Szabó Tamás

A kísérlet

/Lágymányos/

Anna keze – ez volt, amire felriadt azon a reggelen. A két gyönyörű, hajlékony tag csuklóból elválasztva lebegett feje fölött. Félálomban nyúlt feléjük, de ekkor sikoltás harsant a folyosóról, és a látomás szertefoszlott. Az ágyból kifelé mászva a padlón lévő monitorra nézett – a tengerpart üres volt.

Mikor kitámolygott az ajtón, amin „Takarítószerek” felirat volt, és szemét próbálta az éles fényhez szoktatni, a gondnok kislányát pillantotta meg a folyosón. A szőnyegpadlón állt, és a falra meredt.

– Mi az, mi baj? – guggolt le hozzá, de a gyerek nem mozdult, egészen addig nem is beszélt, míg meg nem érkezett az apja.

– Láttam őt – suttogta Iza neki, csak neki, immár a gondnok válla felett (memo: megnézetni Anna egy fényképét a lánnyal, hogy biztosan őt látta-e).

Felöltözött, majd a konyhába ment, mely korábban a biofizika tanszék titkársága volt. Odakinn havazott, a csapból gyéren csordogált valami sárgás lé.

– Visszaaludt – lépett be az apa, és a vízre pillantott. – Meg kell néznem a tartályokat – dörmögte gondterhelten. Kávéfőző volt a kezében. Bakancsa kopogott a padlólapokon. Derekáról szerszámok és kések lógtak le. Úgy nézett ki, mint aki jól kezeli a helyzetet. Mint aki már korán reggel körbejárta az egész szintet, ellenőrizte a torlaszokat, kilesett az ablakon az elpusztult városra, átszellőztette a folyosókat, és meglocsolta palántáit. És olyan fehér is volt, mint akinek a lánya kísérteteket lát.

– Azt mondta, Annát látta a falban – mondta csöndesen az öregedő férfi. Aztán elismételte: – A falban. – Bólintott, mint aki így már elhiszi. Halkan surrogott a kék láng a főző alatt. Odakinn szállingózott a hó, immár napok óta. A gondnok által beüzemelt három nagy olajkályha valamennyire felfűtötte a tanszéket, de ő mégis libabőrös lett, ahogy kirakta a csészéket (memo: a generátorok vezetékelésével átállni elektromos fűtésre).

– Álmodott – szögezte le, mielőtt vécézni indult. Szeme sarkából elkapta az öreg újabb bólintását.

Anna hat hete tűnt el. Semmivé vált egy különösen erős fénysugárban, mely a valaha létezett világ legnagyobb és egyben utolsó felfedezése volt. Ezt a kétségbeesett találmányt a lány észvesztő tudása és a katasztrófa miatt gazdátlanná vált eszközpark szülte meg. A Változás után Anna, ő és még három egyetemista a biofizikai tanszékre cipelték mindazt, ami értékes és mozdítható volt az egyetem területén. Az épület gondnoka segítette őket – feleségét az első napokban széttépték a fertőzöttek. Szerencsére kislánya nem látta a dolgot, már csak a sírját.

A mosdó helyett a tetőre ment. Amint kilépett a kis teraszra, metsző szél vágott arcába, s elkísérte a korlátig (memo: Ádám innen ugrott, zárni az ajtót, Iza nehogy kijuthasson), de nem törődött vele. Farkát kidugta két vasrúd közt, és levizelt. Remélte, páran közülük odalenn állnak.

Mögötte nyikordult a vasajtó – a gondnok állt a nyílásban, kezében kávéscsészével.

Ő sietve elgyömöszölte hímtagját, majd nadrágjába törölte kezét.

– Gondoltam, felhozom…– magyarázta zavartan a férfi. Némán elvette tőle a csészét, belekortyolt. Mindketten a távolba bámultak, a jeges folyón fölfelé, a füstölgő város romjain túlra. Szürke és felhős ég borult Észak-Pestre.

– Éjszaka zajokat hallottam – kezdte a gondnok tétován. – Körbejártam. De a torlaszok rendben voltak. – A lépcsőlejáratokat és a szellőzőnyílásokat vashulladékkal hegesztették be, a réseket irodai bútorokkal tömködték ki. Három és fél hete nem volt támadás (memo: diagram az agresszivitás ciklusosságáról, talán van rendszer), mióta Pétert elkapták egy hanyagul bedrótozott nyíláson át.

– Talán állatok voltak. Ételt kerestek – jegyezte meg ő bizonytalanul, és poharát eltartva kihajolt, lenézett. Három vagy négy keringett az épületek közti hófödte parkban. Vadul kutattak, kerestek valamit, néha dermedten megtorpantak, mintha valami néma jelre figyelnének. A Változás gyermekei voltak – megvadult, tomboló emberek, a pusztító düh kiélésének soha ki nem elégülő céljával. Már rég halottnak kellett volna lenniük – ám még mindig találtak odakinn valamiféle élelmet. A gondnok, ő és még Iza is sejtette, miféle élelmet.

– Ők az állatok – suttogta az idős férfi, és köpött egyet, lefelé. Elnézték az ívét, majd a fiatalember megvonta vállát: – Annával sokat beszélgettünk erről. Bár ő fizikus volt. Mégis…– Felsóhajtott (memo: Annának keskeny szája, mandulaízű nyála volt, nem elfelejteni), mert eszébe jutott a lány hangja. – Mégis hitt a természetfölöttiben.

Elindult befelé, a másik követte.

– És mit mondott? – kérdezte nyugtalanul, már a lépcsőn. Ő megállt, óvatosan letette a poharat egy fokra. Keze remegett, míg megkötötte bakancsa fűzőjét. Újból elindult, beért a melegbe.

– Úgy vélte, mint minden a világegyetemben, a lelkek is véges számmal léteznek. Minden születés elvesz valahonnan egyet. Azt gondolta, ez a tartály kiürült, sőt, a folyamat valamiért visszafordult. Az emberiség elveszti lelkét. – Legyintett, mert ők ketten is csak nevettek ezen annak idején. A gondnok azonban megtorpant, elgondolkodott. A liftakna előtt voltak.

– Akkor…ránk is sor kerülhet. Mi miért vagyunk még igaziak? – suttogta a férfi.

– Nem tudom. – Oldalról huzat süvített felfelé. – Lemegy ma a lány? – intett a széttárt ajtajú liftbe, az akna sötétjébe. Iza hetente kétszer leereszkedett az étteremszintre. A hűtőkamra kulcsát már korábban megszerezték. Készleteik azonban fogyóban voltak.

– Le – morogta a gondnok, és elnézett másfelé. A vezetékekből összegubancolt kötél csak Izát bírta el. A lányon múlott utánpótlásuk sorsa. – De már legutóbb is alig talált valamit…

Ő megfogta a férfi karját, mire annak szürke tekintete (memo: Anna kék szemű, szőke hajú volt, Albert sötét szemű és hajú – talán ezért égett ő el az első kísérletben?) rávillant.

– Ma bekapcsolom a gépet. Csinálok egy kontrolltesztet. A macskával. Hozza a gépterembe. – Szavai nem nyugtatólag, ideges döntésként szóltak. A férfi bólintott.

– Elmegyünk – tette még hozzá, és a mosdóba ment. Fémvödrökben melegedett a hóból olvasztott víz, ezzel dörzsölte végig magát, aztán visszatért a szobájába. A webkamera monitorja még mindig csak az üres, homokos tengerparti sávot mutatta. Derűs, de nem napos idő volt, lehetett ott vagy huszonöt fok. Fázósan megborzongott.

Albert bolyhos pulóverét húzta magára, mivel így akarta az egykori fizikus (memo: Albert járványügyi jegyzeteit rendszerezni) tudását magáénak érezni. Aztán leült az íróasztalhoz, és lejegyezte a reggeli memókat a 24-esbe. A járvány kezdetétől írta ezeket a dolgokat, azóta, hogy a titkárságon talált hozzá hat doboznyi fekete határidőnaplót. Az első háromban teljes egészében a korai napok döbbenetét festi le, azt, ahogy ők öten a gondnokkal és Izával beszorultak az egyetemre; a megőrült, dühöngő kinti fertőzöttek támadásait, a szint lezárását.

A következő húsz kötet Anna és a három fizikushallgató kísérletéről szólt. A zsákmányolt eszközök, és az instabil, de korlátlan energia lehetőséget adtak nekik arra, hogy végre átültessék a gyakorlatba elméleti kutatásaikat. El akartak menekülni a fertőzött világból.

A kiselőadóba ment, felkapcsolta a biztosítékokat. Odabenn zümmögve, nyögve életre kelt a gép, és ő megborzongott a hangra. Rendszerelméletet tanult és közgazdaságtant, így igazából nem értette, hogy működik. Azok pedig, akik összerakták, már mind halottak. Vagy eltűntek, mint Anna.

– Mintha zörögne benne valami – jegyezte meg mögötte a gondnok. A macska ott volt az ölében, bizalmatlanul lesett a gép felé.

– Nincs mozgó alkatrésze – válaszolt, és az irányítópulthoz sietett. Még mindig a legutóbbi koordináták voltak élesítve – egy csendes–óceáni kis szigetvilág adatai. A gondnok lassan közelebb sétált az emelvényhez, melyen légmentesen zárható üvegkabin állt. Megkocogtatta felületét.

– Nem tudom elhinni, hogy működik. Úgy értem, láttam Annát eltűnni…

Ő fáradtan felsóhajtott, majd elindított egy kontrollprogramot. A gép frissítette a bolygó mozgására vonatkozó adatokat.

– Ez lett volna a diplomamunkája – jegyezte meg (memo: a jegyzeteket biztonságos helyre vinni, ki tudja…) – A teleportálás.

– Maga nem ért hozzá – szögezte le a gondnok, a macskát nyugtatgatva. Kézfején karmolásnyomok vöröslöttek.

– Nem. De tudom irányítani. És amíg működik a generátor a pincében, a gép működni fog. Csak azt nem tudjuk, hogyan. – Végigsimított a kapcsolókon, melyet Ádám épített (memo: miért nem szeretett bele Ádámba Anna soha, noha csoporttársak volt?), majd lassan a gondnok mellé sétált: – Persze magát az elméletet ismerem. El tudom mondani, mert ebben vagyok a legjobb. Megértem és összekapcsolom az emberek tudását. – Kis szünetet tartott, mert hirtelen világosan látta, hogy milyen sikeres ember vált volna belőle, ha nem omlik össze a civilizáció. – Azok ott – a mennyezetre szerelt négy csőre mutatott – rubídiumsugarat lőnek az üvegkamrába. – Most oldalt, a fal felé fordította a férfit és a macskát. – A falon lévő műszerből érkező kontrollsugár hordozza az információt. – A gép aljából egy vastag kábelköteg kígyózott a tető felé. – A sugár elbontja az anyagot, és információként az optikai kábelen át felküldi a tetőre, ahol egy antenna… – ellépett, bekapcsolta a kis asztalkán álló monitort. Megjelent rajta a sziget jól ismert homokos partja – …továbbítja ide.

– A szigetre – nyugtázta a gondnok. – Ahol nincsenek fertőzöttek.

– De a talaj tele van rubídiumrészecskékkel. Ezek képesek fogadni a kilőtt információt, az atomjaik elkezdenek gerjedni, így kibocsátanak egy olyan anyagsugarat, ami… – bólintott, közben a panelen felciripelt valami – …megegyezik az elküldöttel.

A gép elvégezte számításait. Egy utolsót csipogott, majd kijelzői megnyugtató, zöld fényben tündököltek.

– Kérem, rakja be a macskát – fordult a gondnok felé, aki már nem az üvegkamrát nézte, hanem Izát, aki falfehéren állt az ajtóban.

– Apa, mit akarsz Micivel?

A lány kérdésére mindkét férfi elvörösödött, majd ő indult meg a gyerek felé, aki lassan hátrálni kezdett tőle, el, ki a folyosóra.

– Meg kell próbálnunk…Anna után küldeni őt…. – magyarázta elkeseredett arccal.

Iza csak a fejét rázta, fésületlen haja belógott szeme elé: – Nem akarom, hogy berakd oda Micit. – A folyosó fala állította meg. – Anna sem ment el. Itt van.

Odalépett a lányhoz, és megragadta vállát. Kissé talán túl erősen: – Anna nincs itt – suttogta (memo: ha dühös vagyok, mindig viszket az orrom). – Elment. A szigetre.

A lány próbált kiszabadulni a szorításból: – Nem, láttam, ma reggel, és tegnapelőtt is. Feltűnik, ha egyedül vagyok. Nem szól, de itt van, az épületben. – Hallgattak, mögöttük a gondnok a torkát köszörülte. Végül a kislány, mikor észrevette, hogy szavaival milyen nagy fájdalmat okozott, lehajtotta fejét. Feltámadt odakinn a szél. Apró nyíláson süvített be valahol, öregasszonyhangot utánozva.

Letérdelt Iza elé, elengedte vállát, és összekulcsolta előtte két kezét: – Esküszöm, hogy nem lesz semmi baja a macskádnak. – A monitor felé intett: – Anna után megy a szigetre. Természetvédelmi terület, ott nincsenek rossz emberek, csak kamerák. Látod majd te is. Nem lesz semmi baja. És ha rendben megérkezik, utánamegyünk mi is.

– Nézhetem majd? – nyögte Iza biztatásért esedezve.

– Webkamerákon. Azokon keresztül figyelték a madarak költését a parti homokban. Azokon át fogjuk majd látni a macskádat, ha… – elharapta a mondat végét.

Iza diadalmasan bólintott: – Annát is látnunk kellene, igaz? De ő sem érkezett meg.

Anna. Hat hete felkelt mellőle az éjszaka közepén, beélesítette a gépet, és teleportálta magát a szigetre. Soha nem látták őt megjelenni a monitorokon. Albert fekete csontjait épp egy héttel korábban dobták ki az egyik ablakon. Anna ezután két napon át szótlanul állítgatta a paramétereket, egyedül, mert akkor már nem volt sem Ádám, sem Péter, ő pedig nem tudott segíteni. Ő csak megértette a dolgokat és elemezte – de nem tudott semmit tenni. Azt is sejtette, hogy a lány magát hibáztatja amiatt, hogy Albert elégett a rubídiumsugarakban. Ezért aztán egyedül, rettegve, de magán próbálta ki a javításokat.

– Nem tudunk másképp kijutni innen – sóhajtott, és Iza végre figyelmesen nézte, megérezve, hogy felnőttként beszél vele. Őszintén. – Az egész város, az egész ország, az egész világ megfertőződött. Odakinn vannak. Azt várják…hogy kimenjünk. Csak ez a gép segíthet. Elvisz minket egy lakatlan helyre, ahol napfény van, és hosszú tengerpart, és a kókuszdió a fejedre esik. – Kinyúlt, barackot nyomott a lány koponyájára.

Iza tétovázott, aztán elmosolyodott.

– Akkor menjen – mondta, majd leereszkedett, leült a fal mentén, majd mikor ő arrébb lépett, búcsút intett Micinek.

A sugárnyaláb sokkal fényesebb volt, mint amire emlékezett. A macska egy pillanatra felizzott, áttetszővé vált, mintha üvegből készíttette volna valami különc milliomos, majd eltűnt. Ózon és égett szőr szaga terjengett a levegőben, aztán csak porszemek kavarogtak az üvegkalitkában.

– Ez megvolna – morogta a gondnok, és kézen fogta Izát. – Le kell menned élelemért. Még korán van, talán nincsenek bent.

A kislány Mici hűlt helyét, majd őt nézte, aztán a monitorhoz sietett. A két férfi követte.

A fövenyen lusta hullámok terültek szét akadály nélkül. Egyéb mozgás nem látszott.

– Hol van? – kérdezte Iza, felnézve rá.

– Talán egy távolabbi partszakaszon érkezett meg – vigasztalta apja, és ő nem szólt ellen. A koordináták elméletileg méterre pontosan a kamera elé sugározták a macskát.

– Várni kell. Még nem ért oda – jegyezte meg közömbösen. Ez sem volt igaz (memo: csekély jelentőségű ügyekben nem tudok eredményesen lódítani).

– Akkor addig elmegyek élelemért. Addig figyeld – mondta a kislány, elfordult, majd tétován kifelé indult.

– Remélem, ezúttal tényleg sikerült – súgta a gondnok, és a lánya után ment.

Végiggondolta, mit fognak ezek ketten csinálni az elkövetkező egy órában: a liftaknához mennek, Iza a vállára köt egy védőzsákból összecsomózott tarisznyát, majd a gondnok leereszti őt a földszintre. Az összetekert kábelköteg nyikorogni és recsegni fog, ám a lány rendben leér. A szétnyílt liftajtón át kióvakodik az étterembe, az asztalok alatt, rothadt ételdarabokat – és még ki tudja mit – kerülgetve a hűtőrészlegig kúszik. Ott a kislány csak hosszas kínlódás után tudja majd elforgatni a billenőkart, utat engedve a húsz fokos hidegnek, majd besurran, és ami keze ügyébe akad, a zsákba dobja. Ha szerencséje van, végez időben, így vissza tud majd araszolni a liftig, a kötélvégig. Ha nincs, akkor a fertőzöttek egyike vagy több, csordába verődött példányuk pont arra kóborol, felfedezi a teste melegét, az emberi lényt a hidegben. Ha szerencséje van, széttépik és felfalják, ha nincs, akkor csak megsebzik vagy megharapják, hogy aztán…

Valami mozdult a monitoron. Odakapta fejét, kezével a zoomoló billentyű után nyúlt, de már erre sem volt szükség – a macska lustán és diadalmasan besétált a képbe.

A szigeten, a homokban ott volt Mici.

Tagjai remegtek, farka idegesen csapkodta a levegőt, de ő volt, minden kétséget kizáróan ugyanaz a szín és méret – tévedés kizárva. Az ég mögötte kiderült és felkéklett (memo: Anna azt mondta, érintetlen hely, mint Galapagos volt Darwin korában. És csak egy új Ádámra és Évára vár).

Izgatottan felpattant, az ablakhoz sietett, kitárta.

– Sikerült! – ordította az időközben megerősödött szélbe. – Rohadékok, sikerült! Elmegyünk innen, én és a többiek és Anna! Ti pedig…– a hideg arcába csípett, kis fintort csalt a mosoly mellé. Elgondolkodva bezárta az ablakot, és észbe kapva visszasietett a képernyőhöz.

Fél órán át bámulta az állatot, ami nem mozdult, a tengert nézte, és remegett.

Volt valami furcsa Miciben. Épp azon volt, hogy hívja a gondnokot, mondja meg ő, mi az, mikor a huzat kicsapta a rosszul bezárt ablakot.

Bosszúsan odanézett – és szeme sarkából mozgást pillantott meg. A gép mögött, a sarokban egy alak kuporgott.

Felállt, közelebb ment, hogy jobban lássa Annát, aki guggolt, és a macskát, aki a lábához dörgölőzve kéjesen nyújtózkodott. A lány felpillantott rá, de mintha átnézett volna rajta, nem őt, hanem mögötte lévő falat figyelve. Tekintete szomorú volt (memo: Anna szenvedélyes szeretkezései a depresszióra való hajlamából fakadhattak).

– Anna – motyogta ő zavartan, és még közelebb lépett, ám a kettős vibrált egyet, majd eltűntek. Olyan volt, mint amikor az elromló tévében elferdül, csíkosodik a kép – hogy aztán ne maradjon semmi belőle, csak rezgő pontocskák hada. Dühödten lépett az árnyak helyére, belekaszált a levegőbe, majd keze közé fogta zúgó, fáradt fejét: – Nem értem, nem értem – sziszegte. – Én ezt már nem értem…

Visszasietett a monitorhoz. A part ismét üres volt. A gombokra tapadt, óvatosan elkezdte visszafelé tekerni a folyamatosan mentett képet. Aztán sietve, rémülten kikapcsolt a monitort.

A jelenet, ami lepergett előtte, olyan volt, mint egy őrült börleszk. Ahogy a csapzott és mocskos Anna kezébe visszaszáll a macska feje, ahogy a lány arca felemelkedik az állat nyakáról, ahogy Mici vére beszívódik a sebbe, ahogy Anna elhátrál a képből, úgy tántorogva és remegve, mint a fertőzöttek odakinn – egyszerre volt vicces és viszolyogtató.

Percekig állt mozdulatlanul, bámulva a sötét képernyőt.

Sikoltás harsant az épület gyomrában. Nem hangosan és erősen, de szívet tépő fiatalsággal.

Kirohant a folyosóra, el a kereszteződésig, ahonnan már láthatta a kábelt őrülten felfelé húzó gondnokot.

– Jöjjön, segítsen! – vakkantotta a férfi. – Valami történt.

Odasietett, és próbálta lefogni az inas csuklókat: – Nem húzhatjuk fel, míg el nem mondja…

A férfi dermedten nézett rá, majd megrázta fejét: – Nincs időnk mondókákra (memo: a mondókát Albert találta ki. „Csiga-biga”. Ha a lány nem tudja elmondani félúton – nem húzzák fel. A fertőzöttek képtelenek artikulálni)

– De igen! – Próbálta lefogni a gondnok kezét, de pokoli erő van egy apában. Könnyedén ellökte őt, és kettőzött iramban rángatta fölfelé terhét.

Mire feltápászkodott, Iza feje már feltűnt a peremnél.

A gondnok lehajolt, egy pillanatig vizsgálta a felé derengő arcot, majd kiemelte a sötétből a lányt.

Ő óvatosan hátrált, nézte, ahogy a férfi lehámozza a gyermekről a tarisznyát, közben megfordítva a túlságosan törékeny testet, így elsőként, kíváncsi harmadikként láthatta meg a sebet.

Egy harapás volt Iza vállán, hátul.

– Azt hiszem, baj van – szólt, mire mindketten ránéztek, a lány már nem egészen, apja nagyon is emberien.

– Menjen – kérte a gondnok, és magához szorította Iza fejét. – Kérem, hagyjon minket! – Pár pillanatig hallgattak, közben a férfi a lány fejét simogatta. – Nekem csak ő maradt.

– Ez már nem Iza – szögezte le, még hátrább lépve.

– Nekem igen.

– Ez csak egy burok. – (memo: ez az. Megvan. A burok.)

Elbűvölten bámulta őket, és közben befelé figyelt.

– Nekem többet ér. – A gondnok körbemutatott. – Ennél az életnél.

Bólintott: – Minden jót.

Iza feje előrenyomult, mire a gondnok combján vörös vér borította el a nadrágot. A férfi összeszorított foggal nézte, ahogy a másik távolodik, keze végig lánya fején pihent. Simogatta.

Becsukta maga mögött a kiselőadó ajtaját. Az előbbi gondolatfelvillanás nem hagyta nyugodni, próbálta végigkövetni, ám az idős sürgetett. A gondnok és Iza hamarosan szétszaggatja a torlaszokat, feljönnek a társaik, ez az ajtó pedig nem fog kitartani.

Újraindította a koordinátákat frissítő programot (memo: A bolygó haladási sebessége és naphoz viszonyított térbeli pozíciója mellett mi van a világegyetem folyton táguló terével? Vajon ezt is kiszámolja Albert programja a teleportálási koordinátáknál?)

A kontrollmonitor fekete lyuk volt az asztalon. Ahogy megállt előtte, várva a panel csippantását, minduntalan a gondnokkal folytatott beszélgetés szavai türemkedtek elméjébe.

Körmök kaparták végig az ajtót. A folyosón lábak dobogtak, nem egy, nem kettő, legalább hat pár, súlyos felnőtteké. Ez gyorsan ment (memo: a fertőzöttek képtelenek összetett műveletek elvégzésére. Építeni nem, de rombolni tudnak.)

Az ajtóhoz sétált, szeme közben ide-oda villogott, keresett valamit. Egy partvisra esett a pillantása. Odasietett, felkapta. Feje csavaros menetben csatlakozott a nyélhez. Kihajtotta, két marékra fogva próbálgatta súlyát. Összerezdült, mikor az első férfiököl rácsapott a deszkára.

A rúd dárdaként meredt az ajtó felé kezében. Egyet vagy kettőt átdöfhet. Egy vagy két, lelkevesztett testet, üres burkot kilyukaszthat (memo: a gondnoknak adott pontos megfogalmazás a lényeg – burok. Ezek vagyunk mi is, nemcsak a fertőzöttek, hanem az élők is. Hüvely, melyet kitölt a lélek.)

A támadók nekifeszültek a deszkának, ropogtatták, recsegtették az ajtót, ami egyre jobban behajlott súlyuk alatt. Dühösek és éhesek voltak. Elképzelte, ahogy Iza ott áll mögöttük, vár, hogy megfizessen Miciért.

Egy árny tűnt fel a lábánál. A macska. Mint egy lázálomban, kimérten elsétált mellette, és beleveszett a falba.

A gép jelezte, hogy elkészült.

Megfordult, és szembe találta magát Annával.

A lány áttetsző és vibráló volt, akár egy délibáb. Intett neki, mutatta, menjen. Engedelmesen követte – és a monitornál állta meg. Anna a képernyőre bökött.

Az ajtó deszkái recsegve engedett.

Bekapcsolta a monitort.

Anna ott állt a tengerparton, véresen és dühösen. Látszott, üres, nincs benne semmi, semmi, amiért érdemes volna odamenni. Ekkor végre a férfi összerakta magában az utolsó kísérlet kudarcának eredőit. Alkalmazta azt, aminek tanult – az elmélet és a megvalósulás kapcsolatainak és e kapcsolat elemezésének isteni képességét. Rájött a hibára (memo: a test a burok, elszállítottuk a szigetre, a lelket viszont a gép nem tudta teleportálni), de már nem tudta senkinek elmondani.

Visszanézett a lány árnyára.

– Veled maradok – suttogta, és most mintha lett volna valami emberi csillogás, helyeslés a másik szemében (memo: Anna kísértete örökre az egyetemen ragadt. Laza energiaháló, felfoghatatlan entitás. Megfosztva testétől, melyet a gép elküldött egy csendes-óceáni szigetre. A test önmagába pedig állattá lett – olyanokká, mint…)

Az ajtó hasadékán átnyomakodott az első, aztán a második. Soha nem látta még őket, ismeretlen, csapzott, sebekkel borított férfiak.

A panelhez rohant, elindította a startprogramot. Odafenn felnyögtek a sugárcsövek. Nyolc másodpercnyi ideje maradt.

Az elsőt átdöfte a rúddal, majd hátralökte. A második megbotlott társa testében, és mikor fel akart tápászkodni, fejberúgta. Aztán hátrált, felmászott az emelvényre a kabinhoz. Belépett az áttetsző téglalapba.

Ahogy megfordult, a gondnokot pillantotta meg az ajtóban.

Nadrágja, öle csupa vér volt, kezei a levegőt markolászták. Idegen tekintettel vizslatta őt, majd megindult.

Három másodperc. Az üvegkabin szigetelt ajtaja surrogva rázáródott.

Feje fölött fény készülődött.

A gondnok az emelvény aljához ért, fürgén felpattant rá. Az öklét emelte, hogy összezúzza az álmokat, mikor megdermedt. Balra tőle, lent, feltűnt Anna kísértete.

Ennyi elég volt.

A fény lecsapott a kabinban lévőre, és magával ragadta őt.

A szétvert gépterem padlóján tért magához. Halk zúgás és puha érintés ölelte körül. Úgy állt fel, mint egy búvár ezer méteres mélységben.

A monitor maradt csak épen, és bár fenn a lámpák vibráltak (memo: a szétszaggatott vezetékeket már nem fogja senki kijavítani), a kép egyenletesen fénylett rajta.

Ketten ültek a tengerparton, háttal a kameránk.

Fel akart sírni, oda akart nyúlni, hogy ne lássa, hogy kikapcsolja, de ujjai belecsúsztak a fekete műanyagba.

Mögötte felderengett örök társa, Anna.