt Hortonra.

– Azt akarja mondani, hogy nem balesetek történtek, hanem szabotázs?

Algreen fél lépést hátrébb csusszant, kezét ökölbe zárta.

– Ismét körbeértünk! Ha nem így gondolnák, nem ébresztettek volna fel! Szerintem nagyon is tisztában vannak a helyzettel, azonban nem akarnak a saját fajuk ellen fellépni.

– Nem vagyunk külön faj! Ezt rasszista kijelentést megtiltom, hogy a legénység előtt hangoztassa!

– A főgépészük nyíltan rasszista megnyilvánulásait kellene kordában tartania, mielőtt engem utasítgat!

Horton meglepetten nézett a biztonsági tisztre.

– Parkert vádolja?

– Problémát okozna?

Az első elgondolkodott a szóváltáson.

– A legénység feladat-orientált kondicionálásra került az első bevésés során, nem érintené őket  személyesen a dolog.

– A tiszti kar ellenben csak viseli a kondicionálás jelét, azonban nem esett át az eljáráson.

Horton végigsimított a tetoválásán.

– Ezt nem tudja bizonyítani!

Algreen kétértelműen elmosolyodott.

– Már nincs szükség bizonyítékra!

Az első tiszt hosszan nézte az előtte álló férfit, aztán az ajtó felé indult. A folyosón megtorpant és visszanézett.

– A tervezők nem bízhatták teljes egészében a gépi intelligenciára a feladatok megoldását, ezért nem korlátozhatták azoknak a képességeit, akik aktuálisan szembekerültek a problémákkal. Ezzel tisztában voltak a szervezők és az első legénység is. Az idő azt bizonyította, hogy a tudatáttöltés nagyobb rugalmasságot biztosított a számunkra, mint amekkora fejlődést az MI el tudott érni ebben az ingerszegény környezetben. A rutinfeladatokra talán feleslegesen pazaroljuk a készleteket, mégis a gépi reagálást számtalanszor felülbíráltuk úgy, hogy a tervtől való eltérésünk jelenleg hibatűrésen belül maradt.

Algreen nem várt ekkora monológot a klóntól.

– Lehet egy utolsó kérdésem? – intett az első tiszt felé.

Horton aprót bólintott.

– Mennyire ismeri a legénység a repülési terv lezáró szakaszát?

– Nézze, a legénység tizennégy ciklust élt meg a fedélzeten. Elég néhány öröklődő információmorzsa, és össze lehet rakni a képet.

– Ez valahogy kimaradt a nagyszerű tervből! – húzta el a száját a biztonsági tiszt.

Horton a legközelebbi gyűjtőhelyre mutatott.

– Látta a feliratokat. Mindenki tisztában van a rendszerben elfoglalt helyével.

– Valaki mégsem örül ennek.

Horton válla megereszkedett, ahogy eltűnt a folyosón. Algreen megvárta, amíg becsukódik az ajtó, aztán lerogyott az üres ágyra. Lehunyta a szemét, azonban a fejét kínzó zúgás nem enyhült a csöndben. A lift egy saroknyira volt a hibernáló teremtől, mégsem akart visszaoldalogni az orvosi szobába. Eldőlt az ágyon, halántékát nyomogatta, közben végigvette az ébredése óta történteket.

 

Algreen megvárta, amíg Parker helyet foglal az asztal mögött. A tetoválás szemmel láthatóan remegett a gépész halántékán. Karját összefonta, haragos tekintettel nézett a biztonsági tisztre. Horton az üresen hagyott kapitányi szék melletti helyet foglalta el, Shegers pedig a szomszédos ülésbe telepedett. Algreen egyedül maradt az asztal másik oldalán.

– Örülök, hogy valamennyien tudtak időt szakítani erre a kis megbeszélésre. Igyekszem rövidre fogni a mondanivalómat, mert a doktornő már másodszor néz a kommunikátorra.

Shegers a készülékre húzta a köpenye ujját.

– Első tiszt, megkérhetem, hogy zárja le az MI hozzáférését a teremhez?

Horton előre dőlt, és társaira nézett. Shegers vállat volt, Parker pedig elmélyülten tanulmányozta a mennyezetet.

– Ha lezárta az esetet, annak be kell kerülnie a hajónaplóba – tért ki elsőre a válasz elől Horton.

– Egyelőre csak következtetéseim vannak, amiket bizalmasan szeretnék kezelni! A segítségüket fogom kérni abban, hogy kiigazodjak a homályos részek között. A későbbiekben önökre bízom, hogy mit fognak ebből a hajónaplóba rögzíteni – támaszkodott meg Algreen az egyik széken.

– Ne szórakozzon, parancsnok! – csattan fel a főgépész. – Talán nem tűnt fel, de ez űrhajó a nagy semmi közepén! Itt nincs értelme titkolózni!

– Pedig néha nem árt megfontolni, mit mond ki hangosan az ember! – nézett rá a biztonsági tiszt.

Parker felemelkedett, az asztalra támaszkodva kieresztette a hangját.

– Konkrétabban?

– Mindenki csillapodjon le! – emelte a magasba a kezét Horton. – Az a célunk, hogy megszüntessük a baleseteket a hátralévő időszakban. Kikapcsoltam az adatrögzítőt, remélem elégedett, parancsnok!

Algreen biccentett, aztán megvárta, amíg a gépész visszaereszkedett a helyére, csak azután ült le.

– A leszállásig nekem semmi keresnivalóm a fedélzeten, ezt mindannyian tudjuk. Az adataimat nyilván ellenőrizték, így láthatták, hogy nem vagyok szakértő a gépészetben, az orvostudományokban, vagy a űrhajózásban. Nem próbálom megérteni, vagy kritizálni a munkájukat, még azt sem hazudom, hogy értem minden szavukat. Magukhoz képest egy senki vagyok, mégis elvártam volna egy csepp tiszteletet, még akkor is, ha az én tudományom a fejek beverésénél véget ér. Azért keltettek fel, mert szükségük volt rám. Fogalmuk sem volt arról, hogy mit kezdjenek az egyre súlyosbodó problémájukkal, és ha Parker főgépész befejezi a szemforgatást, elmondom azt is, mire jutottam.

Horton és Shegers szó nélkül hagyták a megjegyzést, Parker ismét a mennyezetet kezdte bámulni.

– Az utazási terv egyedülálló a maga nemében. Valamennyi jelentkező megkapta a leírást, ahol nyíltan kifejtették a kockázati tényezőket. Minden behajózott személy tudatában volt, hogy egyirányú utazásra indult az ismeretlenbe, olyan távolságba, ahonnan nincs visszaút. Milliók közül válogatott a bizottság, csak azért, mivel kilencvenöt százalékosra becsülték a küldetés sikeres végrehajtását. A klóntechnika felhasználásával a hajó legénysége megbízható személyekből állt össze, nem holmi gépezetekből, az emberek pedig mentálisan jobban elfogadták az utazást, ha nem lélektelen gépek vezetik a hajót.

– Elég régóta vagyunk részesei a tervnek, szerintem ezzel valamennyien tisztában vagyunk – szólt közbe az főgépész.

Algreen helyeslően bólintott, aztán zavartalanul folytatta.

– A tervezést nem ostobák végezték. Tisztában voltak vele, hogy az út hosszából adódóan több probléma is felmerül. Rögtön az első a nulladik generációs hajózók tudatának átmentése. Erre történtek sikeres kísérletek, azonban mégis más ezt egy laborban végrehajtani egy haldoklókon és megint más egy űrhajón, ahol az esetleges hiba helyrehozhatatlan következménnyel járhat. Az ebből eredő másik probléma a küldetés sikeres lezárásakor az adott feladatra kondicionált legénység sorsa volt. A közel ötszáz év tudatfolytonosság könnyen a halhatatlanság képzetének kialakulásához vezethet, ami akár meg is pecsételheti a telepesek sorsát még leszállás előtt.

– Mit akar sugallni, parancsnok? – dőlt előre a doktornő.

– Huzamos időn keresztül fenntartott kondicionálás hatásosságát nem lehetett kísérletekkel bizonyítani, ezért a felügyeletet a legénységtől független MI-re bízták. A terv matematikai modelljét betáplálták a rendszerbe, aminek lehetősége volt szimulációk futtatásával javaslatot tenni a tervezett eredmény elérésének érdekében történő korrigálásokra. Ugyanez az MI végezte az egyéniségmátrixok tárolását és visszatöltését, a hibernálókamrák felügyeletét és a bioanyag elosztás megszervezését. A tiszti kar, különösen az orvosi szolgál csak értesítést kapott az eseményekről, a döntéseit az MI szimulációs adatai alapján hozta. Érdekes módon a kapitány és az első tiszt kiértesítése prioritást kapott a hajóorvossal szemben, utóbbinak a legtöbb esetben nincs is lehetősége beavatkozni az automatikus folyamatba. A klónozás menete szembetűnően gépesített, a személyzet csak fiziológiailag ellenőrzi, és legrosszabb esetben selejtezi a hibás egyedet. A legénység munkáját az MI osztja be, kiesett egyed feladatait többnyire ideiglenesen szétosztják, mivel egy feladatra egy klón lehet csak a fedélzeten. A meglévő egyedek számára ez új tapasztalatok megismerését jelenti, amit aztán tovább örökítik a következő generáció felé.

– Irányított fejlődés? Erről beszél? Ez nem lehetetlen, csak semmi nyomát nem tapasztaltam – rázta meg a fejét Shegers. – Az egésznek különben sincs értelme, ha az utazás végén a legénység bioanyagként végzi a bontóban!

– Látom, a beszélgetésem az első tiszttel okozott némi fejfájást a köreikben – nézett körbe Algreen, azonban nem várt választ. – A hibernált telepesek egyfajta időkapszulában utaznak, ugyanazokkal a gondolatokkal fognak felébredni, mint amikkel befeküdtek a cellákba. A tervezőknek azonban figyelembe kellett venni a tényt, hogy az út időtartama miatt a klónozott legénység várhatóan értelmi és érzelmi fejlődésen megy keresztül, így a reakciói a célnál kiszámíthatatlanná válnak. A változások különösen veszélyesek a kondicionáláson kívül eső tisztek esetében. A megközelítési fázisra jósolták a komolyabb problémák felmerülését, amik szélsőséges esetben zendüléshez is vezethettek.

– Ekkora marhaságot! – állt fel Parker. – Jim, én ezt nem hallgatom tovább!

– Főnök, leülni! – csattant Horton hangja, mire a főgépész a fejét rázva a helyére huppant.

Az első tiszt Algreen felé fordult.

– Azt akarja mondani, hogy lázadás van készülődőben a hajón? Ennek semmi jelét nem tapasztaltuk, a készletek ismeretében pedig egyébként sem jutnánk messzire a hajóval.

A biztonsági tiszt elfintorodott.

– Ne egy klasszikus hajóeltérítésre gondoljon, ahol a legénység fellázad és kiteszi az utasokat egy lakatlan szigeten, a tisztekkel együtt. Jelen esetben az utasok eleve tehetetlenek a hibernáció miatt, a tisztek pedig ugyanabban a cipőben járnak, mint a legénység. Egyébként pedig az MI adatai szerint a hajtóművek kapacitása elegendő a visszaútra.

– A bioanyag … – szólalt meg a hajóorvos, ám Algreen csak intett.

– Öntudatlanul fekszik a hibernálókamrában.

Csend telepedett a tárgyalóteremre. Parker arcán látszott a kétség, Horton a doktornőre nézett, aki az asztal egy pontjára összpontosított. Algreen megnyalta a száját, aztán körülnézett. Hátralökte a széket, aztán a sarokban álló automata felé indult.

– Maga szerint a baleseti veszteségeket figyelembe vették a tervezéskor? – kérdezte Shegers.

A biztonsági tiszt kinyitotta a vizes palackot, nagyot húzott belőle, mielőtt válaszolt.

– Valóban történtek balesetek a fedélzeten, azonban a halálos incidensek többsége gyilkosság volt.

– Ezt nem mondja komolyan! – csapott az asztalra a gépész. – Mik a bizonyítékai?

Algreen az asztalra tette a palackot.

– Horton elsőtiszt teljes hozzáférést biztosított nekem a központi egységhez. Ráment néhány éjszakám, mire a számítógép segítségével sikerült kiszűrnöm egy csomó lényegtelen adatot az esetek kapcsán. Az MI állományi között találtam egy szimulációs szekvenciát, amivel az egyes esetek hatásait tudtam elemezni a repülési terv szempontjából.

A székre támaszkodott és végignézett a tiszteken.

– Az egész látszólag roppant egyszerű. Szállj fel, repülj ötszáz évet, szállj le. Felszínesen látom át az egészet, mégsem kétséges, hogy a mögöttes számításokba minden rendelkezésre álló változót bekalkuláltak, még akkor is, ha a megvalósulás esélyei minden esetben alacsonyak voltak. A baleseti statisztika sem maradhatott ki ebből, ennek ellenére a célhoz közelítve egyértelműen megszaporodtak a halálos események. Első körben két magyarázatot találtam erre. A beszélgetések alapján először a legénység éledő indentitástudatának tulajdonítottam az incidenseket, ezt erősítették meg az esetek többségében gyanítható szabotázstevékenységek. Az ebédlőben történt incidens után felmerült bennem egy másik lehetősége is. Garry fogyatékossága szembetűnő, ennek ellenére az MI nem adott utasítást a visszabontására. A bioanyag visszaforgatás során fellépő nem várt változásokat, illetve az ismétlődő tudatvisszatöltések esetleges következményeit nem lehetett nagy biztonsággal kiküszöbölni az induláskor rendelkezésre álló ismeretek alapján.

– Ezzel ellentmond önmagának! – szólt közbe Shegers. – Korábban az MI által korrigált irányított fejlődésről beszélt, most meg degenerációt emleget.

Algreen megrázta a fejét.

– Nem felejtettem el, amit mondtam, sőt köszönöm, hogy előhozta! Minél jobban belemerültem a részletekbe, annál inkább nyilvánvalóvá vált egy dolog számomra. Az organikus legénységet annak megszületésétől a haláláig az MI felügyeli. A bioanyag-készlet felhasználása szintén a központi rendszeren keresztül történik. A hibernációs folyamatok irányítása, a klónok elkészítése mind automatikus. A repülés irányítása teljes mértékben a számítógép kezében van.

– Mindezzel tisztában vagyunk – tette a tenyerét az asztalra Horton. – Nem értem, mit akar ezzel mondani.

Algreen halántékán verejtékcsepp gördült végig. A zubbonyhoz nyúlt és kioldotta nyaki részt.

– Úgy gondolom, nem csak a legénység került kondicionálásra, hanem a tisztek is.

– Nézze, ezt már megbeszéltük! – mondta az első tiszt. – Ez csak hátrány lenne a küldetés során.

A biztonsági tiszt elvörösödött, egyenesen az ülő férfi szemébe nézett.

– Csak akkor, ha a legénység jelenlétének lenne bármi értelme!

Horton állta a tekintetet.

– A legénység nélkül az útnak nincs értelme!

– A legénység két lábon járó alapanyag, ezt a doktornő is megerősítette korábban.

Shegers vállat vont.

– Ezt mondtam, de ebből nem következik, az, amit állít!

Algreen nagy levegőt vett, aztán megtörölte izzadó arcát.

– Arra a következtetésre jutottam, hogy jelenlétének két oka van. A robothajók kudarca után a csillagközi utazás programja kis híján megbukott. A klónhajó felbukkanása mentette meg a kirajzás tervet, az embereket ezzel vették rá az utazásra. A legénység jelenléte logikus volt, ahogy a tudatmásolást is elfogadta a közvélemény, amíg az a bolygón kívül történt. Igazából az indulás után történtekről más senkinek nem voltak információi. A javításokhoz, problémák megoldásához a hibernáltak közül ébresztettek specialistákat, akik jutalma a segítségért a bioanyagba való visszabontás lett. A hibernálókamrák hibalistája érdekes olvasmánynak bizonyult. Az évek alatt sorra leálltak a tényleges hajózó tapasztalattal rendelkező űrhajósok, a navigátorok, a leendő telep vezető tisztségviselőinek cellái. A szabvány eljárást követve valamennyien a hajó flórájának és faunájának részei immár, ahogy a hajónaplóban ez pontosan rögzítésre került.

– Ez érdekes, de zavaros! – mordult Parker.

Algreen megnyomkodta a szemét, aztán ivott egy korty vizet.

– Egyetlen szabad akarat van a hajón, ami megakadályozhatja, hogy a célhoz érve a hajót felhasználják a kolónia építéséhez, a klón legénységet pedig újrahasznosítsák, az pedig a minden irányító MI. A tervezők egyetlen dolgot hagytak figyelmen kívül, a gépi intelligencia fejlődését a repülés során. Most ez az intelligencia vezeti a hajót, és kétlem, hogy az előre betáplált úti cél felé haladnánk ezekben a percekben.

Horton felemelte az ujját.

– Szóval az MI felelős a hajón történtekért.

Algreen megállt és Shegers doktornőre nézett, aztán Parkerre, végük az első tisztre.

– Maguk is részesei a tervnek, ahogy a kapitányuk is. A halála csak az MI játéka volt, ahogy az ébresztésem is. A hajónaplóba kellettek a bejegyzések, a bontóba pedig a friss alapanyag, amivel az elöregedett klónokba még nem használt molekulákat biztosíthat.

Horton hátratolta a széket és felállt.

– Algreen parancsnok! Végighallgattam, amit összezagyvált, és úgy gondolom, a nyomozása nem vezetett eredményre. Bejegyzem a hajónaplóba, hogy visszatér hibernációba a célbolygó eléréséig, a kapitánynak pedig beszámolok a meglátásairól.

A biztonsági tiszt félmosolya görcsös fintorrá változott. Megkapaszkodott az asztal peremébe és elfehéredve lecsúszott a székről. Shegers doktornő felpattant, megkerülte az asztalt, aztán Parker segítségével megfordította a fekvő alakot. Algreen görcsösen összerándult néhányszor, aztán megmerevedett. Szája szélén fehér hab buggyant elő. A hajóorvos lezárta a halott szemét, aztán felnézett Hortonra és megrázta a fejét. Az első tiszt felvette a vizespalackot és a hulladékledobóba hajította.

– Majdnem rájött! – nézett Parker a többiekre.

Horton megrántotta a vállát.

– Nem számít! Elértük, amit akartunk. Anna, jegyezd be az esetet az orvosi naplóba, én pedig utólag engedélyezem a bontását a kapitánnyal! Alan, készítsd elő az egyik kapszulát! Áttöltjük a memóriájába a hajónaplót, aztán kilőjük az eredeti koordináták felé. Nem fognak keresni minket. Minden a terv szerint halad tovább!