Szöllösi Kristóf: Legzöldebb város

Dan üzenete a lehető legstílusosabban érkezett, egy, az USC Obama próbaútját reklámozó szórólapra írva. A fényes papírra nyomott brosúra elején az ökováros ötszáz méter magas központi tornya magasodott San Diego irodaházai fölé, a hátlapon pedig ott állt a rövid, alkoholos filccel írt üzenet.

Rég dumáltunk. A szokott helyen várlak. Dan.

Három nyomorult mondat, egyik se túl hosszú, dr. Robert Lysek életét mégis egyetlen pillanat alatt fenekestül felforgatták. A testes, középkorú férfi először csak értetlenül meredt a lapra, miközben agya próbálta felfogni a hátoldalon szereplő szavak súlyát. Aztán abbahagyta a vizsgák javítását, hazaugrott a pisztolyáért, és már süvített is a mexikói határ irányába.

Nem tudta, Dan miért pont most kereste fel, és azt se, hogy egykori kollegája mi a francot akarhat tőle, mégis, egy pillanatig sem mérlegelt, csak beült a Lexusába, és tövig nyomta a gázt. Az fel se merült benne, hogy be kéne vonni a rendőrséget. Nem, ilyesmiről szó sem lehetett. Rég megfogadta, hogy Dannal személyesen rendezi majd a számlát, és most, hogy az alkalom gyakorlatilag tálcán kínálta magát, nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Elvégre pont ezért imádkozott huszonöt éve. Egy esélyért, hogy egykori kollegája szemébe mondhassa, mekkora köcsög, aztán fejbe lőhesse.

Nem telt bele két óra, és feltűnt előtte Ensenada határa. A külváros szegényes viskóit hamar felváltották a rohamléptekben terjeszkedő üzleti negyed újépítésű irodaházai, Robert azonban egy pillantásra sem méltatta a csupa üveg, csupa acél épületeket. Tekintete megakadt a város fölé magasodó hatalmas, kivilágítatlan tornyon. Az ökováros központi tornyán.

Annak idején, mikor Dannel az Obamát tervezték, japán elképzelésekből indultak ki,azonban az azokban szereplő megalomán méreteket a realitáshoz igazították. Ennek megfelelően az ökováros könnyedén elfért Ensenada öblében, még csak a kikötőt sem kellett elbontani miatta. Egyszerűen rögzítették a hullámtörőtől délre egy üres partszakaszon, aztán otthagyták szétrohadni.

Mikor a reaktor meghibásodása miatt a város hazakényszerült a próbaútról, a kormány egyből át is passzolta Mexikónak. Hivatalosan csak addig, amíg a szakértők ki nem pucolják a radioaktív hulladékot, azonban a fejesek hamar belátták, hogy egyszerűbb a tárolásért havidíjat fizetni valaki másnak, mint visszaengedni az Obamát a saját vizeikre.

A jó minőségű, aszfaltozott utat az öbölben durva homok váltotta fel, amiben a Lexus alaposan megszenvedett. Motorja valósággal üvöltött, kerekei újra és újra kipörögtek, de végül csak elvánszorgott egészen a várost a szárazfölddel összekötő, jó méternyi széles műanyag pallóig. Az, hogy ilyen közel jöttek a parthoz, jelezte, hogy a mexikói hajósok vagy nagyon profik voltak, vagy egyszerűen őrültek. Robert nem igazán törődött a kérdéssel, csak örült neki, hogy nem kell csónakot kerítenie, vagy beúsznia az Obamáig.

Bár a szerződés értelmében elvileg a katonaságnak kellett volna vigyáznia a városra, a valóságban Robert egyetlen őrrel sem találkozott, de még csak egy kerítéssel vagy bármilyen más akadállyal sem. Mindössze egy kopottas, sugárveszélyre figyelmeztető táblát szereltek fel a palló mellé, azt is valószínűleg csak azért, hogy a csövesek ne lepjék el azonnal a helyet.

Robert leállította a motort, kivette a kesztyűtartóból azt az apró, hatlövetű pisztolyt, amit pár éve kapott valamelyik távoli rokonától, aztán kiszállt a kocsiból és megindult a palló felé. Ellentmondó érzések kavarogtak benne, miközben felnézett az előtte magasodó monstrumra. Az Obama jelentette pályája csúcspontját és végét, ez volt az első és egyben az utolsó nagyszabású projektje. Mikor megépítette, mindenki éljenezte miatta, hat hónappal később viszont gyorsított eljárásban fosztották meg minden tervezői jogosultságától, kollegái pedig egymást túllicitálva hordták el mindennek cikkeikben és blogbejegyzéseikben.

Mégse tudott haragudni rá. Már nem. Közvetlen a meghibásodás után persze úgy utálta az ökovárost, mint még soha semmit. Kétségbeesetten, bosszúvágytól elborult aggyal tervezgette, hogy fogja felrobbantani az egészet a fenébe, de egy idő után rá kellett jönnie, mekkora butaságot csinál. Hiszen a város nem tehetett semmiről. Az csak egy nagy rakás fém, üveg és elektronika volt, ami a silány tervezés áldozatául esett. Legalábbis így gondolta kezdetben.

Aztán jött Dan, és a bíróság folyosóján a fülébe súgta, hogy valójában ő szabotálta a reaktort.

– Nem volt más választásom, Robert! – mondta az egykori partnere meglepően nyugodt hangon. – Nem hagyhattam, hogy egy ilyen barbár technológiával megoldott projekt sikeres legyen. Az ökovárosoknak a jövőbe kéne mutatniuk, de hogyan tehetik ezt meg, ha a természet ereje helyett a gyalázatos reaktorok hajtják őket?

Robert akkor a döbbenettől se mozdulni, se szólni nem tudott, de nem sokkal később, még jóval az ítélet kihirdetése előtt, elhatározta, hogy megöli Dant. Ugyanúgy gyűlölte a férfit, ahogy az Obamát gyűlölte a reaktor meghibásodása után pár hétig, csakhogy ennek alapja is volt. És egyáltalán nem enyhült az idővel.

Azt már annak idején is sejtette, hogy a fickó nem százas, és az együtt végzett munka erről még inkább meggyőzte. Dan már-már fanatikus szinten környezetvédő volt, egy igazi szűklátókörű faölelgető, akiről el nem lehetett képzelni, mégis hogyan szerzett magának doktori fokozatot műszaki területen. Folyton azt hajtogatta, hogy az Obamának zöldenergiával kell mennie, és ebből nem engedett sosem. Mikor Robert szembesítette a számításokkal, melyek egyértelműen igazolták, hogy egy ekkora tömeg mozgatásához elengedhetetlen a reaktor jelentette stabil, nagyteljesítményű energiaforrás, egyszerűen kisétált az ajtón, és soha többet nem jött vissza.

Az egész ökováros sötétbe borult, kivéve egyetlen pontot. Valahol a torony kiszélesedő tetején égett egy lámpa. Nem túl erősen, de a gyenge fénypontot így is kristálytisztán ki lehetett venni a sötétben. Ott várt rá Dan, erre fogadni mert volna.

Maga az ökováros egy másfél kilométer átmérőjű, kör alakú sziget volt, közepén egy ötszáz méter magas, felül kiszélesedő toronnyal, ami egyszerre adott helyet az élelmet termelő farmoknak, egy csomó laboratóriumnak és egy harmincezer ember befogadására képes városnak. Mikor vízre bocsátották San Diegóban, az egész úgy nézett ki, mint a megvalósult utópia, mint a békés, vidám jövő egy apró szeletkéje, mostanra viszont meglátszódott rajta az idő vasfoga és a fosztogatók keze nyoma.

A szigetet egykor belepő szépen gondozott rétek és vetemények mind elvadultak, elburjánzottak. Volt, ahol kipusztultak, máshol valóságos őserdőként állták Robert útját. A növények alatt húzódó mesterséges talapzatot sok helyen feltépték, a kábeleket, vízvezetékeket kiszaggatták, az elektronikát pedig mind leszerelték. Csak az maradt, amit az összes fosztogató értéktelennek ítélt, vagy túl nehéznek bizonyult ahhoz, hogy elvigyék.

A fosztogatók, akik a szigetet szétszedték, a tornyot se kímélték. Azt, hogy az épület romos állapotban van, Robert már távolról is látta, a károkat viszont csak közelebbről tudta alaposabban felmérni.

A torony borításáról az első harminc, negyven méteren hiányzott a napelemes bevonat és vele együtt vitték a berendezéseket, az üveget, mindent, ami mozdítható volt és ért valamit. Egyedül a csupasz falak és a vaskos, figyelmeztető jelzésekkel telefestett tartóoszlopok maradhattak, valamint a lift, bár Robertnek fogalma sem volt, ez utóbbit miért nem lopták el szinte egyből. Elvégre a felvonó is az építéskor elérhető legmodernebb technikával készült, Mexikóban alighanem a mai napig szép árat fizettek volna érte. Valószínűleg túl nehéznek bizonyult, vagy egyszerűen nem tudták kiszedni a helyéről.

Az irgalmatlan pusztítás az első negyven méter után szelídült valamennyit, de azért Robert még feljebb is látott nem egy hiányzó panelt vagy épp letépve lógó vezetéket. Az egyik betört ablakból mintha egy csontváz is lógott volna. Szerencsétlen fickónak vagy a környezettel, vagy a társaival gyűlhetett meg a baja.

Robert bizonytalanul maga elé emelte a pisztolyt, és belépett a kifosztott torony belsejébe. Azt már az első pillanatban látta, hogy a felsőbb szintekre vezető lépcsőt elbontották, helyét egy korhadt fából ácsolt létra vette át, azonban legnagyobb meglepetésére a lift még működött. Mikor megnyomta a hívógombot, maga se tudta, mit várt, de a szerkezet halk surrogással életre kelt, és hamarosan megérkezett a krómozott, leginkább egy kicsit elnyújtott tojásra emlékeztető kabin.

– Mi a fene? – motyogta jobb híján magának, mikor feltárult az ajtó.

A kabin belseje, a külsejéhez hasonlóan, egész egyben volt, látszott, hogy valaki törődött vele az elmúlt évek folyamán. Robert mégse lépett be egyből a tágas, jó kéttucat emberre tervezett kalickába. Inkább csak körülnézett a környéken, felkapta az első keze ügyébe eső követ, és azt dobta be. Pár percet várt, csak azután mert belépni, addig figyelte, történik-e valami.

A kabin belsején meg se látszott az elmúlt huszonöt év. Falait ugyanolyan makulátlan fehérre festették, a bejárattal szemben pedig ugyanúgy ott terpeszkedtek a két és fél évtizeddel ezelőtti Coca Cola reklámok, mint mikor Robert utoljára használta ezt a liftet. Egyedül a kilátás változott meg. A kabin külsejére szerelt kamerákat alighanem kitépték a helyükről, ugyanis a holofalak, ahová a képüket vetíteni kellett volna, mind feketén ásítottak.

Robert vett egy mély levegőt, aztán megnyomta a lakóövezet gombját. A lift pár pillanatig még várt, hátha vannak más utasok is, de aztán az ajtó becsukódott, a kabin pedig meglódult felfelé. Bár a kivetítők sötéten maradtak, Robertnek nem volt szüksége a kamerák képére, hogy tudja, hol járnak. Elvégre mégiscsak ő tervezte a helyet, úgy ismerte az alaprajzát, mint a tenyerét.

A guberálók által valósággal elpusztított első negyven méteren régen raktárak, irodahelyiségek, szállodák és látogatóközpontok sorakoztak, minden olyan, amit a turisták és egyéb érdeklődők miatt építettek. Fölöttük kaptak helyet a farmok, ahol azokat a növényeket termesztették, amiket a szigeten nem lehetett a klíma vagy a helyhiány miatt, végül pedig, a torony enyhén kifelé hajló tetején, ott terpeszkedett a lakóövezet. Bár nem volt mai darab, a lift még így is meglehetősen gyorsan megtette a háromszáz méternyi utat fölfelé. Alig telt el egy perc, és Robert már meg is érkezett.

A lakóövezetbe vezető út egy széles, kétoldalt szobrokkal díszített függőhíd volt, egyik végén a lifttel, másik végén pedig egy hatalmas, aranyozott boltívvel. Eredetileg úgy tervezték, hogy aki lenéz a hídról, lelásson egészen a torony aljáig, most viszont a kilátást valami fehér fólia takarta el, amit gondosan kifeszítettek a liftakna és a város között húzódó szakadék fölé.

Dan a boltív alatt várt rá. Egykori kollegáját egyszer sem látta az elmúlt huszonöt évben, de még így is felismerte. Ugyanaz a karvalyszerű orr, ugyanaz az enyhén görnyedt tartás, ugyanaz az őrülettől izzó szempár. Csak a haja ritkult meg és a dereka körül látszódott némi háj, más jelét nem hagyta rajta az öregedés.

– Robert! – Mikor megszólalt, Dan hangjából valósággal sütött a lelkesedés. – Micsoda öröm, hogy itt köszönthetlek téged, barátom. Bevallom, féltem egy kicsit, hogy bevonod a zsarukat is, de jó látni, hogy ilyesmit nem csináltál.

– Dan! – biccentett az idős férfi is bizalmatlanul. – Mégis mi ez az egész?

– Mi lenne? – kérdezett vissza a másik, majd tett egy lépést felé. Robert keze akaratlanul is megrándult, de úrrá lett magán, nem emelte azonnal célra a pisztolyt. – Csak dumálunk egy kicsit, ahogy régi haverokhoz illik. Tudod, a kollegák viszonylag gyakran csinálják ezt.

– Csakhogy mi nem vagyunk kollegák, Dan – sziszegte Robert. – Vagy talán elfelejtetted, mit tettél velem?

– Dehogy felejtettem! – A másik férfi ráérősen a híd széléhez lépett, és lebámult a mélység fölé kifeszített anyagra. Mikor újra megszólalt, hangja már keményen csengett, nyoma sem maradt benne a megjátszott vidámságnak. – Ami azt illeti, egy pillanatig nem felejtettem el, mi történt huszonöt éve Robert. Egy huncut másodpercig sem ment ki a fejemből. Megérted, ugye? Kicsit nehéz megfeledkezni arról, amikor az embert a saját szűklátókörű, dilettáns, vágni valóan ostoba munkatársa döfi hátba, nem? Bár te ezt honnan is tudhatnád. Elvégre te kurvára a kés szerencsésebb végén álltál!

– Úgy gondolod? – Robert keze ökölbe szorult. – Kettőnk közül ki volt az, aki szabotálta a másik munkáját? Ki törte derékba a másik karrierjét, hogy aztán utána a képébe röhögjön és lelépjen? Nekem úgy rémlik, te voltál az, Dan!

– Mert erre volt szükség! Erre kényszerítettél! – visította a másik. – Ha belátod, hogy elég a napelem, nem kellett volna ezt tennem. De nem! Te ragaszkodtál ahhoz a kurva reaktorhoz. Mit tehettem volna? Ha hagyom, hogy a város teljesítse a próbaútját, az emberek azt hitték volna, a te utad járható!

– Úgy látszik tévedtél. – Robert megeresztett egy gúnyos mosolyt. – Hiszen az ökovárosoknak a mai napig része az atomreaktor. És tudod, miért? Mert kicseszett megújulóval nem lehet kiváltani az ilyesmit.

– Valóban? – Dan elmosolyodott, kivillantva barnás fogsorát. – És mi van, ha azt mondom, tévedsz? Mi van, ha azt mondom, ugyanolyan vaskalapos barom vagy, mint huszonöt évvel ezelőtt?

– Ezek csak szavak. Nincs bizonyítékod, és nem is lesz.

– Féltem, már sosem mondod! – Dan vigyorogva ellökte magát a korláttól, és a híd közepén állt meg. – Az a helyzet ugyanis, hogy amíg te a begyöpösödött nézeteiddel fertőzted a diákokat, én folytattam a kutatásaimat. Kínában, Európában, bárhol, ahol csak egy kis bizalmat is tápláltak irántam. Amíg te unalmas előadásokat tartottál az egyetemen, addig én valódi innováció után kutattam. Olyan területekre merészkedtem, mint senki más előttem, és tudod mit? Amíg te csak vegetáltál, én megtaláltam a megoldást. Nézd a saját szemeddel!

Dan tapsolt egyet, mire valahol felettük halk zúgással életre kelt egy vetítőgép, a következő pillanatban pedig az alájuk kifeszített fehér vásznon megjelent egy kamera képe. A jobb felső sarokban villogó felirat alapján Robert egyből látta, hogy élő adást néz, a háttérben meghúzódó berendezésből pedig azt is meg tudta állapítani, hogy a kamera valamelyik farmon van elhelyezve, körülbelül a plafon magasságában.

Csakhogy ott már nem növényeket termesztettek. Kellett egy pillanat, amíg felfogta mit lát, de amint rájött, már érezte is, hogy gyomra görcsbe rándul. Nem sokon múlt, hogy nem hányta telibe a hatalmas vetítővásznat. Most már értette, miért nem látott ki a liftből, és miért nem tud itt lenézni. Dan nem akarta idő előtt lelőni a poént.

Odalent ugyanis a növényeket emberekre cserélték. Felnyitott, megcsonkított testek hevertek egymáson, felfedett szerveikre és húsukra az öntözőrendszer valamiféle tápszert folyatott, vérüket műanyag csövek vezették ki az ereikből, egyenesen a plafonon lógó szögletes dobozkák felé. Bár a kép elég szemcsés volt, az még így is látszott, hogy az emberek odalent élnek. Próbáltak megmozdulni, menekülni, de már nem tudtak.

– Mit tettél, Dan? – nyögte ki Robert, mikor végre szóhoz tudott jutni. – Mi a franc ez itt?

– Emberi vérrel működő enzimes üzemanyagcella. Száz százalékban zöld energia, ráadásul, hála a kutatásaimnak, bőven elég ahhoz, hogy ez a roncs újra mozgásba lendüljön. Más szóval a jövő, amit te eldobtál magadtól – válaszolt az egykori kollegája. – De ne félj, hamarosan te magad is a részese lehetsz!

Robert túl későn vette észre a veszély. Túlságosan elterelte a figyelmét a szörnyű kép odalent, így nem látta, hogy Dan egyre közelebb és közelebb lépett hozzá. Próbált ugyan megpördülni, és még a fegyverét is elsütötte, de elkésett. A golyó csak a lakónegyed falába csapódott, Dan ökle viszont elemi erővel vágódott az állába.

Megszédült, a híd korlátjának tántorodott, de még nem adta fel. Próbált újra a támadójára lőni, de Dan megelőzte. Ujjai satuként szorultak a csuklójára, hátrafeszítve a kezét, nehogy véletlenül tüzelni tudjon, ökle pedig újra és újra lecsapott az arcára. Az első pár ütést még érezte, utána viszont magával ragadta a sötétség.

 

 

Mikor magához tért, valami meleg, ruganyos masszában feküdt. Feje kegyetlenül fájt, lába pedig pokolian viszketett, de nem tudott mozdulni, hogy megvakarja.

De hol a fenébe lehet? Mit keres itt?

– Jó reggelt, kollega! – hallotta valahonnan fölülről Dan hangját. – Üdvözöllek a jövőben.

Micsoda?

Robert szeme valósággal felpattant a rémülettől mikor eszébe jutott, mi történt vele nem is olyan régen. Legrosszabb félelme vált valóra, mikor megpillantotta a szürke dobozt pont a feje fölött. Egyszer, nem is olyan rég már látta ezt a szerkezetet a vetítő képén, azóta csak annyi változott, hogy a vért szállító műanyag csövek immár nem idegenekből, hanem egyenesen az ő testéből indultak ki. Dan egész egyszerűen kiütötte, és beépítette a maga bizarr, beteges generátorába.

– Ami most következik, az az egész életműved cáfolata lesz – folytatta az egykori kollegája. – Még pár perc, és beindítom ezt a szemétkupacot, aztán pedig meg se állok vele Seattle-ig. Méghozzá teljes mértékben zöldenergiával, barátom. Bebizonyítom annak a sok idiótának, hogy mind tévedtek. Hogy az én utam is járható. Sőt, enyém az egyetlen járható út! És mindebben a te véred is segíteni fog, Robert, nem is kicsit! Szóval, ha elfogadsz egy jó tanácsot, akkor kapaszkodj, mert indulunk!