Nagy levente / Ingorion: A Tanya Planéta

Az égitest lapos volt, és megközelítőleg 382 négyzetméteres. A semmi közepén lebegett, a valamikori Csillagfény Zóna helyén. Ám a Zóna csillagai már rég nem világítottak, csupán egy-két magányos galaxis derengett a távolban, több száz fényévnyire a Tanya Planétától.

A planéta területe mellett még a rajta lévő meggyfa, a semmibe vezető földút, a tavacska és a ház, valamint az utóbbiban élő ember volt említésre méltó. Ez az ember mellesleg éppen most ébredt fel. Egyszerű, ötvenes évei elején járó figura volt, olyan, akivel bármikor találkozhattál a régi világban, ha letévedtél az utcára. Nem volt benne semmi különös, leszámítva azt, hogy talán ő volt az utolsó nem-szuper-élőlény a galaxisban. Valamint neve sem volt már. Ezt is elvették tőle, mint oly’ sok minden mást.

Père.

A Bekebelezők (akiket meg ő keresztelt el így) adták neki az új nevet, amire ő inkább jelzőként gondolt. Fogalma sem volt arról, mit jelenthet, az ő világában csak felső és alsó atlantiszit beszéltek, amelyek szókincskészletében nem volt benne ez a kifejezés. Mikor álmában megkérdezte az egyik Bekebelezőt jelentéséről, az csak jelentőségteljes pillantást vetett rá, de értelmesebb választ nem lehetett kicsikarni belőle. Így hát Père nem firtatta.

A mostani nap ugyanolyannak indult mint az összes többi. Reggelente volt a legnyugodtabb, ilyenkor tűnt a legkönnyebbnek elhitetni magával, hogy nem is áll megfigyelés alatt. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a Bekebelezők a reggeli fényviszonyokat tudták legjobban szimulálni, az illúzió addig kitartott, míg Père ki nem nézett az ablakon. Akkor aztán megszűnt a varázs. Hogy ezt elkerülje inkább a müzlis tálját fixírozta. A gabonapehely kicsit megpuhult a langyos tejben, így már sokkal kevésbé volt ízes. De nem bánta, mert ez olyan hétköznapi volt. Amint ebbe belegondolt, már szidta magát, amiért elkezdett nosztalgiázni. Hat éve élt ebben a ráerőszakolt szituációban, a legkevesebb az lett volna, hogy elfogadja. Ám nem ment. Hogy is mehetett volna? Így volt ez rendjén.

Mindig arra gondolt, hogy nem neki kellett volna túlélnie. Annyi jobb, okosabb, életrevalóbb ember élt a bolygóján. Akkor meg miért pont ő rá esett a választás?

Miután befejezte az evést elmosogatott maga után – még ennyi idő után sem tudta, hogy hogy oldják meg a lefolyóval kapcsolatos ügyeket, de minden teljesen úgy funkcionált mint régen. A Bekebelezők ebben profik voltak: a tőlük telhető legtöbbet – ami nem volt kevés – tették meg, hogy minden úgy fessen és működjön, mint mikor még egy egész bolygón élt, 14 milliárd másik emberrel együtt, nem csak a Tanya Planétán. Jobban belegondolva ez egy kicsit furcsának hatott: adott egy faj, ami képes egész galaxisokat magába szippantani, viszont hosszú évekig egy náluk minden téren alacsonyabb rendű csoport utolsó tagjának szavára ugrálnak? Akármit kért tőlük, az rögvest ott termett, kivéve persze a szabadságot.

Valahogy nem állt össze az egész. Ahogy soha nem szokott, de minden nap lepörgette magában az egészet. Père nem volt túlságosan okos ember, azonban kitartó jellemnek számított világéletében. Így fejezte be a gimnáziumot is: sokat izzadva és stresszelve, jócskán lefogyva, de jeles átlaggal és büszkén. Az megint más, hogy mindez az egyetemhez nem volt elég. Igazából nem sajnálta, boldogan ment vissza a földekre dolgozni.

–  Ott a te helyed, nem az értelmiségiek között – mondta matematika tanára, mindennemű rossz szándék nélkül. Egy ideig zavarta a dolog, akárhányszor csak eszébe jutott, mint később rájött azért, mert végül megértette az igazságtartalmát. Ha nagyon maga alatt volt, arra gondolt, hogy mostanra ez a tanár már semmivé vált a kozmoszban. Mikor eljutott a tudatáig, min is mosolyog, rendre undorodni kezdett magától.

A tányér és a kanál közben már ott pihent a szárítóban, nem is emlékezett rá, hogy mikor tette oda őket. Megesett az ilyesmi, ha nagyon elgondolkozott valamin, ami mostanában gyakran megesett, hiszen ez volt a legjobb szórakozása. Ellépett a mosogatótól. Azon törte a fejét, mit kezdjen most magával.

Visszafeküdni az ágyba – ez csábító lett volna, már ha álmos, de nem volt az. Mindennap tizenkét órát aludt. Ha más jót nem is lehetett elmondani helyzetéről, azt mindenképp, hogy biológiai szükségletei soha sem voltak ennyire kielégítettek. Az ételek, amiket ládákban dobtak le, minden héten egészségesek és ízletesek voltak, sok valamikori kedvence is megtalálható volt köztük. Természetesen ezzel is csak azt a téveszméjét próbálták megerősíteni, hogy semmi sem változott. Jobban belegondolva, zavaró és manipulatív dolog volt, de Père nagyon tudott neki örülni. Az alvás pedig sosem volt annyira édes, mint a Tanya Planétán – már ha épp nem voltak rémálmai – , ugyanis a levegő mindig nagyon jó volt (minden napnyugtakor könnyű záporesőt rendeztek neki, ami elmosta a port környezetéből), az esték meg eleinte zavaróan, később nyugtatóan csendesnek tetszettek. Lévén, hogy ő volt az egyetlen élőlény az aprócska földlapon. Szó szerint az egyetlen (persze ha a növényeket nem számoljuk – amelyek mellesleg nem növekedtek). Még hangyákkal sem találkozott a világégés óta. Ez az állapot eleinte ijesztő volt, olyannyira, hogy öngyilkosságot is megkísérelt elkövetni, összesen négyszer.

Sosem sikerült, mindig megállították.

Az első kísérlet alkohol és gyógyszerek töménytelen mennyiségű használatával történt. Az elején ugyanis a Bekebelezők sem voltak annyira figyelmesek, hogy minden veszélyes vagy káros anyagot eltüntessenek a környezetéből. Mikor egy, valószínűleg a gyógyszer túladagolás által keletkezett rohammal küzdött, majd elájult, biztos volt benne, hogy sikerrel járt. Az ájulást mind a mai napig tisztázatlan és értelmezhetetlen képsorok követték; steril fehérség, kéz érintése has tájékon, furcsán ismerős alakok, egy éles, hasogató fájdalom, majd megnyugvás és újbóli sötétség.

Aztán megint a szobájában tért magához, egy hányástócsa mellett, amibe aztán véletlenül bele is fordult. Szinte hallotta a Bekebelezők gonosz kuncogását, ahogy a répa darabokat szedegette ki a hajából.

Ez több mint öt éve volt.

A második kísérletre valamennyivel az első után fél évvel került sor. Ezúttal lepedőből font össze gyorsan egy kötelet, székre lépett, mindezt a másodpercek tört része alatt, hogy amazoknak még felocsúdni se legyen idejük. Majdnem diadalmasan felkiáltott, mikor kirúgta maga alól a széket, és felkészítette magát a kényelmetlen, nyakroppantó fájdalomra, vagy a lassabb fuldoklásra. Ám egyik sem következett be. Abban a pillanatban, hogy a szék eldőlt, teste pedig a padló felé tartott, egyszerűen megszűnt a tömegvonzás, ő pedig petyhüdten lebegett a plafon alatt. Úgy érezte magát, mint egy pók csapdájába szorult légy. Sírt és szitkozódott. Vagy három órát töltött ebben a természetellenes állapotban (az antigravitáció egyedül rá hatott), mikor megértette, hogy csak akkor érhet lába újból talajt, ha leveszi a nyaka köré csavart ágyneműt.

Azon az estén tompa kék fény öntött el a szobát, amit csak három hónappal később tudott értelmezni, mikor a konyhakéssel próbált meg eret vágni. Az evőeszközökkel – meg úgy minden éles tárggyal általában – többé nem tehetett kárt magában, ahogy élük a bőréhez ért, olyan volt mintha egy papírzsebkendővel próbálkozott volna.

A negyedik próbálkozás akkor esett meg – már ha egyáltalán annak lehet minősíteni – mikor eljátszott a gondolattal, hogy leveti magát a semmibe. Szinte látta maga előtt, amint kisüvít a Tanya Planéta légköréből, bele a fagyos sötétségbe.

Ne is ábrándozz. Csak összetörnéd magad – már ugye, ha hagynánk. Ahogy a bolygódról sem tudtál lesétálni, innen sem leszel képes leugrani – nem ez volt az első interakciója a Bekebelezőkkel, de még sosem volt ennyire zsigeri és személyes. Mintha nem is a mindenség egy időtlen példánya szólt volna hozzá, csupán a kollégiumi nevelője.

Mindenesetre azóta felhagyott a próbálkozással, és a Bekebelezők játékszabályai szerint élt: felkelt, evett, fel-alá járkált, néha olvasott – bár sosem kötötte le, de a kényszer rászoktatta – , volt mit bőven, hiszen ellátták a legkülönfélébb könyvekkel. Két éve egy készülékkel is meglepték, ami filmeket játszott le.

Szegényes másolata volt ez az Atlantisz Kolónia filmélményeinek, a négyszögletű, vékony doboz képernyőjén fel-alá járkáltak a figurák, semmi több. A teljes térhatásról, a helyszíneken való utazásról nem is álmodhatott, pedig ezek alapfeltételei voltak még a legapróbb moziknak is az ő bolygóján. De ezzel is meg volt elégedve, igaz a filmekben számára ismeretlen nyelven beszéltek, de szerencsére mindegyikhez felső atlantiszi feliratot mellékeltek.

Tehát élt napról napra.

–  A legtökösebb állatok a macskák. És ezt úgy mondom, hogy utálom őket. Minden helyzethez tudnak alkalmazkodni, gyakorlatilag elpusztíthatatlanok – ezt mondta egyszer neki az apja, aki úgy tűnt tévedett. Nem voltak már macskák, nem voltak már emberek, így ő is megszűnt létezni. Père egyedül maradt, így egy kicsit mindegyiküket képviselte.

A cica az akváriumban.

II.

Általában akárhányszor kilépett a házból, úgy érezte a néhány méternyi világa minden súlya rászakad a vállára. Ilyenkor mind az ötvenhárom évének összes fölemelt darászsákját megérezte hátában, gyerekkorának minden szemerőltetése kiütközött, mikor ott állt a háza ajtajában, a Bekebelezőkkel borított ég alatt. A leginkább óriási piócára emlékeztető létformák, feketébbek voltak mint a világűr sötétje, Père csak azért tudta hogy ott vannak, mert aljukon – ő legalábbis az aljuknak vélte azt a részt – , a Tanya Planétánál is nagyobb, kör alakú nyílás húzódott, amiből fény áradt (az egyikből áradó fénysugarak helyettesítették számára a napot). Ám nem az a fajta kellemes, megnyugtató világítás volt, amit Atlantiszon ismert meg. Olyan volt, mintha mindent – jelen esetben a légüres teret – elszívna maga körül, hogy táplálja saját ragyogását.

Valami ilyesmi lehet annak a bizonyos alagútnak a végén – gondolta Père mikor először meglátta. Azóta biztos lett benne.

Egyébként sokáig abban a hitben élt, hogy a lebegő piócák a Bekebelezők űrhajói. Azóta rájött, hogy a monstrumok maguk az élőlények. Ez kétes érzéseket keltett benne: egyrészt tudatosította, mennyire alárendelt is, fogvatartói mennyire felfoghatatlanul ő fölötte állnak… másrészt így sokkal kevésbé tűntek személyes ellenségnek, néha úgy tudott rájuk tekinteni, mint  épületekre, amelyek önmagukban nem veszélyforrások. Csupán léteznek, tőle függetlenül.

Szokásához híven tett egy nagy kört aprócska birodalmában. Mindig máshogy kanyargott, máshol fordult el, más irányból akart ugyanoda érni. A habitusai uralkodtak felette, de nem akart teljesen a rabjukká válni. Ezt a kis egyéni szabadságot nem vették el tőle, hát nem ő lesz az, aki megfosztja magát ettől a ritka privilégiumtól. Hirtelen ötlettől vezérelve, tett még egy kört. Testén finom izzadságréteg képződött, sós bajusz telepedett a szája fölé, amit ösztönösen lenyalt. Mielőtt bement volna a házba felnézett. Az egyik Bekebelező fényköre mintha megrebbent volna. Egy kacsintás, ha úgy tetszik. Pontosan tudta, mit jelent.

*

A Bekebelezők mindig álmában jelentek meg, azokon az őrült helyeken beszéltek vele, osztottak meg vele információkat, ahova az agya vitte éjszakánként – vagyis mikor a Bekebelezők lejjebb vették a világítást. Gyakran nem mondtak semmit, csak ott lézengtek körülötte majdnem-emberi-alakjukban. Voltak esetek mikor írásban próbáltak kommunikálni vele, de a betűket ebben az állapotban képtelen volt elolvasni, így egy idő után felhagytak a próbálkozással.

És voltak az alkalmak, mikor beszéltek hozzá.

A hangjuk olyan volt, akár az övé, leszámítva, hogy a szavakat bár gyönyörűen ejtették, érződött, hogy csak tanulták a nyelvet, de nem tették teljesen magukévá. Ez azt jelentette, hogy ők sem voltak jártasak mindenben száz százalékosan. Viszont mikor suttogtak, ezt a hibát is kiküszöbölték, olyankor semennyire sem volt feltűnő ez a hiányosságuk.

– Ha bármire szükséged van, csak mondd, és rögtön megkapod – ilyen, és ehhez hasonló formában zajlottak az első kapcsolatfelvételeik. Eleinte tartózkodott bármi nemű válaszadástól, de lassan megadta magát. Ennek hátterében az állt, hogy a második hét végére nem volt mit ennie, kifogyott minden otthon felhalmozott táplálékból. Abban biztos volt, hogy a Bekebelezők rögtön eltüntethették volna az ételeket, ha akarják, ám nem tették. Ennek okát sokáig nem tudta beazonosítani, végül arra jutott, hogy azt akarták, minden lenyelt falattal egyre kétségbeesettebb legyen. Ha valóban ez volt a cél, piszok jól csinálták, mert három nap éhezés után megadta magát.

– Kifogytam mindenből, szóval bármit elfogadok – mondta az alaknak, aki feltűnt álmában egy világítótorony mellett.

Másnap megkapta, egy hatalmas faládában, ami szeme előtt bomlott le, amint kipakolt belőle. És onnan kezdve ez lett a szokás. Az idő előrehaladtával más témák jöttek fel, olyanok, amiknek többségébe nem akart belemenni, de amazoknak sikerült úgy keverniük a lapokat, hogy kénytelen legyen.

Mindezek közül a legsokkolóbb eset egy éjszaka kezdődött, mikor gyermekkorának számára mostanra kultikussá nőtt vidámparkjába álmodta vissza magát. A park zsúfolásig tele volt, ám mindenki csupán ember bőrbe bújt Bekebelező volt. Azok, akik a hullámvasúton hasítottak, faarccal bámultak a semmibe; akik az óriáskeréken ültek a tenyerüket nézték a kilátás helyett; és akik a körhintán forogtak egyáltalán nem mosolyogtak. Az általános kedvtelenség mellett, ami még közös volt mindegyikükben, az acélszürke szemek, melyekkel őt pásztázták. Őt, a baseball sapkás fickót, rózsaszín vattacukorral a kezében, piszkosan, munka közben kiszakadt nadrággal. Hirtelen egy férfi bőrbe bújt Bekebelező (bőrkabátot, az alatt meg egy kakast ábrázoló pólót viselt) lépett oda hozzá. Neki is aggasztó, szürke szeme volt, ám ehhez egy fajta csibészes mosoly is társult. Père találkozott néha ezzel a fajtával mikor nagykereskedéseknek adott el naprendszeren belüli kiterjesztésre, és mindig is utálta őket. Még ha pontosan a megbeszélt árnak megfelelő összeget is tették le elé, sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valahogy átbasszák a palánkon.

– Beszélni akarok veled – mondta azon a mélyen zengő, ősi hangon, ami a fajtáját jellemezte. Père érezte, hogy ezúttal esélye sincs visszakozni, ezért belement. A Bekebelező bólintott. Ez a bólintás azt mondta: „örülök, hogy beláttad, nincs helye az ellenkezésnek.”

Felültek az óriáskerékre. Senki sem kért tőlük jegyet, Père ezenkívül abban is biztos volt, hogy addig maradnak fenn, amíg csak akarnak. Vagyis amíg ők akarják. Ami akár a „nagyon sokáig” tartományába is eshetett. Gyerekkorában örült volna neki, most rettegett a gondolattól. Megcsípte magát, hogy felkeljen, ám ez nem segített: az álom túl valósághű volt. Lassan megindultak, a kerék, ahogy annak idején a valóságban, most sem volt megolajozva, recsegve-ropogva emelkedtek a sötét égbolt felé, amelyet nem csillagok, hanem Bekebelezők százai leptek el, s bár világítottak, fényük nem vetült a vidámparkra.

– Nem vagy az a beszédes fajta – állapította meg a bőrkabátos. – Pedig nagyon megkönnyítenéd a dolgunkat, ha olykor-olykor kedved támadna szót váltani velünk.

– Miért akarnám én megkönnyíteni a ti dolgotokat? – kérdezte őszinte értetlenséggel Père.

A másik felé fordult, szürke szeme fölött összehúzódott a bőr; nem tetszett neki a hangnem, amit a másik megütött.

– Hálásnak kéne lenned, amiért életben hagytunk – mondta.

Père ezzel nem egyezett, ám nem tette szóvá ellenvetését. Ehelyett széttárta karját, megvonta a vállát. „Mondd el, amit akarsz, itt vagyok, hallgatlak” – szólt a jelzés.

– Két dolog érdekel minket veled kapcsolatban. Legalábbis most – kezdett bele a Bekebelező.

– Mi? – kérdezte Père.

– Egyes alatt: mit tegyünk, hogy boldog légy? És: mit tegyünk, hogy őszintén megijedj? – a kérdések gyászosan kopogtak az értelmetlenségtől.

– Mi van? – kérdezett vissza Père.

– Mindennap ugyanolyannak látunk: hol nyugodtnak, hol frusztráltnak, hol megtörtnek. A viselkedésed ezen frázisait átláttuk teljesen, most áttérnénk egy másik… – itt elakadt, kereste a megfelelő szót.

– Hülyeségre? – próbálta kisegíteni Père.

A Bekebelező úgy nézett rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy a férfi csak viccel vagy komolyan gondolja. Miután nem tudott semmit leolvasni az arcáról, ő maga sem kutakodott tovább a saját fejében.

– Nem számít. A lényeg, hogy mondd el, mi hiányzik, hogy boldog legyél. Egy nő? Esetleg újra akarsz élni néhány régi emléket?

– Egy gép, amivel utazhatok az időben – merengett hangosan Père.

A Bekebelező nevetett.

– Az időutazás nem lehetséges. Legalábbis nem olyan mértékben, hogy az számítson. A teret mozgásra és létezésre alakították ki. Az időt csak az utóbbira. Ha nem így lenne, a te drága Atlantiszod még mindig létezne.

Père szíve nagyot dobbant. Eddig soha – noha főleg önhibájából – nem került olyan helyzetbe, ahol megtudhatott volna bármit is Atlantisz pusztulásának okairól. Talán majd most…

– Amit azért pusztítottatok el mert…?

– Ez most nem vág a témába – hessentgette el a próbálkozást a Bekebelező. – Szóval, mi az, ami igazán boldoggá tenne?

Père rövid gondolkodás után végül kibökte:

– A kutyám. Volt egy kutyám mielőtt…

– Tudom – bólintott a másik. – Drótszőrű vizsla, barna szemekkel, hatéves. A DNS-adatai még mindig megvannak az adatbázisban, azt hiszem.

Ahogy ezt kimondta, fejük felett megvillant az egyik pióca-szerzemény alja, kellemetlen szél söpört végig Père álmainak felsőbb légrétegeiben. – Akarsz még valamit mondani? Mert úgy érzem igen.

A Bekebelező nem tévedett, Pèrenek tényleg volt még egy kívánsága.

– Ha legközelebb beszélni akartok velem, ne téged küldjenek. Rossz emlékeim vannak a fajtáddal kapcsolatban.

– A fajtámmal kapcsolatban? – mosolyodott el negédesen a Bekebelező. – Biztosíthatlak, hogy azok az emberek, akikre ezzel a külsővel emlékeztetlek, nem többek néhány kósza hidrogénatomnál a kozmoszban.

– Értetted te mire gondolok, nem kell eszet játszani – méltatlankodott Père.

– Te meg vigyázz, át ne lépj egy határt – emelte meg egy árnyalatnyival a hangját beszélgetőpartnere.

Ezután hallgattak egy darabig, Pèrének volt ideje a messzeségbe bámulni. Az feltűnt neki, hogy kb. száz méterenként a dolgok ismétlődni kezdenek. Az ilyesmi eddig nem szúrt neki szemet, igaz, sosem volt ennyire éles álma. A feje fölött lebegő Bekebelezők viszont most is aggasztónak hatottak, zúgásuk most is zavarta, ugyanolyan életszerűnek tűnt, mint mikor ébren volt.

– Maradt még valami? – kérdezte végül Père.

– Ó, igen – bólintott amaz. – Ideje felkelned.

A két erős kéz Père nyaka köré kulcsolódott, erősen megszorította, majd az egész testet a levegőbe röpítette. Zuhanni kezdett, a föld hihetetlenül gyorsan közeledett…

…majd saját ágyában tért magához, izzadva és reszketve. Az eszébe se jutott, hogy a félelmeiről végül meg sem kérdezték.

*

Ám azon az estén nem a zuhanás volt a legnagyobb sokk, amely érte. Az álom után kimászott az ágyból, hogy igyon egy pohár vizet. Mikor a pohár kiürült meghallotta a kaparást az ajtónál. És a csaholást. Arra gondolt, hogy ez nem lehet igaz. A hirtelen, de óvatos öröm jelei jelentek meg arcán, kétkedve odasettenkedett az ajtóhoz, és kitárta azt.

Nem tévedett. A kutyája volt az.

Az állat a nyakába ugrott, hosszú, nyúlós nyálcsimbókokkal áztatva őt el, amit most egyáltalán nem bánt. Egyszerűen jó érzés volt egy másik élő testet érezni, amint az övéhez feszül. Már akkor feltűnt neki, hogy van valami furcsa az ujjai alatt feszülő bőrben, de nem vett róla tudomást. Nem akart róla tudomást venni. Minden eddiginél erősebben magához húzta a kutyát, közben kinézett a nyitott ajtón át. Egyszerre öntötték el az öröm, valamilyen szintű megkönnyebbülés és furcsa mód a hála hullámai. Ennyire élőnek azóta nem érezte magát, hogy az általa ismert világra ráhullott a sötétség.

És valóban, boldog két óra volt. Megsétáltatta az állatot a régről ismert terepen, mosolyogva nézte, ahogy az értetlenül tekint a semmibe mikor elérték a Tanya Planéta legszélét. A házban talált egy régi labdát, amivel emlékei szerint a kutya sosem játszott.

– Akkor ideje, hogy felszenteljük – mondta magának. A hely méreteihez igazodva a lehető legmesszebbre dobta a labdát, és élvezettel nézte, ahogy társa elszalad érte, majd visszahozza. A hamarosan elkövetkező borzalom sem tudta kitörölni a felé tartó kutya farok csóváló képét, az éles, vidám ugatást, és saját önfeledt nevetését a fejéből. Ettől függetlenül a dolgok nagyon hirtelen, mondhatni túl egyszerűen csaptak át egy fajta horrorisztikus melodrámába, aminek hatása alól sokáig nem tudott szabadulni.

Nem volt átmenet. Mikor a labdadobálás nyolcadik köréhez érkezett, és a kutya – akinek nevét már nem tudta felidézni – odaért hozzá, már nem az ő hű barátja volt, hanem egy villogó szemű, habzó pofájú fenevad. Père szinte ösztönösen emelte maga elé a kezét, így arca helyett, akörül csattantak az éles fogak. A férfi hátratántorodott, a kutya súlya miatt végül a földön kötött ki. Az állat ugyan átesett rajta a lendület miatt, így sajgó és immáron véres karja felszabadult egy kis időre, de alig pár másodperc múlva, már jött is a következő roham. A fájdalom, az ijedtség és az igazi, torokszorító félelem kínzó egyvelege lett úrrá rajta, amihez a vénáján keresztülzúgó adrenalin mámoros érzése is párosult. Megpróbált kitérni a támadás előtt, ám csak annyit ért el, hogy nem a fogak zárultak a karja köré, hanem az éles karmok hasították végig a hátát. A harmadik rohamra azonban nem került rögtön sor, így volt ideje megfigyelni a dolgokat. Először is a rengeteg vér tűnt fel neki, ami a füvet, a földet és őt magát mocskolta össze. Csodálkozott, hogy még képes megállni a lábán.

Pillantása ezután a kutyára tévedt.

A ziháló állat már nem hasonlított ahhoz a barátságos jószághoz, akivel az előző órákat töltötte. Pofája valamiféleképp elváltozott, megnyúlt, szemei démoni sárgává színeződtek, bár a teste volt a legrosszabb: teljesen lecsupaszodott, csak az izmok és az erekben csörgedező természetellenesen fekete vér látszott így, bőr híján. Mintha holmi gyík lett volna, ami képtelen abbahagyni a vedlést. Père kiköpött és a röpke szünetet kihasználva gondolkodni próbált. Ám hiába, agya leblokkolt, nem is köd, hanem vasrácsok ereszkedtek rá, elzárva ezzel őt a megoldástól.

– A büdös picsába – tört fel belőle a legőszintébb reakció. Amit egy villanás követett, úgymond egy csodás felismerés. Miért akar küzdeni? Ha a Bekebelezők voltak olyan idióták, hogy egy ilyen pusztító valamit szabadítottak rá, akkor nem lesz hülye elszalasztani a régen várt alkalmat. Széttárta a kezét, és várt. Mégis, mikor a másik élőlény súlya ledöntötte a lábáról, kipattant eddig erővel csukva tartott szeme, és tekintete belemélyedt a borostyán sárgán izzó szempárba. Rájött, nem ez a dolog, amit utoljára látni akar. Kísértené még azon a helyen is, amiben hisz, hogy kerülni fog.

Túlvilág, ahova minden jó atlantiszi kisgyerek jut, ha megöregszik – ahogy régi hitoktatója aposztrofálta valamikor.

Ezen nevetnie kellett. Hahotázva, a valamikori kocsmai verekedések emlékét felidézve fogta meg a kutya – vagy bármi is volt végső soron – ökölként felé süvítő fejét, és minden erejét összeszedve ledobta magáról, majd

(fordul a kocka, ahogy mondani szokás)

ő vetette rá magát, elkapta a nyakát, és szorította. Eleinte érezte az ellenállást, a förmedvény hol bal, hol jobb oldalt próbált kitörni, sikertelenül. A szorítást olyan mértékig fokozta, hogy izmai késként vájtak bele a gusztustalan, lüktető testbe, már nem is tudta hol kezdődik az állat

(Szaros… úgy hívják, hogy Szaros)

teste, és hol végződik az övé. Aztán lassan, nagyon lassan megdermedt kezei közt, halottá vált, hideggé, mint a márvány. Még rúgott néhányat, de ezek már csak az idegek voltak.

Lefordult a tetemről. Szíve vadul vert, rosszul volt, ennek ellenére ebben a vegyes felvágottban ott lapult egy kis diadalittasság. Kizárta a lehetőségét is annak, hogy értelmezze ezt az érzés-kavalkádot, ehelyett inkább hányni kezdett. Utána meg jött a gyász és a sírás. Nagyon sokáig nem tudta abbahagyni, viszont attól a gondolattól sem tudott elvonatkoztatni, hogy ha csak egy kis ideig is, de boldog volt.

*

Tehát mikor azon a – jobb szó híján nevezzük úgy, ahogy a legegyszerűbb – reggelen Père megpillantotta az egyik Bekebelező apró jelzését, onnantól tudta, mi vár rá azon az estén. Ehhez a felismeréshez igazította az egész napját. Illetve fordítva: az irányította addig, míg le nem feküdt aludni. Világ életében ideges típus volt, sokszor arra gondolt, hogy muszáj, akár ok nélkül is idegeskednie, mivel e nélkül nem lehet teljes ember. A mostani stressz nem volt teljesen megalapozatlan, de annyira rányomta a bélyegét minden percére, hogy kedve lett volna a haját tépkedve fel-le ugrálni a házban. Arra még az ő egyszerű paraszti eszével is rájött, hogy ezzel nem sok mindent oldana meg, tehát azzal kötötte le magát órákon keresztül, hogy a nagylábujjáról szedegette a bőrt. A cselekvés nem éppen tudatos léte ellenére, a végletekig óvatos volt: vigyázva, hogy be ne szakadjon, szinte profi mozdulatokkal választotta le a felsőbb rétegeket. Olyan alázattal „dolgozott”, hogy szinte hallotta, ahogy finoman válik el a bőr a bőrtől. Furcsa mód arra a hangra emlékeztette, ami akkor szólt mindenhonnan, mikor eljött – az ő szavaival élve – világégés. Pedig a legkevésbé sem lehetett annak nevezni.

*

Két szalmabála landol a többi között, a puffanás amivel megadják magukat a gravitáció kérlelhetetlen erejének elégedettséggel tölti el a férfit, akiből később Père lesz. Ahogy felnéz az égre, látja,

(érzi)

hogy valami nem a megszokott. Az ég más színű; ugyanúgy kék, csak épp az árnyalat más. Olyan, mint a vízi színesnél, mikor kiszárad az ecset, és újra bekeverjük az előző színt. Hasonló, mégsem ugyanaz. Ehhez társul

(hirtelen, a semmiből)

egy olyan zaj, ami olyasminek tetszik, mint mikor valaki bekapcsolva felejti a vákuumszivattyút. Csupán annyi különbséggel, hogy mindenhonnan szól, kitölti a valóságot. Père már majdnem a füléhez kapja a kezét, mikor a Világ Leghatalmasabb Porszívója végre kikapcsol, és átadja a helyét egy új hangszernek. A Szakadó Bőr Tamburájának.

Père akkor értette meg mi is volt az, mikor lábujjáról úgy hántotta le a legfelső bőr réteget, mint ahogy narancsról szokás a héjat. Atlantiszról fejtették le az életet.

A sötétség nem lassan ereszkedik le, hanem egyszerűen átveszi a fény helyét. A világossággal együtt minden más odaveszik. Père nem érzi a talajt a lába alatt, sem a levegőt, ahogy körülöleli, a létezés üres, mindentől megfosztott állapotában van, ha úgy tetszik csak lebeg. Nincsenek gondolatai, azok is eltűntek. Tudat alatt szinte vágyik a sikolyra, a robajra és egyebekre, de nincs semmi. És az egész olyan…

– …végérvényes – mondaná, Père, ha írói vénával, vagy bármilyen verbális készséggel meg lenne áldva. De ő nem a szavak embere. Ő a kétkezi munka, a csend, az odafigyelés és odaadás, a szeretet embere. Az univerzum legátlagosabb élőlénye. Valójában ez volt az, ami megmentette, csak egyelőre még nem tudta.

*

A végén csak beszakadt a bőr, aminek jeleként erős, láb-bénító fájdalom kezdett el az apró seb körül lüktetni, és Père tudta, napokig sántikálni fog. A cafatokat, amiket markába gyűjtött kelletlenül szétfújta a szobában.

– A faszomat a rendbe – mondta durcásan, akár egy kisfiú.

Odabicegett a könyvespolcához, ahol mindig talált valami újat. Ha egy évvel ezelőtt vizsgálta volna meg valaki a polcot, teljesen más könyveket látott volna, mint amelyeknek gerincét most Père simította végig nagy, göcsörtös ujjával. Akkor még megtalálható volt rajta „Az öreg halász és a tenger” Hemingwaytől, „A nyomorultak” Victor Hugotól, vagy éppen az „Az” Stephen Kingtől. Ezek most mind eltűntek (olybá’ tűnt, a Bekebelezők azon az elven voltak, hogy amit Père elolvasott, arra már nem is tart igényt), átvették helyüket olyanok, mint pédául „Robinson Crusoe” Daniel Defoe-tól vagy „A Mester és Margarita” Bulgakovtól, illetve most rálelt egy novellás kötetre, ami a „Metszetek” címet viselte. A példány furcsán kopott volt, így az író nevét nem tudta kiolvasni, de mikor belelapozott rájött, hogy nem is bánja – egy férfi például szétfűrészelte a fejét az egyik novellában; nem volt szüksége ilyen beteg, elvont dolgokra. Ami hasonlatos volt az összes műben, hogy ismeretlenek voltak számára, szerzőikkel együtt. Bár nem volt jártas irodalmár Atlantiszon töltött éveiben, de annyira hülye se, hogy legalább az egyikükről ne halljon. Ezenkívül, olyan helységnevek tűntek fel a könyvekben, amelyekről még életében nem hallott.

Maine, Párizs, Franciaország, Európa, Amerika…

Egyetlen egy ismerősnek tetsző kifejezéssel találkozott, nevezetesen az Atlanti-óceánnal. Nagyot dobbant a szíve, hisz legendáik úgy tartották, annak a víznek a habjai közül emelkedett ki első űrhódító hajójuk, még hosszú évekkel ezelőtt, hogy új otthonra leljen népének. Hogy az az óceán pontosan hol található, senki sem tudta. Atlantisz tudósai gyakran a Tejútrendszer felé mutatgattak, miszerint talán azt a galaxist hagyták ott őseik hosszú évekkel ezelőtt. Père majdnem megfogta az igazságot,

(mit megfogta? belemarkolt vasmarokkal)

ám az csak kicsúszott a keze közül. Úgy döntött inkább hagyja az olvasást, visszament az ágyához, betakarózott, és nézett ki az ablakon. Ebben a pózban érte utol az álom.

III.

Bele tellett pár percbe, mire tudatosodott benne, hogy annak ellenére, hogy a szobájában van, még mindig álmodik. Ezt olyan kisebb jelekből szűrte le, mint a rózsaszín papucs a lábán, illetve, hogy egy tucat hangya mászkált az ablakpárkányon. Egy ideig csodálattal nézte az apró élőlényeket, finoman elhúzta felettük a kezét, mire azok furcsa pózba görnyedtek, szinte érezte, amint parányi ízületeik görcsbe állnak a félelemtől, és ettől valamiért elszomorodott. Aztán tekintete tovább vándorolt és meglátta a nőt, aki a Tanya Planéta legszélén ült, lábát lógatva. Háttal ült neki, válla fölött azonban hátrakukucskált, őt nézte. Père észrevette, hogy meztelen. Inkább értetlenül, mintsem izgalommal konstatálta. Öreg volt már az olyasmihez, mint a szexuális izgalom, valamint túl sok mindenen is ment keresztül. Ennek ellenére ment mikor hívták, mert mennie kellett. A levegő hűvösebb volt, mint amihez hozzászokott. Eszébe jutott, hogy az ágya szélén hagyta az ingjét, ami pedig a melegítő fölsőjére terítve pont ideális hőmérsékleten tartaná testét. Végül úgy döntött nem megy vissza, hanem odaoldalgott a nő mellé. Leült. Nehéznek érezte a lábait, amelyek ott himbálóztak a nagy büdös semmi felett, közvetlen a nőéi mellett. Akiről Père tudta, hogy ugyanaz, akivel felült az óriáskerékre. Csak éppen megfogadta a tanácsát, ugyanis elvetette a simlis vállalkozó álarcát.

– Elég tisztességesen próbálkozol – mondta a Bekebelezőnek, mikor ráunt lábai értelmetlen mozgatásába.

– Mire gondolsz? – értetlenkedett a Bekebelező, egy színésznő mosolyát villantva.

– Hát nő vagy. Legutóbb még férfi voltál.

– Valóban. Meglepődnél, ha azt mondanám valójában sem férfi, sem nő nem vagyok? – kérdezte most a Bekebelező.

Père hagyott magának egy kis gondolkodási időt, majd a tőle telhető legőszintébben válaszolt.

– Nem. Nem igazán. Nálatok már nincs olyan hogy férfi meg nő, ugye?

– Jól gondolod. És megsúgom: ez most a válaszok órája lesz, mindent elmondok, ami érdekel.

Père nem kérdezett rögtön. Abba gondolt bele, hogy számítana valamit is, ha megtudná miért került ebbe a helyzetbe? Változtatna valamin is? A válasz mindkét esetben nem volt. De a kíváncsiság az emberi természet levetkőztethetetlen része, és ez nem most fog megváltozni.

– Miért? – csak ennyit tudott kipréselni magából.

– Nem okoztál csalódást. Igaz, meglepetést se – a Bekebelező ijesztően széles mosolyt villantott, amitől Pèrenek viszketni kezdett a bőre. – Szólj majd, ha valamit nem értesz.

*

– Azt hiszem azzal a néped nem volt pontosan tisztában, honnan is jöttetek. A Földről, ahol az eredeti Atlantisz helye volt, azt hiszem, kétszer tettek említést a világirodalmatokban. Sőt, ha jobban belegondolok egyszer egy agrár-kézikönyvben elnyomtattak valamit és nagybetűvel írták a „föld” szót… Lényeg a lényeg, fogalmatok sem volt róla, honnan erednek a gyökereitek.

– De ti tudjátok, mi? – Pèrét lepte meg legjobban, ezen mennyire felment a vérnyomása.

– Ahogy mondod – bólogatott a nőalakba bújt Bekebelező.  – Elvégre mi a Földről származó emberek vagyunk.

Père felnevetett.

– Hát, ha felétek így néznek ki az emberek, nem is csodálkozom, hogy az őseink elmentek onnan.

A Bekebelező mosolya ezúttal nem volt őszinte.

Néztek ki. Mára idejutottunk. De ne vágj közbe, sorba akarok menni. Hm… szóval a ti kultúrátok volt a korotok legfejlettebbje, az őseitek nagyon közel kerültek ahhoz, hogy átszakítsák azt az evolúciós gátat, amit végül csak nekünk sikerült. Az erőszakot megvetettétek, ezért mikor kereskedelmi kapcsolatokat próbáltatok kiépíteni más népekkel, és szembesültetek vele, milyenek is azok valójában, jobb szó híján berezeltetek. Egy olyan civilizációnak, mint amilyen a tiétek, egyszerűen felfoghatatlan és rémisztő volt az a mentalitás, amit mindenki más képviselt. A saját pusztulásotokat láttátok bennük. Éppen ezért megépítettétek az első űrhajót, ami valaha is felszállt a Tejút határain belül és elmenekültetek. De nem mindannyiótok. Néhányszázan ott maradtak és szétszéledtek a világban, éltek, szaporodtak. Tehát végső soron azt is mondhatnánk, hogy rokonok vagyunk –  megérintette Père kezét, mire a férfit képek sodró áradata szippantotta magába.

Látta a hatalmas hajót, ami az óceán hullámait meghajlítva kilő a szürke ég felé, a felhőkön áthasítva pedig kiér a légüres térbe, fém falai között egy egész nemzetet cipelve. Közben az irdatlan víztömeg maga alá temeti az Első Atlantiszt, aminek pusztulását emberek egy csoportja kilométerekről szemléli.

– Hosszú évek múlva megérkeztetek egy csillagködbe, azon átjutva pedig megleltétek a Második Atlantiszt. Aztán ironikus módon, a kolonizációtól számítva háromszázkét évvel, háború tört ki köztetek. Élt nálunk a Földön egy férfi, aki Einsteinnak hívtak. Ragyogó elme volt. Na, ő megjósolta azt, hogy a mi negyedik világháborúnk, hogy fog kinézni. Valójában a ti első háborútokról beszélt, még ha erről ő nem is tudott. A technikátokkal, a fegyvereitekkel leigáztátok a kultúrátokat, ami az azután eltelt háromezer évben sem közelítette meg a régi fényét.

– Ezeket honnan tudod? A legnagyobb tudósaink se jutottak el idáig! – Père hangja, ha lehet még tüzesebben csengett.

– Előttünk szinte nincsen titok. Az univerzum minden rejtélye feltárult már előttünk, a valamikori első robbanástól, a majdani utolsóig. Mellesleg azokra az időkre készülünk, igen. Mikor a világegyetem ki akar minket vetni magából. A világegyetem, aminek az életünket köszönhetjük. De mi felülkerekedünk rajta.

Père nem értette miről beszél a Bekebelező, ennek pedig hangot is adott.

– Bocsánat, elkalandoztam. Ami tehát számít: azzá váltatok, amitől rettegtetek. Mi pedig ezzel párhuzamosan lenyugodtunk. Persze ehhez kellett egy Római Birodalom, egy sötét középkor, inkvizíciók, forradalmak és világháborúk. Aztán csend lett. Évről évre, évszázadról évszázadra felküzdöttük magunkat egészen oda, ahova magát Istent sejtettük. Fokozatosan lehántottuk magunkról az emberség utolsó foszlányait is, és váltunk azzá, amiket ma ismersz – mikor ehhez a részhez ért, fokozatosan lehalkította a hangját, mint egy színházi előadáson a színészek. Ám Père még mindig nem tudta meg azt, amire kíváncsi volt.

– Ez mind szép és jó – kezdte. – de nekem rohadtul nem elég. Miért… –  a nő

(a fenébe is, ez egy Bekebelező)

csitítóan felemelte a kezét. Pèrenek a torkára forrott a szó, képtelen volt folytatni. A Bekebelező megmasszírozta halántékát, behunyta a szemét. Père úgy hitte, a gondolatait rendszerezi.

– A formánk, amit akkor látsz, ha felnézel… nos, túllépett minden emberi szükségen. Nem ismerünk sem félelmet, sem éhséget vagy bármilyen vágyat. Illetve ez nem igaz, hisz pont az vezetett a világod pusztulásához, hogy nem egészen váltunk meg mindezektől – a rémisztő szürke szem szinte átdöfte Pèrét.  – Utaztunk, galaxisokat tettünk a semmivel egyenlővé, csak hogy bebiztosítsuk magunknak a terepet; mi akartunk az egyetlen értelmes… az egyetlen létforma lenni a mindenségben. És ez sikerült. Elértük a világegyetem legszélét, odaértünk ahol a létezés elhajlik, mint egy tojás belseje, és most minden üres. De valahogy ez nem volt elég. Néhányunknak hiányozni kezdett a régi létformánk. A két láb, a levegő simogatása a bőrön. Azonban az ősemberről – így hívjuk a valamikori formánkat – való információnk egytől egyig elvesztek (szándékosan töröltünk mindent a Váltás idején), ezért volt szükségünk rád. Mikor elpusztítottuk Második Atlantiszt, a másik frakció tudta nélkül megmentettünk téged. A többit már tudod.

Père nem tudott ezekre mit szólni, legalább húsz féle gondolat versenyzett agyában, hogy hangot adjon nekik. Inkább úgy döntött hallgat, úgysem tudna ehhez bármit is hozzáfűzni. Átfutott a fején, hogy talán ez az oka, amiért az állatok sem beszéltek az emberekkel: egyszerűen nem tudtak volna mit mondani nekik.

– Tudom, mit érzel…

– Nem, nem tudod – vágott közbe Père, a Bekebelezőre se nézve.

– Nem, tényleg nem – ismerte el amaz. – De azt meg kell értened: elpusztítani a népeket számunkra olyan, mint mikor te agyonvágtál egy tucat legyet. A szemünkben nincs jelentősége. Ez alól te vagy a kivétel.

Megint képek villantak fel előtte.

(Csillagok hunynak ki, ahogy a fekete testek elhúznak előttük, hallotta a sikításokat, amelyek elhaltak amint megszűnt a légkör…)

– És mi van azzal a másik – kezdte Père, de nem jutott eszébe a „frakció” szó, így hát rögtönzött. – csapattal? Akik nem tudnak rólam?

– Nos, ők elvetették az ötletet. Amúgy már tudnak arról, hogy életben maradtál. És őrültnek hisznek bennünket. Pedig mi sem adnánk fel a jelenlegi formánk lényegét. Egy világot hoznánk létre betegség és halál nélkül, egy világot, ami kibírja a közelgő apokalipszist. Ők a gyengeség jelének tartják a vágyainkat. És ezért is időzítettem mostanra ezt a beszélgetésünket.

– Miért? – kérdezte Père.

– Harcolni fogunk. Eljönnek érted, de mi megakadályozzuk őket.

– És mi lesz, ha nem? – tette fel a kérdést Père habár tudta a választ.

– Akkor ugyanarra a sorsra jutsz, mint azok, akiket ismertél – felelte a Bekebelező, azzal felállt. Minden jel szerint menni készült.

A férfinak azonban volt még egy kérdése.

– Mit jelent a nevem? Mármint amit ti adtatok nekem?

A Bekebelező-nő elmosolyodott, megvakart egy kakasos tetoválást a vállán, ami eddig elkerülte Père figyelmét.

– Volt valamikor egy ország a régi Földön. A nyelvükön azt jelentette a neved, hogy „apa”.

Père megforgatta magában a szó igazi jelentését. Lassan eljutott a tudatáig, miért aggatták rá ezt a nevet.

– Azért hívtok apának, mert…

– Az által, hogy téged megfigyeltünk, te leszel az új nemzedék ősapja – fejezte be a nő, aki valójában nem is volt nő, és biccentett. Ebben a mozdulatban volt valamit tiszteletteljes, ami jól esett a férfinak.

Az álmot végül felváltotta a sötét tompaság, a férfi megfordult ágyában, és elmerült saját tudatalattijában.

*

A másnap a megkönnyebbülés, a megrökönyödés, a csodálat és a félelem furcsa paradoxonjával kezdődött: a Bekebelezők – annak az egynek a kivételével mely az éltető fényt adta – megindultak a világűr sötétje felé. Még hosszú ideig világítottak a hasukon lévő réseken keresztül, de aztán lassan eltűntek. Père eltűnődött, hogy az egy itt maradt Bekebelező vajon most is őt tanulmányozza, vagy éppen olyan feszülten figyel-e mint ő. Kínjában ránézett kezére és karjára. Annak ellenére, hogy hat éve semmilyen fizikai munkát nem végzett (nem volt neki mit), izmai megmaradtak. Homályosan gyanította, hogy ennek a Bekebelezők által adott ételekhez van köze. A nő egy ideális világról beszélt, ahol bizonyára dolgozni sem kell az embereknek. Fájdalmasan elmosolyodott: lehet, hogy nem állt rosszul erő dolgával, de kitörölhette vele, ha az őt védelmező Bekebelezők alulmaradnak ellenfeleikkel szemben.

*

Aznap nem érkezett új étel szállítmány, ami nem is volt baj, tekintve hogy hűtőjében még bőségesen maradt felhalmozott elemózsia. Még szokásos napi rutinjához képest is passzív volt. Valamint zavarodott. Ha valamikor, hát most megkaphatta volna, amire éveken keresztül vágyott, nevezetesen a halált. Ám mégsem akaródzott már elpatkolnia. Legalábbis nem így.

Apa. Így hívott – egy új generáció őse lehet. Ez valahogy büszkeséggel töltötte el, de olyannal, amit csak egy szülő érezhet, akiért épp most harcolnak gyermekei.

*

A fény valamikor a Tanya Planéta ideje szerint 13:21-kor villant föl, valahol messze a világűr ürességében. Iszonyatos erő szabadulhatott fel, ebben Père biztos volt; a messzeségben úgy tűnt, hogy a kozmosz sötétjét felhajtják, mint egy függönyt, és feltárult a mögötte lévő Semmi, ami fehér volt, bántóan fehér, sokkal rosszabb, mint a legsötétebb feketeség. Maga volt a tudatlanság, a lét ellentéte. Père ágyába bújt, a takarót álláig húzta, mint egy kiskölyök. Az ablakot viszont nem bírta nem nézni, kikerekedett szemmel bámulta a messzeséget. Mikor a rezgés, ami mindent kitöltött, a tetőfokára hágott, a valóság mint fogalom elhomályosult. Nem kihunyt, mint Atlantisz pusztulásakor, hanem elhalványult, elkopott. Ha lehet, ez még sokkal rosszabb volt. Mire minden helyreállt, a Pèrét éltető Bekebelező fénye kihunyt.

A hirtelen jött vakságnál rosszabb volt a hideg, ami lassan, de biztosan fészkelte be magát a Tanya Planétába, azon belül az ő, Père bőre alá. Nem tudta mennyi idő telt el. Percek? Órák? Napok? Csak abban volt biztos, hogy már levegőt sem bír venni, még a pokrócba burkolózva sem, mert úgy érezte, mintha fagyos késekkel szaggatnák a tüdejét. Mikor már vért köhögött, ami azon nyomban megfagyott az állán, beletörődött sorsa elkerülhetetlenségébe. Lehunyta a szemét…

Aztán egy kis idő múlva megint kinyitotta, mikor a fény újfent elborította a Planéta felszínét, és azzal együtt a meleg is visszakúszott Père tagjaiba. Először csalódott volt, aztán lassan elöntötte az öröm, összeszedte erejét és kinézett az ablakon. Az a bizonyos csillagcsoport, amit valójában a Bekebelezők alkottak megint közeledett, és Père életében először örült nekik.

IV.

Père számításai szerint tizennyolc év telt el. Jól élt, egészséges volt, de egyben már öreg is. Legalábbis annak érezte magát. Már nem sétált, csak üldögélt a meggyfa alatt, ami pontosan olyan volt, mint harminchárom éve, mikor leszedte róla első termését. Pedig egy egész világ pusztult el lombjai felett és gyökerei alatt.

Mostanra már csak két Bekebelező lebegett a Tanya Planéta felett. Az egyik még mindig a Nap szerepét töltötte be magányos életében, míg a másik…

…a másik anyagtalan masszává zsugorodott, ami lassan elkezdett ereszkedni, egyenesen Père apró birodalmának felszínére. Mire leért, már női alakja volt. Père megcsípte magát, hogy vajon álmodik-e, de nagyon is ébren volt.  Nézte a közeledő gyönyörű nőt, megpróbált felállni, ám nem sikerült. Lábai nem bírták megtartani, annyira remegtek. Magában mosolyogva rájött, hogy izgalmában: huszonnégy év után először találkozott élőben egy másik emberrel. Mikor azonban a nő közelebb ért, lelohadt a lelkesedése. Ember volt ugyan, igen, egy gyönyörű, mezítelen nő, formás combokkal, telt keblekkel, anyajegy vagy egyéb bőrhiba nélkül, ám valami nem klappolt. Père ahhoz tudta hasonlítani a helyzetet, mikor az ember először eszik gyorséttermi kaját életében: finom, jól esik, de nem közelíti meg az otthoni koszt minőségét.

A nő mindenesetre elégedettnek tűnt. Mosolygott, és meghajolt Père előtt, miközben édes hangján ezt mondta:

– Apa, üdvözöllek!

Père egy biccentéssel válaszolt, és felkészült arra, hogy elutasítsa a nő ajánlatát. Nem volt sosem egy géniusz, de sejtette, mi lehet látogatása célja. Várt már az ajánlatra az elmúlt évek alatt, meglepte, hogy ilyen későn jött. Voltak idők, mikor azt hitte, el fogja fogadni. De már nem így volt. Mikor meglátta a valamit, amit ő csak úgy hívott „Bekebelező” eltűnt minden illúziója. Tudta, hova tartozik.

– Nem megyek veled – mondta lemondóan. – Nekem itt a helyem.

A nő arcán látszott, hogy számított a válaszra, ugyanakkor bosszantotta is.

– Új testet kapnál tőlünk. Akár az egykorid tökéletes mását. Fiatal lennél, erős, nem nélkülöznél, nem lennél beteg és halandó. Bármelyik nőt megkaphatnád, hisz te vagy az ősapa.

–  Bármelyiket? – vonta fel a szemöldökét Père. – Még akár téged is?

A nő térdre ereszkedett, közelebb kúszott.

– Igen, Apa, még engem is. Örömmel adom oda magam neked. Ha jobban belegondolunk, pont a te kérésedre választottam a feminin létet.

Père nagyot bólintott.

– Látod, aranyom, pont ez a baj. Tudom, hogy voltak idők, mikor még pöcsöd volt. És nem lennék biztos magamban a bolygótokon sem, fiatalemberként.

A nő arca elvörösödött.

– Ez csak kifogás – sziszegte.

– Az – hagyta annyiban Père. – A lényeg, – és csodálkozom, hogy mindennél okosabb valamiként te ezt nem érted –, hogy ez az én világom. Illetve annak egy darabja. Vele együtt halok, ahogy már huszonnégy éve történnie kellett volna.

A nő felállt, egy vörös pirulát nyújtott Pèrenek.

– Vedd el. Mikor elalszanak a fények csak nyeld le, és nem kell szenvedned.

– Ó, dehogynem. Köszönöm, egyszer már majdnem megfagytam itt, szóval tudom milyen. Most menjél. Egyedül akarok lenni.

A nő meghajolt, és elfordult tőle. Már nem tetszett olyan tökéletesnek, viszont ugyanolyan különösen idegen maradt David számára. Mert ez volt a neve régen. Furcsa név volt és ritka, eredetét nem ismerték, állítólag rajta kívül még két másik embert hívtak így Atlantiszon. Az öregember gyanította, hogy a Földről származhat. Örült hogy nem „Apa”- ként kell meghalnia, mert igazából neki sosem volt gyermeke. Ő David volt, a farmer, aki csak gimnáziumot végzett, mert ennyit engedett neki az esze.

Lekapcsolták a „villanyt”. Lassan megjött a hideg, ám David nem fázott. A fának vetette a hátát és elaludt. Aludta végtelen álmát a csillagtalan űrben.

 

VÉGE