Mező István

CEGODIS

I.

– Fiam! Megérkezett a rendelet a továbbtanulási lehetőségekről – teszi le az egy nyomtatott űrlapból álló papírt az apa.

– De itt nincs is városvezetési ismeretek–szak – nézi a fiú a papírt. Azt mondtad, két év múlva biztosan lesz nálatok igény új emberre. Akkorra végeznék.

– Valóban úgy is volt, de úgy látszik, hogy CEGODIS számításai alapján nem szükséges új munkaerő a polgármesteri hivatalban. – Sajnálkozott az apa.

– Hm. Éppenséggel a számítógép–üzemeltető–szak sem rossz. Bár nem sokat tudok a számítógépekről. Nálatok vannak ilyenek, igaz?

– Igen. Elég nyugodt munka, csak hétvégén fáradságosabb, amikor a városi rendeléseket le kell adni CEGODIS számára. Hét közben összegyűjtjük, hogy miből milyen mennyiségben rendeljünk: építőanyag, papír meg minden, amit nem a városban állítunk elő. És persze a családok heti rendeléseit is ilyenkor kell betáplálni a rendszerbe. Ez a számítógép–üzemeltető dolga.

– És mi a helyzet a gyárak termékeivel? – érdeklődik a fiú.

– Az más, mivel CEGODIS megszabja, hogy mennyit kell termelni. Pénteken csak be kell pakolni a csillékbe a kiadott mennyiséget, ami automatikusan elszállítódik a városból. Itt a számítógépes feladata csak annyi, hogy továbbítsa a rendelési adatokat az üzemek felé és betáplálja a rendszerbe a megtermelt mennyiségeket. – tájékoztatja az apa a gyermekét.

– Szia apa! Helló neked is! – kopogtatja meg az öccse hátát hazatérő nővére.

– Éppen öcsédet tájékoztatom az esetleges új munkája felől.

– Szóval megérkezett a rendelet? – kérdezi a lány. – És mi érdekeset találtatok?

– Talán számítógép–üzemeltető leszek. – jön a felelet.

– Az nyugis meló. Nem úgy, mint most az enyém. – panaszkodik. – A múlt heti rendelet szerint kilenc százalékkal kell több fát előállítanunk, mint eddig. Ezzel együtt a könyvelési munkám is megnőtt. – Odafordul az apjához: – Kedves polgármester úr! Mire kellhet ez a sok fa? – kérdezte viccelődve.

– De hát ez az egyik első, amit megtanultok középiskolában társadalomszervezési alapismeretek tárgyból.

Az apa ezt úgy értette, hogy ennek a tárgynak a keretében a diákok megtanulják, hogy hogyan is működik társadalmuk és szűkebb környezetük. Mindenek előtt CEGODIS–ról tanulnak. CEGODIS egy tökéletesre fejlesztett program – írja a tankönyv –, mely matematikai számítások segítségével pontosan meghatározza, milyen erőforrásokra milyen mennyiségben van szükség. Innen a név: CEntral GOod DIstributor System. A fiatalok hamar megértik: társadalmukban mindenkinek megvan a helye és szerepe. Ugyanez igaz a városokra is. Vannak települések, melyek élelmiszert termelnek és ezt továbbítják a többieknek is, más városok papírt állítanak elő és könyveket nyomtatnak és így tovább. A polgármester által irányított város jórészt fát termel, ruhaneműt és van egy víztisztító telephely is. Az emberek többsége a három üzem valamelyikében dolgozik. – Ez a mi hozzájárulásunk a társadalom építményének fenntartásához, ezért többek között élelmiszert kapunk ellenszolgáltatásként. – szól a tankönyvi szentencia.

CEGODIS gondoskodik róla, hogy a megtermelt javak egyenlő arányban és szünet nélkül hozzáférhetőek legyenek. A szállítmányozás egy alagútrendszeren keresztül történik. Ez az egyetlen összeköttetés a városok között, egyébként kommunikáció nincs. Nincs is rá szükség – sulykolják a diákoknak – mindent meg lehet kapni itt, helyben. Ráadásul van mozi, színház, szórakoztató központ.

Valójában senki sem járt még a városon kívül. Senki sem tudja, hogy mióta létezik ez a tökéletes rendszer. A történelem ugyanis nem része az órarendnek…

A polgármester feladata főleg az, hogy meghatározza: a város karbantartásához mennyi építőanyagra, munkaerőre, tisztítóeszközökre és még sok egyébre van szükség. A mennyiségről rendelést ad le egy számítógépen CEGODIS számára, ami – a kérés teljesíthetőségének és szükségszerűségének elbírálása után – továbbítja a gyárak felé a tételt. De meghatározza például azt is, hogy mennyi új munkaerőre van szükség. Ehhez igazítja a továbbtanulási rendeletet is. Így történhetett, hogy idén nem indult városszervezési ismeretek–szak.

– Esetleg… – kezdte a lány a mondatot, de el is harapta a szót. Eszébe jutott, hogy javaslata butaság lenne. Arra gondolt, hogy talán visszafogják a fakitermelést. Ám tudta, hogy mi lett volna apja kioktató válasza: a rendszer ekkor kompenzálást kér; más termékből kevesebbet lehet rendelni.

– Esetleg leadhatnánk a heti ételrendelést. – folytatta inkább. – Mit szóltok? – és már vette is elő az élelmiszer–rendelési űrlapot.

– Remek. Nekem egy új cipőre is szükségem van, úgyhogy egy ruharendelési űrlapot is vegyél elő!

II.

– Jó reggelt, polgármester úr! – szólította meg az egyik hivatalnok a felettesét. – Úgy alakult, hogy az egyik gép kiesett a termelésből a ruhagyárban, ezért hat százalékkal kevesebbet tudunk előállítani pulóverből. Péntek van, gondoltam tájékoztatom, hogy módosított adatokat vigyenek majd be.

– Rendben, köszönöm. Továbbítom a számítógép–üzemeltető felé.

– Őt hogy irigylem! Már csak két év, és élvezheti a nyugdíját. Elég kézenfekvő lenne, ha a maga fia venné át a munkáját.

– Lehet, hogy így is lesz.

– De önnek is hamarosan lejár a terminusa. – folytatta a beosztott.

– Igen. Őszintén szólva sajnálom. A magam részéről szívesen dolgoznék még ezen a poszton.

A polgármester arra utalt, hogy ebben és általában a felső vezetői munkakörökben nem dolgozhat az ember három évnél többet. A város polgárainak újat kell választani. A szavazás közeledett, már csak nyolc hónap volt hátra.

Ahogy a város első embere beért az irodájába, elfogta egy furcsa érzés. Tudta, hogy amit a következő percekben tenni készül, teljességgel megengedett, de annak is tudatában volt, hogy hosszabb távú céljai eléréséhez nagyon kockázatos dolgokat kell véghezvinnie. Újra akarta választatni magát.

– Vajon hány elődömnek jutott ez eszébe? – tette fel magának a kérdést. Fiatal gyermekkoráig az összes polgármestert fel tudta sorolni, összesen tizenötöt. Korábbiakra nem emlékezhetett. A múlt történései senkit sem érdekeltek, senki sem jegyezte fel őket. Mintha mindig is ez a tökéletes program, CEGODIS gondoskodott volna a társadalom működéséről. A többi nem számít.

Elővette a begyűjtött rendelési űrlapokat. Sorra a központi élelmiszer–rendelési nyomtatványt (ez a dolgozók napközbeni étkeztetésére szolgált), az építőanyag–rendelésit (a tegnapi álmatlanul töltött éjszaka kiötlötte, hogy bővíti a várost; ez volt a legkockázatosabb és legnagyívűbb ötlete) és a parkosításhoz szükséges eszközök lapjait.

Mindegyik mennyiséget megtoldotta. Ilyet még soha nem csinált. Erős szívdobogást érzett.

– Ezt még szabad. – nyugtatta magát. – Ebben még nincs semmi különös, ezek alig észrevehető tételek.

Átment a számítógép–üzemeltető irodájába és átnyújtotta a papírokat.

– A ruhagyár hat százalékkal kevesebbet állít elő pulóverből egy géphiba miatt. Már felvezettem a megfelelő űrlapra. A többi rendelést is megtalálja. – közölte a polgármester.

– Tudtam róla, de köszönöm, hogy szólt. – válaszolt a gépkezelő és közben már dugta is be a leolvasó szerkezetbe a nyomtatványokat. Főnöke máskor ügyet sem vet ezekre a mozdulatokra, de most várakozással teli izgalommal kísérte a műveletet. A megnövelt adatok már a központi feldolgozó számítógép felé tartottak. Hogy ez földrajzilag merre van, senki sem tudta. Talán egy másik városban?

A polgármester tekintetével követte a leolvasó szerkezet kábelét, de az másfél méter után eltűnt a falban. – A fal másik oldalán a lépcsőház van. Mindenesetre meglátjuk, hogy mi lesz a rendelés sorsa. A kábelekkel még ráérünk. – gondolta.

Hétfőn megérkezett a többletrendelés hatvannyolc százaléka.

– A ma érkezett rendelés több, mint a megszokott adag. Kérem, szóljon a raktárnak, hogy a kifőzdéknek továbbítsák az élelmiszert és emeljék meg a fejadagot! – utasította telefonon a városi élelmiszer–továbbításért felelős munkatársat a polgármester.

– Kérem, hívják össze az építészeket, értekezletet tartok számukra. – rendelkezett tovább.

Nem sokkal később a város mindhárom, nagyobb műveletekért felelős építésze meg is érkezett.

– Hogyan áll a város fenntartása? – kérdezte. A fejlődés szót nem használhatta. A város emberemlékezet óta ugyanúgy nézett ki. Egy olyan jól szervezett társadalomban, mint amilyen ez, szükségtelen a további fejlődés. Az csak megbontaná a nagy fáradsággal kiépített egyensúlyt. A fejlődés egyensúlytalanságot szül. Társadalomszervezési ismeretek tárgyból ez volt az egyik fő tétel az iskolában. Ezt a jelen levők mindegyike – és a városban élők közül is mindenki – nagyon jól tudta.

– A délnyugati városrész egyik lakótömbjének újraszigetelését éppen most fejeztük be. – mondta az egyik mérnök. – Álmában sem gondolta volna, hogy ez az eligazítás más lesz, mint a többi.

– Értem. – jött a válasz. Egy pillanatnyi gondolkodás után a polgármester folytatta: – azt akarom, hogy a hivatal előtti teret parkosítsák újra. Egy szökőkutat képzeltem el és egy játszóteret, a tér köré pedig díszburkolatot.

Ez érthető módon meglepte az építészeket. Eddig helyreállítási munkálatokra szorítkozott a mozgásterük.

– Van erre elegendő kapacitás? – kérdezte némi bátortalansággal egyikőjük.

– Lesz. – Ez persze blöff volt. A polgármesternek fogalma sem lehetett róla, hogy ez volt–e az egyetlen, hogy CEGODIS számításai megengedték a többletrendelést, vagy ez később is előfordul majd nagy tételeknél. – Mérjék fel a megvalósításhoz szükséges igényeket, és az adatokat valamint a terveket nekem továbbítsák.

Három nappal később megjöttek a kért mennyiségi adatok. A rendelkezésre álló építőanyag kilencven százaléka is elegendőnek bizonyult. Mikor elérkezett a következő péntek, a polgármester újabb kiérlelt tervekkel a fejében vette le a polcról a rendelési űrlapokat…

III.

A mozi kétszintesre bővítéséhez és a színház soron kívüli felújításához kért alapanyagot CEGODIS már megtagadta. „Az egyensúly fenntartása érdekében a kérelemnek az általános mennyiségi korlátot meghaladó részét visszautasítom.” Jött a gépi válasz a néhány héttel későbbi hétfő reggelen.

– Tudtam, hogy ez bekövetkezik. – nyugtázta a kellemetlen hírt a város vezetője, miközben újra az az eddig ismeretlen érzés fogta el, mint amikor először kért a szokásosnál nagyobb mennyiségeket. Ezúttal számított a visszautasításra.

Az elhatározás azonban már megvolt benne. Elindult a hivatal lépcsői irányába. Fejben beazonosította a számítógép–üzemeltető irodájának falát. A vezeték lefelé folytatódott. Lefelé, egészen az alagsorig. Ezeket a folyosókat ritkán használták. Tudta, hogy hamarosan az épület széléhez ér. A kábel hamarosan tényleg újra eltűnt a falban. Ez a fal volt a ház északi, hátsó fala.

– Ezen fal mögött nincs semmi, a városháza a település északi határán van. – töprengett, de ki is javította magát: – valójában a szemételvezető alagútrendszer a határ. Ide hordják a városi hulladékot. Erre lenne CEGODIS?

A város szemetét nem a településen dolgozzák fel, ezt is elszállítják, csakúgy, mint a fákat, a ruhaneműt és az egyéb termékeket. Azzal a különbséggel, hogy az ipari–, élelmiszer– és egyéb termékeket szállító csatornarendszer a település nyugati részén található. A polgármester még soha nem gondolkodott el azon, hogy miért is van két irányra bontva az alagutak sora – és megkockáztatható, hogy senki más sem.

Másnapra szabadságot vett ki. Igyekezett kipihenni magát, majd útnak indult. Amikor kilépett a házból, éppen a szemközti kukát ürítették. – Egy helyre megyünk. – jegyezte meg magában, és örült, hogy humorérzékre is futja az izgalom mellett.

Amikor a hulladékelvezető alagútrendszer bemenő kapuit tartalmazó épület közelébe ért, több dolgozóval találkozott. Ennek kifejezetten nem örült, de ez kölcsönös volt. A munkások nyugtázták az ellenőrzés tényét, és folytatták a dolgukat.

Mikor belépett az épületbe, az izgalom enyhe félelemmé fajult. – A kukásautók beszórják a szemetet a csillébe az épület jobb oldalán, a bal oldalon pedig az üres csillék térnek vissza föld alatti útjukról. Vissza tudok jönni. – nyugtatta magát.

Körülnézett, és látta, hogy nincs a közelben senki. Beszállt az elvezető alagúthoz legközelebb eső csillébe, majd magára hajtotta az ajtót. A szag elég nehezen volt elviselhető. Próbált egy kevésbé koszosnak érződő papírhalomra feküdni, majd várt.

Eltelhetett tíz perc, mire a kocsi elindult. Zaj alig hallatszott, egyedül a kerekek sínen történő gurulása keltett némi fémes csikorgást.

A mozgás gyorsnak tűnt. Ahogy telt az idő, úgy szokott bele a helyzetbe a csille utasa. A félelem eltűnt, és átadta helyét az unalomnak. Az út már örökkévalóságnak tűnt. A polgármester háromnegyed órának saccolta.

Egy teljesen váratlan pillanatban hirtelen fény borította be a környezetét, amely a hosszú sötétség után vakító volt. A következő másodpercben a kocsi megbillent, és láthatóvá vált a fény forrása: egy óriási szemétégető katlanba torkollott az útja. Rémületében a polgármester reflexszerűen megkapaszkodott a csille peremében, miközben a szemét beleborult a tűzbe. A forróság perzselte, és ha még egy pillanatig kell kapaszkodnia, lezuhan. A kocsi azonban helyzetet váltott, és utasa visszaesett az aljára.

IV.

A hirtelen pánik elmúltával körülnézett, és hihetetlen látvány fogadta: a katlant körbevevő falakba számtalan alagút volt fúrva, mint a méhek kaptárának üregei. Áttekinthetetlen rendben jöttek a csillék és a tűzbe öntve tartalmukat távoztak.

A fal mellett egyetlen csigalépcsősor vezetett, amire ráugorva sikerült a polgármesternek a visszaforduló kocsiból kiszállni. Egy percig csak a katlant és a tovasuhanó csillerendszert bámulta. Ilyen grandiózus építménnyel még soha nem találkozott. A hihetetlen forróság viszont cselekvésre sarkallta. Körbenézett, és elindult felfelé. Semmilyen ember által használható egyéb járatot, lépcsőt nem látott. A tetőre felnézve sötétséget látott csak, a gázok nem a szabadba távoztak. A legdöbbenetesebb azonban az volt, hogy sehol egyetlen embert nem látott.

Valójában a szemétégető úgy volt megtervezve, hogy önfenntartó legyen. Az emberi beavatkozás teljességgel szükségtelen volt. A nap huszonnégy órájában dolgozó építményt a bekerülő hulladék táplálta, és a felszálló gázok alapos szűrés után kerültek a szabadba. Minden, a katlanba torkolló járat egy várost kötött össze az égetővel.

A polgármester most igen közel érezte magát a többi településhez, amelyekkel korábban soha, semmilyen kapcsolata nem lehetett, leszámítva a termékcserét.

Végre a lépcsősor tetejére ért, amely korántsem az épület tetejét jelentette. Az út egy falba vájt folyosóban folytatódott. Befelé haladva egyre teljesebb lett a sötétség. A későbbi szakaszokon már tapogatózva kellett haladni. Hat–hét méter után egy ajtóhoz érkezett. Ahogy a szeme megszokta a sötétséget, ki tudta venni az ajtóra erősített táblát. Ez állt rajta:

CEGODIS

Amit alatta olvasott, nagyon is jól ismert volt számára:

Tisztelt Látogató! CEGODIS–t azért alkottuk meg, hogy társadalmunk teljes egyensúlyban maradhasson és szükségletei a legtágabb keretek között ki legyenek elégítve. Reméltük, sohasem fordul elő, hogy valaki ezt a táblát megpillantja.

CEGODIS alkotói.

– Szóval ez van mindenek mögött. Valójában senki sem irányít, tényleg mindent CEGODIS dönt el. Egyszer valakik felállították a szabályokat, és azóta a világ változatlanul folyik a medrében. – ez a gondolat, noha nem volt ismeretlen előtte, mégis teljesen lenyűgözte most, hogy szemtől szemben állt a történelemmel.

A történelemmel, gondolta, de valójában a történelem végének kezdetét sikerült tetten érnie. A tényleges múlt azonban továbbra is rejtve maradt előtte. Városa, a nyolcvanezer lelkes település csak egy volt a negyvenöt hasonló település között. Ezek lakói alkották a Föld teljes népességét. Az új rend felállításának kezdetén az emberek elhatározták, hogy a múltból semmit sem hagyományoznak át gyermekeikre. Az a néhány ezer ember, aki az erőforrásokért vívott harc után fennmaradt, végre megkaparintotta a lehetőséget, hogy új alapokra helyezze a társadalmat. Tökéletesen tiszta lappal akartak indulni. Megalkották CEGODIS–t, hogy egyszer s mindenkorra kivegyék az ember kezéből az irányítást.

A polgármester belépett az ajtón, amely nem volt lezárva. Egy jókora, meglehetősen hűvös és zajos teremben találta magát. Elsőre borzalmas rendetlenséget látott, és fel sem foghatta, hogy ez a „világ közepe”. Kábelrengeteget látott csak, és egy szűk út volt mindössze a vezetékek között. Amint az egyik falhoz ért, látta, hogy a vezetékek megcímkézett csatlakozókból jönnek a falból. A címkék egy csoportján soha nem hallott, városnév–szerű szavak voltak találhatók. Összesen – mint számolta – negyvenöt. A saját városát is megpillantotta. A feliratok másik halmaza raktárakat azonosított. Mindkét csatlakozó párban állt, egy be– és egy kimeneti résszel.

Ahogy idegei hozzászoktak a különös környezethez, már képes volt felfigyelni arra, hogy a zaj forrása tőle néhány méterre van. Arrafelé lépett néhányat, és öt darab szürke, egy méterszer egy méteres, harminc centiméter vastag dobozt talált. A kábelek ezekbe futottak be.

– Itt dolgozik CEGODIS programja. – gondolta. Körbejárta, de semmilyen jelet nem talált arra nézve, hogy adatokat lehetne bevinni vagy módosítani. – Nem arra tervezték, hogy át lehessen állítani. Úgy állították be, hogy egyszer s mindenkorra ugyanúgy működjön. – Ezzel a gondolattal kettős érzés kerítette hatalmába. Egyfelől arra a felemelő tényre gondolt, hogy valakik nagyon régen útjára indították a társadalmat és kiépítették az egyensúlyt. Mint valami bonyolult, de rendszerben működő óraművet. Másfelől megrészegedett az előtte álló lehetőségtől. De hogyan fogjon neki?

Ekkor hirtelen villámcsapás–szerű gondolata támadt. Odasietett a csatlakozó–sorhoz, és tökéletesen biztos volt benne, hogy terve működni fog. Az építőanyag–raktár bemeneti kábelét átdugta a városa bemeneti kábele helyére.

– A termékek így a raktár helyett hozzám futnak be! A rendelés érkezik, előtte vissza kell jönnöm a kábeleket visszaállítani. – ötletelt diadalittasan. – Sikerült részesévé válni az óraműnek. Meggyorsítottam a város szinte vánszorgó fogaskerekeit! – indult el a csillesor felé.

V.

– Folytassák a mozi bővítését és a színház felújítását! – adta ki alig titkolt izgalommal a polgármester az ukázt, miután meggyőződött arról, hogy az építőanyag ténylegesen megérkezett a raktárba. Majd szinte átrohant a városi lapot szerkesztő irodába. Mielőtt belépett, figyelmeztette magát, hogy izgalmát kordában kell tartania.

– Jó reggelt! Hogy halad a munka? – érdeklődött a hírszerkesztőtől.

– A lehető legjobban. Éppen a kulturális rovatot formázom, két koncerttel kell kibővíteni.

– Örömmel hallom. Kérem, nyisson egy új rovatot az építkezések bemutatásához. Friss hírrel is tudok hozzá szolgálni, összegyűlt a mozi és a színház rekonstrukciójához szükséges építőanyag–mennyiség.

– Ez igen. – A szerkesztőt ez a hír teljesen letaglózta. Olyat hallott, amihez fogható nem történt, mióta az eszét tudta. – Hogy sikerült ezt elérni?

– Kaptam egy központi levelet, mely tájékoztatott arról, hogy a javuló termelési eredmények lehetővé tesznek bizonyos többletrendelést. – Ez volt a kész válasz. A város vezetője erre jó előre felkészült. Tulajdonképpen ez szűk keretek között akár igaz is lehetett volna. Előfordult, hogy egy–egy évben a város széli erdők olyan jó hozamot produkáltak, hogy a település többletet halmozott fel fából. Ezt bejelentve CEGODIS algoritmusa szétosztotta a maradékot.

A polgármestert elkapta a hév: – a jövő heti számban közöljék le, hogy új uszoda épül a déli lakótelep mellett. – Nem bírta megállni, hogy ötleteit ne öntse azonnal rendelkezés formájába.

A következő két hónapban hasonló lépések történtek. Parkok, díszburkolat, szökőkút, piaccsarnok. Utóbbi volt a legfurcsább vállalkozás, hiszen a lakosság ahhoz volt szokva, hogy élelmiszert egyszerűen rendelni kell a megszabott, kellően bőséges keretek között. A csarnokban további zöldséget, gyümölcsöt, húst lehetett beszerezni, persze ezt is ingyen, mint minden rendelést. A munkájukkal fizetnek.

A polgármester már teljesen megszokta a háromnegyed órás utazást…

Az egyik héten azonban nem érkezett hús a csarnokba. Komolyabb fennakadást ez nem okozott, jobbára azzal ütötték el a dolgot, hogy tudomásul vették: a hústermelésért felelős város nem tudta tartani a mennyiségi szintet. A szolidaritás teljesen természetes volt, hiszen az emberek döntő hányada – akik a gyárakban dolgoztak – ismerte a fokozott munka fáradalmait.

A következő héten azonban kellemetlen híreket közölt CEGODIS a számítógép–üzemeltetővel. Harmincöt százalékkal több fát kell leadni, ám ennél is megdöbbentőbb volt a másik kérés: ezerötszáz köbméter víz. Ilyen kéréssel még nem szembesültek. A gépkezelő tudta, hogy CEGODIS úgy van programozva, hogy képes legyen az erőforrásigényt újrakalkulálni és új javak termelésébe bevonni településeket. Ám ez az elméleti lehetőség még egyszer sem fordult elő a gyakorlatban. Nem tudta, hogyan tálalja ezt főnökének.

– Értem. Intézkedni fogok. – vette tudomásul a hírt a polgármester. Nem akarta megkockáztatni, hogy ne teljesítse a kérést. Már emelte is a kagylót, hogy tájékozódjon a lehetőségek felől. A vonal végén a vízszolgáltatásért felelős üzemmérnök jelentkezett.

– Csakhogy a víztisztítónk kapacitása nem elegendő a kérés teljesítéséhez. – jött a válasz. – Éppen annyi vizet forgatunk vissza, amennyit el is használunk.

– Azért mégis lehet megoldást találni. Gondolkodjon!

– Hm, biztosan. – Rövid csend következett. A mérnök magában bosszankodott, hogy egy hozzá nem értővel kell szakmai kérdésekről beszélnie. – Talán egy időre… szóval egy időre felfüggeszthetnénk a lakossági vízfogyasztást. – Csend volt a válasz.

– Tudja, ugye, hogy hasonló még nem fordult elő?

– Igen, de ha mindenképpen teljesíteni akarja a központi kérést, akkor más megoldást aligha találunk. – Ebben maradtak.

A polgármester félt a következményektől, ám a polgárok hamar túltették magukat a dolgon. Egy–két napig ugyan téma volt a párórás vízszünet, de ennyiben ki is merült a polémia.

VI.

– Nos, apa? Hogy állsz a legújabb ötletek befogadásával? – kérdezte egyik nap édesapját az éppen hazatérő lánya.

– Mire gondolsz?

– Hát például az étteremre.

– Miféle étterem? – De mire a szó végét kimondta, már tudta miről van szó. Újabban a hivatalbeliek gyakran tolmácsolják a város lakóinak kéréseit a vezetőjük számára. Ez is egy ilyen kívánság volt. – Te mit szólnál hozzá?

– Bármit csinálhatsz, csak ne kelljen a termelési volument feljebb tornászni, mert már a csúcson járatjuk a faüzemet.

– Nehéz jó helyet találni a városban, az épülő új lakóövezet sok helyet elfoglal. A ruhaüzletet is alig tudtuk elhelyezni. Az volt a szerencse, hogy a színházat nem kellett új helyre költöztetnünk. De nem baj, amint elkészül az új városrész, a régi lebontásával rengeteg helyünk lesz ám!

– Arra sétáltam a minap, és láttam, hogy szépen halad a lakópark építése.

– Úgy van, hetven százalékban kész! – a polgármester erre volt a legbüszkébb. És arra, hogy a választás előtti utolsó hetekre ezt sikerült összehoznia…

Reggel holtsápadtan állt elé a fogadóórát tartó kolléga. Köszönni is elfelejtett.

– Őrült baj van! – kezdte.

– Jó reggelt! Mi a baj?

– Százával jönnek panaszkodni, hogy a rendeltnél jóval kevesebb kenyér érkezett, és senki sem kapott rizst. Sokan voltak, akik egyáltalán nem kaptak húst, aki kapott, az a rendeltnek csak harmadát vagy negyedét.

A polgármester megdöbbent. – Tájékozódom. – Csak ennyit volt képes kibökni. Alig haladt tíz métert, mikor a gépkezelő elé rohant. Hosszú listát tartott a kezében.

– Polgármester úr! Meghibásodott CEGODIS! Olyan személyzeti kéréseket kellene teljesítenünk, ami lehetetlen! – hadarta. – Húsz mérnök–hallgatóval többet kell felvennünk a városi iskolába a háziorvosok létszámának kárára, a városfenntartási hivatalból tíz embert át kell csoportosítani a kohókhoz. További ötvenet a műszaki karbantartóktól és utcai takarítóktól a faüzembe és ugyanennyit a gyermekgondozó intézményektől. Az már csak apróság, hogy húsz csillével kevesebb érkezett a szemét elszállítására.

Ezek az adatok megrémítették a polgármestert. Ha nem tesz valamit, katasztrófába sodródik a város. Rájött, hogy a hazárdjáték túlnőtte a biztonságos kereteket.

– Felépítem a lakóparkot, aztán leállok. – mormolta a polgármester a gépkezelő számára értelmezhetetlen választ inkább csak magának.

– Hogyan? – kérdezett vissza, de feleletet nem kapott. – Azért jó hírrel is szolgálhatok. A lakópark számára rendben megérkeztek a nyílászárók és a bútorok is az utolsó alkalommal.

– Úristen! Milyen nap van ma?

– Kedd.

– A fene enné meg. Ó, hogy a fene enné meg! – Ez a harmadik hír taglózta le legjobban. Bevillant ugyanis, hogy lekéste a következő rendelési terminust és a város rendelési kábelei továbbra is az építőanyagok raktárához vannak csatlakoztatva. A városi és családi rendeléseket a földön heverő üres kábelek felé továbbították!

Továbbrohant, fel az irodájába. Egyedül akart lenni. – A következő héten ugyanazt még egyszer le fogja szállítani a rendszer. Élelmiszer semmi! – Ezek a gondolatok pánikba ejtették. Ráadásul kerek egy hétig tehetetlen volt.

A következő héten meg is jött a szállítmány: több tonna építőanyag: cement, tégla, valamint ablakok, bútorok, szőnyegek. Rendelési oldalról semmi más. Azonban beszolgáltatási oldalról tetemes mennyiségű tétel: újabb hatalmas adag vizet, fát kell átadni a rendszernek. Megjelent egy sohasem látott kérés is: élelmiszert kellett beszolgáltatni. Ez lehetetlen volt. Az adatsort feldolgozó hivatali munkatársak lecövekelve álltak. – A lakosság még azt sem tudja, hogy nincs élelmiszer kerek egy hétig! – hajtogatták. Élelmet még sohasem raktároztunk. Nem volt rá szükség. A következmény ismert: ha a beszolgáltatás nem sikerül, a rendelhető árumennyiség is lecsökken. Ez CEGODIS számításai szerint most 78 százalékos redukciót jelent.

– És mindehhez hozzájön még, hogy halomban áll a szemét a város szélén. – közölte valaki a háttérből.

– Hol van most a polgármester? – kérdezte valaki.

A polgármester rohant a hulladékelvezető felé. Ő már ismerte az adatokat, reggel az volt a legelső dolga, hogy a nyomtatóból kilépő papír számai alapján felmérje a probléma nagyságát. Így is csak az egy héttel későbbi szállítás adatait tudja befolyásolni.

Fogalma sem volt róla, hogy fogja elviselni a háromnegyed órát. Már a reggel kivárása is kínosan hosszú volt, álmatlanul forgolódott egész éjszaka.

Végre odaért. A szeméthalmok között nagyon nehéz volt üres csillét találni a távozási oldalon. Amint beszállt, valami furcsát észlelt: a csille másmilyen, mint szokott lenni. – Hihetetlen, hogy még erre is kihatással van a probléma. Gondolom, más városokat is jócskán sikerült bajba sodorni. – töprengett. Az egy kissé megnyugtatta, hogy olyan dolgokat tud, amiket talán senki más. Ismeri CEGODIS titkát.

A csille ekkor meglódult.

Már kitapasztalta a hónapok során, hogy mikor érkezik meg és mikor kell a csille szélébe kapaszkodnia. Erősen megfogta a peremet, és ekkor kővé dermedt. Ennek a csillének a pereme alkalmatlan a kapaszkodásra. A kocsi ekkor megérkezett az égető fölé…

A város rendelési kábelei CEGODIS termének padlóján hevertek…