Drgács Gabriella

Gyűlés

A férfi ott állt az egész falat betöltő panorámaablaknál és gyönyörködve nézte az alkonyi fényben fürdő tájat. A bíbor levelű fák szinte nyújtózni látszottak az utolsó napsugarak után, tövükben a sok kis színes virág már bezárta szirmait. Az állatok többsége lassacskán aludni tért, hiszen a közeledő éjszaka az emlősök ideje.

A szeme sarkából mozgást vett észre. Egy aprócska, sárga-fekete hüllő repült egyenesen az ablak felé. A férfi elmosolyodott. „A régi, kedves ismerős.” – gondolta, miközben leguggolt az állatkát figyelve. Az, ahogy odaért, ügyes manőverrel lezökkent a keskeny ablakpárkányra és várakozva nézett nagy barátjára.

– A múlt héten még neki repültél az üvegnek vadászat közben – mondta a férfi elismerően és megkocogtatta az ablaktáblát. A kis szárnyas jószág fejét félre billentve figyelt, aztán kívülről ő is kopogtatott a csőrével, ugyanott, ahol belülről a férfi.

– Nagyon okos vagy a korodhoz képest – jött az újabb dicséret.

Ekkor a szoba mélyén megszólalt az intercom hívásjelzője.

– Tessék! – szólt hátra a férfi, még mindig a hüllővel évődve.

– Snúrr tanácsos, mindenki megérkezett ‹ hallotta a titkára hangját.

– Köszönöm, nemsokára ott leszek.

A hírközlő egy kattanással lezárt.

– Nos – hajolt egész közel az üveghez, – úgy tűnik mennem kell. De holnap újra találkozunk.

Ezzel felállt, és megérintette az ablak melletti panelt. Ahogy az üveg szépen, lassan elsötéte-dett, kis barátja még koppantott egy párat, aztán elrepült. A szoba fénye és melege el lett zár- va éjszakára a kinti világtól. Szükség volt erre, hogy ne repüljenek neki az ablaknak se a rova- rok, se az őket üldöző vadászok.

Snúrr az íróasztalhoz sétált. Felvette az összekészített dossziékat, egy pillanatra megállt, vé- gig gondolta nem e hagyott ki valamit, aztán elhagyta a szobát.

Nem kellett messzire mennie, csak két emelettel lejjebb. Elgondolkodva lépkedett lefelé a sziklába vájt lépcsőkön. „ Ötven éve! Milyen régen volt! Akkor kezdtem ökológusi pályámat, most pedig én vagyok a csoport vezetője.” Az emeleti pihenőnél odabiccentett egy ismerősé-nek, aztán ment tovább. „ Remélem, hamar döntésre jutunk, hiszen a szondák adatai eléggé egyértelműek.”

Megállt az ajtó előtt, kihúzta magát és belépett.

Mindenki feléje fordult, ő pedig, amíg az asztalhoz ért, szemügyre vette őket.

Elsőnek persze Ichtyiát. A nő most is gyönyörű volt, aranyszínű nadrágja és felsője csak ki- hangsúlyozta pompás alakját. Egyenes háttal, büszkén kihúzva magát, ült a támla nélküli szé- ken, arany és ezüst porral beszórt szárnyai összecsukva pihentek a hátán. Rákacsintott Snúrra.

A tanácsos beleborzongott az emlékekbe, „Azok az együtt töltött évek az Akadémián! Min- denki azt hitte, hogy mi leszünk az első pár, aki megtöri a hagyományt…” Ahogy azonban a lány szárnyai erősödni kezdtek, szó szerint magasabb régiókba vágyott, ahová már nem tudta követni. „Talán ha fordítva lett volna – mélázott szomorkásan, mialatt nekilátott szétosztani a dossziékat – együtt tudtunk volna repülni.”

A meteorológusnő mellett Lensiss ült, az idős társadalombiológus. Ahogy csak tudta, össze- húzta magát, jól látszott rajta, hogy a thermoruha, és a széke mellé állított fűtőtest ellenére is fázik. „Úgy tűnik igazak a hírek – töprengett Snúrr -– szegény kisöregnek tényleg gond van a hőszabályozó rendszerével.”

Megkerülve az asztal végét Velchorhoz ért. A geológust most is, mint mindig, leginkább az ennivaló érdekelte. Előre hajolva, nyelvét öltögetve szimatolta az asztal közepén álló, letakart cseréptálat.

– Tűszféreg… Tűszféreg… – motyogta izgatottan.

Snúrr nyelt egyet. A tűzférget ő is szerette, egy pillanaton múlt, hogy kiöltse a nyelvét, de szerencsére tudott uralkodni magán. Méltóságán aluli lett volna, ha megteszi. Ichtyia így is észrevette a megkezdett mozdulatot, s ahogy tekintetük összevillant, a nő szemében huncut fények gyúltak.

Zavarát leplezendő, a férfi Qanasshoz, a csoport egyetlen, az elevenszülőket képviselő tagjához lépett. Az ifjú csillagász nyugodtnak látszott, de a szék mögött ide-oda járó farka elárulta idegességét. Az utolsó izületre erősített, áttetsző kristályból készített dísztüskék a szivárvány minden színében verték vissza a fényt.

Snúrr megcsóválta a fejét. Sosem értette, hogy egy férfinak miért kell ily hivalkodó módon divatoznia. „Az ifjú Qanass túl komolyan veszi az udvarlási kézikönyveket. Szó szerint elkápráztatja a lányokat.” – gondolta, miközben lerakta az utolsó irattartót is.

A helyéhez visszaérve végig nézett rajtuk, – „A cseréptál máris gazdára talált…”– állapította meg magában, majd belekezdett a mondókájába:

– Örülök, hogy mindnyájan itt vagytok…

– Remélem, nem hiába – szólt közbe Qanass.

– Hidd el – mondta csámcsogva Velchor, – ha Lensiss eljött, akkor biztos, hogy nem.

– Szóval… – próbált meg Snúrr nem tudomást venni a közbeszólásokról, – a szondák adatait kiértékelték. Úgy tűnik, hogy az asdamok nem fognak eljutni más bolygókra, még a saját naprendszerükön belül sem. Már nem lesz rá elég idejük…

– És az a robbanás? – vetette közbe Velchor. – Ami miatt az újabb szondákat küldtük?

– Igen – szólt Ichtyia is, az iratokba pillantva, – itt az áll, hogy térváltó hajó volt…

– De nem az asdamoké – jegyezte meg halkan Lensiss. – Eddigi fejlődésükből, figyelemre méltó eredményeik ellenére sem következik.

– Már okoztak néhány meglepetést – ellenkezett a nő.

– Persze – horkant fel Qanass, és kezével az asztalra csapott, – leginkább azzal, hogy a tények ellenére nem létezőnek tekintenek minket. – Karmai bántóan csikorogtak a kőlapon. – Egyál-talán, miért foglalkozunk velük…?!?

– Arról a bolygóról származunk mi is – próbálta őt csitítani Snúrr, – genetikailag rokonok va-gyunk…

– Rokonok! Na hiszen…! Úgy mondod, mintha egy fészekaljból keltetek volna ki…-dohogott az ifjú, de azért lassacskán lecsillapodott, pikkelyei újra a megszokott kék színben ragyogtak.

– Hmmm… az időjárási adatok nagyon furcsák – pillantott fel Ichtyia, aki a kis közjáték alatt elmélyülten tanulmányozta a kiértékelést. – Az utóbbi tíz évben, nekik tíz év, megnőtt az átlaghőmérséklet, erőteljesen olvad a sarki jég, így, ennek következtében megváltozott az uralkodó széljárás…

– És változott a geológiai aktivitás is – szúrta közbe a geológus, újabb adag tűzférget tömve a magába. – Qanass – folytatta teli szájjal, – mit gondolsz a tengely dőlésszögének imbolygásá-ról? Szerintem a két folyamat egymást erősíti.

A csillagász lesújtó pillantást vetett rá, de azért belenézett a saját dossziéjába. Rögtön látta, hogy a másik mire gondol.

– Azt hiszem, igazad van. A precesszió nagyobb lett… vagyis tavasszal és ősszel a mérsékelt égövben hatalmas légtömegek próbálják utolérni a saját szélességi körüket. – felnézett, füg- gőleges pupillája egész összeszűkült, ahogy tekintete elrévedt – Óriási viharok lehetnek…

– És áradások – tette hozzá csendben Ichtyia.

– Mindez pedig többszörösen visszahat a társadalomra, amely az előidézője ezen események- nek – összegezte az öreg, és nagyot kortyolt a bögréjében levő forró italból.

– A folyamatosság elve szerint ezek az események, ha nem is ilyen intenzíven, de mindenképp bekövetkeztek volna – jegyezte meg Snúrr. – Hiszen minden élő bolygó állandóan változik.

– Hát persze – hajolt előre Lensiss, – de egy fejlett társadalomnak lassítania kéne a folyamatot, nem pedig gyorsítani – mondta olyan hangnemben, mintha csak előadást tartana.

– De csak akkor, ha már felismerték – vitatkozott a tanácsos.

– Erről beszélek én is – bólogatott a társadalom biológus. – Még nem jöttek rá…

– Ezt nem hiszem el – fordult felé döbbenten Ichtyia. – Láttam a tudományos műsoraikat… Jó, nem mondják ki nyíltan, de azért ott van benne az igazság, rá lehet jönni…

– Bizonyára jó néhányan rá is jöttek – jegyezte meg Velchor. – Hiszen ahogyan mondtad, sok mindenben rendkívül tehetségesek.

– Azonban, majdnem az összes vallásukban, a Káoszt a Gonosszal azonosítják – mutatott rá Lensiss. – Ahhoz, hogy ez megváltozzon sokuknak kéne kijutnia a világűrbe, hiszen az új faj- ta gondolkodás csak ott tud kialakulni, távol a bolygótól. Ez azonban egy hosszú és fáradsá-gos folyamat. Ti, itt mindnyájan – nézett végig társain, – jól tudjátok, hogy még most is van-nak társadalmunkban olyanok, akik nehezen fogadják el, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megmagyarázni, hogy hagyni kell, hogy megtörténjenek, úgy, ahogy történnek. – Szünetet tartott, kortyolt az italából, de senki nem szólt közbe. Még Velchor sem, pedig még az evést is abbahagyta. Türelmesen vártak, hogy az öreg tudós összeszedje a gondolatait és folytassa:

– Az asdamok pedig még csak az út elején tartanak, jónéhány, már több ezer éve meg lévő eszmerendszerük ellenére. És most, ahogy a tanácsos is mondta, már nincs elég idejük. A mind számban, mind erősségben fokozódó természeti katasztrófák miatt, egyre szűkülő erőforrásaikat ezek hatásainak kivédésére használják majd, nem pedig űrutazásra. Nem fognak tudni előre menekülni, mint mi, annak idején.

– Nekünk sok szempontból szerencsénk volt – mondta csendesen Ichtyia. Látszott rajta, hogy mint tudóst, és mint nőt egyaránt megrendítették a hallottak. – A becsapódáskor már kolóniá- ink voltak a szomszédos bolygókon…

– És addigra megértettük, hogy a Káosz az Univerzum rendező elve – helyeselt töprengőn Qanass. – Tudjátok, nagyon fura, ahogy tudósaik és vezetőik a személyes ambícióikat az egész bolygó érdekei elé helyezik. Tudniuk kell, hogy nem helyes, amit tesznek, de még a csillagászaik sem elég bátrak, hogy kiálljanak a nyilvánosság elé.

– Így van ez… – bólogatott értően a geológus. – A csúcs felé vezető úton mindig az utolsó lépés a legnehezebb, nem igaz, Qanass? – incselkedett az ifjúval.

„Ez nyílt kihívás!” – lepődött meg Snúrr. Mindenki tudta, hogy Velchor korainak tartja ezt a kinevezést, de arra nem számítottak, hogy provokálni is fog. „Bár megteheti, a társadalmi szabályok megengedik.” – gondolta hozzá, és ahogy körbe nézett látta, hogy mindnyájan lélegzet visszafojtva lesik a csillagász reakcióját; még maga a geológus is. Szerencsére Qanass rászolgált a bizalomra. Pikkelyei kivörösödtek ugyan, de egy szót sem szólt, csak kivicsorította méregfogait.

„Átment a vizsgán!” – könnyebbült meg a tanácsos. „Nem szívesen lettem volna döntőbíró.”

A veszély elmúlt, de a társalgás elakadt. Segélykérőn nézett a jobb oldalt ülőkre. Ichtyia ocsúdott elsőnek:

– Inkább hagyják, hogy kollektív öngyilkosságot kövessen el az egész bolygó…!?!

– Kedvesem – fogta meg a kezét Lensiss, miközben Snúrra pillantott, – magának kell a legjob- ban tudnia, hogy néha nem az számít, amit néhányan tudnak és akarnak, hanem az, hogy a többség hogy áll a dologhoz.

A nő zavartan húzta vissza a kezét, „Vajon mennyit tudhat?”– villant bele a gondolat s bele- kapaszkodott az idős férfi szavaiba:

– Tehát nem öngyilkosok, csak tudatlanok…

– Úgy van!

– És akkor? – kötekedett Qanass, – Világosítsuk fel őket?

– Tulajdonképpen erről kell döntenünk – mondta Snúrr és érezte, hogy kiszárad a torka. Igazá- ból azon járt az esze, amit Lensiss az imént mondott: „Lehet, hogy nem egészen Ichtyián mú- lott a döntés?”- de elhessegette a gondolatot, ráér ezzel később foglalkozni.

– Én személy szerint nem támogatom – jelentette ki. – Egy közvetlen beavatkozás, még ha nem is fedjük fel magunkat, túl nagy kockázattal járna. Az eredmény pedig, több mint kétséges.

– Szerintem is – foglalt állást a csillagász, – inkább nézzük meg a rendszer többi lakható boly- góját és holdját. Lássuk, ki léphet a helyükre!

Snúrr bólintott, és hozzáfűzte:

– Másik feladatunk megállapítani a jelenlegi változások mintázatát, hogy ebből kiindulva mo-dellezhessük az újonnan kialakuló ökoszisztémát.

– A dolog egyértelműnek látszik – kezdte a meteorológusnő, – a légkör metánnal és CO₂-dal fog telítődni, a felszín kiszárad, mert a víz nagy része eltűnik…

– Illetve a talaj alá húzódik vissza – vette át a szót Velchor, és visszarakta az asztalra az üres cseréptálat. – A kéregmozgások több vulkán kitöréssel járnak majd… Sőt! – vetett egy pillantást az adatokra, – ez már el is kezdődött. Vagyis az asdamok és kultúrájuk ideje lejárt…

– Talán, ha lenne valami – mormogta maga elé Lensiss, – ami motiválhatná őket az összefogás-

ra és arra, hogy másképp lássák a dogokat… Valami kényszerítő erő… – megrázta a fejét, és észre sem vette, hogy Qanass figyeli minden szavát – De nem, sajnos már valóban késő… Túl lassúak voltak, túl sokszor akadályozták kisebb csoportok érdekei a fejlődésüket… Semmit sem tehetünk értük…

– Akkor döntöttünk – szögezte le Snúrr. – Ichtyia? – nézett kérdőn a nőre.

Az asszony egyetértése jeleként óvatosan az asztalra csapott hajlékony farkával, három társa a földre koppantott a sajátjával. A tanácsos hasonlóképp nyugtázta a dolgot.

– Csoportjaink továbbra is együtt fognak működni. Qanass -fordult a legfiatalabbhoz,- közöld majd, hogy milyen és hány hajóra lesz szükséged.

– Ezt már most is megmondhatom – felelte amaz, és ruházatából elővett egy íróeszközt. Dosz-sziéja belsejére feljegyzett valamit és Snúrr elé csúsztatta.

– Személyes felderítés egy anyahajóval és 5-6 felderítő egységgel – olvasta a másik hangosan.

– Amiből jó, ha 3-at, 4-et engedélyeznek – jegyezte meg nagyot nyújtózva Velchor.

Qanass úgy tett, mintha meg se hallotta volna, de azért bal szeme a geológus felé fordult.

– Rendben – mondta a tanácsos, – a Nagytanács elé terjesztem.

– Az illem megkívánná – szólalt meg Lensiss, – hogy részt vegyek a felderítésben, de már öreg vagyok egy ilyen úthoz. Helyettem két legjobb tanítványom küldöm.

– És én sem mehetek – állt fel mentegetőzve Ichtyia, – a legutóbbi rajzáskor kolóniaalapítási jogot kaptam… – és bájosan elhalványodtak halántékán a pikkelyek.

– Vagyis királynő leszel! – örvendezett Velchor – Gratulálok! Remélem, meghívsz a…

– Te velem jössz az asdamokhoz – hűtötte le a bosszús és nem túl lelkes csillagász. Aztán az ökológusra nézett:

– Még nem tudom – felelte Snúrr a kimondatlan kérdésre, – a Nagytanácsnak szüksége van rám, de felmenthetnek a kötelezettségeim alól. Akkor persze szívesen mennék… de addig még jó néhány hónap van. A gyűlésnek ezzel vége! További jó munkát!

Miközben a számítógéptől lekérte a tanácskozás jegyzőkönyvét látta, hogy Ichtyia felsegíti Lensisst, a másik kettő pedig épp elhagyja a helyiséget. Az archiválható műanyag lapot bele-tette Qanass dossziéjába, és ő is kiment.

Megint ott állt az ablaknál. Sötét volt a szobában is, de így se látott sokat, csak a csillagokat.

„Ott kint van valahol az asdamok bolygója. Milyen furcsa – töprengett, – a lakói közül legtöb- ben nem is sejtik, hogy mi fog történni velük.”

– Örsz – mondta ki hangosan a bolygó nevét, az egyik, legáltalánosabban beszélt nyelvén.

„Akik tisztában vannak vele, azoknak a nagy részét nem érdekli, akiket pedig érdekel, azok nem tudnak, vagy nem akarnak tenni.”

Gondolataiból egy érintés riasztotta fel, egy villás nyelv könnyű rebbenése a nyakán.

– Ichtyia – suttogta és megfordult. A nő ott állt előtte, s kissé „szárnyaszegetten” nézett rá. A csend megsűrűsödött közöttük.

– Van valami igazság abban, amit Lensiss mondott? – kérdezte végül a férfi.

Az asszony tanácstalanul széttárta kissé a szárnyait.

– Egy társadalombiológus sok hagyományt és mesét ismer – mondta, és próbált úgy tenni, mintha nem tudná, hogy mire célzott a másik. – Mindegyikben van valami igazság – és ismét a csönd, és a félreérthetetlen pikkelyhalványodás. Aztán újra megszólalt:

– Snúrr, egy ajánlatot szeretnék tenni neked – kezdte, s hogy a másik nem felelt, folytatta – Ha a Tanács felment, hozzám is jöhetnél.

Snúrr meg se mert szólalni. Félt bármit is mondana, az rosszul sülne el.

– A kolóniámnak szüksége lenne egy ökológusra.

A férfi megkönnyebbülten lazította el a farkát.

– A te népednek is sok kiváló szakembere van.

– De én téged akarlak – érintette meg a karját Ichtyia.

– Meg fogod őket sérteni… – próbált rá hatni a tanácsos.

– Nem érdekel! – vágott közbe az asszony, most már teljesen széttárva szárnyait. – Mint veze-tő azt választok munkatársamul, akit akarok. Örüljenek, hogy tojást rakok velük…!- és majd egy percen át berzenkedett, nyakán a haragtól egészen felfúvódtak a zsákocskák. Végül Snúrr elnevette magát.

– Semmit sem változtál – jegyezte meg, farkával gyengéden megpaskolva a nő lábát, mialatt a keze után nyúlt.

– Te sem – hagyta magát közelebb húzni Ichtyia. – Csak a pikkelyeid lettek sötétebbek…

Már egész közel álltak egymáshoz.

– Vajon… – kezdte tétován a nő, – ha nem jövünk el, akkor mi is kihaltunk volna…? Mint az asdamok?

– Valószínűleg – simított végig az arcán Snúrr – de eljöttünk és itt vagyunk…

– Igen – suttogta Ichtyia, – itt vagyunk…- és felsóhajtott, ahogy a férfi végre a karjába zárta.