Seres László (Seres László Klark)

ÜSTÖKÖS

Egy óra volt hátra. Egy óra, és vége.

Egy szürke folyosón üldögélt. A lámpák mesterséges, erős fénye zavarta a látását, ahogyan tönkre is tette az elmúlt évek alatt. Kellemesen hűvös volt, a légkondicionálás tökéletesen működött, ő mégis izzadt. Megigazította szemüvegét, majd zsebkendőjével megtörölte a homlokát. Keze remegett. Halvány mosoly futott végig ajkain. Ilyen lehet a halálfélelem? Eltette kendőjét, majd a combjára fektette a tenyerét és engedte, hogy a remegés magától elmúljon.

Nem múlt el. Ez a remegés most nem fog elmúlni, amíg…

Amíg világ a világ.

Újra a mosoly. Körülnézett. Egyedül volt a vége-hossza nincs folyosón, a sok szék közül csak egy volt foglalt. Előtte két katona állt mereven, kezükben fegyver. A hosszú és kemény képzés megtette hatását, még most, a vég előtt is engedelmeskedtek a parancsnak. Társaik kint ontották a vérüket egy olyan rendszer védelmében, amely hamarosan elbukik.

Mint minden.

Egyedül a szemükben lehetett látni a félelmet. Érdeklődve fürkészte egyik őre tekintetét. Nem, nem is félelem volt, hanem az a biológiai ösztön, amit úgy lehet megfogalmazni: „riadás”. Egyszer egy őznek a szemében látott hasonlót, amit közelről figyelhetett meg, amikor részt vett egy vadászaton. Velőig hatoló, a szervezet minden maradék energiáját mozgósító érzés volt, amikor az élet arra összpontosít, hogy megmaradjon. Igen. Akkor sajnálta az őzet. És most sajnálta ezt a katonát… Ezt az embert.

Az őznek, ha minimális esélye is, de volt a menekülésre. Nekik nincsen.

És velük együtt pusztul minden.

Nagyot sóhajtott, mire mindkét őr összerezzent. Ez egy olyan hang volt, amiben benne volt minden. Mint egy haldokló utolsó lehelete, a lélek kiröppenése – az elvi huszonegy gramm -, egy utolsó ima. Igen, most lehet imádkozni. Biztosan tele vannak a templomok, gondolta. Aki viszont nem Istenhez fohászkodik most, az vagy randalírozik, vagy erőszakot tesz, vagy még utoljára annyit iszik, hogy elveszítse a tudatát, úgy fogadja a véget.

Igazán emberhez méltón.

Megvetően legörbült az ajka, ahogyan az utóbbi napokra gondolt. Mindenki elvesztette a kontrollt, az emberiség megvadult, minden kitört belőle. Most le lehetett mérni, hogy milyenek voltunk… milyenek vagyunk. Hiszen még létezünk, még élünk, még történhet akármi, még történhet minden…

És sok szempár csak az eget fürkészi.

Ó, milyen jó lenne most az obszervatóriumban lenni! Lelki szemei előtt megjelentek a hófödte hegyek, a zöld pázsit, a csobogó patakok, az ember alkotta civilizáció csúcsa, a technikai eszközök, amelyeket az ember szolgálatra teremtett. Újra érintette az óriási távcsövet, amelynek szinte szerelmese volt, amely segítségével többet láthatott, mint bárki más emberfia. Messzebb járt, mint ameddig sokaknak a gondolata elért, láthatott csodálatos, messzi világokat, száguldó bolygókat, ragyogó napokat, fellegeket messzi-messzi a távolban, csillagokat, amelyek talán már nem is léteznek… Ó, ha van Isten, akkor ő megtalálta! Kitárult előtte a világegyetem, csodálatos titkokról suttogott, amiket soha nem fog megismerni, de tudta, jól van ez így. Neki elég volt, ha nézhette a pompát, a csodát, a létezés fantasztikumát, az emberi elmével felfoghatatlan végtelennek csak egy darabját, amely így is sok volt. Túl sok.

Tudta, hogy az „isten” szó is csak arra jó, hogy megnevezze valahogy azt, amit érez. Azt a tiszteletet és katarzist, ami azóta tombolt benne, hogy először látta gyerekkorában a Jupiter holdjait vándorolni, egy távcsövön keresztül.

– Peter Kennedy professzor!

Újra a folyosón ült, ahol nem a csillagok ragyogták be az eget, hanem a sápadt lámpák homályosítottak. Milyen nevetséges kísérlet ez, fényt teremteni! Hol van a legjobb reflektorunk a csillagok fényéhez képest. És azt hisszük, vagyunk valakik? – Felállt és odalépett az ajtóhoz. Az egyik katona leplezetlen, gyilkos pillantást vetett felé, mielőtt kitárta az ajtót, majd beléptek a terembe.

Sápadt bőr. Remegő ajkak. Maró izzadtságszag, ami belengte a teret, s amit nem tudott elnyomni a parfümök illatorgiája. A félelem, ami szinte már fizikai formát öltött, és kiült a vértelen arcokra. A maroknyi tiszt nem tudta elűzni fejéből a közelgő vég tudatát, pedig figyelniük kellett. Volt még egy elintézni valójuk a vég előtt. – A tucatnyi fejes egy hosszú asztal oldalán helyezkedett el, velük szemben, a terem közepére egy árva szék volt odahelyezve, megfelelő távolságban tőlük. Arra kellett a kihallgatandó személyeknek leülni, hogy megvédjék az álláspontjukat.

Ez a hely volt a jobb kar. Az ítéletet aláíró, majd az áldozatot lefejező kar. A Központi Űrkutatási Hivatal Bírósága.

A professzor biccentett a jelenlevők felé, majd helyet foglalt. Ismerte már a széket, többször ült benne, amikor kitüntetésre terjesztették fel, vagy csak a programok kellett ismertetnie. Állandó bizonytalanság lengte körül a szívét, amikor ide kellett jönnie, soha nem tudta, megdicsérik vagy elmarasztalják? Eddig soha nem állt fel keserű szájízzel. Most azonban tudta, hogy jó szót nem fog kapni. Elismerést még kevésbé. Mégis, a félelem amiatt, ami történni fog, túl nagy volt ahhoz, hogy most megijedjen a vészmadarak előtt, akik a fejét akarják.

Ők már elvesztették az erejüket. Nem volt többé hatalmuk.

A fal melletti ülőhelyeken még hárman ültek, valamennyien Kennedy kollegái. Ott volt Bob, a fekete fiú, a zseni, aki a programot írta, s akinek jókedve állandóan beragyogta életüket. Tőle jobbra a sápadt Joe ült, a Technikai Részleg vezetője, az Achilles-1 tervezője. A gép csúcstechnikát képviselt, az első volt abból a sorozatból, amit le akartak gyártani, hogy majd oda is eljusson, ahová eddig nem értek el. Bob másik oldalán pedig Jason Hillerbenk foglalt helyet, az öreg róka, aki évtizedek óta dolgozott már a Hivatalnál, egy ideje a kis csapat munkáját felügyelte, s tartotta a kapcsolatot a központi szervekkel. Nem egy csúnya bukást látott már, cinikus lett az itt eltöltött élet alatt, de a világegyetem szinte vallásos tisztelete miatt nagyon jól összebarátkoztak Kennedyvel. Peter csak pár napig nem látta őket, de azt észrevette, hogy Bob szokatlanul komor, Joe még fehérebb, ha lehet ilyet mondani. Egyedül az öreg Jason ajkán játszadozott a szokásos komor mosoly, bár a jobb válla idegesen rángatózott.

Őket már kihallgatták. Ők már túl vannak rajta. Ők már gondolatban máshol járnak.

Peter arra gondolt, hogy ők is szeretnének kint lenni. De Jason biztosan.

Látni a véget.

Tekintete találkozott Hillerbenk komor szemével, ami azonban valami furcsa derűt hordozott. Peter meghökkent, ilyennek még nem látta az öreget. Jobban megnézte, és már mosolyát sem riasztónak találta, hanem az igazi, derült jókedv játszott rajta. Már kérdezni akart, amikor egy érces hang eszébe juttatta, hol is van. Félrekapta fejét, és előre nézett. Kitüntetések, váll-lapok és egyenruhák ültek vele szemben, és éppen az egyik beszélt hozzá.

– …és ön is azért van most itt, hogy elmondja az álláspontját ebben az ügyben. Mint a project vezetője, köteles volt felügyelni a munkát, és felelősséggel tartozik mindenért, ami történt.

Kennedy bólintott. Szája kiszáradt, torka ismét összeszorult, mint mindig, amikor ebbe a székbe kellett ülnie. Tudós volt ő, a magány szerelmese, és nem szerette, ha faggatták. Ez a helyzet pedig most leginkább egy spanyol inkvizíciós eljárásra emlékeztette. Mindjárt itt a vég, de őt még kivallatják és elítélik. Tenyere ismét megizzadt, idegesen dörzsölte a nadrágjához, s homlokát kiverte a hideg veríték.

Mindjárt megnyugszik.

– Mi történt az Achilles-projecttel?

A kérdés csupán azért érte váratlanul, mert egyből belevágtak a közepébe. Igaz, most sietni kell, nem sok idő van hátra! Erre a gondolatra Hillerbenk-féle mosoly jelent meg ajkain. Hiába közeledik a totális vég, őt itt rohasztják egy betonbunkerben, még akarnak egyet rúgni rajta, még éreztetni akarják kicsinységét, még meg akarják alázni egyszer… Levette szemüvegét, mert a rácsorgó izzadtság miatt alig látott ki rajta, és megtörölte zsebkendőjével. Hunyorogva nézett szét, de csak elmosódó alakokat látott egy rosszul megvilágított teremben. Minden a szürke árnyalataiban remegett, az alaktalan csönd akár a vég előhírnöke is lehetett. Hamarosan már árnyak sem lesznek.

Csak a bumm!

Mire felvette szemüvegét elmúlt a remegése. Kihúzta magát a széken, és ismét körülnézett. A szokásos félelem eltűnt, a reflexet legyőzte a tudat, hogy ezek az emberek, akik hatalmukat fitogtatják, már nem árthatnak neki. Sőt, még az is imponált neki, hogy ők veszítenek, mert ragaszkodnak kicsinyes világukhoz, gyermeki vágyaikhoz, és nem látják át a világ nagyszerűségét.

Mert nem a világ fog megsemmisülni. Csak a Föld.

– A project kudarcot vallott. – Hangja nyugodt volt és erős, mintha nem is ő mondta volna.

– Mindezt tudjuk, professzor – szólt a kopasz, izmos ezredes, aki a kihallgatást vezette. – Arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi történt? Miért robbant fel a kémlelő berendezés?

Kennedy észrevette, hogy az ezredes szándékosan nem mondja ki, pedig ott lebeg mindenki fölött, hamarosan beér a légtérbe, és elpusztítja az egész emberi létezést, és nyoma sem marad annak, hogy itt valaha élet volt, a galaxis eme eldugott zugában. – Arra volt kíváncsi, hogy az Achilles-1, amely egy csúcs-modern technikával kifejlesztett „kémlelő hold” volt, hogyan robbanhatott fel a Szent Mária üstökös közelébe érve, és hogyan téríthette el az eredetileg a Föld közelében elsuhanó égitestet úgy, hogy az most pont a bolygó felé tart?

– Nem tudjuk biztosan. – A válasz hallatán többen felmordultak a teremben. – A legjobb embereket mozgósítottuk a biztonság érdekében. A legjobb felszerelés, a legmodernebb technika állt rendelkezésünkre, a legjobb gépek számításai alapján készítettünk elő mindent…

– Nagyszerű! – dörrent fel az ezredes. A terem levegője fojtogató volt a légkondicionálás ellenére, az idegek pattanásig feszültek. – Akkor hogyan történhetett meg, hogy minden a legjobb volt, mégis ekkora katasztrófába sodorták az emberiséget? Mi történt?

Kennedy elhúzta a száját. Soha nem szerette, ha olyan ember kontárkodik bele a munkájába, aki nem ért hozzá, az pedig különösen irritálta, ha a felelősséget áthárították, jelen esetben őrá. – Mert mi is történt? A nemrégiben felfedezett Szent Mária egy különleges véletlen folytán nagyon közel haladt el a Föld mellett, és sok mindenki egyetértett abban, hogy itt a lehetőség megvizsgálni egy üstököst közvetlen közelről. A munkával Peter Kennedy-t és kis csoportját bízták meg, azzal a feltétellel, hogy a nemrégiben kikísérletezett új hajtóanyagot kell használniuk a szintén új objektum célba juttatásához. Ő és barátja, Hillerbenk professzor mindenféleképpen ellenezték az ötletet, mondván, ilyen közel egy ilyen ismeretlen anyaggal játszani mindenféleképpen kockázatos. Addig-addig köntörfalaztak, míg végül másnak akarták adni a lehetőséget. Ők csupán ekkor álltak rá: úgy voltak vele, hogy akkor inkább ők teszik meg, akik a legóvatosabban számolgatnak, jobban odafigyelnek mindenre, mint mások, akik esetleg a hírnév utáni hajszában megfeledkezhetnek egy-két dologról.

Mégis kudarcot vallottak. A műhold felrobbant, az új hajtóanyag megsemmisülése pedig akkora energiát szabadított el, hogy a kis üstököst eltérítette útjáról, és az pontosan a Földbe fog becsapódni. Megközelítőleg egy óra múlva. – És a vicces – legalábbis Hillerbenk szerint – az volt, hogy tényleg nem tudták, mi okozhatta a robbanást! Mindennek utánanéztek, mindent átszámoltak többször is, de nem találták a megoldást. Nem mintha amúgy számítana bármit is!

Kennedy agyán végigpörgött a gondolatok és érzések halmaza, és vállat vont. Nem tudott logikus választ mondani, de valamit mondania kellett, így kibukott a száján, ami először eszébe jutott.

– Matematikai esély volt rá.

A teremben ülők összenéztek. Kennedy nem látta, de Hillerbenk felszisszent, Bob és Joe pedig lemerevedett. Senki nem figyelt rájuk, de szinte hallani lehetett, ahogy a három zseni körül serceg a levegő, annyira száguldott az információ az axonok tengerén keresztül. Megfeszített aggyal gondolkoztak, majd suttogni kezdtek egymás között, magasból leejtve az egész tárgyalást.

Erre már felfigyelt Peter is, és közelebb hajolt. Az öreg professzor tekintete csillogott, ahogyan magyarázott a másik kettőnek, és Kennedy csak annyit hallott, hogy „a körülményekből eredően ez tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak”.

– Csendet! – A felszólítás végigdübörgött a termen, és mindenkit elért, csupán a négy tudós susmogása hallatszott még, akik teljesen belemerültek fejtegetéseikbe. Az ezredes egy intésére a katonák szétválasztották a kis csoportot, akik kelletlenül tértek vissza a betonfalak közé a kozmikus száguldás után.

Ám a pár másodperc elég volt nekik, hogy új utakat találjanak.

Kennedy zakatoló fejjel fordult a bíróság felé, és látszott rajta, hogy igazából nincsen jelen. Ajka mozgott, mintha magában beszélne, és nagyon lassan valami furcsa derű sugárzott szét az arcán. Nem tudatosult benne, de ugyanolyan furcsa volt, mint az öreg Jason professzor, amikor ma meglátta a teremben.

– Kennedy professzor! Kifejtené egy kicsit bővebben, mire gondolt az előbb? Hogy értette azt, hogy „matematikai esély volt rá”?

Peter szeme kitisztult, ám a jelenlevők döbbenten meredtek a csillanásra, ami a tekintetéből sugárzott szét, és szinte beragyogta a levegőt. A tudat, ami eddig mintha be lett volna zárva egy üvegbe, most kiszabadult, mint egy szellem a palackból, és megmutatkozott teljes egészében. Peter úgy érezte, hogy pillanatok suhannak el mellette, nem folyamatában figyelte az egészet, nem folyamként, hanem részeire szakadt az egész létezés, majd újra összeállt. Sugárzó arccal nézett szét, mosolygott, és felállt. Bírák és katonák egyszerre feszültek meg és hőköltek hátra az idegenségtől, ami a professzorról sütött.

Ő pedig beszélni kezdett.

– Hogyan mondhatnám el önöknek, mi történhetett? – Hangja teljesen nyugodt volt, lassan beszélt, mégis energikusan. – Hogyan érthetnék meg önök, akik soha nem foglalkoztak fizikával olyan behatóan, mint mi? Hogyan mondhatnám el gondolataimat érthetően önöknek, akik be vannak zárva kicsiny világukba, és nem tudnak kitekinteni belőle? Mert mit gondolnak önök a véletlenről? Nem tudom, és nem is érdekel. Ha megmaradunk az egyszerű szavaknál, a véletlen egy matematikai érték, amit mindenbe bele kell kalkulálni, minden egyenletbe, ami a világot próbálja megmagyarázni, és bele próbál nyúlni az irányításba. A véletlen egy olyan érték, ami a világegyetemben, nagyon is hatásosan, jelen van.

Arcok néztek össze, és a döbbent csend szinte megfagyasztotta a levegőt.

– De mivel úgy gondoljuk immáron több száz éve, legalábbis itt, nyugaton, hogy a világ megismerhető és leírható képletekkel, elméletek és megfigyelések, kísérletek alapján rendszerezhető, úgy nincs helye ebben a rendszerben a véletlennek. Véletlenek mégis vannak, mint ez a felrobbant hold is mutatja. Higgyék el nekem, hogy mindent kiszámoltunk többször is, a lehető legjobb elmék készítették elő a projectet, és a legjobb szakemberek dolgoztak rajta évekig, pénzt sem sajnálva, csak azért, hogy minden simán menjen. Azt tudja a tudós világ, és talán már önök is, hogy a mi kis csapatunk a leglassabb, de legbiztosabb kezű a Földön… Hiszen minden megbízást sikerrel teljesítettünk. Azért is kaptuk ezt a legutolsót. – Mi történhetett?

– Sok példát hozhatnék, de nem akarok. Így kénytelenek azzal beérni, amit állításként közlök most. Ha szerintünk a világ megismerhető, mint mondtam, és mint tanultuk, akkor a véletlennek nincsen szerepe, hiszen mindennek oka van. Akkor viszont mi az a folyamatos, állandó érték, amit bele kellene helyezni a számításainkba, hogy felkészüljünk a buktatókra és az értelmezhetetlen problémákra? Megmondom: az a tudás, aminek még nem vagyunk birtokában. Ennyire egyszerű a dolog. A véletlen nem más, mint a világ mozgásáért felelős tényezők azon része, amit még nem ismerünk.

Ha lehet, még nagyobb csend lett. Még Bob és Joe is mozdulatlanul ültek, arcukon az értetlenség kifejezésével, és látszott rajtuk, hogy megpróbálják követni főnökük gondolatmenetét. Az egész teremben csupán Hillerbenk öreg arca ragyogott, miközben fiatal kollegája előadását hallgatta. Ők ketten már évekkel ezelőtt megkedvelték egymást, mivel mindkettejükben megvolt az univerzum szinte vallásos szeretete és tisztelete. Ők sejtették, nagyon messze áll még az emberiség attól, hogy megérthesse a világegyetem működését, és azok az eredmények, amik sokakat arra a hiú gondolatra sarkalltak, hogy közeledünk a cél felé, még csak az első bizonytalan lépések voltak az emberi szellem történetében. És barátja végre megértette, és megélte belül az emberi kicsinységet, de egyben a létezés fantasztikumát. Kennedy már régen érezte hangyányi létének minden csodáját, de most végre összeállt fejében a kép. És az öreg professzor szemét könnyek homályosították el, ám ezek az öröm könnyei voltak. Az őszinte öröm azon, hogy Peter megtalálta, amit keresett.

És ez látszott is rajta.

– Hiú ábránd csupán azt gondolni, hogy mi már urai vagyunk a megismerésnek – folytatta a tudós. – Igen, képesek vagyunk az elemekkel bánni, megismertünk pár törvényt, figyeljük a körülöttünk levő világot, alapvető összefüggéseket tárunk fel… De mi ez? Csepp a tengerben. Megfigyeléseink java része a bolygóra korlátozódik, és csak most kezdünk a világűr felé kacsintani, ami pedig egy teljesen más világ, amely nagyon eltérő szabályokkal rendelkezhet. Sőt, még a Földön sem vagyunk mindennel tisztában, önmagunkat sem ismerjük… Mit akarunk mi a világegyetemtől? Annyi titok, annyi kérdés vár még válaszokra itt, a Földön, annyi problémát kell megoldanunk! Vagyis csupán kellene. Mert már nem fogunk.

Az órájára pillantott, és ösztönösen mindenki követte példáját.

– Még háromnegyed óra a becsapódásig. Nem tudom, sikerült-e vázolnom önöknek nagyjából, mi lehetett a baj, és hogy értik-e, miért történhetett a robbanás? Olyan dologba nyúltunk bele, aminek nem ismertük az összes összetevőjét. Ami a lehetőségünkre állt, azzal tökéletesen bántunk. De az ismeretlen szorzó a képletben elindított egy folyamatot, az Achilles-1 felrobbant, és hamarosan vége az életnek itt a Földön. Talán örökre. Mindig kíváncsi voltam egy kicsit, hol ér véget az emberi tudomány és az emberi gőg? Éreztem, hogy korlátolt tudásunk és hamari gondolkozásunk, ez a gyors tempó, amivel az életünket éljük, egyszer átlép a saját határain. Az atomenergiával már megtörtént egyszer. Most történt meg másodjára, de ez végzetesnek bizonyult.

Utolsó, szarkasztikus mondatai kizökkentették a hallgatóságot a varázslatos döbbenetből. Ingerült hangok csaptak fel, szájak nyíltak és adtak ki artikulálatlan hangokat. A remegő arcok eltorzultak, az ujjak vádlón meredtek a középen álló alakra, aki nyílt tekintettel viszonozta a vádakat.

– Hogy mer ilyet kijelenteni?

– Még hogy kíváncsi volt rá!

– Talán ő idézte elő az egészet!

– Szándékosan tette!

A zsigeri félelem és a kétségbeesés lezüllesztette a hallgatóságot, és vérgőzös ítélőkké alacsonyította őket, akik minden fájdalmukat gyűlöletté formálták, és egy emberre dobták rá. Nem először fordult elő a történelemben. – Peter nyugodtan állta a vádakat, egészen addig, amíg az ezredes addig nem verte az asztalt a kalapácsával, hogy csend lett. Mégis lassan halt el a hallgatóság moraja, és a tekintetekből sugárzó gyűlöletet nem lehetett egy kalapáccsal visszariasztani.

– Tudják, mi az önök baja? – Peter kihívó kérdésére ismét megfeszültek az izmok. – Az, hogy tökéletesen elvannak a saját világukban, és közben azt hiszik, hogy ez a faj a világ közepe… sőt, személyesen önök! Mikor néztek fel az égre utoljára? Mikor csodálták ámulva a csillagokat, amik elképzelhetetlenül messzire vannak tőlünk, sőt, lehet, hogy már nem is léteznek, csak annyira távol ragyognak, hogy rengeteg évbe kerül, mire ideér a fényük? Belegondoltak valaha mélyebben abba, hogy ez a mi csodás Földünk egy több milliárd, a Naphoz hasonló csillagból álló galaxisnak a szélén helyezkedik el, és hogy ilyen galaxisból is több milliárd létezése lehetséges? Erre mit szólnak? És még azt merik állítani, hogy valakik? Rendben, mindenki azt hisz, amit akar. De a kicsinyes gőg, a butaság és nagyzolás az, ami itt rohaszt minket ebben a potenciális paradicsomban, miközben parányi létünket, ezt a pár évet a végletekig megkeserítjük, és mindezt fene nagy öntudattal tesszük! Mert vagy úgy vagyunk vele, hogy egy felsőbb hatalom jóváhagyására, esetleg parancsára cselekedjük, tehát értelme van, rosszabb esetben pedig csupán azért, mert úgy érezzük, hogy ez nekünk jár! Hát akkor jár az üstökös is!

Újból felharsant a pokoli lárma, de Peter rendületlenül folytatta, míg végül újra csönd lett.

– Én gyermek voltam, amikor egy egészen pirinyó teleszkópon keresztül láthattam a Jupiter holdjait. Abban a pillanatban tudtam, hogy a világegyetem megismerésének szentelem az életem. Mindent odaadtam érte, és sikerrel jártam – csillagász lehettem. És nem tudom, kinek köszönhetem meg, de ezáltal olyan élményekhez jutottam, ami nagyon kevés embernek adatik meg. Manapság lehet rengeteg színes könyvet kapni arról, hogy milyen a világűr egy-egy szelete. De nem tudják elképzelni, milyen érzés látni távoli csillagokat, galaxisokat, számolni, és elképzelni, hogy milyen messzire lehetnek! Belegondoltak abba, hogy egy férfinak 3500 évig kellene gyalogolni a nap 24 órájában ahhoz, hogy elsétáljon a Napra? És ez a mi napunk! Ha valaki elindult az Egyiptomi birodalom fénykorában, az most odaért!

– El tudják ezt képzelni? És azt, hogy a Nap még a kisebb méretű csillagok között helyezkedik el! Ez a varázslatos, csodálatos, gigászi égitest szinte törpe némelyekhez képest! És elképzelhetetlen mennyiség van belőlük! – És mindez a tudásunk csupán pár száz év megfigyeléseinek és számolgatásainak eredménye, és bele kell vennünk azt is, hogy korlátolt agyunkkal csak azt vesszük észre, amit észrevehetünk. És akkor eljutottunk újra a véletlenig? Látják, min múlik egy bolygó sorsa!

– Sok-sok dolog van még a világon, amit nem értünk, sok olyan folyamat, amit nem látunk át. De most már nem kell ettől félni, mert hamarosan nem fogunk félni semmitől. Elpusztulunk egy pillanat alatt, és egy bolygó megszűnik az univerzumnak ebben a sarkában. – És tudják, hogy én miért mosolygok? Azért, mert tudom, hogy a világegyetem létezik tovább, és mi ugyanúgy részei maradunk. Nem ebben a formában, az igaz, de az energiánk, az anyagunk nem vész el, csupán megváltozik az állaga. Földünk egy sejt az univerzum testében, fajunk pedig valami a sejten belül. A sejtek időnként elpusztulnak, hogy újnak adják át helyüket. De a szervezet attól működik tovább. Nos, így járunk mi is. Ne rontsák el az utolsó fél órájukat azzal, hogy rettegnek! Élvezzék a létezést, amíg lehet!

Mondandója végére ért, és határtalan megkönnyebbülést érzett. Lelki szemei előtt megjelent a végtelen világegyetem, a fény és a sötét űr, a fantasztikus ködök, az iszonyatos távolságok, mindez a csoda, amit eddig csupán teleszkópon keresztül látott. Egyedül állt a semmiben, egész lénye mosolygott.

Nehéz kéz súlyát érezte vállán. Az öreg professzor volt az, aki megszólalt.

– Menjünk, Peter!

– Hová?

– Még van egy feladatunk. Nem?

Peter csodálkozott, majd megértette.

– Persze! – Azzal megfordultak, és elindultak az ajtó felé.

Az óriási zsivaj, ami lassan elhatolt a tudatáig, már nem érdekelte. Az ezredes folyamatosan ordított, hogy térjenek vissza, az emberek üvöltöztek… megannyi kétségbeesett lélek. Egy katona pattant eléjük, vicsorgástól eltorzult arca semmi jót nem ígért, ahogyan ráfogta puskáját a két csillagászra.

– Nem mentek sehová! – hörögte.

– Dehogynem! – szólt nyugodtan Peter. – Megnézzük a becsapódást. Óriási élmény lesz, egy tudósnak kihagyhatatlan. Inkább kint vagyok a levegőn még egy fél órát, minthogy bent rohadjak egy betonépületben! Gyere te is velünk, barátom! Éld meg a létezést!

A katona bizonytalanul topogott egy helyben, de elállta az utat. Felettese parancsa eljutott ugyan az agyáig, de a tudós szavai megzavarták. Hillerbenkre nézett, aki szúrós szemekkel viszonozta pillantását.

– Tedd már le azt a fegyvert! – szólt nyugodtan az öreg. – Fél óra van hátra a létezésből, és egy puskával fenyegetőzöl? Mert mi lesz? Megölsz? Harminc perc, és mindennek vége.

A fiatal harcos nem tudta feldolgozni a nyomást. Kapkodta a tekintetét egy darabig, majd felnyögött, és golyót repített a saját fejébe. A vér beterítette a két csillagászt, akik végignéztek magukon, egymásra mosolyogtak, és kiléptek az ajtón.