Hemző Róbert: Cure for cancer…

Hemző Róbert

 

Cure for cancer…

Az elmúlt hónapok egy jó hírt hoztak az emberiség számára, és egy kisebb, valamint egy

nagyobb rosszat. A jó hír az volt, hogy a rák többé ismeretlen betegségnek számít, a kisebbik rossz az általános kopaszság, a nagyobbik az általános és teljes sterilitás. Ez utóbbi pedig azt jelentette, hogy a Földről a teljes emberiség el fog tűnni, mégpedig belátható időn belül. Így hát nem ünnepelt senki, a tudóstársadalom színe-java inkább azzal foglalkozott, hogy megállapítsa, vajon honnan ered az a titokzatos sugárzás, amely a fenti tüneteket okozza, valamint mit lehetne tenni ellene. Az űr minden szegletét vizsgáltuk a spektrum teljes szélességében, de nem találtuk a forrást. A sugárzásban már az is meglepő volt, hogy vizsgálataink szerint nem egy pontból, hanem minden irányból érkezett. De az, hogy a forrást nem találtuk, csak a kisebbik rossz volt. A nagyobbik, hogy az ellenszerét sem találtuk.

Jómagam már hetek óta a sugárzás eredetének helyét kerestem. Nem csak az intézetben dolgoztam, de otthon is, esténként infravörös fényképek fölött görnyedtem, rádióteleszkópok felvételeit böngésztem órákon át. Jegyzeteltem, diktafonra mondtam a gondolataimat, táblázatokat készítettem, teóriákat találtam ki, majd vetettem el, szóval magamban ötleteltem. Enni nem ettem, hiszen alig volt étvágyam, csak dolgoztam. Hogy mások mit csináltak nem tudom. Illetve egyvalakiről tudom. A doktorról. Ő megkeresett engem. Hogy miért pont engem, azt nem tudom, de megkeresett. Onkológus volt.

Éppen egy felvételbe voltam belemerülve a monitoromon, volt rajta egy proto-csillag, amely határozottan furcsán sugárzott. Próbáltam valamilyen összefüggést találni e között és a minket érő sugárzás között, hasztalanul ugyan, de én azért nem adtam fel, pedig a képernyő már égette a szemem is, így megkönnyebbülve és meglepődve észleltem a csengő hangját. Szokatlan volt, minden ismerősöm családos volt már, inkább a családjukkal töltötték az estéjüket, mintsem velem, meg amúgy is tudták jól, hogy esténként is dolgozom. Némi lelkiismeret-furdalással, de azért kicsit megkönnyebbülve nyitottam ajtót.

– Üdvözlöm – mondta a túloldalt álló alacsony, tömzsi, szemüveges ember. Persze kopasz volt, mint mindenki más.

– Jó estét – válaszoltam. – Nem térek meg – tettem hozzá, hiszen ez látszott a leginkább valószínűnek. A hit népszerűvé vált ismét.

– Nem, nem – mondta a férfi zavartan. – Én orvos vagyok.

– Gondolja, hogy tud rajtam segíteni? – nevettem fel kurtán. Örültem volna.

– Nem. Én … Beszélhetnénk? – kérdezte, és csak ekkor tűnt fel, hogy topog.

– Jöjjön be! – invitáltam. Miért is ne?

– Köszönöm – válaszolta, és már bent is volt. Levette kabátját, felakasztotta a fogasra,kisimította a kabát egyik ujját, amelyik kicsit összegyűrődött, kínosan tiszta cipőit pedánsan egymás mellé állította, pont a kabátja alatt.

– Nem kellett volna levennie – mondtam –, de ha már levette, húzzon papucsot kérem.

– Köszönöm – válaszolta, és szemmel láthatóan megkönnyebbült.

– Nos, mit szeretne tőlem? – kérdeztem tőle, miután leültünk a nagyszobában, és visszautasította a pohár bort, amellyel megkínáltam.

-Én… A nevem… A nevem tulajdonképpen mindegy. Itt lakom a szomszéd lépcsőházban. Én… Én onkológus vagyok.

– Onkológus? – kérdeztem vissza. Hirtelen eszembe jutott, hogy a fickó talán bolond. Nem azért, mert onkológusnak mondja magát, hanem azért, mert onkológusnak mondja magát és mégis velem akar beszélni.

– Igen – mondta – és tudom, most bolondnak tart. Mégis mi közünk lehet nekünk egymáshoz? Hiszen maga csillagász, én meg onkológus… De mégis… Tudja, van egy ötletem!

– Van egy ötlete? – kérdeztem vissza, lehetőleg a legsemlegesebb hangsúllyal.

– Igen – mondta –, hogy honnan eredhet ez a sugárzás. Vagy, hogy egyáltalán mi lehet ez.

– Hallgatom – dőltem hátra a karosszékben. Végül is nem látszott veszélyesnek.

– Tudja – állt fel a székéről, és kezdett el köröket járni előttem – én nem vagyok sem csillagász, sem fizikus, sem semmi hasonló. Én orvos vagyok, onkológus. És van ez az ismeretlen sugárzás. És én azt hiszem tudom… Azt hiszem…

– Mit tud? – próbáltam a tárgyra terelni, miközben belekortyoltam abba a pohár borba, amellyel az előbb még őt kínáltam meg.

– Mondja, maga szerint mi végre van az ember a Földön? – kérdezte. Abbahagyta a járkálást, pont velem szemben állt, fölém magasodva. A kislámpa fénye fél arcát sötétségbe borította, amitől kissé ijesztővé vált a kinézete.

– Mármint – próbáltam megérteni a kérdését – arra gondol, hogy mi az élet értelme?

– Igen – felelte.

– Ehh, nézze, én nem tudom, és nem is akarok…

– Nem filozófiai kérdéseket akarok boncolgatni, és még most sem árulok vallást – ült vissza a székbe. Olvasott bennem, tényleg erre gondoltam.

– Akkor mit akar? – kérdeztem. Kezdtem bánni, hogy beengedtem. Szerettem volna visszatérni a proto-csillagomhoz, szerettem volna továbbdolgozni.

– Én tudom mi folyik itt. A világban.

– Tudja? – dőltem előre izgatottan.

– Legalábbis van egy ötletem.

– Hallgatom – dőltem vissza.

– Belegondolt már abba, hogy hányszor került az emberi élet a kipusztulás szélére? Kataklizmák, jégkorszakok, világjárványok, háborúk, sőt világháborúk…

– Hát olyan sokszor azért nem – vágtam a szavába. – Sőt, az emberi faj mindig is nagy túlélőnek bizonyult. A legnagyobbnak a bolygó minden élőlénye közül.

– Korántsem a legnagyobb, hiszen a csótányok… De ezt hagyjuk inkább. De mi van, ha mégsem olyan hatalmas túlélő az emberi faj, hanem egész egyszerűen gyengék voltak az eddigi támadások?

– Gyengék a támadások? – ismét olvashatott bennem, hiszen felnevetett, kicsi, halk, rövid nevetés volt, nem abból a vidám, harsány fajtából.

– Tudom, ostobaságnak hangzik a jégkorszakot, vagy a pestis járványt külső támadásnak feltételezni, de mi van, ha így történt?

– Akkor… – elakadt a szavam. Mit mondhattam volna? Hogy egy olyan szuperfajjal állunk szemben, amely ennyire közvetett módon próbál minket elpusztítani? Hirtelen dühös lettem. – Térjen a lényegre – mondtam minden bizonnyal ingerülten, mert a férfi ismét zavarttá vált.

– Nézze, tudom, hogy nem találják a sugárzás forrását. Tudom, hogy minden irányból érkezik – gyorsan kezdett el beszélni, mint aki szeretne minél előbb a végére jutni.

– Igen – mondtam magam is sürgetőleg.

– Mi van, ha a sugárzás nem is a mi univerzumunkból érkezik? Mi van, ha az univerzumunk határain kívülről érkezik? Egy magasabb dimenzióból? És mi ezért érzékeljük úgy, hogy minden irányból érkezik?

– Akkor… – válaszoltam volna, de elhallgattam. Mégis miféle konzekvenciát lehetne levonni egy ilyen eszement állításból?

– Tudja… – folytatta volna, de hirtelen abbahagyta, kiment, felhúzta a cipőjét, felvette a kabátját, majd megállt a szobaajtóban. – Tudja – kezdte újra – ez a sugárzás pont olyan hatásokat okoz, mint amilyeneket a kemoterápia szokott a rákos betegeken. Hogy a mi univerzumunk csak egyetlen sejtje-e, vagy talán egy egész szerve egy olyan értelmes élőlénynek, amelyet mi elképzelni sem tudunk, nem tudom. De egy dologban szinte biztos vagyok: az az élőlény rákos. És bármivel is próbálkoztak eddig, az sikertelen volt. De most úgy néz ki, hogy feltalálták a kemoterápiás eljárást, és nagyon úgy tűnik, hogy sikerrel alkalmazzák. A rák el fog tűnni a szervezetéből. Sajnálom, hogy zavartam – tette még hozzá, majd minden további szó nélkül kilépett az ajtón.

A férfi, akihez eddig beszéltem – vagy ez talán már egy másik férfi? Nem tudom megállapítani, túl részeg vagyok már –, rám néz, tekintete zavaros, gondolom az enyém is az, nem válaszol. Csak int egyet a pultosnak:

– Még kettőt le’szíves!


5 Responses to Hemző Róbert: Cure for cancer…

  1. B.Kósa Kati szerint:

    Nagyon szellemes…Szóval rákos sejtek vagyunk, és sugárterápiát alkalmaznak ellenünk…HM…

  2. Damiano szerint:

    Long live the Hungarian science-fiction!
    Long live the Hungarian language!

  3. V.L.3. szerint:

    Rövid, de elgondolkodtató. Bár elolvasás után, marad az olvasóban egy olyan szálka, hogy “ezt is a poénért írták”, de talán ezt most bocsássuk meg…..

  4. Scolia szerint:

    Sajnos valami kellemetlenül rontja az összképet: A sugárterápia és a kemoterápia két különböző kezelési módszer. A kemoterápia pedig az elnevezésből is látható, nem besugárzással, hanem kémiai anyagokkal (gyógyszerekkel) dolgozik!

Vélemény, hozzászólás?