Seres László

A GYŰLÖLET NAPJA

Fekete alakok másztak elő a járda alól, ahová el akart bújni. A kék ég vörösre változott, majd sötét lánggal égni kezdett. Rohanás, szúró tüdő, fáj az oldala. Kapkodni kezdi a levegőt, inaszakadtából rohanna, de lábai ólomból vannak. Maga mögött érzi a gonoszt, mely el akarja rabolni az életét. Futna… ÁÁÁÁ!

Valami megmozdul. …valami… A sötétség fátyla fellebben egy pillanatra, fény hasít az éjszakába, hideget érez, de kellemesebb a meleg, így újra elborítja. Előtte óriása tömbház, feltépi az ajtót, majd elkezd rohanni felfelé a lépcsőn. Egy emelet… két emelet… három emelet… Egy oroszlán vicsorog rá a harmadikon, éppen el tudja kerülni karmos mancsát, és rohan… Emeletek, fájdalom, nehéz… Tudja, hogy mögötte vannak. Ha felér, nem lesz semmi baj… Fent vár a fény!

mia

…mámi… ház? Iigen, mintha fel, és rohan. Most már az oroszlán is lohol utána, hátranéz, alig lemaradva követi, szájából zöldes nyál fröcsköl az üvegre. Nee! Utolsó lépcsőforduló, elborítja a sötét. Megnyílik a föld… Mi van? Mi nyílik meg? Milyen oroszlán?

Nem valami nagymacska?

– A pontos idő: reggel hét óra! Kellemes napot!

…

Ez az istenverte óra, dünnyögte, miközben kidugta kezét a párna alól. Lenyomta a gombot, a hang elhallgatott, de ő még nem mozdult egy darabig. Pár pillanattal később, amikor már tudatosult benne, hogy ébren van, visszahúzta karját a melegre. Mocorgott. Hol is járt? Valami városban mászkált, azután megnyílt a föld, volt valami oroszlán is… Valami zöld réten szalad, körülötte virágok… Mi ez? Felhők? Esni kezd. A fene enné meg…

– JÓ REGGELT!

A félálomba villámként hasított bele az ismerős hang. Miért csinálja ezt minden reggel? Felemelte a fejét, erre az utolsó kép is elillant, mint egy csalóka tündér. Mire felkészült volna, már rajta is feküdt, kiszorította belőle a szuszt ez a törpe, akivel meg kell osztania életének napjait. Nevet, kacag, haját borzolja össze, ami most nagyon nem jó, a hátán ugrál…

Hiszen minden nap ezt teszi! Évek óta már, hogy öccse reggelente birkózással kezdi a napot, mintha egy kis reggeli torna lenne, ezután felfrissülve kel ki az ágyból, mosakszik meg és ül le reggelizni a szüleivel. Mi van ma vele? Morog, ingerült. Leparancsolta testvérét az ágyról, míg ő maga megpróbált magához térni, és fejben utánajárni, mi a nyavalya történhetett, amiért a mosolynak még a gondolatára is feláll a hátán a szőr…

A fehér plafont bámulta, amíg a hátán feküdt. Fél füllel hallotta, amint öccse anyjuknak panaszolta, milyen furán viselkedik a „tesó”. Mintha édesanyja szavait is hallotta volna, amint próbálja megmagyarázni a kisfiúnak azt, amit még úgysem érthetett, hogy a bátyja nehezen viseli ezt a napot. Minden év egy napját. Egyetlenegyet.

És ennek most jött el ismét a reggele.

Étvágytalanul turkált az ételében, undort érzett. Az utóbbi napokban egyre kisebb lett a gyomra, és most érte el azt a szintet, amikor már nem képes ételt befogadni. Kedvetlenül matatott a tojásban, szétkente a sárgát a tányéron, miközben gondolatai minduntalan elkalandoztak. Nem tudott koncentrálni, egyedül ez a szűnni nem akaró zaj – öccse szüntelen fecsegése – kötötte össze a valósággal. Miről magyarázhat már megint?

– … és akkor jött a kisbojtár, aki elkapta a nyulat, kettéhasította, abból kirepült egy madár, azt elkapta, annak a szájából kiesett egy skatulya, abban pedig benne volt a hét darázs. És akkor a kisbojtár fogta azt a skatulyát, és elment a palotához, amiben a sárkány lakott. És akkor a sárkány meg akarta ölni, de a kisbojtár elővette a skatulyát, mire a sárkány megijedt, és akkor a kisbojtár szétmorzsolta a darazsakat…

Az öt éves fiúcska az ujjával meg is mutatta, hogyan cselekedett a kisbojtár. Egyébként is sokat gesztikulált, ha pedig belemelegedett, akár el is játszotta, amit hallott az óvodában. Máskor bátyja is szívesen belement a játékba, volt ő már sárkány, griffmadár, öregapó, de ezen a napon már a gondolat is hányingert keltett benne, hogy ilyen gyerekes idétlenségekkel kellene foglalkoznia.

Öccse befejezte a mesét, és elkezdte lapátolni magába a félig elhűlt rántottát. Anyjuk pár lépéssel arrébb mosogatott. Hiába, ebből a nyugodt derűből őt nem lehetett kizökkenteni. Vajon azért, mert újra testvérük lesz…? Nem, amióta emlékszik, anyja mindig ilyen volt. Mindig mosolygott szeme-szája, egész lénye, ők tehettek akármit, nem tudott megharagudni rájuk. Igen, voltak pofonok – de mindig tudták, érezték, hogy szeretik őket.

– És neked milyen volt az éjszakád, nagyfiú?

Anyja kérdésére morgott valamit az orra alá. Most nem akart beszélgetni.

Mégis kinyitotta a száját, amikor magán érezte édesanyja tekintetét.

– Nem túl jó – dünnyögte, és gyorsan felállt, hogy elkerülje a további kérdezősködést. – Egyébként sem vagyok nagyfiú! Ne nevezz így!

Lehajtott fejjel el akart oldalogni, tüntető módon otthagyva a tányért és a széttrancsírozott reggelit az asztalon. Hiába: elkapta öccse szúrós pillantását, aki mereven nézett rá, majd megszólalt.

– Nem illik így beszélgetni édesanyával, Zoli! – Megtorpant. Kioktató hang volt, de a szem mást sugallt. Ez nem egy minden lében kanál kis hülye hangja volt, hanem egy olyan emberé, aki nagyon komolyan gondolja. – Nem tanultad meg? A tányért pedig vidd oda anyához, légy szíves!

Az első megdöbbenést követte az a mélyről feltörő harag, ami sokakat taszított már romlásba. Az az igazi, elemi, még a primitív ösztönvilágból fakadó agresszió, amely oly’ sok keservet okozott már. Ezért nem tudta teljesen átjárni. Ezért, mert eszébe jutottak a tanultak, amit lépten-nyomon hallottak, úgy otthon, mint az iskolában. Nem élte át sokszor, de amikor közelgett, akkor úgy érezte, szétszakad, nem bírja elviselni a nyomást, és ki kell ordítani a dühöt magából. Nem tudta megtenni, mert nem tudott ordítani. Helyette, szinte észrevehetetlenül, könnyek futottak ki a szeméből, és végtelen szomorúságot érzett.

Gyűlölte magát. Gyűlölte magát, mert rosszra gondolt. Rosszat akart tenni.

De nem tudja…

A FENE ENNÉ MEG!

Már azt sem tudta, kimondta-e, vagy csak a fejében dörömböltek a hangok, mert ki akartak törni a börtönből. Nem értette, mi van vele, nem értette, mi a francnak van szükség erre, erre az istenverte napra, amikor minden összedől, amikor az állati lét ismét közelbe kerül… Évek óta már, hogy zavar van, mert nem tudja, miért kell ilyen marhaságokat csinálni. Elrontják az ember napját, a szünetet… Tessék, még bőg is!

Öccse megdöbbenve nézett utána, még a szája sem mozgott, pedig tele volt tojással. Anyja odament a kicsihez, megsimogatta a fejét, az pedig kikerekedett szemmel meredt elrobogó bátyja után. Egy pillanat múlva belenézett a kedves lény meleg, barna szemébe, remegés futott át rajta, szája sírásra görbült. Könnyfátyol jelent meg nagy szemein.

– Val… valami rosszat mondtam?

Édesanyja csak mosolygott, magához szorította az aprócska fejet, gyengéd csókot lehelt a hajára. De, hogy mit mondott, azt az idősebb fiú már nem hallotta.

Fájdalom. Fájdalom, vér és halál. Gyűlölet. Nem tudta magát kivonni a hatása alól, pedig fizikai fájdalmat okozott neki. A trideó előtt ülve elsüllyedt a fotelben, semmi nem létezett rajta és a térbeli képeken kívül. Régi filmek felújítva, versek, eredeti hang- és képanyagok bombázták gyilkos szereikkel. Csontváz-emberek, tetovált karok, üres szemű rézbőrűek, akik a hajdan nagy és erős civilizációk leszármazottaiként mocskos lakókocsikban tengették mindennapjaikat, amíg el nem jött értük a halál… Vagy elébe nem mentek. Vallásháborúk, keresztre feszített emberek, rabszolgafelkelések, karóba húzás. Megalázott gyerekek, megerőszakolt asszonyok, lányok, akiknek ártatlanságát már semmi sem hozhatja vissza… Az emberi elme borzalmai, a betegség, amelyet meg kellene gyógyítani. Atomgombák, fertőzött százezrek… Dagadt pénzemberek és csontig lesoványodott katonák, akik az orosz sztyeppen harcoltak azok helyett, akiknek az érdekükben feláldozták elméjüket, testüket, boldogságukat… A hazug ideák, a primitív félemberek, akik majmok módjára acsarognak, de istennek tetsző cselekedetként dicsőítik minden mozdulatukat, amik kínokat okoztak…

– Ne menjenek el! Hamarosan folytatjuk!

Ha el lehet veszíteni az életkedvet, akkor most sikerült. Évről-évre egyre kevésbé bírta ezt a látványt, de ez volt most a mélypont. Miért nézi mégis? Van valami kegyetlenül hátborzongató a múltban, ami leláncolja a képernyő elé, és arra kényszeríti, hogy végignézze, hiába gyűlik közben valami benne.

Miért kell a gyűlölet?

Nagyot sóhajtva felállt, de közben majdnem összeesett. Megrázta a fejét, s kikapcsolta a készüléket. Jó lenne túlélni ezt a napot. Nem, csóválta meg ismét a fejét, jobb lenne elfelejteni. Elfelejteni mindent, hogy tiszta lappal indulhassunk. Miért kényszerítik őket, hogy újra átéljék a borzalmakat?

Csend volt a házban. Öccse biztosan a szomszéd gyerekkel szórakozik, édesanyja lepihenhetett. Nem baj, legalább nem zavarja senki. Fel alá bóklászott egy darabig, de gondolatai elől nem tudott menekülni. Miért kényszerítik őket arra, hogy visszagondoljanak? Mire jó ez az egész? Halottak, véres testek, a múlt kísértetei, amik már napok óta gyötrik, és most teljes erővel letámadják. Miért nem lehet békében, szeretetben élni? Miért kell a fájdalom? Igazán abba lehetne már hagyni… Túl kellene lépni bizonyos dolgokon.

Addig-addig törte magát és kergette sötét gondolatait, mígnem észrevette, hogy az udvaron sétál. Felpillantott, és édesapját látta meg, amint szeretett virágait ápolja. A feneketlen óceán felszínén megcsillant a napfény, arca megenyhült, tekintete tisztább lett, halvány mosoly jelent meg ajkain. Szerette a virágokat, sokszor apjával együtt gondozta őket, locsolta, simogatta. Apja elmondta neki, hogy a növények érzik a szeretetet, amellyel hozzájuk ér, amellyel vigyáz rájuk, sőt, még a beszédet is értik, vagyis érzik az abból áradó érzelmeket. Nagyon szép kertjük volt, a növények meghálálták a gondoskodást.

Amint átjárta szívét némi meleg, egyből megkeményedett. Újra elöntötte a hideg, összevonta szemöldökét. És az ilyen szép pillanatokat kell megölni – s miért? Hogy emlékezzenek. Hogy újra átéljék a borzongást, a kételyt, az értelem halálát, a vért, a fájdalmat. Mindig azt hitte, az emberek, akik körülveszik, értelmesek. Ezek szerint mégis van bennük némi kivetnivaló. Jó nagy kivetnivaló.

Felhorkant.

Undorító volt az egész, ez az őrület, ami körülvette. Biztosan mindenki meg van bolondulva. Érezte a levegőben a negatív energiát, ami szállt felé, s kezdte körülvenni, meg akarta fojtani, le akarta kötözni, míg mozdulni sem bír…

– Áh! Itt vagy, fiam? Miért nem szóltál?

Megmerevedett a hangra, de visszatért. Apja már újra a virágaival foglalatoskodott.

– Az öcsédet keresed? A szomszédban van. Nem hallani a hangját… Biztosan nagyon leköti valami a figyelmét. – Halk kuncogás. – Nincs kedved segíteni egy kicsit? Ráférne a barátainkra egy kis társalgás.

A teste megmozdult, de az elméje egy kicsit később újra ura lett a testének. Nem, ma gyűlölnie kell! Nem lehet pozitívan gondolkozni! Ha rálépett az útra, akkor végig is megy rajta, hiába érez valami óriási gombócot a torkában, mint eddig soha. Hiába érezte úgy magát, mintha egy kalapáccsal gyomron vágták volna, hiába érezte, amint hideg veríték üt ki a bőrén, hiába tudta, hogy most nem tudna megszólalni.

Apja végre megfordult. Szeme elkerekedett, arcáról lefagyott a mosoly, ahogy meglátta sápadt, remegő, izzadó gyermekét, kinek tekintetében láz csillogott. Felemelkedett.

– Valami baj van, fiam? – kérdezte komoly aggódással a hangjában. – Nagyon rosszul nézel ki. Nem érzed jól magad?

Kinyújtotta a karját, de a fiú elhúzódott. Hátralépett, majd akkora erőfeszítéssel, amibe belecsikordultak a fogai, kipréselt egy szót az ajkai között.

– GYŰLÖLLEK!

Nedves szemein keresztül alig látott. Gyors léptekkel haladt az utcán, nem egy embernek nekiment, nem egy járókelőt fellökött, ahogyan menekült. GYŰLÖLLEK! A szó, mely kergette, lassan fogást talált rajta, és elkezdte fojtogatni. Hiába magyarázta magának, hogy ezt kellett tennie, valahol tudta, hogy ez nem igaz. Ez nem erről szól. Megalázta magát, szembeköpte és bántotta a családját, az embereket, akik szeretettel ölelték mindig körül… Mi a fene van a világgal? Megdörzsölte a szemét, szipogott egy sort, de robogott tovább. Mi történik vele? Félmajmok jelentek meg lelki szemei előtt, vicsorogva meg akarták ragadni, és magukhoz rántani a szürke mocsárba. Nem engedhette… Vagy már meg is tette?

Undorító!

Elkezdte vakarni a bőrét, hogy lekaparja magáról a szennyet, ami megfertőzte. Valahol érezte, hogy nem normális, amit csinál, hogy nevetséges – vagy inkább szánalomra méltó… Hogy sajnálni lehet…

– Hé! Hagyd már abba! Mi a fenét művelsz?

Valaki elkezdte rázni, amitől lassan foszladozni kezdett a bíbor köd, ami elöntötte. Barátját látta meg kibontakozni a háttérben, aki a két vállánál fogva rángatta.

– Jól van… Jól van már… – motyogta gyengén, s elhúzódott. – Semmi bajom, csak… Csak ez az átokverte nap! Tudod!

Barátja összehúzott szemmel fürkészte.

– Biztos?

– Persze. Jaj, engedj már el! – horkant föl ingerülten, mire a két kéz lesiklott róla. Körbenézett: emberek mentek el mellette, kérdő vagy szánakozó kifejezéssel az arcukon. Próbált róluk tudomást sem venni, de tudta, mit művelt pillanatokkal ezelőtt. Elöntötte a szégyen.

– Úgy viselkedtél, mint egy őrült. – Barátja feszült hangján érződött az aggódás. – Jó, hogy én találtam rád, nem a mentők. Mi a fene ütött beléd?

Hogy mi ütött belé? Még maga sem tudta.

Elege volt.

Megvonta a vállát, próbált flegmának tűnni.

– Tudod, mi a bajom? Ez a baromság, ami körülvesz. Ez a sok idióta, ez a nap, amivel torkig vagyok. Folyamatosan ömlik a hülyeség, a trideóból, a telekomból, az újságok is a múlton rágódnak… – Elkerekedett a szeme. – Még én vagyok hülye? TE mi a francot csinálsz?

Barátja elvigyorodott. Csak most vette észre, hogy hosszú éve óta legjobb és leghívebb társa fekete egyenruhában feszít, nyakában vaskereszt fityeg, s a zubbonya ujját vörös karszalag díszíti, amiben fehér alapon fekete horogkereszt virít. Elhűlten meredt a fiatalemberre, aki felvette tányérsapkáját.

– Tudod, mi van rajtad? – kérdezte zavartan. – Tudod te, minek a szimbólumát viseled? Tudod te, hány ember halála…!

Hangja kezdett felerősödni és elvékonyodni. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint valami „hisztérika” (ez a kifejezés nagyon régről ered), de ez a nap sok volt eddig is, most pedig… A legjobb barátja parádézik SS-egyenruhában!

– Jól van már! Nyugi! – csitítgatta a szőke fiú. – Mi ütött beléd? Zoli! Ha nem ismernélek, azt hinném, megkattantál! Ezért kerestelek, voltam nálatok is, de édesapád azt mondta, valahová eltűntél, talán beteg is vagy. Órák óta kereslek, most pedig, amikor megtalállak, nekem támadsz.

Csak lassan fogta fel a szavak értelmét.

– Miért kerestél te engem? – A szavak lassan gördültek le a szájáról.

Újra a jellegzetes vigyor.

– Nem tetszik a szerelésem? Gondoltam felölthetnénk a cuccot, mint annak idején a Hitlerjugend-egyenruhát. Tudod, amikor még kicsik voltunk. Milyen jó móka volt masírozni! Nem emlékszel? Igaz, te évek óta nem vagy magadnál ilyentájt, de talán már felnőttél végre. Na?

Nem tudott reagálni. Semmi mást nem látott, csak a kilőtt tankokat, a bajuszos figurát, akinek a hathatós közreműködésével 55 millió ember halt erőszakos halált, aki segített romba dönteni egy világrészt… Árvák, nyomorékok, csontvázként meredező házak, a csont-emberek, a buldózerrel gödrökbe temetett milliók…

Arcából minden szín kifutott. Remegve hátrált.

– Mi van veled? – Immár ingerült volt a kérdés.

– Ne… Neee…

Az elhaló hang nem sok jót ígért. Barátja utána nyúlt, de a mozdulat elszakította az utolsó szálat is. Megfordult, és elkezdett rohanni. Nem tudta, hová, csak egyet tudott: el onnan, el onnan, ahol kigúnyolják a halottakat…

Barátja megdöbbenve állt egy darabig. Egyáltalán nem értette, mi történt a fiúval. Végül megvonta a vállát, és csatlakozott egy társasághoz, amely az Internacionálét énekelte, tagjai vörös csillaggal díszített sapkát viseltek, és műanyag géppuskákat cipeltek a vállukra akasztva.

Ő pedig csak rohant.

Teljesen kifulladva állt meg, és az iszonyat teljesen letaglózta. Egy óriási kivetítőn, amely teljesen betakarta egy toronyház falát, nagyban jelent meg mindaz, amit otthon megunt a trideón, és kinyomott. Festmények, képek, beszámolók, kisfilmek, mozifilmek, amiket megőrzött az emlékezet, a gondos kezek és a szerencsés véletlen, hogy be lehessen mutatni. Vér ömlött a falakról, óriási arcok meredtek hipnotikusan a tömegre, millió ember lendítette karjait, tapsolt ütemre, s közben pondrónyi férgek küldtek halálba fiatal embereket. Megcsonkított hullák, megerőszakolt nők, síró kisgyerekek, zokogó árvák, szenvedő öregek, kiknek már könnyük sem maradt, csupán merev arcuk és tekintetük árulja el a fájdalmat, ami a lelket szaggatja. Atombombák, zuhanóbombázók, gyilkos robotok, őrült orvosok beteg kísérletei, az állatfajták, amik az embernek köszönhetik végzetüket. A helyéről kifordult föld, amikor fajtársak mészárolják egymást nagyipari módon… Undorító, zsíros pacákok, akik abból éltek, hogy jóvátétel néven sarcoltak ki vagyonokat az elkövetők unokáitól… A bosszú, a kegyetlenség, a vérgőzös indulat…

És a cinikus hit, amely könnyeket fakaszt: körmenetek, imádságok, katonákat megáldó papok, perverz atyák, Miatyánk, robbantás, önigazolás, véres Biblia. Mészárlások, amelyeknek gyerekek az áldozatai, alkoholisták, kábítószerfüggők, gyógyszermániások, beteg elmék, zsarolások, kínzások, betegségek, háborúk, fegyverek, amik árából gyógyítani lehetett volna… Mindez a kín, szenvedés zenei aláfestéssel, esetleg csak a döbbent csend, az elviselhetetlen gyermekzokogás…

Könnyáztatta arcát nem volt képes levenni a kivetítőről, amely megpróbálta bemutatni mindazt a szörnyűséget, amiket az ember elkövetett. És tudta, hogy nem maga a tett a legszörnyűbb: hanem annak az igazolása. Mert akármit követett is el az ember, egyet tudott.

Önmaga képébe hazudni.

És nem ő volt ott egyedül. Több ezer embertársa figyelte kimeredő nyakkal a borzalmakat, a szenvedést. És voltak ott náci egyenruhában, a Vörös Kmerek szimbólumaival, amerikai telepesek pisztollyal és lasszóval, spanyol dragonyosok, azték harcosok, zulu hősök, római legionáriusok, maszkok, amik a régi idők „nagy” politikusait ábrázolták. Királyok, hóhérok, pápák, papok, terroristák, bűnözők, „nagy idők nagy alakjai”, ahogyan magukat nevezték. És ez az egész bizarr, bomlott elméből kipattant óriási tömeg egyedekből állt, akik néma csöndben figyelték a fájdalmat, a kínt, a gyűlöletet – és sírtak. Volt, aki némán könnyezett, mások a földre vetették magukat, úgy zokogtak, sokan egymás kezét fogták, láncot alkottak, élő láncot, és úgy néztek szembe az emberi borzalommal.

Amikor már nem bírta a lelkéből feltörő könnyeket visszafojtani, amikor kiszakadt kebléből a panaszos kiáltás, és amikor már csak azt vette észre, hogy magához tér, és felállt a kövezetről, vörös, duzzadt szemein keresztül észrevette barátját, aki ott állt előtte, és akinek arca már fénylett a sok sírástól… Akkor észrevette, mekkora a különbség az egyenruha és az ember között.

Megdöbbenve nézett vissza a kivetítőre. Az utolsó síró gyermek is eltűnt, és meglátta a tömeget, azt a tömeget, amely az épület előtt állva, nyakát nyújtva felfelé figyel, szenved, sír…

Könnyeznek a gyilkosok!

Már esteledett, amikor belépett az ajtón. Kint elhalt a zaj, mindenki hazament, elcsendesedett a város. Ahogy levette a cipőjét, megcsapta az orrát a füstölő illata. Hangokat hallott a nappaliból.

A kitárt ajtó mögött a kandalló barátságos, meleg fénye fogadta. Ámuló, vörösre sírt szemein keresztül meglátta szüleit, állandóan mosolygó, kedves szüleit, de ott voltak a szomszédok is, a család barátai, rokonok, sőt, az egyik fotelben ott ült barátja is, aki szélesen rámosolyodott.

És valamennyien egyenruhát viseltek. Egy-egy tömeggyilkos rendszer szimbólumát.

Mostanra elhagyta minden ereje. Térdre rogyott. Apja, aki Sztálin „generalissimus” kitüntetéseit hordta zubbonyán, odasétált hozzá, és leguggolt mellé.

– Nem tudok gyűlölni – suttogta halkan a fiú.

Édesapja elmosolyodott.

– Nem is kell.

Ő csodálkozva emelte apjára fáradt tekintetét.

– De hát… Ez a nap… A Gyűlölet Napja…

– Ez a gyűlöletre való emlékezésnek az ideje – válaszolta a „generalissimus”. – Ezen a napon megemlékezünk őseinkről, akik borzalmakat követtek el, megemlékezünk az elkövetőkről és az áldozatokról.

– Én… Én azt hittem, hogy… gyűlölni kell…

– Nem, fiam. Emlékezni kell a gyűlöletre, nem átadni magad a gyűlöletnek.

Lassan felállt, vele együtt fia is.

– Akkor ezért mosolyogtatok…

– Igen – válaszolt halkan az anyja. – A gyűlöletre való emlékezés nem jár együtt azzal, hogy neked is fájdalmat kell okoznod. Mert te ezt tetted, immár évek óta, de nem szólhattunk neked. Saját magadnak kellett felismerned, milyen a fájdalom, a szenvedés, a kín, látnod kellett és tapasztalnod a saját lelkedben, hogy el tudd fogadni. Nem magadévá tenni… csak befogadni. Tudnunk kell, honnan jövünk, hogy többé ne kövessük el. Megbocsátunk, de nem felejtünk.

– Akkor miért vannak ezek a ruhák?

Barátja válaszolt.

– Emlékszel, hogy ezeken az estéken soha nem lehettünk szüleinkkel? Mindig korán lefeküdtünk, mint egy átlagos napon, csupán azt éreztük, hogy valami nem olyan, mint máskor. A kivetítőn is most először láttuk meg, mivel jár a gyűlölet – most már itt lehetünk. A ruhák mindazt szimbolizálják, amire emlékezünk. És éjfélkor levesszük, egybegyűjtjük, azután betesszük a kandallóba, hadd égjen el a szenvedés, a fájdalom, ahogyan égtek azok, akik sírtak…

– Ahogyan az is fontos, hogy ilyenkor emlékezünk azokra is, akik, tudatlanságuknál fogva, nem tudták, mekkora fájdalmat okoznak – vette át a szót az apja. – Nem csak az áldozatok előtt hajtunk fejet, hanem az elkövetők előtt is. Mert minden cselekvő áldozat is volt egyben: saját emberségének és tudatlanságának rabja.

Azzal odalépett a kanapéhoz, amire kiterítve ott hevert egy SS-Totenkopf egyenruha, sapkával, szíjjal, egyedül fegyver nem volt mellette. Összeszedte, és ünnepélyesen átnyújtotta a fiának.

– Most már felnőtt vagy, fiam – mondta remegő hangon. – Kérlek, viseld ezt a szimbólumot, és sírd el azok könnyeit, akik valahol szenvedtek, amiért ők képtelenek voltak az együttérzésre…És emlékezz velünk!

– Sziasztok! Megjöttem!

Ledobta táskáját, ahogy szokta, majd befordult a konyhába, és egy cuppanós csókot nyomott édesanyja arcára.

– Milyen napod volt?

Leült, maga elé húzott egy tányért, de nem szedhetett a gőzölgő levesből, mert öccse máris az ölébe fészkelte magát.

– Mi a helyzet, kisöreg? – szólt, azzal úgy megcsikarta, hogy a kisfiú, a nevetéstől fuldokolva, vergődve és visongva menekült a karjai közül. Nevettek. – Tessék…? Ja, képzeljétek, ma tanultunk az iskolában a Szeretet Ünnepéről.

– Nocsak!

Most már éhes volt, elővette a merőkanalat, közben beszélt.

– A tanár úr beszélt arról, hogy a korabeli feljegyzések szerint, jó pár ezer évvel ezelőtt az emberek megtartották a Szeretet Ünnepét. Valami „Megváltó” születését ünnepelték. – Megállt a kezében a kanál, elgondolkozva meredt maga elé. – Vajon miért kellett megünnepelniük a szeretetet? Hogy is mondta a tanár úr? Valahogy így: „Az akkori emberek parancsba kapták, hogy szeressenek. Mi azért szeretünk, mert tudjuk, milyen jó.” Már nem volt időm megkérdezni, mit ért rajta. Meg aztán ez is: Szeretet Ünnepe! Hogy lehet valamikor „jobban” szeretni? Vagy szeretsz valakit, vagy nem. Nem így van, anyu?

Édesanyja abbahagyta a mosogatást, leült a fiával szemben.

– Így van, fiam. Vagy szeretsz valakit, vagy nem. De miért kellett nekik a szeretetet megünnepelni? Ezek voltak azok a szerencsétlen emberek, akik azokat a borzalmakat elkövették, amiről tanultatok, és amit már te magad is láttál. Az életük nagy részét kitöltötte egymás gyűlölése, a harag, a kín, az elégedetlenség, egymás tiprása, mardosása. Felismerték, hogy ez így nem jó, de primitívségüknél fogva nem voltak többre képesek, csupán arra, hogy egy évben egyszer megpróbáltak félretenni minden haragot, és egymásért lenni.

A fiú félrenyelt. Köhögött.

– H…Hogy micsoda… Khhh… Úh! Egy évben egy nap? Hogy bírtak így élni?

– Tudósaink még mindig keresik erre a kérdésre a választ – válaszolta az anyja. – Jómagam sem tudom felfogni, hogyan lehettek képesek így leélni egy életet… Nemhogy évezredeket!

A fiú nyelt.

– Borzasztó.

– Az. – A nő elgondolkozni látszott. – Mi megemlékezünk a gyűlöletről, hogy el ne feledjük. Ők vajon azért tartották meg a Szeretet Ünnepét, hogy el ne feledkezzenek erről az érzésről? – Majd újra elmosolyodott, és ebben a mosolyban semmi erőlködés nem volt. Maga előtt látta életerős, intelligens, érző fiát.

– Vége van azoknak az időknek.

…

Szeretettel simogatta meg virágait. Már évtizedek óta gondosan ápolta a kertet, és a növények meghálálták a gondoskodást. Beszélt hozzájuk, és ők meghallották, virágzásukkal és ragyogásukkal pedig válaszoltak.

– Ki az? Ja, te vagy az, fiam?

Miután nem kapott választ, megfordult. Meglátta a fiút, aki elgyötört arccal, sápadtan állt mögötte. Mozdulatlanul. Ő felemelkedett, szemöldöke összeszaladt.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte, és kinyújtotta kezét. Fia elhúzódott, nem mondott semmit, csak megfordult és elballagott. Zoli utoljára még ennyit hallott csupán: „Megint ez a nap! A fene enné meg…”

Egy darabig még állt ott, majd egy sóhaj kíséretében visszatért a virágokhoz. Néhány pillanatig még gyermeke körül jártak a gondolatai, aki, ha minden igaz, ma fog találkozni azzal, ami a Gyűlölet Napjának lényegét adja. Mint ő annak idején. Hiába, csak az ő fia!

Elmosolyodott. Már megvette az egyenruhát, amit este fel fog venni a fiú, ha megérett rá…

Fel fogja venni. És emlékezni fog.