Ozsváth Tamás: Idegen idelenn

Úgy érzem a lábam majd kiszakad a helyéről. Iszonyúan ég, mintha gombostűkkel szurkálnák. Soha nem futottam ennyit. Meg kell állnom. Egy elhagyatott gyár területén vagyok, körülöttem téglából épült régi romok. Ezer emléket őriznek, akár csak én. Igaz, ezek az épületek csak pár évtizedet tartogatnak. Mégis valahogy a kopott falak megnyugtatnak. Semmi fényűzés, semmi modern.

Elered az eső. Februári eső, hideg, mégis lassan felemészti a meg-megmaradt hódarabokat az út szélén. Bárcsak hó lehetnék. Bárcsak én is apránként eltűnhetnék…

Kicsit távolabb egy műanyag hullámtetőn kopog az eső. Ütemes, mintha valami szertelen óra másodperceit mérné. Pam-pampam-pararam.

A tüdőm éppen csak dolgozik. Gyerekkorom óta nem futottam. Rövidre nyírt hajam izzadtan tapad a homlokomra. Irodista vagyok, nincs mit szégyellni rajta. Most elgondolkodom, hogy nem is olyan nagy marhaság az edzőterem. Vagy nem tudom. Lehet futni kellett volna néha. De most valahogy még fölöslegesebbnek tűnik minden hétköznapi megszokás. Szokások rabjai vagyunk, akár károsak, akár egészségesek, akár semlegesek. Emberek vagyunk, minden nap egy bizonyos ritmus szerint élünk. Ennyi erővel hangyák is lehetünk. Vagy majmok. Az eszközeink mások, de az ösztönös alap ugyanaz. Túlélni. Mindenhol a földön. És azon kívül is, gondolom.

Gyerekkoromban én is azt hittem, hogy a jövőben repülő autók lesznek, én is féltem E.T.-től, csak hogy kicsit később felfedezzem a film báját, és már ne találjam rémisztőnek.
De azért rondának simán. Aztán úgy gondoltam a jövő nem lesz olyan fényes, nem lesz olyan izgalmas, mert tuti megrekedünk ahol vagyunk. És akkor jöttek az mp3 lejátszók, a mobilok, a CD lejátszóm ócskaság lett, és újra reménykedtem benne, hogy egy remek, modern jövő előtt állok.

Aztán jöttek a posztapokaliptikus teóriák, minden sötét lett, minden disztópikus. De közben megjelentek a virtuális valóság sisakok, az okos szemüvegek, és sok olyan dolog, ami csak összezavart mindenkit. Hiszen fejlődünk, mégis mindenki rosszul érzi magát.

Az összes képzelgésemben, ami folyamatosan változik, mindig egy dolog volt állandó, mindig egy dolog repített előre, mégpedig hogy a földön kívül tuti van élet. Persze néha hegyesfülű intellektuelleknek, néha elálló fülű zöld szörnyeknek, vagy simán szürkéknek hittem őket. De tudtam, hogy léteznek. Aztán egy nap eljött hozzám egy fura ember, és biztosított róla, hogy igazam van. Csakhogy én is egy vagyok közülük.

Pam-pam-papam-papam-pararam.

Mint egy szonáta. Lehet ezt is komponálja valaki? Honnan tudhatnám? Minden amit eddig hittem, Isten, vagy egyszerűen a világról, alapjaiban rengett meg. Értelmet nyert a különcség, a néha érzéketlenül robotszerű tárgyilagosságom, a gyerekkorom olthatatlan tudásszomja, ami harminc fölött is megmaradt. De elveszítette az értelmét minden más.

Körülbelül három hete jöttek el hozzám. Azt hiszem, éppen egy pályázatot készítettem elő, a főnököm természetesen az utolsó pillanatban szólt. Túlóráztam. A nap már lement, egyedül ültem az irodában. a fénycsövek nyomasztóan zúgtak, mint egy légy, ami beleragadt a légypapírba, és utolsó erejével megpróbál szabadulni. Néha szakadozik, de mégis folyamatosan küzd, csak hogy a végén kimerüljön, és beletörődjön a sorsába. A fénycsövek is kialszanak egyszer, de addig szakadatlanul zúgnak.

A papírozást befejeztem, már csak nyomtatni kellett. Ahogy rányomtam a nyomtatás ikonra, a sarokban a fénymásoló zúgni kezdett. Ontotta az oldalakat. Szinte hipnotizált a fénymásoló hangja. Mint egy rossz techno. Egy ideje álltam már bambulva, mikor a fénymásoló zaján keresztül meghallottam a hangot.

  • Elnézést. – mondta az öltönyös férfi, simára borotvált arca kifejezéstelen mosolyba merevedett. Emlékszem, azon gondolkodtam, vannak e egyáltalán érzelmei. Tuti valami marketinges, vagy kereskedő.
  • A főnököm már nincs bent – mondtam – Talán holnap… tíz után. Tudja hogy van ez, a főnök akkor jön amikor akar. Szerintem későn jön be.
  • Én magához jöttem. – honnan tudná hogy hozzám jött, azt sem tudja ki vagyok, gondoltam. Természetesen nem tudja. De csak nézett azzal a béka szerű képével.
  • Értem. De nem hiszem… – megmondtam a nevem, elmondtam, hogy én itt csak egy sima melós vagyok. Mint egy kőműves, csak papírokkal. Nem dönthetek semmiben.
  • Nem, félreérti. Magához jöttem, mint magánemberhez. Úgy gondolom, nemsokára végez.
  • Nem tudom. Lehet. Még át kell néznem…
  • A harmadik oldalon. Elírta a cég nevét. Amúgy rendben van, szép munka.

Meredten álltam. Miről beszél? Milyen harmadik oldal? A fénymásoló olyan hirtelen állt meg, hogy a csönd szinte vákuumot képzett a térben. A fénycsövek zúgtak.

  • A harmadik oldalon. – bökött fejével az idegen a fénymásoló felé.

Óvatosan nyúltam a papírokért mintha harapnának. Nem értettem az egészet. Elég pocsék ügynök, ilyen idiótaságokkal akarja elterelni a figyelmem? Megemeltem a paksamétát. lapoztam. Egy-kettő-három. Hibátlan. Önkéntelenül elmosolyodtam.

  • A címoldal nem számít – mondta a merev, érzéketlen mosolyával – úgy a negyedik.

Lapoztam. A második bekezdésnél, a cég bemutatásánál elírtam. Elírtam. Soha nem hibázok. Csak azért ellenőrzöm, mert maximalista vagyok. De honnan tudta?

Ösztönösen odaültem a gép elé, és javítottam. Újra nyomtattam a lapot.

  • Meg sem lepődik? Általában az emberek…
  • Kiráz a hideg haver. Mi a franc ez? Ilyen nincs. Valami trükk?
  • Ó, ez inkább olyan, mint a szokásos.
  • Milyen szokásos? – a kezem enyhén remegett, mégis odamentem a másolóhoz, kivettem a lapot, kicseréltem a hibással, és elkezdtem átlapozni az egészet. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, nem volt magyarázat, a testem viszont tovább dolgozott, mint egy gép. Miközben belül, nagyon belül, valami kisfiú üvöltött a félelemtől.
  • Hát. Tudja. Elég sok embert látogatok meg. Én amolyan beavató vagyok. Valami mester féle. Tudja, mint Yoda.

Leraktam a papírokat. Hibátlan.

  • Yoda? Yoda!? Ember! Maga normális?
  • Na látja, ez már egész szokványos reakció. Ha megengedi bele is kezdek.
  • Mégis mibe? – a robot bennem továbbvégezte a munkát. Lyukasztás, lefűzés, bélyegzés, igen, a huszadikra is, borítók, kész. Átsétáltam a szomszéd irodába, letettem a főnök asztalára. Majd reggel aláírja.
  • Szóval bizonyára kiváncsi, hogy mit keresek itt.

Kezemet magam mellett tartva, hátha védekezni kell, nekidőltem az ajtófélfának.

  • Komolyan? Tényleg úgy gondolja? Kíváncsi vagyok? – kérdeztem, érezhető gúnnyal. A fénycsövek zúgnak…
  • Igen, az a szokványos. – mondta a fickó, akinek a mosolya annyira gépies, mint az én munkatempóm. – Önök, mármint az önhöz hasonlóak általában mind így reagálnak. Olyan sokáig voltak emberek, hogy nem tudnak mit kezdeni a dologgal.
  • Olyan sokáig? Harminckét éves vagyok. Az nem sok. De naná, hogy ember voltam végig. Mivel nem tudok mit kezdeni? Hogy idejön, mosolyog, bűvészkedik, titokzatoskodik? Hát elárulok valamit. A filmekben lehet, hogy menő ez a stílus, de a frász tör ki magától. Mondja el mit akar, miről beszél, körülírás, rejtegetés nélkül, mert kezdek nagyon ideges lenni! – persze nem bántottam volna. Az istenért! Még testnevelésre sem szívesen jártam be. De neki nem kell tudni ugyebár.
  • Persze persze. De ha mindent megmutatok azonnal, azt az agya nem bírja el.
  • Na hagyjon a fenébe. Én zárok, maga meg menjen haza… vagy ahova akar. – mondtam, és elkezdtem lekapcsolni a lámpákat.

A fénycsövek hirtelen hagyták abba a zúgást. Még egy égett, felkaptam a kabátom, a fickónak jeleztem, hogy induljon kifelé. Az asztalomhoz léptem, felvettem a kulcsom. Még utoljára ránéztem a tűzőgépre, azt használhatnám valami fegyvernek, ha kéne. De ott hagytam. a barátnőm fényképe mellett. Azaz az ex-barátnőm. Két hónapja elhagyott.

A szék karfájáról felvettem a kabátot, a fickó már az ajtóban állt. A kabátot felvettem, a férfi kilépett. Utoljára visszanéztem, majd lekapcsoltam a lámpát. A vergődő légy elfáradt. Kimúlt.
A sötétségben még beütöttem a riasztó kombinációját, úgy, hogy a robotképű ne lássa. A halk csipogás kíséretében kiléptem az ajtón, majd bekulcsoltam magam után. A férfi nem ment haza.

Számtalan furábbnál furább lehetőségnek kellett volna átfutnia az agyamon. Meleg, és kinézett magának, vagy be akar törni a céghez, ki akar rabolni, bármi. De a legfurább nem.

  • Maga nem ember. És én sem. – mondta továbbra is mosolyogva.
  • Maga hülye. – mondtam én.
  • Hát. Ez is szokványos. Elkísérhetem?
  • Ha hozzám ér, megverem. – blöfföltem.
  • Szokványos, persze. Semmi gond. Mondok dolgokat, és maga meghallgatja, utána hazamegy, és gondolkodik rajta. Aztán pár nap múlva visszajövök, és újra beszélünk. Rendben?

Persze hogy rendben. Sínen vagyunk, el akar adni valamit.

  • – mondtam a lehetőségeimhez mérten zordan, miközben belül igenis féltem.
  • Szóval maga nem ember. Ahogy én sem. Legalábbis nem úgy, ahogy gondolja.
  • Eddig nettó hülyeséget beszél.
  • Várjon, elmondok mindent. – mosolyog. Mi a francot mosolyog? Menjünk csak a lámpák alatt, a forgalmasabb útvonalon, engem nem húz a csőbe!
  • Szóval maga tulajdonképpen egy egyszerű energiából álló lény, és nem itt van, hanem innen több ezer fényévnyire. Hogy hol, az teljesen mindegy, informatikát, és újságírást tanult, valamint letette a pályázatírói tanfolyamot is, de csillagászatból semmit nem tud.

Megálltam. Honnan a francból tud ez ennyit?! És igenis tudok egy csomó dolgot a csillagászatról. A Göncölszekér! Na? Nem vagyok hülye. Meg az a nagy M… vagy W? Az a Cassiopeia!

  • A csillagképek nem számítanak – mondta mosolyogva. Tudja mit gondolok?
  • Szóval nem tudom honnan. És? Mi vagyok? Kis szürke lény?
  • Most mondtam. Tiszta energia. Fizikát sem tanult. Fölösleges lenne részletekbe bocsátkoznom nemigaz?
  • De ember vagyok. Itt vagyok, ez a kezem, ez a bőröm, satöbbi. Mást hülyítsen.
  • Nem, nem. Ön itt ember. De ott nem. És ott van igazán. Ez csak egy test, egyfajta szállító jármű, csak elfelejtette, hogy hogyan is kell hozzá viszonyulnia. A születésnél előfordul. elengedhetetlen a tökéletes működéshez, hogy a test, – mármint az emberi – kapjon némi szabadságot. Különben idő előtt elrothadna.
  • Elrothadna? – ez idióta.
  • Mármint elkapna valami betegséget. Tudja, az akarat, meg ilyesmi. Fenn van a fészbúkon is.
  • Na hagyjon már! A banán gyógyítja a rákot, az akarat tart életben, és én ufó vagyok? Na neeeee….
  • Nem, nem ufó, az azonosíthatatlan….
  • Pontosan tudom mi az. Mindegy, akkor idegen lény mi?
  • Kapja be.
  • Hát…
  • Nem, nem úgy gondoltam.
  • De értse meg, hogy ez fontos. Születésekor mindannyian ugyanazzal a céllal jövünk a világra. Az energia nem tud teljesen irányítani, de végig ott vagyunk mind, tanulunk, és mindannyian fontosak vagyunk.
  • Mivan?
  • Na jó. Majd folytatjuk. Máskor. Most pár napig csak gondolkodjon ezeken. Ha megengedi, segítek. – a jobb kezét az arcomhoz emelte, én elrántottam a fejem. – Nem fog fájni, azaz most nem, és semmi baja nem lesz. Csak segítek emlékezni.
  • Hagyjon már. – toltam el a kezét, de erőszakoskodott. Végig ugyanazzal a mosollyal.
  • Kérem. Csak két ujjal. Jó? Csak odateszem a halántékához. Mint Mr. Spock!
  • Spock nem két ujjat használ. De mit vitatkozom?! Maga elmebeteg.
  • Kérem.

Valamiért engedtem neki. Egy érintés, és békén hagy. Majd megmosakszom. Hülye perverz.

Ahogy hozzám ért, hangos sípoló hangot hallottam. Nem tudom mihez hasonlítani. Mint valami számítógépes játékban a villanógránát. Belém hasított, valamilyen szinten fizikai fájdalmat éreztem, és megszédültem. Arra számítottam, hogy képek villannak be, vagy megvilágosodom, vagy akármi. De nem. Csak egy enyhe bódulat, és a sípolás. Akkor is sípolt a fejemben, mikor a mosolygós férfi elköszönt. Gépiesen elindultam haza.

Másnap elkéstem munkából. Nem aludtam el, csak valahogy lelassult minden körülöttem. A hideg, téli reggel megállt, a nap valahogy másképp sütött, az emberek nem úgy reagáltak ahogy szoktak. azaz de. Ők igen. Én nem. A szomszéd néni köszönt, mosolygott, de tisztán éreztem, hogy nem érdeklem, azt várja, hogy elmenjek, nem mintha nem szeretne, de egyszerűen nem szerette a fiatalokat. Ő sem tudta miért. És éreztem. Éreztem a feszültséget, a kényelmetlenséget, emiatt nekem is kényelmetlen lett minden. A buszmegállóban egy fiatal lány egyfolytában azt érezte, hogy ronda, de közben szinte üvöltött, hogy „Nézzetek meg, látjátok milyen jól nézek ki ebben a szoknyában? Nézzetek már! Gyönyörű vagyok! Kérlek!”

És így tovább. Bárhova mentem, pontosan tudtam ki mit érez. Iszonyúan megterhelő volt. Sokszor szeretnénk ilyen hatalmat, de egy kicsit sem kellemes. Nagyon megterhelő, mintha minden egyes érzelmet egyszerre kellene megélni. Szinte sokként éri az embert, ellentmondásos gondolatai vannak. Azt sem tudtam, hogy az enyémek, vagy más álmai, gondolatai vannak a fejemben. Nagyjából húsz perc kínlódás után visszamentem a lakásomba. Visszamenekültem.

Ahogy elvonultam, visszafeküdtem az ágyamba. Szinte azonnal elaludtam. Egy óra múlva ébredtem, nyoma sem volt semmilyen fura érzéknek. Kicsit mintha fáradt lennék, gondoltam, de már nem éreztem semmit. A bennem élő robot, aki mindig a megszokások rabja volt, kapkodva sietett munkába. Bárki más beteget jelentett volna, de én nem. Nem tudtam. Nem akartam.

A főnökömnek azt mondtam, tegnap sokáig voltam bent, ami igazi is volt. A következő napokban egyre kevésbé figyeltem a munkámra. Harmadnap beteget jelentettem. Minden nap egyre hosszabb ideig tartott a „betegségem”. Minden nap egyre jobban eltávolodtam az emberektől. Begubóztam. Utáltam emberek közé menni. Mindenhol mást éreztem, mint amit láttam. Mosolyok helyén gyűlölet, kiabálás alatt könyörgés, sírás mögött megbújva kacifántos, manipulatív gondolatokat. Mintha a legelemibb belső érzelmeket érezném mindenkitől. Féltem. Nyomasztott, összezavarodtam, úgy éreztem, én vagyok a légy abban a légypapírban.

A hét végére észrevettem, hogy nem mindenkinél látok ilyen tisztaságot. Vagy egyszerűen őszinték. Nem értettem. De rettegtem, hogy a mosolygós ember visszajön, és mindent összekuszál. Még hogy nem vagyok ember. Hát mi lennék? Édesanyámék minden éven megünneplik a születésnapomat! Emlékszem az ovira, az iskolára! Mindenre! Mindenre! Várjunk. Mindenre. Nem emlékezhetek mindenre. Emlékszem. Nem az ovira. Nem az én ovimra. Az apáméra. Emlékszem a gyerekkoromra, ahogy rohanok a szántón, de én sosem voltam szántóföldön, tipikus városi gyerek voltam. Ne! Megőrülök. A zúgás megint jött.

Egy parkban ültem, a zúgás erősödött, kitöltött mindent, és úgy éreztem, újra hihetetlen anyag gyűlik a fejemben.

  • Lassan jobb lesz. – mondta egy hang mellettem.

Ahogy magamhoz tértem, két kezemet a fülemre szorítottam, szemem behunyva, de azt a hangot megismertem. És éreztem. Már tudtam mi az a mosoly. Hát persze hogy gépies volt. Mert nem őszinte. De nem is gonosz. Semmilyen. Ez volt a legijesztőbb az elmúlt pár napban. Az a hihetetlen üresség, ami a mosolygós, szőke, béka képű emberből áradt. Nem volt dühös. Nem volt szomorú, sem boldog. Csak jelen volt. Kitöltötte az űrt maga körül. Tiszta energia volt.

  • Azt hiszem továbbléphetünk. – Mondta mosolyogva.
  • – mondtam remegő hangon, a kezem még mindig a fejem mellé emelve, iszonyúan féltem. – Nem akarok olyan lenni mint maga! – Kiáltottam, és futni kezdtem. Futottam, ameddig bírtam.

De nem olyan nagyon sokáig. A fejem kitisztult, és kezdtem megérteni mindent. Megértettem, hogy nem vagyok egyedül. Az emberek, akiktől nem éreztem semmit, olyanok, mint én. Csak még nem tudják. Több millióan lehetünk itt, azt sem sejtve, mi a célunk. Pedig egyértelmű. Adatot gyűjtünk. Adatot, érzelmekről, reakciókról. Bármiről. Tanulunk. Fejlődünk. Mi. Én. Én egy hatalmas tudat vagyok, nem is mi. Nem is számítok, mégis, minden egyes itt lévő részem kiemelkedően fontos. Egyek vagyunk. Egy vagyok.

Ahogy álltam a vörös téglák között, lassan kitisztult minden. Az emberi énem küzdött, mint a légy a légypapírban. Nem bírom elviselni! Nem akarom elviselni! De el kell. Éreztem, ahogy a tudatom lassan feladja. Tudtam, nem tűnik el. Fölösleges bármilyen ellenállás, hiszen az emberi testet csak emberi tudat tarthatja fenn, és még sokat kell tanulnom. Sokat, hogy újra érezhessek. Újra, őszintén. Hogy évezredes álmomból felkelhessek, és élhessek. Már a világ kezdetekor léteztem, voltam isten, voltam démon. Mindent tudok ami volt, és ami van. De nem érzek. Csak létezem. Én vagyok a mosolygós ember, én vagyok Te. Nem vagyok egyedül. Nem vagy egyedül.

Az eső folyamatosan kopog, a hó olvad. Az idő lassan telik, és az eső szonátája hirtelen rendszert vesz fel. Mivel mindent tudok, a tudatom azonnal tovább gondolja, és ahogy a nap lemegy, megszólal a fejemben egy dallam. Claude Debussy Holdfény szonátája kitölti az elmém. Megnyugszom. Nem tudom miért jutott eszembe, de valahogy a rendszertelen esőcseppek a zongora billentyűihez kötötték az elmém. Gyönyörű dallam. Valami megmozdult bennem. Egy új tudatot kaptam. Elengedem az embert magamban.

Lassan kihúzom magam, már nem menekülök. Magára hagyom a legyet. Nincs mitől félnem, a tanulás folytatódik. De már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Mi mind itt élünk. Mind ugyanazok vagyunk. Egy idegen idelenn.