Zeke Lilla: Szardella

Több száz méter távolságból nézem, ahogy –a szó legmélyebb értelmében vett– utolsó emberek elhagyják a bolygót. Én végleg itt ragadtam, habár felajánlották a lehetőséget, hogy tartsak velük. Talán ha számba veszem az ide vezető eseményeket, nem fogok címeres ökörként gondolni magamra, amiért itt maradtam meghalni. Az lesz a legjobb, ha szardellaként gondolok magamra.

Nem tudtam szabadulni az émelyítő érzéstől, ami akkor tört rám, mikor egy hölgy vendég steak–et rendelt, picsi–pacsi pirosra sütve. Az étterem konyhájából is hallani lehetett a kuncogását. Vissza kellett nyelnem a gyomromból feltörekvő reggelimet.

  • Lorenzó, nyeregbe barátom! – Az étterem vezetője úgy suhant el mellettem, mintha legalábbis ő lenne a startlobogó a versenypályán.

Miután megszabadultam a kötényemtől, és kimosakodtam, kisfiúsan oldalra fésültem a hajamat, és diszkréten közöltem a vendéggel, hogy a vacsoráját a VIP teremben tálaltuk.

Nem gondolná az ember, hogy főként idős, elhízott, dúsgazdag matrónák térnek be egy olyan étterembe, amely egy kód–étel rendelése esetén férfitársaságot biztosít. Ez a hivatalos megfogalmazás. Ebben az esetben legkevésbé éreztem férfinak magam. Már a külsőm is inkább egy kisfiúéra emlékeztetett, mert követnünk kellett a divatot. Szigorú diétám során sikerült a megmaradt vázizomzatomat a minimálisra csökkenteni. Minden nap borotválkoznom kellett, és csak frissen manikűrözött körmökkel jelenhettem meg a munkahelyemen.

A kliensem az országunk élelmezésügyi miniszternője volt, elég gyakran jött hozzánk, ezért jól ismertem már a szokásait. Időnként a miniszterelnöknő és a Parlament többi hölgy tagja is ellátogatott hozzánk.

Karla, az élelmezésügyi hízó, hogy úgy mondjam, kéjes sikoltozás közepette dobta magát az ágy közepére. „Vajon a sertések is így visítanak a vágóhídon?”– villant át egy helyénvalótlan gondolat a fejemen. Pillanatok alatt automata üzemmódba kapcsoltam, mint az otthoni takarítórobotom, amely következetesen rója köreit a mocskos padlón. Miután végeztünk, zsíros borravalóval a zsebemben távoztam.

Minden nap ellátogatok anyámhoz az idősotthonba, ami gyakorlatilag egyfajta elfekvővé alakult az elmúlt években. Minden idős ember demens, emellett rendszeresen véres a székletük, és egymás után állnak le a szerveik. Mint mindig, most is vittem neki vacsorát az étteremből: rántott sertésborda rizzsel. Egy idő után feladtam a küzdelmet, hogy én magam etessem meg. A szervezete már egy falat ételt sem tud befogadni.

Hazafelé menet elmerültem a gondolataimban. Ha már most egyre nehezebben kapok levegőt, és időnként vér ürül a szervezetemből, vajon mennyi időm van még hátra addig, amíg úgy nem végzem, mint az anyám? De hogy pontos legyek, úgy már nem végezhetem, mert biztosan egy gyermekem sem fog meglátogatni. Én ugyanis a legalább tucatnyi porontyom közül egyet sem ismerek. Harminc éves vagyok, és a havonta kötelező ivarsejtadót negyven éves korukig kell teljesíteniük a férfiaknak. A nőktől harmincöt éves korukig szívják le a petesejteket.

Ahogy egy Gyermekgyűjtő mellett elhaladok, belém ötlik a felismerés, hogy talán az összes gyerek, aki a képernyőre mered, az én ivadékom. A Gyermekgyűjtő közvetlenül a béranyák háza mellett helyezkedik el. Ma ez a legjobban fizetett foglalkozás, ugyanis aki nőként arra vetemedik, hogy gyermeket szüljön, az gyakorlatilag az életét áldozza fel, amit feminin kormányunk vezetői busásan megjutalmaznak. Elvégre senkitől nem várhatjuk, hogy az energiáit a reprodukcióba fektesse bizonytalan kimenetelű sikerrel.

Miután az ivadékok megszülettek, minden elemi igényük ki van elégítve. Etetés, tiszta pelenka, meleg szoba. Aztán humanoid robotok és interaktív kommunikációs táblák végzik a növendékek oktatását. Mivel mesterséges megtermékenyítésből származik a felnövekvő társadalom száz százaléka, ezért csak töredékük éri meg a tizenéves kort. A legtöbbjük elméje nem fejlődik kielégítően, őket egy külön intézménybe zárják. A valamilyen deficittel születő magzatokat intrauterin, vagy közvetlen szülés után likvidálják.

A Szabályozott Szaporodási Tervet felmenő rendszerben vezették be. Az én generációm volt az utolsó, akit a szülei nevelhettek fel. Meglehet, már akkor sem működött a család, mint intézmény, tehát az emberek fellélegeztek, hogy akár a háztartás többi részét, az utódgondozás terhét is leveszi a vállukról a robotika.

Hazatérve a kanapén ülve találtam az otthoni coach–okat. Az aktuális élettársam– most éppen nő volt– és az én life–trénerem tökéletesen megértették egymást, ezért viszonylag zökkenőmentesen zajlott az életünk. A kisebb vitáinkra az életvezetőink asszertív megoldást találtak, ezért az anyagi helyzetünk, a szexuális életünk és a közvetlen kommunikációnk is fejlődésnek indult. Ha mégis egy szóváltás elmérgesedett, csak be kellett vennünk a kifejezetten feszült helyzetekre alkalmazandó pirulát, és máris mindketten elfelejtettük, hogy min is kaptunk össze.

Minden esténket a holo–szórakoztató központunkban töltöttünk. Az események közvetlen mellettünk történnek, a hangeffektek egyszerűen briliánsak. Ez számunkra a tökéletes kikapcsolódás, amikor teljesen elmerülhetünk a technológia nyújtotta örömökben.

Másnap főnököm közölte velem, hogy különleges meghívásom van Karla asszonytól. Egy konferencián szeretne velem megjelenni. Előre láthatólag az eseményen még néhány más munkatársam is felbukkan, egy–egy politikus hölgy oldalán.

Munkából hazatérve a házi coach–om rendkívüli megfigyelőképességének köszönhetően érzékelte, hogy az este előtt kissé feszült vagyok, de nem mondhattam el neki a részleteket, mert az a személyiségi jogaim megsértését eredményezné. Egyébként a jelenlegi élettársam sem tud semmit a munkámról. Tulajdonképpen én sem tudom, hogy ő mit csinál. Habár egymással megoszthattuk volna a részleteket, de egyikőnk sem tartott igényt ezekre az információra.

Miután a life–trénerem irányításával elvégezem a negyed órás stressz oldó gyakorlatsort, felvettem a legjobb szmokingomat, és taxit hívtam. Az autó képernyőjére pötyögtem a címet, és a robot már indult is a randevúm helyszínére.

A Parlament nagytermében került sor a konferenciára. Szinte lépni sem lehetett a politikusnőktől. A coach–ok a terem szélén helyezkedtek el, ha esetleg egyet nem értésre kerülne sor. Karla kezdte egy ünnepélyes megnyitóval, majd szólította munkatársát, Adrienne–t. Ez a nő meglehetősen kilógott a többiek közül: karcsú, jól szituált volt, és legkevésbé sem hasonlított semmilyen haszonállatra, ami az esemény többi hölgytagjáról nem lehetett elmondani.

Adrienne a hatékony hústermelésről és a környezetre gyakorolt hatásairól tartott előadást. Millió tonnákat emlegetett, és hangsúlyozta, ha továbbra is ilyen mértékben fogyasztunk állati eredetű fehérjét, azzal nem csak a fenntartható fejlődést hátráltatjuk, de nagymértékben szennyezzük a környezetet is. Roppant érdekesnek találtam a diagramokat, amelyek rámutattak, hogy miközben egy sertés hét kilogramm takarmányt fogyaszt el, hogy egy kilogramm húst termeljen, addig egy szarvasmarhának tizenkét kiló füvet kell megennie, hogy egy kiló izmot előállítson a szervezete. Emellett nem elhanyagolható a metángáz–szennyezés, ami a állattenyésztéssel jár. A nagyüzemekben tenyésztett állatoknak olyan kukoricakészítményeket és hormonokat adnak, amelyek jelentősen, majdhogynem felére csökkentik az emésztés során felszabaduló metánt. Leggazdaságosabbnak a szárnyasok tenyésztése bizonyul, mert kevesebb, mint egy kilogramm tápból állítanak elő egy kilogramm húst. Persze, ez a korszerű takarmányozásnak is köszönhető. Mégis, a jelenlegi helyzet tarthatatlan, az évi személyenként nyolcvan kiló hús elfogyasztásával. Ez napi húsz dekát jelent.

Amikor Adrienne egy pillanatra szünetet tartott, Karla alig észrevehetően összedörzsölte a tenyerét, és várakozó pillantást vetett a tömegre.

A következő percben ismét egy diagram tűnt fel a holografikus asztalon, amely azt szemléltette, hogy mennyivel gazdaságosabb lenne, ha feleannyi húst fogyasztanánk. Emellett Adrienne váratlan gyorsasággal kérvényezte, hogy a tiszteletreméltó hölgyek fektessenek be állatüzemekbe, vagy még nagy bajunk lehet belőle.

A legutolsó kijelentést nem igazán értettem, hiszen az elmondottak alapján rengeteg állattartó üzem működik, hogy kielégítse a fogyasztási igényt. Hatalmas káosz billentett ki a gondolataimból. A coach–ok a tömegbe vegyültek, a politikusok pedig puszta kézzel estek egymásnak. A felfordulásban még láttam, ahogy Adrienne–t fegyveres őrök kitessékelték az ajtón.

Miután a zavarodás véget ért, Karla félre húzott, és bizalmasan a fülembe súgta:

  • Azt akarom, hogy tapadj rá arra a nőre! Feküdj le vele, vagy csinálj, amit akarsz, de tudd meg, mik a szándékai, és mennyiben veszélyezteti a rendszert és a pozíciómat!

Értetlenül meredtem rá, mire biztosított, hogy teljes diszkréciót élvezek, de cserébe ő is ezt kéri tőlem. A munkahelyemen nem kell megjelennem, amíg nem teljesítem a feladatomat, cserébe az eddigi bérem dupláját kapom, amennyiben valós információkkal szolgálok.

Másnap már Adrienne isten háta mögötti farmjának bejáratánál álldogáltam lerobbant autóval. Úgy kell tűnnie, mintha a véletlen hozott volna össze bennünket, és miután megbízik bennem, valószínűleg elárulja a terve részleteit. Nem értettem, miért gondolja Karla, hogy Adrienne forral valamit, de mindenképpen rá akartam jönni. A coach–omat nem hozhattam magammal, mert állítólag Adrienne nem szívleli őket.

Természetesen ő sem értett a hidraulikus motorokhoz, ezért beinvitált, hogy maradjak nála, amíg ide nem ér az autómentő. Csak én tudtam, hogy amíg nem jelzek Karlának, addig nem fog megérkezni.

Zavarban voltam, úgy érzem, csak bizonytalankodom a coach–om támogatása nélkül. Adrienne viszont olyan magabiztosan kommunikált, hogy olyan érzésem volt, mintha a társalágás. Körbevezetett a gazdaságban, megmutatta a szarvasmarhákat, a sertéseket, a juhokat és a szárnyasokat. Elmondta, hogy itt mindent ő csinál, önellátó gazdaságot működtet. Passzív házban lakik, így az általa hagyott szénnyom minimális. Nem tart life trénert, és nincs humanoid robot a háztartásban. A holografikus szórakoztatóközpont valósággal kihozza a sodrából. Lassan az a gyanúm támadt, hogy ő csak egy haladásellenes mezőgazdász, nem valami veszélyes politikai figura.

A házba érve azonban nagy meglepetésben volt részem. Egy gyermek. Egy lány gyermek egy magánháznál. Évtizedek óta nem látni ilyet. Adrienne védelmezőn teszi a növendék vállára a kezét, és kijelenti:

  • Az állam nem tiltja a gyermektartást, csak nem támogatja. Laurine itt léte teljesen legális.
  • Hát hogyne.
  • Ne gondolja, hogy nem tudom, miért van itt. Láttam a konferencián, Karla oldalán. Maga talán az új pincsije? Mit kell kiderítenie rólam?– vonta fel kérdőn a szemöldökét. A gyermek szó nélkül egy másik helyiségbe rohant.– Nos?
  • Tudnom kell, hogy mi a terve. – Miközben ezt kimondtam, gondolataim a coach–om felé kalandoztak, ő most valószínűleg egy sokkal helyénvalóbb megfogalmazást javasolt volna.
  • A tervem az volt, hogy meggyőzöm a képviselő hölgyeket, hogy fektessenek pénzt az állattenyésztésbe, hogy újra ehessenek húst az emberek.
  • De hát ön azt állította, hogy túl sok állati eredetű fehérjét fogyasztunk, a fele is bőven elég lenne.

Szó nélkül a hűtőszekrényhez ment, és elém rakott egy szelet sült húst.

  • Egyen!

Az íze semmihez nem volt fogható. Az állaga keményebb, rostosabb volt azoknál a húsoknál, amiket az étteremben szolgáltunk fel. Pompás íze volt, de olyan laktató, hogy nem tudtam elfogyasztani az egészet.

  • Ez mi?
  • Sertés. Igazi, röfögő, dagonyázó kismalac a karámból.

Elém rakott egy másik sülttel teli tányért is.

  • Igen, ezt ismerem. Az étterem is így készíti, ahol dolgozom.
  • Csakhogy ez nem hús.
  • Biztos lehet benne, hogy ez a legjobb minőségű szarvasmarha, amit csak kapni lehet. Abban az étteremben nem engedhetik meg maguknak, hogy szemetet szolgáljanak fel.
  • Valóban? Érzékelt émelygést étkezés után? Véres széklet? Hasmenés?
  • Ezek teljesen szokványos tünetek. A társadalom nyolcvan százalékánál jelen vannak. Az orvosok szerint nem kell velük foglalkozni.
  • Én pedig azt gondolom, hogy ez mind a táplálkozás miatt van. Jöjjön, megmutatom, mit evett!

Egy hűtőházba vezetett, ahol kis fiókok emelkedtek a plafonig. Kihúzott egyet, és megmutatta. Egy parányi barna gombasarj volt benne. Miután meleg vizet és valami port adtunk hozzá, az anyag pár percen belül növekedni kezdett. A néhány centiméteres kezdeményből öt perc múlva egy tányérnyi barna trutyi keletkezett.

  • Íme, elkészült a hús, csak ki kell sütnünk.– mondta Adrienne, és színpadias mozdulattal felemelte a húskezdeményt.

Kissé elegyengette, majd levágott egy darabot, és forró olajban kisütötte. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a picsi–pacsi piros steak–et az étteremből. Megint éreztem, hogy fordult egyet a gyomrom. De ezek szerint ez nem egy feltételes reflex volt részemről, hanem egy táplálkozási rendellenesség következménye.

  • Jó étvágyat a Candida Fungus–hoz! Ez egy genetikailag módosított gomba, amely minden ember szervezetében megtalálható, csak nem ebben a formában. Ezért gondolták, hogy alkalmas lesz tartós fogyasztásra. Vegyítették egy másik fajta élesztővel, amitől rövid idő alatt tetemes térfogat növekedés következik be, így pár perc alatt több száz embert jól lehet lakatni.
  • Ez egyszerűen undorító.
  • Ezért kampányoltam az állatfarmok mellett.– Egyenesen a szemembe nézett, szinte átszúrt a tekintetével.– Néhányan a pártban tudják, hogy Karla illegálisan eteti évek óta az embereket ezzel a gombával. Az lett volna a feladatom, hogy kampányoljak a gombatenyésztés mellett, és szavazás útján legalizáljuk. Ehelyett még tettem egy utolsó próbát. A nagy száj– és körömfájás vész óta gyakorlatilag mindenki ezt eszi hús helyett.– mutatott a tányéron elnyúló tenyészetre.
  • De hát annak már több mint tíz éve!
  • Valószínűleg eddig még azért nem derült ki, mert rengeteg érdek fűződik a gombatenyésztéshez. Arról nem is beszélve, hogy a minőségi, szigorúan ellenőrzött élelmiszer megmarad a vezetés köreinek.
  • És az orvosok? A média?
  • Megvesztegethetőek.– válaszolta Adrienne.
  • És pontosan milyen következményei vannak a gombafogyasztásnak?
  • Eleinte csak émelygés, hasmenés, később hányás, véres széklet, majd a szervezet már be sem tudja fogadni a gomba eredetű táplálékot. Nem is beszélve arról, hogy ha valaki állati fehérje helyett ezt fogyasztja, akkora hiány lép fel a testben, hogy a szervek egyenként leállnak.

Lelki szemeim előtt megjelent az anyám, és a többi nyomorult, akik ki tudja, milyen kínokat élnek át, miközben a szervezetük harcol a gomba ellen.

  • Akkor talán az emberek tudtára kellene hozni a helyzetet, hogy tehessünk valamit.– javasoltam.
  • Nem látott a konferencián? Nem tehetünk semmit. Az emberek el sem hiszik, amit mondok. Arról nem is beszélve, hogy ha ez kiderülne, hogy nyilvánosságra akarom hozni a gombatenyészetet, rövid úton likvidálnának.
  • Akkor nekem miért mondta el? Tudja jól, hogy el fogom mondani Karlának.
  • Mert már mindegy.

Mielőtt rákérdezhettem volna, hogy miért mindegy Loraine szaladt be a szobába, egy nagy dobozzal a kezében. Annyira más volt, mint a többi ivadék, akiket láttam. Ő olyan koncentrált volt, és figyelmes.

Csak néztem őket, ahogy közvetítők nélkül beszélgetnek, és csinálnak még valamit. Gyerekkoromból emlékeztem a társasjátékra, de már idejétmúlttá nyilvánította a Szaporodási Tervet készítő bizottság, ezért most csak a legmodernebb technológia nyújtotta szórakozást engedik a növendékek közelébe. Gyanítottam, hogy szórakoznak, mert közben kacagtak. Jó érzés lehetett. Erős vágyat éreztem, hogy én is részt vegyek a játékban, de nem mertem, és nem is tudtam hozzászólni Loraine–hez. Gátlástalanul a szemembe nézett, és csak kérdezett, én pedig mukkanni sem tudtam. Egy idő után megunta, és csak Adrienne–nel foglalkozott.

Este nyilvánvalóvá tettem, hogy addig szándékozom maradni, amíg ennek az egésznek a végére nem járok. Amíg az alvó Lorraine–re egy alkalmazott vigyázott, addig Adrienne–nel útnak indultunk az erdőben. Út közben kifaggattam a vendéglátómat, hogy mi vitte rá, hogy magához vegyen egy idegen ivadékot.

  • Lorraine az én lányom. A testemben hordtam, megszültem, és felnevelem. Semmi különös.
  • Semmi különös? Jézusom, remélem, jól megfizetnek magát ezért! Ki hallott még ilyet, hogy egy béranya ne adja le a gyereket?
  • Félreérti. Én vagyok a vér szerinti anyja. Akartam őt, a saját döntésem volt. Szeretem őt, ezért felnevelem.
  • Ez fura.– Valami mást akartam mondani, de végül csak ez jött a számra.
  • Itt is vagyunk. – mondta hirtelen, egy barlang bejáratánál.

A sötétségből neonfénybe léptünk. A sziklaerőd belseje a legmodernebb technikával volt felszerelve, és ismerős arcok forogtak a robotok és a monitorok között. Sok hölgyet nem ismertem, de néhánnyal már találkoztam az étteremben, vagy a Parlamentben. És ami a legmeglepőbb, hogy voltak férfiak is köztük.

  • Üdvözöljük a Centaury Omega Programban! Itt gyűlnek össze azok a zseniális elmék, akik úgy döntöttek, hogy elutaznak az új otthont jelentő Omega bolygóra. Vannak közöttünk tudósok, szakik, művészek, politikusok. Az a célunk, hogy egy új, egészségesebb, működőképes társadalmat hozzunk létre, távol ettől a haldokló rendszertől.
  • Ezért mondta el nekem a gombákat. Mert mindannyian elmennek. De akkor miért vállalta a rizikót a konferencián?
  • Amolyan utolsó esélynek tűnt. És mert nem akarok elmenni. Itt senki sem akar. Soha nem fogunk egy olyan virágzó, gazdag helyet találni, mint a Föld. De sajnos nincs más választásunk.
  • Azért annyira nem rossz a helyzet.
  • Nos, nem igazán látom, hogy ettől jobban hová fajulhatna még a világ, de örülök, ha ön így látja. Csak akartam, hogy tudja, van más lehetőség is, mint Karla idomított pincsijének lenni.
  • Nem jól látja a helyzetet. Jól fizető munkám van, és mindent biztosít az állam, ami az én érdekeimet szolgálja.
  • Jó munkája van? A prostitúcióra gondol?
  • Államilag elismert vizsgát tettem szexualitásból, és sokak által nagyra tartott életmódot folytatok. Ez nem szégyen! – Az utolsó mondat hangosabbra sikerült, mint terveztem. A kirohanásom ellenére mégis végtelenül kicsinek, és haszontalannak tartottam magam a sok tudós elme között, akik egy új világ meghódításán munkálkodtak. Én pedig kémkedek egy olyan politikusnak, aki az emberek egészsége megrontásán nyerészkedik.

A sziklaerődöt elhagyva még percekig némán mentünk. De volt bennem egy gondolat, ami nem hagyott nyugodni.

  • Mit keresett ott az a sok férfi?
  • Ők is velünk tartanak.
  • Úgy érti, a szaporodáshoz van rájuk szükség?
  • Természetesen. És társként is szükség van rájuk. Tudja, a munkában, otthon, a szerelemben, testvérként, apaként, nagypapaként, barátként.

Nem tudtam. Már régen csak használták és kihasználták a nők a testemet. A döbbenetem hirtelen haragra váltott, és úgy éreztem, el kell őt bizonytalanítanom:

  • Honnan veszik, hogy amit majd felépítenek, az jobb lesz? Évtizedek óta csak nők irányítanak, ha a férfiaknak is utat engedtek, megint háború és éhezés lesz. Ezt akarják? Honnan tudnák, hogyan kell felépíteni egy társadalmi rendet? Ráadásul az út évekig tart, lehet, hogy túl sem élik.
  • Valóban, van rá esély, igen. De ha az úton meghalunk, akkor tudni fogjuk, hogy egy jobb élet esélyéért haltunk meg. A háborúról pedig annyit, hogy a férfiak elvitték meghalni a népet, jelenlegi kormányzatunknak ez otthon is sikerül. Nem hiszem, hogy a vezető nemi hovatartozása determinálja egy társadalmi rend sikerességét.

Rövid ideig némán haladtunk, majd Adrienne felélénkült.

  • Jöjjön, ezt látnia kell.

Kisvártatva találtunk egy hatalmas gombatenyészetet a sötétben. A neonnal rávilágítottunk, és nem hittem a szememnek. Ahogy megkapartuk a tetejét, egy emberi arc nézett vissza ránk.

  • Ez itt szervleállásban halt meg– magyarázta Adrienne.– a holttestek gyakorlatilag kivirágoznak a halál után. Már sok holttestet exhumáltunk, és mindnél ugyanez volt a helyzet. Hát nem látja? Mindenki itt fog pusztulni, ha a helyzet nem változik. De nem kell maradnia. Velünk tarthatna. Talán rá tudnám beszélni a többieket, hogy várjunk még egy hónapot, amíg elvégzi a kiképzést.
  • Miért ajánlaná fel ezt nekem?
  • Csak láttam, ahogy Lorraine–t figyelte. Ön már tudja, hogy a rendszer pusztulásba vezet. Előbb elvették a jövőnket jelentő gyermekeinket, a családunkat, aztán az ételünket. Önnel ellentétben a többi ember nem nehezményezi a helyzetet.
  • Azt hiszem, nem vagyok biztos benne, hogy én nem kultiválom az életünket. Nem gondolom, hogy egy bizonytalan kimenetelű, lehetséges szebb jövő érdekében fel kellene adnom a biztonságos jelent.
  • Annyi minden várhatna még önre, ha velünk jönne!– kezdte Adrienne.
  • Ha egyáltalán túlélném az utazást. És a kis Lorraine? Ő hogy viselte a rakétakilövés viszontagságait a szimulátorban? Vagy őt talán nem viszik?
  • De igen, Lorraine velünk jön. És a gyerekek sokkal szívósabbak, mint hinné. Sokkal könnyebben vette az akadályokat, mint a negyven éves felnőttek. Gondolja át, kérem!
  • Nem tarthatok magukkal. Azt hiszem, az egészet jelentenem kellene Karlának.
  • Ez esetben tegye, amit jónak lát. Mi a jövő héten indulunk.

Azzal otthagyott egyedül, egy sarjadzó holttest mellett az erdőben. Azonnal telefonáltam Karlának, hogy küldheti az autómentőt. Az úton a gondolataimba mélyedtem. Vajon milyen élet vár rám ezután? Ha most mindent elmondok, akkor meghiúsítják Adrienne–ék útját. Ők szemmel láthatólag szenvednek ebben a világban, és küzdenek ellene. Talán tehetnék valamit, hogy nyilvánosságra kerüljön a gombatenyészet. De nincsenek kapcsolataim, akik utána megvédenek Karla haragjától. Ha botrányt csapok, akkor valószínűleg az lesz a következménye, hogy elveszítem a munkámat, és a biztonságomat. Ezt semmiképpen nem szeretném.

  • Nem tudtam kideríteni semmit.– mondtam szenvtelenül.
  • Akkor mi a csudáért jöttél vissza?– Karlának szikrát szórtak a szemei.
  • Mert ez a nő teljesen bolond. Valami gombákról magyarázott, és hogy meg vannak hamisítva a húsok. Amikor nem hittem neki, agresszíven közeledett felém, és ezt a kockázatot a coach–om nélkül nem vállalhattam. Nem kapok veszélyességi pótlékot.
  • Rendben, legyen a veszélyességi pótlék, és a jövő héten visszamész. Tudom, hogy valami történik, és nem szeretem a váratlan meglepetéseket.– utasított Karla.

Az elkövetkezendő napokban figyeltem a körülöttem élőket. Mindenki egyedül volt. Mintha az élet minden területén robot–üzemmódra kapcsoltak volna az emberek. Tették a dolgukat, közben nem gondolkodtak. Eszembe jutott egy műsor, amely a mélytengeri halászatról szólt. A halászháló végigszántotta a tengerfenéket, és kegyetlenül bekebelezte az összes szardellát és rákot, ami az útjába akadt. A halak kissé felbolydultak, de valahogy úgy tűnt, hogy tudomásul veszik a sorsukat. Félelemnek a legapróbb jelét sem láttam. Amikor ezt szóvá tettem a coach–omnak, azt válaszolta, hogy egyrészt ezek csak ostoba állatok, mit sem tudnak a sorsukról. Másrészt pedig nincs olyan kommunikációs kódjuk, amely számomra érthető lenne, mint mondjuk az embereknél a mimika, vagy a beszéd. Volt egy parányi hal, aki valahogy kiszabadult a hálóból, és kintről nézte a többieket. Pontosan mellém úszott a holo–központomban, és tétován bámult a társai után. Már nem tartozott közéjük, kívülről szemlélte a szenvedésüket. De nem tartozott a többi szabad rajhoz sem. Pontosan így éreztem magam.

Volt időm gondolkodni a történteken, ezért úgy határoztam, hogy mégis a felderítő csapattal  tartok a Centaury Omega bolygóra. Azzal az eltökélt szándékkal indultam útnak, hogy végleg eltűnök Karla szeme elől. Amikor a farm kapujához értem, hatalmas felfordulás fogadott. A szarvasmarhákat éppen a szállítóvagonokba hajtották, a sertéseket és a szárnyasokat valószínűleg már régebben eltávolították. Adrienne–ék elindultak, és mindent hátrahagytak. A legközelebbi rakétakilövő–állomás ötven kilométernyire volt egy nagy pusztaság közepén. Nem is értettem, hogy egy ilyen grandiózus tervet, amelyhez ennyi anyagi forrást, a szimulátorokat és a kilövőt is igénybe kell venni, ráadásul építeni kell hozzá egy rakétát, hogyan tudták Karla előtt titokban tartani. Valószínűleg a sok befolyásos nő, aki részt vett az előkészületekben, ügyesen terelték el a miniszterelnöknő és Karla figyelmét, és biztosan nem kis pénzt áldoztak arra, hogy a megfelelő embereket lefizessék.

A biztonsági bejáraton lehetetlen volt átjutnom. Nem akartam elhinni. Dühöngtem és kiabáltam, kérleltem és könyörögtem. Végül csak tétlenül nézem, ahogy a fontoskodó emberek az elektromos járműveikkel cikáznak a kilövő körül, és elvégzik az utolsó simításokat. Az előttem álló élet gondolata mély fájdalommal sújtott. Ölni tudtam volna egy stressz oldó piruláért. Mihez kezdek ezután? Most, hogy ismerem a szenvedésünket, de nem mondhatom el senkinek? Vajon egyszerűen bolondnak kiáltanának ki, ha nyilvánosságra hoznám, mennyire beteg módon élünk? Vagy talán rögtön likvidálnának? Vagy a munkámat veszíteném el? Vagy ami a legrosszabb: nem történne semmi? Hamarosan meg fogom tudni.

Arra kárhoztattam, hogy messziről figyeljem a jobb élet távolodó lehetőségét, és beletörődjek a sorsomba: szardella vagyok.