Nemes Luca / Nerine Lux: Üveggolyók

Penn Vaitrin nem szerette a zenét. Akármennyire igyekezett magáévá tenni a dallamok táncát, a hangok varázslatát, ahogyan apja nevezte, neki ez nem sikerült. Kikerülhetetlen, unalmas procedúra volt számára minden operaházi látogatás. De ott legalább elgyönyörködhetett a ragyogó antik környezetben, a valódi gyertyákat imitáló ledlámpákban, a falakat beszövő, folyton változó fénycirádákban. A Közösségi Csarnok ezzel szemben halálosan unalmas épület volt, amely halálosan unalmas rendezvényeknek adott otthont.

Penn karkötője halványkék topázköveit babrálta. Anyja rázörrent, hogy húzza ki magát, mire kiegyenesítette a hátát, de a fejét nem emelte fel. A mindenfelé villódzó reklámhirdetések idegesítették, és azt sem akarta, hogy az újonnan beszállingózó ismerősök beszélgetést kezdeményezzenek vele. Még mindig nem értette, miért kell egyáltalán itt lennie.

Szülei elvárták tőle, hogy minden hónapban legalább egyszer megjelenjen az Operaház előadásán. Ő természetesen tiltakozott, bár végső soron belátta, hogy a dolog szükséges. Apja halála után az övé lesz az Operaház, hát nem árt, ha hozzászokik. A társaságnak pedig őt kell megszoknia, hogy akkor se maradozzanak el az előadásokról, amikor már ő az igazgató. Itt viszont tényleg feleslegesen mutatkozik.

Körülöttük lassan megtelt a nézőtér. A páholyok itt szűkebbek és kevésbé díszesek voltak, mint az Operában, a látogatók többsége pedig kevésbé öltözött ki. A Vaitrin családra ez természetesen nem vonatkozott. Ők mindig úgy öltöztek, mintha a többiek kizárólag az ő megcsodálásukra érkeznének.

– Igazán figyelemreméltó ez a ruha – nyekeregte egy kedélyes-gúnyos hang Penn jobb oldalán. A lány elmosolyodott, amikor Kressi Leyentin elfoglalta a mellette lévő szabad ülőhelyet.

De a megjegyzését csak egy vállrándítással jutalmazta. Leheletfinom selyemből készült, a kék valamennyi árnyalatában játszó ruhája valóban figyelemreméltó volt, ám korántsem annyira, mint az a kihívó, karmazsinvörös költemény, amit Kressi viselt.

– Hogyhogy eljöttél? – kérdezte Penn. Szülei rosszallóan néztek rá, de ő nem törődött velük. Tudta, hogy nem kedvelik Kressit, sőt megvetéssel tekintenek rá, ő azonban szívesebben beszélgetett vele, mint a társaság makulátlan tagjaival. Kressi nem volt se túlságosan szép, se kiemelkedően intelligens, csupán egy gazdag örökösnő, akárcsak Penn. Ő azonban kicsapongó életével, botrányos szerelmi ügyeivel és kisebb-nagyobb sikkasztásaival szerzett hírt magának. Már elmúlt ötven éves, de kinézete nem mutatta többnek harmincnál. Bőre sima és fehér volt, haja fényes fekete.

– Semmi érdekesből nem szeretek kimaradni – felelte a karzatra támaszkodva. – Azt beszélik, ez a fiú olyasmire képes, amilyet még egyikünk sem hallott. Márpedig ha ez valami új technológia, akkor az engem is érint. – Kressi az egyik legnagyobb bioimplantátum-forgalmazó cég tulajdonosa volt.

– Téged talán – sóhajtotta Penn, – de én úgysem fogom észrevenni a különbséget.

– Erre nem kellene büszkének lenned! – csattant fel az anyja. Penn ránézett, elfintorodott, aztán visszafordult a gunyorosan mosolygó Kressihez.

– Ne aggódj, én sem értek a zenéhez. Ezért fizetek jelentős összegeket olyanoknak, akik értenek hozzá. – Közelebb hajolt, és belesúgta Penn fülébe: – Ne legyenek kétségeid, drágám, édesapád is ezt teszi, legfeljebb nem vallja be. – Penn kuncogott.

A nézőtér mostanra megtelt. Nem csoda, hiszen már hónapok óta minden második reklámkivetítőn ennek az Arvid Solanskinak a képe virított.

A csarnok elsötétült.

– Most már hallgassatok! – szisszent fel Penn anyja, de feleslegesen. A lány hátradőlve, egy hosszú és unalmas estére készülve várta az előadás kezdetét. A színpadon aranyló fény gyúlt. Penn némi késéssel jött rá, hogy a fénnyel együtt valamiféle sűrű, mesterséges ködöt is beeresztettek. Ahogyan a köd feloszlott, egy ezüstösen csillogó, térdelő fiatalember bontakozott ki belőle, jó fél méterrel a föld felett lebegve. Penn hallotta, hogy két üléssel odébb az apja felhorkan az ócska színpadi trükkök láttán. Az Operaház ennél sokkal kifinomultabb látványképekkel dolgozott. Ám amikor megszólalt a zene, a látvány nem számított többé.

Penn mellkasába valami lágy, simogató szomorúság költözött, olyan gyengéd, hogy beleborzongott, és olyan intenzív, hogy könnybe lábadt tőle a szeme. Az ezüstruhás fiú lassan, nagyon lassan felemelte a fejét. A szája alig mozgott, de a belőle áradó zene teltebb és hangosabb lett. Penn észrevette, hogy hosszú másodpercek óta visszatartja a lélegzetét. Az énekes felállt, a dallam kinyílt, elmélyült. Az egész Közösségi Csarnokban reszketett a levegő. Penn érezte, hogy a keze is remeg. Megmarkolta a karzatot, előrehajolt.

Arvid Solanski fiatalabbnak látszott így, magányosan a színpadon, mint az óriás fényreklámokon. A körülötte vibráló vásári fénytrükkök ellenére nem ripacskodott, a mozdulatai letisztultak voltak, a hangja pedig valóban olyan, amilyet még sohase hallottak. Penn nem tudta mihez hasonlítani. Ez a hang a bőre alá kúszott, a gyomrába és a tüdejébe, összeszorította, majd ellazította az izmait, és mindeközben olyan érzelmeket ébresztett benne, amiket korábban nem ismert.

Az előadás csaknem két órán át tartott, és Penn nem tudta eldönteni, hogy sokkal rövidebbnek vagy sokkal hosszabbnak érezte-e. Talán mindkettőnek egyszerre. Mintha mindvégig valamiféle révületben lett volna. A felkapcsolódó világítás kellemetlenül élesnek tűnt, minden idegszálával kapaszkodni próbált még az élménybe. Arvid lehajtott fejjel állt a színpadon, mindkét karja az oldala mellett lógott, a szeme csukva volt.

A nézők lassan tértek magukhoz. A taps némi késéssel érkezett, akkor azonban elsöprő erővel. Penn azon kapta magát, hogy felállt a helyéről, és két kézzel veri a karzatot. Maga mögött hagyta minden méltóságát, de szülei nem utasították helyre. Sőt, apja szintén a karzatot verte, és még az anyja is állva tapsolt. Arvid felnézett, az arcán szinte hitetlenkedő mosoly ömlött el. Penn kapkodva lecsatolta csuklójáról a topázköves karkötőt, és behajította a színpadra. Jól látta, hogy a csillogó ékszer Arvid lábától néhány méterre landol. Ő maga valószínűleg észre sem vette. Mindenfelől hasonló kacatok záporoztak mozdulatlanul álló alakja köré.

A függöny lehullott. Penn nem tudta eldönteni, hogy valódi textil vagy élethű vetítőfal. Akárhogy is, haragudott rá, amiért elrejtette előle Arvid Solanskit. A taps, sőt őrjöngés, nem akart elcsitulni. A nézők megvadultak. A függöny még egyszer, röviden megemelkedett, Arvid előrelépett, és meghajolt. Átszellemült sikolyok hangzottak fel, de hiába, a függöny visszatért.

Penn úgy érezte, mintha most, hogy hallotta Arvid énekét, már semmi másnak nem lenne értelme. Legszívesebben levetette volna magát a páholyból. A közönség tombolt. Ekkor megszólalt a biztonsági géphang, hogy csillapodjanak le, és kezdjék meg a csarnok elhagyását, mert az előadás véget ért. Penn visszarogyott az ülésébe. Anyja felé pillantott, és látta, hogy ő már kellőképp kijózanodott.

– Ez őrület! – suttogta, miközben a tömeg tovább őrjöngött.

– Nem az – szólalt meg Penn apja. – Ez az évszázad egyik legnagyobb találmánya, és nekünk meg kell szereznünk.

Türelmesen vártak, amíg a géphang még két sikertelen kísérletet tett a közönség lecsillapítására. A tömeget végül fegyveres biztonságiak terelték ki a csarnokból, de a felbolydulás minden bizonnyal folytatódott az utcán is. Senkinek sem volt elég Arvid Solanskiból. Penn igyekezett mélyeket lélegezni. Apja csak akkor állt fel, amikor körülöttük már kiürült a terem.

– Te hajts haza a Vaitrin-suhanóval! – fordult a feleségéhez. – Penn meg én majd taxival megyünk.

Penn előbb értetlenséget, majd dühöt látott az anyja arcán. A vonásai megkeményedtek, éppúgy, mint amikor Penn illetlenül viselkedett, a szája elkeskenyedett, és valószínűleg kifutott belőle a vér, bár ezt elfedte korallszínű rúzsa. De ezúttal nem szólt semmit. Sarkon fordult, és némán elindult az ellenkező irányba.

Penn nem kérdezősködött, de apja magától is belefogott a magyarázatba, miközben elindultak lefelé a széksorok között.

– Anyád ellenzi, amit tenni készülök. Veszélyesnek tartja, de én úgy gondolom, a veszély akkor kezdődik, ha az őrület átveszi az irányítást a józanész fölött. – Vaitrin úr hirtelen megállt, és Penn majdnem nekiütközött. Kissé ijedten nézett fel rá. – Értsd meg, a közönségnek az a dolga, hogy elveszítse a józaneszét. Ha a közönség józan maradt, az előadás sikertelen volt. Ezt meg kell tanulnod, Penn. Ahogyan azt is, hogy te viszont sosem veszítheted el a józanságodat. Te vezető leszel, az Operaház igazgatója, ezért is akarom, hogy most velem gyere.

Penn nyelt egyet. Arvid énekének hatása még nem szállt fel róla teljesen, így súlyosabbnak érezte a szavakat, mint máskor. Apja újra elindult, de amikor az előtérbe értek, nem a kijáratot vette célba, hanem valamiféle személyzeti részleget vagy öltözőt. Penn biztosra vette, hogy az egyszerű nézőknek tilos belépni oda. És valóban, apja az ajtó melletti szenzorra fektette a tenyerét, de ennyitől még nem nyert bebocsátást.

– Vaitrin úr? – szólalt meg egy csilingelő hang egy láthatatlan hangszóróból.

– Én vagyok. Tarys Kalavirhoz jöttem, ha jól sejtem, számít rám.

Az ajtó kinyílt. Penn szégyenlősen lépett be az apja nyomában. Hamar rájött, hogy a Közösségi Csarnok igazgatói irodájában járnak, azazhogy annak előterében. Tökéletes, szabályos szépségű nő fogadta őket. Tuti, hogy mesterséges, gondolta Penn, miközben a szimmetrikus arcvonásokat, táncoló járást és a legfrissebb divatnak megfelelő testalkatot tanulmányozta.

– Kalavir igazgató úr várja önöket – csilingelte a nő, és Penn most már a hangjában is felismerte a természetellenes szépséget. Gégeimplantátum, gondolta, csak nem annyira komoly, mint az énekeseké. Apja arcán tisztán látta, hogy értelmetlen nagyzolásnak tartja a mesterséges titkárnőt.

Az igazgató már valóban várta őket, de nem egyedül. Tágas, ám nem túlságosan ízléses berendezésű irodájában hárman voltak. Tarys Kalavir, valamint egy idegen férfi hatalmas, antikhatású bársonyfotelokban terpeszkedtek, míg a mellettük lévő, ezüstös huzatú zsámolyon ott ült Arvid Solanski. Penn gyomra ugrott egyet.

– Vaitrin úr, nagyon reméltem, hogy eljön – dorombolta az idegen, és felugrott, hogy kezet rázzon Penn apjával. – Ő pedig bizonyára a lánya! – Penn kötelességtudóan kezet nyújtott, és csakhamar megtudta, hogy egy Darvéiyen nevű biomérnökkel áll szemben. Igyekezett illedelmes lenni, de a szemét képtelen volt levenni Arvid Solanskiról.

A fiú felugrott a helyéről, amikor ők beléptek, mélyen meghajolt feléjük, majd szó nélkül visszaereszkedett a zsámolyra. Ilyen közelről fiatalabbnak tűnt, mint valaha, tizenhat vagy tizenhét évesnek. Az arcán jól látszott a színpadi smink, a bőrét csillámló púder borította. A vonásai szabályosak és tökéletesek voltak, éppúgy, mint a mesterséges titkárnőéi. Csakhogy míg a titkárnő szeméből üres, közömbös jóindulat sugárzott, Arvidé televolt visszafojtott érzelmekkel és élénk figyelemmel.

– Ezek szerint az ifjú Solanski produkciója elnyerte a tetszését – mondta a búgó hangú biomérnök.

– Figyelemreméltónak találtam – felelte Penn apja. Mostanra ő meg a lánya is egy-egy újabb ízléstelen fotelban ültek.

– Tehát akkor él az ajánlat, amit a legutóbb említett?

– Igen. A fiú egyértelműen átment a teszten.

Penn csak fél füllel hallgatta a beszélgetést, azt viszont jól látta, hogy Arvid homlokán halvány ráncok jelennek meg.

– Örömmel hallom. És örömmel fogadom el az ajánlatát, Vaitrin úr.

– Ez esetben a tranzakciót még ma este lebonyolíthatjuk. Mindazonáltal továbbra is kíváncsi lennék a technológia részleteire.

Arvid keze megrezzent az ölében.

– Ez titkosított információ – jelentette ki Darvéiyen, az eddiginél élesebb hangon. – A technológiát egyelőre nem szeretnénk nyilvánosságra hozni, de hajlandó vagyok tíz év garanciát vállalni rá. Egyedi gyártás, és az előállítása nem volt egyszerű.

– Értem. – Penn-nek az volt az érzése, hogy apja előre sejtette a választ. – Természetesen teljes működési mechanizmus- és személyiség-leírást kérek róla.

– Hogyne. Egyetlen egyedet sem adnék el anélkül. Tudnia kell, hogy a megfelelő teljesítmény érdekében Arvid éppolyan összetett személyiséggel rendelkezik, mint bármely természetes személy. Kísérleteztünk primitívebb humanoidokkal, de az eredmény nem volt kielégítő.

Penn apja megint csak bólintott, ám Tarys Kalavir hirtelen felnyögött.

– Igazán? És ez így nem veszélyes? – A tekintete úgy villant Arvid felé, mintha attól tartana, hogy a fiú máris a torkának ugrik.

– Biztosíthatom róla, hogy Arvid senkire nem jelent veszélyt. Léte a lehető legkörültekintőbb tervezésnek és technológiának köszönhető. – A doromboló hang ezúttal nyíltan ellenséges volt. Vaitrin úr felnevetett.

– Kockázat nélkül nincs nyereség!

Penn még mindig Arvidot nézte. A fiú arcán szomorúság és fájdalom látszott, a homlokán elmélyültek a ráncok. Penn oda akart lépni hozzá, megragadni a kezét, elmondani neki, hogy az előadása csodálatos volt, és hogy ne törődjön a fölötte alkudozó seggfejekkel. De ehelyett csak némán ült, és az ujjait belevájta a bársonyhuzatba.

– Akkor megegyeztünk? – kérdezte Arvid Solanski jelenlegi tulajdonosa.

– Igen – felelte Penn apja. Azután végre Arvidhoz fordult. – Mostantól kizárólag az Operaházban fogsz énekelni, nem mindenféle csarnokokban.

Kalavir méltatlankodva felhorkant, miközben Arvid újra meghajolt.

– Megtisztel, uram. Remélem, nem okozok majd csalódást.

Penn úgy érezte, mintha meleg légáram söpörne végig a szobán.

– Remélem, boldog leszel nálunk – szaladt ki a száján, mielőtt észre téríthette volna magát. Arvid ránézett, talán most először. Az ő tekintete mellett alig tudatosult benne az apja rosszallása. Az érzelmek, amiket eddig is látott Arvid arcán, egy pillanatra átvillantak őbelé. A gerincén borzongás futott végig. Aztán Arvid lesütötte a szemét, az arca megint nyugodt és szelíd lett.

– Köszönöm, úrnőm.

Penn arca felforrósodott. Már sajnálta, hogy megszólította Arvidot. Mégis mit gondolt magáról? Némán, előrelógó vállal ülte végig a hátralévő hosszas tanácskozást. Apja legalább nem szólt rá, hogy húzza ki magát.

Csak néha pillantott fel, és olyankor láthatta, hogy Arvid is a földet nézi.

***

Penn kivételesen nem tiltakozott, amikor az apja arra kérte, hogy kísérje el őt az Operaház próbájára. Már hónapok óta nem látta Arvid Solanskit. Mióta megvásárolta, apja lakat alatt tartotta az énekest, akár egy titkos fegyvert. Arvid nem hagyhatta el az Opera alagsorában berendezett lakását, és gazdája engedélye nélkül látogatókat sem fogadhatott. Természetesen nem unatkozott. Nem ritkán napi tizenkét órán át dolgoztak vele. Énekeltették, próbáltatták, öltöztették, ő pedig mindent megtett azért, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Penn látta az apján, hogy a fiú őt is lenyűgözi, hiába fukarkodik a dicséretekkel.

Arvid Solanski premierjét az Operaház valaha volt legnagyobb szenzációjának szánta. A városban már most megjelentek az új, a korábbiaknál sokkal kifinomultabb fényreklámok, és az első előadás jegyeit alig négy és fél perc alatt elkapkodták. A Solanski-hisztéria nem csillapult, hanem egyre fokozódott. Ahogy Penn és az apja az Operaház felé tartottak a Vaitrin suhanóval, mindketten láthatták a Sziréna téren összegyűlt csődületet. Penn nekinyomta a homlokát a suhanó ablakának, és sikerült kivennie az alattuk villogó mobilkivetítők feliratait. Szabadságot Solanskinak! Az énekes is ember! A saját torkodat vidd vásárra, Vaitrin! Penn tekintete az apjára ugrott, de Vaitrin úr rezzenéstelen arccal meredt előre.

A suhanó leereszkedett az Operaház igazgatói parkolójába. Vaitrin úr bevezette lányát a művészbejárón, végig a süppedős szőnyeggel borított folyosókon, majd fel a karzatra. Ott magára hagyta, hogy odalentről felügyelje a próbát, Penn pedig kényelmesen előrekönyökölt, és várta, hogy megpillanthassa Arvid Solanskit.

Az Operaház próbája legalább olyan csodálatos volt, mint a Közösségi Házbeli előadás. Penn szinte észre sem vette a rendezői utasításokat meg a többi énekest, csakis Arvidot látta és hallotta. Bizsergett a bőre, a szeme könnybe lábadt, a mellkasát betöltötte a forró lüktetés. Az élmény éppolyan intenzív volt másodjára, mint először. Penn életében először örült neki, hogy egyszer megörökli majd az Operaházat.

Szédülten támolygott le a karzatról, amikor a próbának vége lett. Nem akart azonnal találkozni az apjával, így a széksorok közti homályban maradt. Ott talált rá Arvid Solanski.

– Úrnőm végignézte a próbát? – kérdezte, és Penn hátát végigperzselte a hangjában rejlő hitetlenkedő öröm.

– Igen – felelte. Érezte, hogy elvörösödik.

– Úrnőm megtisztel engem.

– Egyszer az enyém lesz az Operaház – vont vállat Penn. – Muszáj eljönnöm néha.

Arvid lehajtotta a fejét.

– Természetesen, úrnőm. Nem feltételeztem, hogy miattam.

Penn összeszedte a bátorságát.

– De miattad is. Mármint… én eddig mindig utáltam a zenét. De azt nagyon szeretem hallgatni, ha te énekelsz.

– Igazán? – Arvid csodálatos, bársonyos hangjából őszinte meglepetés csendült ki. Pedig ebben aztán nem volt semmi meglepő. Mindenki szerette hallgatni, ahogy énekel. Sőt, akadt, akit egészen megbolondított a hangja, és a szabadságát követelte. Penn összeborzongott. A torka hirtelenjében túl szűk és száraz lett. Ostobán tátogott. – Úrnőm – lehelte Arvid, és Penn úgy érezte, mintha a hangja a tulajdon gyomrából szólna. – Kérem. Szeretnék köszönetet mondani. És mutatni valamit… viszonzásképp.

– Viszonzásképp? – nyögte ki Penn. Örült, hogy a félhomályban nem látszik az arcára kiülő bugyuta értetlenség. Arvid alig egy méterre állt tőle, közelebb, mint eddig bármikor. És ilyenkor, ha nem fellépett vagy fényreklámokról mosolygott, valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt.

– Az ékszer – mondta csendesen, és a hangja úgy remegett meg, ahogyan Penn még sose hallotta. Izgul, jött rá. – Úrnőmtől van, igaz? A kékköves karkötő. Rajtavan a monogramja a csatján. Azt gondoltam, hogy csak úrnőmé lehet. De ha mégsem…

– Én dobtam be a karkötőt – mondta gyorsan Penn. – Mindenki kacatokat hajigált be…

– Nem akartam megbántani, úrnőm – visszakozott megdöbbentő gyorsasággal Arvid. – Hálás vagyok a figyelméért és a kedvességéért, de nem hiszem, hogy ez bármire is feljogosítana. Kérem, felejtse el előbbi kérésemet.

Pennt zavarba hozta és idegesítette az udvariaskodás.

– Nem felejtem el! – csattant fel, hogy kitisztítsa a fejét. – Mit akartál mutatni?

Még közelebb lépett, és a félhomályban is látta az Arvid arcát tarkító vörös foltokat. A fiú keze a felöltője zsebében matatott. Penn azt hitte, zavarában, de aztán Arvid előhúzta összezárt öklét, és odatartotta a lány elé. Nem szólt semmit, csak lassan szétnyitotta az ujjait.

Egy tiszta, átlátszó üveggolyó feküdt a tenyerén. Olyan üveggolyó, amibe egy parányi tárgyat zártak. Penn érte nyúlt. A szeméhez emelte a golyót, majd a színpadról világító lámpák irányába tartotta.

– Mi ez? – kérdezte végül. Az üvegbe fagyott halványkék valami gyönyörű volt, de Penn nem tudott rájönni, micsoda.

– Nefelejcsnek hívják – felelte Arvid, és a hangja olyan lágy volt, mint a selyemruha érintése Penn bőrén. – Egy virág. Úrnőm már hallott a virágokról?

– Igen – lehelte Penn. Valóban hallott róluk. De csak annyit, hogy akkor kellettek, amikor a növények még maguktól szaporodtak. És most már feleslegesek.

Visszanyújtotta az üveggolyót Arvidnak.

– Köszönöm, hogy megmutattad. Még sose láttam ilyet.

A fiú arca felragyogott.

– Pedig rengetegféle van. Ez a golyó, ez csak a legkisebb. Azért hordom mindig magamnál. De vannak hatalmas üveggömbök, hatalmas virágokkal. Mindegyiknek más a színe és a formája. – Nyelt egyet, majd szégyenlősen tette hozzá. – Darvéiyen úr megengedte, hogy gyűjtsem őket.

Penn nem szólt semmit. Bármit megadott volna azért, hogy láthassa Arvid gyűjteményét, de nem merte kérni.

– Biztos nagyon szépek – mondta végül. A nefelejcset őrző üveggolyó meleg és súlyos volt a tenyerében.

– Úrnőm – szólalt meg Arvid. – Ha úrnőmnek igazán tetszik… ha nem veszi sértésnek… tartsa meg a nefelejcset.

– Ne! – nyögte Penn, de ujjai máris összezárultak az üveggolyó körül. Vissza akarta utasítani az ajándékot. Igazán vissza akarta utasítani. – Azt mondtad, mindig magadnál hordod…

– Igen. De annak jobban örülnék, ha úrnőmé lenne.

Penn zsibbadtan gondolkodott rajta, hogyan köszönje meg az ajándékot, amikor észrevette Arvid feje fölött az apja alakját. Újra eszébe villantak az Opera-ellenes feliratok. Abban se volt biztos, hogy szabad-e neki Arviddal beszélgetnie.

– Mennem kell – szisszent fel, és már ott is hagyta Arvidot a széksorok között.

A suhanóban ülve benyúlt a ruhája fodrai közé, hogy kitapogassa az üveggolyót. Végül egyáltalán nem köszönte meg Arvidnak. Égett az arca. A fiú most biztosan haragszik rá, biztosan hálátlannak hiszi, ugyanolyan felfuvalkodott alaknak, amilyenek a szülei. Pedig ő még soha egy ajándéknak se örült úgy, mint az üveggömbbe zárt nefelejcsnek.

Apja kérdezgette, mi a véleménye a próbáról, de ő igyekezett, hogy ne látsszon meg rajta semmi szokatlan. Tőle telhetően unottan felelgetett. Vaitrin úr azt mondta, örül, hogy a lányát nem bolondítja meg a zene, hiszen egy operaigazgatónak nem szeretnie kell a zenét, hanem érteni. Penn kibámult az ablakon. Ő egyáltalán nem értette a zenét, viszont éppenséggel megbolondult tőle. Arvid éneke, szavai és ajándéka még mindig betöltötte a fejét.

Azt tervezte, hogy amint hazaérnek, bezárkózik a szobájába, és alaposabban megvizsgálja az üveggolyót. Hiszen az Operában alig látta. Márpedig a virág lenyűgözően összetett valaminek tűnt.

Végül azonban nem sikerült kivinnie a tervét. Kiderült, hogy anyja vendéget fogadott, amíg ők nem voltak otthon, a vendég személye pedig mélységesen megdöbbentette a lányt. Kressi Leyentin ült nappalijuk kanapéján, olyasvalaki, akit a híresen konzervatív Vaitrin úrnő ki nem állhatott. És Kressi meg sem próbált visszafogottabbnak mutatkozni a kedvéért. Úgy tette keresztbe a lábát, hogy sovány, fehér combja teljes egészében kilátsszon a bíborlila selyemruha alól. Amikor azonban Penn és az apja beléptek a szobába, rögtön felpattant a helyéről.

– Szóval te úgy vetted meg Solanskit, hogy azt se tudod, miféle technológiával készült? – A hangjában rosszallás, gúny és döbbenet keveredett. Penn kezdett rájönni, mi megbeszélnivalója akadt vele az anyjának, aki a kezdetektől fogva ellenezte Arvid megvásárlását.

Feltűnés nélkül letelepedett egy félreeső fotelba, remélve, hogy végighallgathatja a felnőttek beszélgetését. Senki nem zavarta el. Anyja összecsücsörített szájjal meredt maga elé, apja dühösnek tűnt, Kressi pedig lassan visszaereszkedett a helyére, de továbbra sem vette le a szemét Vaitrin úrról.

– A technológia nem számít – jelentette ki Penn apja –, az számít, amilyen hatást kivált az emberekből.

– Hát nekem márpedig a technológia számít! – szisszent fel Kressi.

– Darvéiyen úgysem hagyná, hogy lemásold.

– Mintha bizony meg tudná akadályozni! – Kressi megvetően legyintett, majd előrehajolt, még hangsúlyosabbá téve a dekoltázsát. – Az a véleményem, hogy hülyeséget csináltál ezzel a vásárral, és még meg fogod inni a levét. Nem volna szabad úgy használnod a kölyköt, hogy azt se tudod, hogy működik.

– Nem érdekel, hogy működik – makacskodott Vaitrin. – A hatás, az megkérdőjelezhetetlen.

– Nagyon is megkérdőjelezhető! – Kressi újra hátradőlt, és kihívóan szegte fel az állát. Penn anyja egyetértően hümmögött, és a jelentéktelen gesztus alaposan felértékelődött, ha az ember figyelembe vette, hogy mennyire utálja Kressi Leyentint. – Az emberek szabályosan elvesztik tőle az eszüket, és ez veszélyes, főleg ha nem tudod, pontosan hogyan működik. Így nem tudod kontrollálni sem. Most már az egyetlen okos dolog az lenne, ha szétszedetnéd Solanskit, és kiderítenéd, miben áll a csodája. Aztán együtt megnéznénk, mit tudnánk még kihozni a technológiából.

Pennben bennakadt a levegő. Mielőtt azonban tiltakozni kezdhetett volna, anyja szólalt meg.

– Kressinek igaza van – mondta, bár valószínűleg minden szó kínszenvedés volt neki. – Nem szabad szerepeltetni az Operában. Akkor nyerjük vele a legtöbbet, ha szétszedjük, és felhasználjuk a technológiát.

– Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtotta Penn apja, majd megadóan lerogyott egy fotelba. – Solanski technikailag, biológiailag ember. Gondos géntervezés és bizonyos utólagos módosítások eredménye. Azután több éves kondicionálás. Higgyétek el, nem egyszerű lemásolni. Túl sok mindennek kell klappolnia ahhoz, hogy működjön, hogy olyan tökéletesen működjön, mint ő. Épp az összetettsége adja a varázsát. A technológia ehhez képest apróság.

– Arvid egyedi – kotyogott közbe Penn, – nem szabad szétszedni! – Még a gondolat is elborzasztotta. Hiába, hogy Arvid mesterséges, ha szétszedik, az ugyanolyan, mintha megölnének egy embert. És éppen őt, aki olyan csodálatos!

– Nem fogjuk szétszedni – nyugtatta meg ellentmondást nem tűrő hangjával az apja.

Kressi egy ingerült vállrándítással ismerte el a vereséget. Nem sokkal később Vaitrin úrnő – felismerve, hogy a nem szívesen látott vendég szövetségesként sem válhat hasznára – kitessékelte a villából. Penn ekkor slisszolt fel a szobájába, de a lépcsőről még hallotta, ahogy a szülei egymással veszekednek.

Ahogy egy gombnyomással bezárta maga mögött a szobája ajtaját, a zajok megszűntek. Szülei nagyra becsülték a hangszigetelést. Penn lerúgta a cipőjét, az ablakához sétált a süppedős szőnyegen, és elővette Arvid ajándékát.

Csodálatos volt. Még csodálatosabb, mint amilyennek az Operában látta. A nefelejcs szirmai alig néhány milliméteresek voltak, ám tökéletesen formáltak, felszínükön halvány erezet látszott. A világoskék és a lila lágyan egymásba folyó árnyalataiban játszottak. Penn elmosolyodott. Vajon tudta Arvid, hogy ezek a kedvenc színei?

Egy pillanatra a szájához szorította az üveggolyót, majd végignyúlt az ágyán, és addig nézte a mennyezetén pislákoló ledcsillagokat, amíg elszunyókált. Csukott szeme előtt folytatódott Arvid előadása, és több ezernyi apró nefelejcs reszketett a mindent betöltő zenétől.

Penn hirtelenjében felült. Valami durva, éles hang szakította meg az ábrándozását, és neki azonnal az jutott eszébe, hogy a szülei rajtakapták valamin, amin nem kellett volna. Aztán rájött, hogy ez lehetetlen. Helyette a képernyő ereszkedett le a plafonról, és a rendkívüli tájékoztatásokat jelző vörös keretben villogott. Penn megdörzsölte a szemét. Ringatózó gondolatai megvadultak és összekuszálódtak, ahogy a képernyőre meredt. Ez nem lehet! Kressi Leyentin portréját látta maga előtt, a nő fényes, fekete haját, csontos arcát és mély dekoltázsát. Azt a Kressit, aki alig néhány órája még az ő nappalijukban üldögélt. Csakhogy a körülötte villódzó felirat meg a szándékosan éles bemondóhang Kressi Leyentin haláláról tájékoztatott. Ez nem lehet!

– A Bio Ley cég tulajdonosát a bioimplantátumokat és a mesterséges humanoidok gyártását ellenző fanatisták gyilkolták meg. Az elkövetők a mesterséges énekes, Arvid Solanski önállósítását követelték, és további merényleteket helyeztek kilátásba a Solanskit birtokló Vaitrin család ellen.

***

Penn feszengett a fekete szaténruhában. Anyja direkt neki terveztette, de hiába a jókora kristályok a mellkasán, ő attól még teljesen lapos maradt elöl, a bőre pedig egészen elszürkült a sok feketétől. Szívesebben vette volna, ha nem kell megjelennie Kressi Leyentin temetésén, ám szülei egybehangzó ítélete szerint erre esélye sem volt. Így hát végigállta a hosszadalmas procedúrát, amin vállalatigazgatók és politikusok sora szólalt fel, és ami sokkal inkább hasonlított politikai vitaműsorhoz, mint temetéshez. Penn a beszédek felére egyáltalán nem figyelt, a másik feléből meg alig értett valamit, de annyit azért sikerült leszűrnie, hogy a többség Arvid Solanskit és az Operaház közelgő premierjét okolja Kressi haláláért.

A nyilvános ceremónia után zártkörű fogadást tartottak Kressi villájában. A Vaitrin család sajnos erre is hivatalos volt. Penn görnyedten ült, és piszkálta az ételt, de senki nem szólt rá. Szülei élénk beszélgetést folytattak a hozzájuk hasonló fontos emberekkel, ő maga pedig nyilvánvalóan csak díszletnek kellett.

– Természetesen meg fogom tenni a szükséges lépéseket – hallotta az apját.

– Ez mit jelent? – kérdezett rá egy idegen úr. Penn fél füllel figyelt, miközben egy gyanús zöld valamit tologatott a tányérján.

– Nézze. Én bizalmat akartam szavazni a Solanski-féle technológiának – mondta az apja. Penn hirtelen megrémült. Vaitrin úr úgy beszélt, ahogyan eddig soha: megtörten. – És még mindig úgy gondolom, hogy ez egy értékes dolog. De a társadalom talán tényleg nincs még felkészülve rá. Talán még idő kell ahhoz, hogy egy Solanskihoz hasonló énekes megfelelő fogadtatásra találjon.

– És akkor maga most mit fog tenni?

– Attól tartok, kénytelen vagyok lefújni Solanski premierjét. Ez még nem hivatalos bejelentés, úgyhogy kérem, maradjon közöttünk. De néhány nap múlva nyilvánosság elé állok.

– És mi lesz Solanskival?

Pennt eddigre hányinger kerülgette. Még utoljára megbökte villájával a zöld valamit, aztán eltolta maga elől az ételt. Nézte apját, akinek üres és tompa volt a tekintete, és várta az ítéletét.

– Solanskit likvidáltatni fogom. És akkor előbb-utóbb lecsillapodnak az indulatok.

Penn hátrahőkölt. Hirtelen éppen úgy undorodott az apjától, mint attól a gusztustalan izétől a tányérján. Kiabálni akart vele, jelenetet akart rendezni, de ő nem volt olyan. Túlságosan gyáva volt hozzá. Érezte, hogy könnyen gyűlnek a szemébe, de inkább azokat is visszapislogta.

– Penn – hallotta meg az anyja hangját. – Jól vagy, drágám?

– Nem – nyögte. Valóban nem volt jól. A torkába keserű sav nyomakodott, és ettől csak felerősödött a hányingere. – Kimegyek a mosdóba.

Csak anyja nézett utána, a többiek udvariasan figyelmen kívül hagyták. Legszívesebben letépte volna magáról az utálatos, fekete szoknyát, amiben alig tudott lépegetni. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire kiért a vendégmosdóba, pedig az utolsó métereket futva tette meg. Rátenyerelt a csillogó szenzorra, és nézte, ahogy a kristályokkal kirakott vécédeszka felemelkedik. Öklendezett, de hányni nem tudott, így végül felegyenesedett, a mellkasára szorította a kezét, és várta, hogy lecsillapodjon. Ahogy a légzése egyenletesebbé vált, elmúlt a hányinger is. De a szorító kétségbeesés semmit sem enyhült. Ha valami, hát az kizárt, hogy visszamenjek a szalonba. Először arra gondolt, hogy hazaszökik a Vaitrin-villába. Csakhogy utálta magát az ötletért. Aztán már tudta, mit kell tennie.

Lopózva megkereste Kressi öltözőszobáját, ott letépte magáról a fekete borzalmat, és Kressi legegyszerűbb sportkosztümjét vette fel helyette. Még sosem tett ehhez hasonlót. Ő nem ilyen! Mégis sikerült elnyomnia magában a tiltakozást, miközben kiszökött egy oldalsó kijáraton. Hihetetlen volt. Senki se vette észre, senki se állította meg. Az utcán pedig már olyan volt, mint bármelyik járókelő. Csak egy jellegtelen, nyeszlett kamaszlány, mérsékelten hivalkodó szabadidőruhában. Felszállt a legközelebbi közösségi suhanóra. Nem tudta, mikor indulnak a keresésére, de gyanította, hogy nem soká. Anyja nem bírja majd megállni, hogy utána menjen a fürdőszobába. Aztán talán negyedóra, amíg átkutatják a házat, és rájönnek, hogy onnan is kiszökött. És utána? Ha van egy kis eszük, könnyen kitalálhatják, hová mehetett.

Penn elhessegette a kétségeit. Muszáj megtennie. Muszáj. Az Operaháznál leszállt a suhanóról. Az egyik hátsó művészbejárót használta. Érintésére az ajtó rögtön kinyílt, apja természetesen szabad bejárást engedélyezett neki az Operába. Végigfutott a kihalt folyosókon, hálásan, amiért a szőnyegpadló tompítja a léptei zaját. Egyenesen le az alagsorba. Ott még sosem járt. És arról sem volt elképzelése, hogyan fog bejutni.

Aztán csak ráhelyezte a kezét a szenzorra, és a beléptetőkapu gond nélkül átengedte. Egy pillanatig kábán csodálkozott a szerencséjén. Majd feltámadt benne egy leheletnyi lelkifurdalás. Szóval az apja tényleg megbízott benne. Tényleg azt akarta, hogy szabadon járjon az Operában. Hiszen az egyszer az övé lesz. De mégis mit ér vele, ha addigra már nem lesz itt Arvid?

A lelkifurdalás elillant, Penn pedig végigrohant az idegen folyosón. Az ajtókon rikítón világított a mögöttük lakó énekesek neve. Arvid Solanski. Penn nyelt egyet. Amikor elhatározta, mit fog tenni, nem képzelte maga elé Arvid arcát. Most megtette, és megbicsaklott tőle a térde. Hiába, muszáj. Ráfektette a tenyerét az ajtó melletti szenzorra. Már nem csodálkozott, amikor az ajtó engedelmesen félrehúzódott.

– Arvid – mondta Penn félhangosan. A küszöbről nézett be az énekes apró lakrészébe. Szürke szőnyeg, gondosan bevetett ágy, csillogóan fekete szekrény, túlságosan fehér világítás. És egy magányos fotel, amiben ott ült maga Arvid. Amíg Penn meg nem szólalt, félig nyitott szemmel meredt maga elé.

– Úrnőm? – nézett fel. Hangja éles lett a meglepetéstől.

Penn belépett a szobába, és fél szemmel látta, hogy az ajtó becsukódik mögötte.

– El kell innen menned, Arvid! – préselte ki a száján, mielőtt elszökhetett volna a bátorsága.

– Úrnőm. – Arvid felállt, és belenézett a szemébe. Most már nem látszott rajta meglepetés. – Én nem mehetek el innen.

– De igen! – csattant fel Penn. – Most muszáj! Különben… különben megölnek.

– Megölnek? – Arvid halvány szemöldöke összehúzódott. – Engem nem lehet megölni, úrnőm. Engem csak megsemmisíteni lehet, mert mesterséges vagyok. És ha gazdám hibásnak tart engem, akkor úgy helyénvaló, hogy megsemmisítsenek.

– Vagyis tudsz róla?

Arvid lehajtotta a fejét.

– Tudok. Úrnőm édesapja beszélt velem, rögtön Leyentin úrnő halála után.

Penn torka úgy összeszűkült, hogy a levegő is alig jutott át rajta. A mellkasát égette a tehetetlenség. Hirtelen előrelendült a keze, megragadta Arvid alkarját.

– Úrnőm – lehelte a fiú. – Nagyon sajnálom, hogy csalódást okoztam úrnőmnek. Nagyon sajnálom, hogy nem lesz premier.

Penn ujjai ráfeszültek Arvid karjára. Sejtette, hogy már fáj neki a szorítása, de nem bírt engedni rajta. És soha nem is akart.

– De én nem akarom, hogy téged… Én nem akarom! Kérlek, kérlek, szökjünk meg együtt!

Arvid elmosolyodott.

– Úrnőm megtisztel – mondta, és a hangja Penn köré fonódott, akarata ellenére megnyugtatta. Pedig minden szónál tisztábban benne volt, hogy Arvid sose fog megszökni.

Penn közelebb lépett hozzá. Annyi mindent kellett volna mondania, és neki nem volt varázshangja, ami önmagában megmagyarázott mindent. Ahogy kinyitotta a száját, rájött, hogy még saját, közönséges hangja is cserbenhagyta. Se sírni, se beszélni nem tudott.

– Az üveggömbök – mondta Arvid halkan. – Szerettem volna megmutatni őket úrnőmnek. Nem tudtam, hogyan volna lehetséges. De most, hogy úrnőm meglátogatott…

Penn karja lehullott, a maradék ereje is kifutott belőle, ahogy Arvid elfordult tőle, és a szekrényében kezdett kotorászni. Aztán nagyot ugrottak mindketten. Az ajtó újra kinyílt, éppolyan hangtalanul, mint az előbb, és ők csak arra eszméltek fel, amikor Vaitrin úr a lánya nevét kiáltotta. Penn megpördült a sarkán. Apja még mindig feketében volt, magasnak és fenyegetőnek tűnt, ő pedig kisebbnek érezte magát, mint valaha. Hallotta, hogy a háta mögött Arvid magyarázkodni kezd, és látta apja ingerült kézmozdulatát, amivel elhallgattatja. A saját hangja gyenge, remegős foszlányokban kúszott vissza a torkába.

– Én csak szerettem volna elbúcsúzni…

Apja odalépett hozzá, átkarolta a vállát, és magával húzta.

– Te maradj itt, Arvid – szólt hátra a fiúnak. Hangja melegebb volt, mint általában.

Mielőtt Penn kilépett az ajtón, még elérte őt Arvid erőtlen suttogása.

– Az üveggolyók…

Nem fordult hátra. Sosem érezte még ilyen súlyosnak a tagjait. Apja némán vezette végig a folyosókon, majd ültette be a Vaitrin-suhanóba. Ott végre megszólalt.

– Anyádnak azt mondjuk, otthon találtalak.

Penn rábólintott. Az ablakon át látta a Kressi Leyentint gyászoló óriáskivetítőket, és ahogy a plexihez nyomta a homlokát, megint felfedezett egy Arvid Solanski mellett tüntető csoportot. Egy csoportot, ami hamarosan kénytelen lesz elhallgatni.