Tóth Ákos

A Dóm

Belemeredtem a sötétségbe és kitapogattam az én drága egyetlenem alakját. Karcsú csípőjére helyeztem a kezem, magamhoz szorítottam, és élveztem, ahogy meleg lehelete súrolja a vállamat, selymes, fekete haja pedig az arcomat simogatja.

 

Aznap reggel a szokásosnál jóval nyűgösebben ébredtem. Fájtak az izmaim, és kicsit a fejem is hasogatott – mintha egy ütem azt diktálná, hogy feküdjek vissza és próbáljak még aludni, amíg csak tudok. De én makacsabb vagyok annál, mintsem hogy egy mezei fejfájás elvegye a kedvem az élettől. Felpattantam az ágyról és komótos, megfontolt mozdulatokkal felöltöztem. Ugyan úgy, ahogyan két és fél éve minden reggel, vaksötétben, kizárólag tapintásra, megérzésekre, emlékekre és más, rejtett érzékekre hagyatkozva. Miután ezzel végeztem, visszatérdeltem az ágyra, és a kedvesem fölé hajoltam.

– Várnak rám a kintiek! – súgtam a fülébe. – Ne haragudj, el kell mennem!

Láttam a sűrű feketeségben, hogy kinyitja smaragdzöld szemeit.

– Siess! – válaszolta egyszerűen.

Csókot nyomtam a homlokára, aztán felegyenesedtem és elindultam kifelé a szobából.

Az ajtó magától nyílt ki és záródott be. Odakint a folyosón szintén sötét volt, kellemes, megnyugtató feketeség. Itt éreztem magam biztonságban. Senki sem látott, én sem láttam senkit, de éreztem mindent, ami körülöttem történik. A padló középen puha volt, a falak mellett kemény, így fel sem merült a veszélye, hogy nekimeneteljek a falnak. Különben is a véremben volt már, mikor merre kell fordulnom és mennyit kell mennem előre… Régen véget értek már azok az idők, amikor ilyen balesetek értek.

Óvatosan eljutottam a Fogadóteremig. Ez volt az a hely, ahol a kintről jövő idegeneket fogadtuk. Az utóbbi két és fél évben sokszor jártam itt, mivel én voltam a Dóm egyik legfiatalabb lakója. Ha kintről vendég jött, én tudtam a legközvetlenebb lenni vele, és általában a kintiek is inkább bennem bíztak meg jobban.

A Fogadóterem előtt felvettem a cipőmet, amit eddig a kezemben hoztam magammal. Idebent mezítláb jártak-keltek az emberek, odakint viszont sértő volt egymás előtt akár még zokni nélkül is megjelenni. Felvettem hát az aprócska papucsot, majd behunytam a szemem. Régen jártam már itt utoljára – talán öt hónapja. Semmi kedvem nem volt fokozni a fejfájást, ezért elővettem az amúgy teljesen haszontalan napszemüvegemet, és megnyomtam az ajtónyitó mechanizmust.

Az ajtó félrecsúszott, engem pedig körbevett az idegen és bántó fény. Eleinte túl világos volt és vakító, de tudtam, hogy odabent valójában félhomály van. Furcsa lehetett mindez, hisz a Fogadóteremben lévők számára én az idegen és üres sötétségből jövök – számomra viszont ők érkeznek valamiféle barátságtalan, cseppet sem nekem való helyről.

Beléptem a szobába, aztán a napszemüveg mögött kinyitottam a szemem. Már jobb volt, bár még mindig úgy éreztem magam, mintha a napkorongot bámulnám.

Ketten álltak előttem, tetőtől talpig öltönyben, nyakkendőben és alkalmi cipőben. Velük szemben én egyszerű, laza, fehér színű és tógaszerű ruhában álltam, csapzott hajjal, napszemüvegben, hófehér bőrrel. Ők természetellenesek voltak, én meg beteges…

– Mister Davey? – kérdezte az egyik férfi.

Hangosan beszéltek, legalábbis nekem hangosnak tűntek. A Dómban nem voltak háttérzörejek, semmi sem tompította az emberi szót, odakint viszont folyt a nagybetűs élet.

– Hívjanak annak – feleltem egyszerűen, majd kihúztam a szoba közepén lévő széket. – Talán üljünk le!

Nem kellett kétszer mondanom. Helyet foglaltunk, kezeinket tisztelettudóan az asztallapra fektettük. Kezdett egyre elviselhetőbb lenni a fény, és most már a vendégek is egyre karakteresebbek lettek. Nem voltak szimpatikusak.

– Mister Davey, New York város rendőrségétől jöttünk! – mondta az egyik férfi, aztán az asztalra tolt egy jelvényt.

Felesleges gesztus volt, mivel úgysem tudtam volna elolvasni.

– És miben lehetek a segítségükre? – kérdeztem, számukra kicsit halkan, számomra kicsit túlzottan tisztelettudóan.

– Úgy tudjuk, hogy ön a Dóm egyik legfrissebb lakója. 2087-ben költözött be, és azóta is rendszeresen tartja a kapcsolatot a külvilággal… más ilyen lakóról nem nagyon tudunk.

Bólintottam.

– A kapcsolattartás túlzás. Ha látogatók érkeztek hozzánk, én mindig szívesen álltam a szolgálatukra. Rengeteg zarándok jön hozzánk, aki szeretné kivonni magát a kinti életből. Nekik mindig én szoktam megmutatni a Dómot.

Az egyik férfi bólintott, a másik, a csendes nem reagált semmit.

– Mi most egy bűnügy miatt vagyunk itt – folytatta a beszédesebb. – Régi ügyről van szó, nem nagyon van már aktualitása, de a régi mappák rendszerezésekor újra előkerült a minap. Úgy gondoltuk, hogy megkérdezzük önt is az ügyben…

– Miért, talán közöm van hozzá?

– Nem, dehogy! – mosolyodott el a férfi. – De a Dómnak talán igen.

Vállat vontam.

– És, mi lenne ez az ügy?

Sandán a néma alakra pillantottam. Óvatosnak kellett lennem, mert bár napszemüveg volt rajtam, a szemem zölden foszforeszkált, mint idebent mindenkinek…

– Egy gyilkossági ügyről van szó, ami 2086 decemberében történt, pontosabban akkor született róla az akta. Egy alvilági elszámolásról volt szó, egyik maffiózó megölt egy másikat a kínai negyedben…

– Mindennapi dolog – szakítottam félbe. – Emlékszem még az ilyen leszámolásokra. Ezek is közrejátszottak abban, hogy végül idejöttem.

– Valóban? – szaladt fel a beszédes ügynök szemöldöke.

– Ühüm. A kínai negyed közelében laktam, és akkoriban minden napra jutott egy fegyveres konfliktus. Betörés, rablás, gyilkosság. Meguntam.

Bólintott, aztán folytatta.

– Ha már eltértünk a témától, az élettársával is akkor ismerkedett meg, nem igaz?

– De, igaz. Az ő hatására költöztem be a Dómba.

Bólintott.

– Szóval akkor a lényeg… Az egyik akkori gyilkosság meglehetősen csúnya véget ért, révén voltak civil halottak is a merényletben. Wan-Pan-Lee volt az áldozat, a maffia egyik főnöke. Meg is halt, por sem maradt belőle, viszont vele együtt egy étterem is a levegőbe repült. A tettes pedig eltűnt, ellenben a géntérképét sikerült felvennie egy biztonsági kamerának.

Most én bólintottam.

– És?

– És már a merénylet másnapján fokozott ellenőrzést vezettek be New York összes határátkelőhelyén, de a tettes nem tudtuk nyakon csípni. Akkor lemondtunk az ügyről, most viszont felmerült egy új lehetőség, amivel akkoriban nem számoltunk.

Mielőtt befejezhette volna, közbeszóltam.

– Arra gondolnak, hogy a tettes itt keresett menedéket?

– Talán igen. Egy jó hónapig kellett magát meghúznia, amíg az ügy csillapodott. Maga mondta, hogy sok vendéget szokott körbevezetni, embereket, akik nem biztosak benne, hogy maradni akarnak. Az érdekelne minket, hogy találkozott-e gyanús elemekkel azokban a napokban.

Megdörgöltem az államat. A kérdés logikátlan volt, amit igyekeztem megmagyarázni nekik.

– Mivel akkoriban én is új voltam itt, nem igazán vezetgettem senkit… inkább engem kellett vezetni. Abban biztos vagyok, hogy kevesen voltunk. Nem sokan költöznek be a Dómba, én is nagyjából csak hat-hét emberre emlékszem.

– És közülük senki sem volt… gyanús? – kérdezte az öltönyös kíváncsian.

Megerőltettem az agyam, de kénytelen voltam vállat vonni.

– Sajnálom, de fogalmam sincs. Az elmúlt két évről bármit el tudok mondani… rengeteg emberrel volt dolgom, és mindegyikükre emlékszem. De az első napok, nos, az egy kicsit még sokkos volt a számomra. Ha ide bújt el a merénylő, könnyen lehet, sőt, biztos, hogy találkoztam vele, de nem emlékszem rájuk.

Az ügynökök szomorúan vállat vontak, most már párban, majd az eddig hallgatag alak szólalt meg.

– Megtenné nekünk, hogy készít egy listát azokról, akik önnel egy időben, vagy kicsivel ön után érkeztek ide? Tudjuk, hogy a Dómban nincs ilyen nyilvántartás, de… talán mégis tudna tenni valamit!

Készségesen bólintottam.

– Természetesen, meg fogom próbálni! Nem szívesen adok ki senkit, de ha bűnügyről van szó, nyilván el kell tekintenünk a szokásoktól! – magyaráztam. – Ha cserébe megtennék, hogy kicsit hatékonyabban lépnek fel a Dómlakók elleni támadások elkövetői ellen…

Nem fejeztem be a mondatot. A kívánt hatást már elértem, az ügynökök fejet hajtottak, és hirtelen a pokol mélyére kívántak. Végre levetkőzték az álcázott tiszteletet. Ők is csak átlagos városi emberek voltak, akik lenézték a Dómlakókat, amiért azok kivonultak az életből – ha úgy tetszik, kivonták magukat a földi kínokból, cserébe a látásukért.

– Keresni fogom önöket! – nyögtem, majd felálltam a székből.

Az ügynökök is megismételték a mozdulatot, majd szó és kézfogás nélkül elvonultunk – ők a fénybe, én a sötétbe.

 

Azon az éjjelen csend honolt a városban, csak éppen akkora volt a zaj, mint éjfélkor általában. A fejem felett zúgtak a légvonatok, az ócska taxik a járdára csapták a vizet, a felszín alatt közlekedő metrók zúgása pedig halk duruzsolásnak tűnt csak. A neonfények is sziporkáztak aznap este, mintha nem lenne kedvük működni, pedig muszáj volt…

Csapzottnak éreztem magam. A szakadó esőben bőrig áztam, az ingem úgy tapadt rám, mintha valamiféle második bőr lenne, a cipőm pedig szétfoszlott, révén olcsó utánzat volt, amit nem is olyan régen az egyik kínai üzletben szereztem be.

Az egyik sarkon rendőrök álltak – őket mindenképpen el akartam kerülni. Jobb híján inkább kifizettem a belépőt egy klubba, hogy aztán a hátsó ajtón át meglóghassak a fürkésző tekintetek elől. A klub amúgy tetszett, szívesen maradtam volna még ott, ha engedik a körülmények. Csupa tarajos, festett hajú lányka rázta magát a vibráló techno zenére, míg a srácaik az asztaloknál ülve figyelték őket. Egy rövid időre leálltam beszélgetni egy élénkvörössel, de hamar a sorsára kellett hagynom.

A hátsó bejáraton kilopózva aztán erőt vett rajtam az éhség. Csendet, nyugodalmat és szárazságot akartam, na meg egy szelet pirítóst, vagy rántottát. Átvágtam az úton, és majdnem elcsapattam magam egy taxival. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy nem légüzemű, hanem régi típusú hibrid volt, így időben meghallottam a zúgását.

Az út túloldalán hívogatóan fénylett a neonfelirat: „Friss étel éjjel-nappal”. Beletúrtam a zsebembe, és kiszámoltam három dollárt. Ennyi volt nálam, ebből már lehet vacsorázni egyet.

Beléptem az étteremnek csúfolt gyorsbüfébe és a pulthoz siettem. Szerencsére nem automaták szolgáltak ki, hanem rendes pincérnők – görkorcsolyán rohangáltak az asztalok között, kékre festett hajuk pedig arról árulkodott, hogy a hivatásuk csak amolyan mellékes az egyetemi tanulmányok mellé.

– Mit adhatok? – ásított rám az egyikük.

Leültem a magasított székre, és megdörgöltem az orromat.

– Valami meleget és frisset! – feleltem.

– Kettőt és könnyebbet! – vágott vissza hanyagul a pincérnőcske. – Nézz az órára, ember!

Felnéztem az órára, és rájöttem, hogy ilyenkor, éjfél körül az is csoda, ha egyáltalán kapok valamilyen ételt.

– Akkor legyen simán valami harapnivaló, három dollár értékben! – nyögtem neki egyszerűen, majd az asztalra löktem a pénzérméket. – Dohányzó hely?

– A sarokban, de vigyázz… ott ül egy boszorkány!

Vállat vontam.

– Nem baj.

Leugrottam a székről, és elindultam a pincérnő által mutatott sarok felé. Feltett szándékom volt elszívni az utolsó cigarettámat, amit még remélhetőleg nem áztatott el a szakadó eső.

A boszorkány tényleg ott ült, egy asztallal arrébb. Nekem soha semmi bajom nem volt a Dómlakókkal, sőt, néha még örültem is a jelenlétüknek.

Furcsa dolog ez. Az ember New York-ban egy elárvult porszem, egy senki. Nem figyel rád a világon senki, leszámítva a térfigyelő kamerákat és a sarkokon álló zsarukat. Ha metróra szállsz, sosem kerülsz szemkontaktusba senkivel, hacsak nincs a környéken egy Dómlakó boszorkány. Őket mindenki utálja, ezért rendszerint fél méteres körben semmi sincs körülöttük. Viszont ha egyszer rájuk nézel, nagy rá az esély, hogy a napszemüveg alatt ők is rád pillantanak. Nekik kell a szemkontaktus. Odabent a Dómban nem, idekint viszont, ahol nem érhetnek hozzá senkinek, ez az egyetlen kapcsolódási pontjuk a másik emberhez. Ezért szerettem őket. Ha volt elég merszed, velük nézhettél farkasszemet… és így sokkal izgalmasabb volt az utazás.

Most viszont nem foglalkoztam a nővel, pedig tetszett. Sötét haj, törékeny termet – pont, mint a többi Dómlakó. A napszemüvege alól mintha kivillant volna a zöld szempárja. Ez is nagyon érdekes jellemvonás náluk. Ahelyett, hogy a szemük elhalt volna a sötétségben, megerősödött, hogy a halovány fényben is úgy láthassák egymást, mintha természetes napfényben fürdőznének.

– Két dollár negyvenért egy hot dog – nyögte a pincérnő, miközben az asztalomra pakolta a tányért. – Hatvan centet felszámoltam borravalónak!

A büszke jelentésre nem reagáltam semmit, csak beleharaptam a jókora kiflibe. Éppen eléggé korgott a gyomrom ahhoz, hogy még az ilyen mirelit vacakot is megegyem.

Három perc alatt elkészültem, aztán rögvest rágyújtottam. Kezdtem már megnyugodni, pedig Istenemre mondom, a mai nap egyáltalán nem volt mindennapi. Persze, mindig lehet rosszabb, de a mainál soha rosszabbat!

Elálmosodtam, de jól éreztem magam. Meleg volt idebent, és a társaság is kiválónak tűnt – csak három pincérnő, meg a boszorkány, néhány méterre tőlem. Nem volt kedvem elmenni.

De az idilli dolgok mindig elromlanak, és amikor váratlanul belépett az ajtón három punk, nekem egyből elment a kedvem a maradástól. Rózsaszínhajú szemétládák, akiknek egyszerre több csajuk is van, akiket persze amikor csak lehet, ütnek, ha pedig éppen ráérnek, akkor randalíroznak, vagy boltokat fosztanak ki. Rühelltem a fajtájukat, és életem során jó pár orrot betörtem már az övéik közül.

– Szia, kicsim! – nyögte az egyik tarajos alak, majd csókot nyomott az egyik pincérnő ajkára. Cserébe a nőci megharapta a fazon fülét.

Elnyomtam a cigit és felkaptam a kabátomat. Ennyit a nyugodt éjszakáról. Ekkor azonban hátrafordultam, és éppen sikerült megpillantanom a boszorkány szemeit. A napszemüveg valahogy nem tudta teljesen kitakarni előlem a tekintetét, így láttam, hogy hol engem, hol az utcáról bejövő punkokat méregeti. Meg sem fontoltam a dolgokat, egyből cselekedtem. Odaléptem az asztalához, és az arca mellé hajoltam.

– Szedd össze a holmid, és gyere! – súgtam neki.

Sikerült megzavarnom – bizonyosan nem szokott hozzá, hogy ilyen közvetlenül beszéljen vele egy városi. Ellenben megértette, amit mondtam, mert rögtön elkezdett felöltözni. Megvártam, bár feltehetően teljesen hülyének kellett lenni ahhoz, hogy elhiggyék, hogy együtt vagyunk. Ám ekkor már kár volt ezen gondolkodni, mert a kellemetlen társaság a hátam mögött dohogott.

– Hát te, szerencsétlenség? – szólt hozzám az egyik.

Meg sem fordultam.

– Húzz innen, míg nem szabom át a pofád! – hörögtem, halálos nyugalommal. Nem mintha kerestem volna a bajt, de ezekkel máshogy nem lehetett beszélni.

– Mit pofázol?

Éreztem, hogy egy kicsit hátrébb lépett. Bizonyosan akkor vette elő a kését, amit eddig a zsebében tartott – rosszabb esetben viszont az acélhurkát kotorta elő a kabátja alól.

A boszorkány ekkor már felállt és szembeállt velem. Tanácstalan volt… szegény Dómlakók sosem keresik a bajt, de idekint mindig megtalálja őket.

A konfliktus már elkerülhetetlen volt, ezért jobb híján feltoltam a napszemüvegemet, és vettem egy mély levegőt. Ha harc, hát legyen harc…

 

Az öltönyös alakok már régen elhagyták a Dómot, amikor végre visszatértem a szállásomra. Letelepedtem az ágy szélére, majd Dolo, az én drágaságom, akiért két és fél évvel ezelőtt három punkot döngöltem bele egy bár padlójába, hátulról átkarolta a vállam.

– Mit beszéltél velük? – kérdezte visszafogott hangon.

A hangja bársonyos volt és simogató. Nem akartam felelni, inkább hallgattam volna még egy kicsit.

– Kerestek valakit, de nem tudtam nekik segíteni – válaszoltam egyszerűen. – Nem volt fontos…

– Azért elég sokáig voltál.

– Tudom, ne haragudj!

Megfordultam és megcsókoltam a nyakát. A bőre selymes volt és édeskés, az ajka akár a méz. A sötétben láttam, ahogy a szeme végigmér – hiába, az a zöld fény nem ok nélkül maradt meg a tekintetünkben.

– Emlékszel még arra a napra, amikor először találkoztunk? – kérdeztem tőle halkan.

Éreztem, ahogy a szája mosolyra húzódik.

– Hát el lehet azt felejteni?

– Nem, nem lehet. Emlékezetes nap volt, annyi már szent – feleltem, majd megcsókoltam.

 

– A rohadt életbe, Savage, dögöljön meg! – üvöltöttem, majd fájdalmasan az államhoz kaptam. Kiakadt a csontom. Mindig ez volt ébredés után… elfelejtettem, mennyire gyűrött még ilyenkor az emberi test.

Én bőrig ázva álltam egy teremben, míg a velem szemben lévő alak törökülésben ült egy kínai étkezőasztalka mögött. A terem sarkaiban füstölők égtek, mögöttem pedig gésák lejtettek táncot – igazi gésák lehettek, mert a hajuk nem volt befestve.

– Miért kíván tőlem ilyesmit? – kérdezte a szemüveges alak, miközben önfeledten mosolygott. – Nem ártottam magának semmit!

– Csak gyilkost csinált belőlem! – fakadtam ki kínosan.

Savage, ez a minden hájjal megkent maffiózó csak csóválta a fejét, mint valami mindent tudó és ismerő bölcs.

– Nem csináltam magából gyilkost. Maga csinált magából gyilkost…

– A francokat!

– Maga ölt – vonta meg a vállát.

– De maga volt én!

– De maga adta el a testét nekem! – megtörölte a szája szélét. Végtelenül sznob ember volt. – Tisztességes üzletet kötöttünk. Én fizettem magának, amiért ön három óra hosszára a rendelkezésemre bocsátotta a testét. Hol van itt a probléma? Lehet, hogy nem maga nyomta meg a gombot, de engedte, hogy a maga helyében én nyomjam meg.

Fel tudtam volna robbanni. Tudtam én jól, hogy ideje lesz felhagyni az üzlettel. Nem csinálhattam életem végéig a test-bérbeadást, és Istenemre mondom, ez lett volna az utolsó ilyen buli. De ha tudom, hogy mit akar ez a szemétláda, nem megyek bele!

– Adja a bérem, és hagyjon békén! – dörögtem indulatosan.

– Utaltuk a pénzt, megtalálja a számláján.

– De nekem most kell a pénz! Készpénz kell, az ég áldja meg!

Ezzel benyúlt a zsebébe, és hanyagul elém pöckölt három dollárt. A mocskos szemétládája ennyivel elintézett…

– Siessen haza, odakint zuhog az eső! – morogta Savage, majd ivott egy korty teát.

A nyomorult benne hagyott a bajban.

 

Dolo már aludt, én viszont még mindig nyitott szemmel merengtem a múlton. Egészen a mai napig hittem, hogy odakint már senki sem emlékszik arra az estére. Aznap meghalt egy maffiózó, vele együtt még néhány civil. A gyilkos örökre eltűnt. Éjszaka valami balhéban összevertek három punkot… ez már másnap sem érdekelt senkit. Igazából a nyomozók mai látogatása egy kicsit megrettentett, de nem féltem attól, hogy bármi baj történhet. Savagenek nem érdeke, hogy elkapjanak, hisz ha vallok, mindenképpen ellenőrizni fogják a vallomásomat, mivel nekem még semmi sincs a rovásomon – hacsak az nem, hogy Dómlakó lettem. És itt volt a legfájdalmasabb momentum, ami nem hagyott aludni ezen az estén.

– Dolo! Ébren vagy! – súgtam a kedvesem fülébe.

– Végig ébren voltam – felelte. – Vártam, hogy megszólíts végre.

Mosolyogva közelebb húzódtam hozzá.

– El kell valamit mondanom neked – kezdtem nehézkesen. – Ma, azok az emberek odakintről, értem jöttek.

– Téged kerestek?

– Engem. Ezt ők nem tudták, de engem kerestek – bonyolult volt ez, de Dolo éleslátású és bölcs nő volt. Megértette, miről beszélek, konkrétumok nélkül is. – Kedvesem, egy dolog szeretnék elmondani, amit mindenképpen tudnod kell!

Hallgatott, de kíváncsian, nem pedig elutasítóan.

– Amikor úgy döntöttem, hogy veled fogok maradni idebent… nos, akkoriban nekem volt baj a fülem mögött, nem is kevés. Hogy ez kiderül-e valaha, azt nem tudom, de szeretném, ha egyvalami megjegyeznél, örökre! Nem azért jöttem ide, mert menekültem, hanem mert veled akartam lenni! Ez volt a legfontosabb. Ugye ezt tudod?

Ujjait a nyakamra fonta, és megcsókolta a homlokomat. Tudta ő ezt, nagyon is tudta. Vakon a vakok világában sokszor bölcsebb és okosabb volt, mint odakint bárki… és még engem is jobban ismert, mint én saját magamat.