Tóth Ákos: Vergődés a hálóban

Tóth Ákos

 

Vergődés a hálóban

Unottan ültem le a kanapéra, majd a fejem alá csúsztattam azt a mintás kis párnát, amin mindig álomra szoktam hajtani a fejem, hacsak nem történik valami különleges dolog. De mivel már elmúlt fél tíz, és odakint is csend volt, gondoltam, ma már semmi sem fog felverni, esetleg csak holnap, korán reggel.

Behunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, és már álomba is merültem volna, ha nem történik valami, amire egyáltalán nem számítottam…

Fény gyulladt a szobában, a kanapé előtt álló asztalon pedig egy nő jelent meg. Nem túl szép, nem is csúnya, egy teljesen mindennapi nő. Fehér topot és nadrágot viselt, a hasa kilátszott. Volt a kezében egy tubus krém, amiből egy keveset a kezébe csepegtetett, majd bekente vele a hasát.

Mindeközben szólt valami kellemes és bágyatag zene, ami csak akkor hallgatott el, amikor a nő közelebb hajolt hozzám.

– Ugye érezted már, hogy bizonyos nehéz napokon semmihez sincs kedved és erőd! – szólított meg halkan.

Felemeltem a fejem, aztán fájdalmasan felsóhajtottam.

– Tűnj el innen, téves! – ásítottam egy nagyot.

– Ez a krém segít! Gyógyszer helyett a bőrön át hat, és gyorsan és hatékonyan végez a görcsökkel. Nincs több fájdalom, csak az örömteli, munkával és szórakozással töltött idő, amiről semmi sem vonja el a figyelmedet!

– Húzz a francba!

– Ha most vásárolsz, a második tubust ajándékba kapod!

– Mondom, tűnés!

Indulatosan a nő felé indítottam a kezem, és sikerült is volna bepancsolnom neki egyet, ha a hologram hirtelen nem tűnik el a levegőben. Csend és sötétség telepedett a szobára… mint mindig, ha véget ért a reklám.

Mérgesen a párnába vertem a fejem, aztán felkeltem a kanapéról. Belebújtam a papucsomba, és felkaptam az asztalon heverő kommunikátort. Valamiért nem akart passzolni a fülemre, kicserélni pedig lusta voltam… Bezzeg más képes ezzel a hülyeséggel a fején aludni, tiszta agyrém.

– Központ! – szóltam bele az apró mikrofonba. – Kapcsolja a reklámközpontot!

Halk sípolás, aztán egy unott, már majdnem gépiesített hang szólt bele a telefonba.

– Reklám-ügyfélszolgálat, miben segíthetek?

– Kaptam egy reklámot! – nyögte álmosan.

– Ez már csak így szokott lenni…

– De este tíz után! – morogtam bele a készülékbe.

Csend. Az a szerencsétlen a vonal túloldalán biztosan most nézi meg, mennyi az idő, és egyáltalán hányadikát írunk.

– Személyre szabott reklám volt? – kérdezte unottan.

– Férfi vagyok, és nem menstruálok, tehát azt hiszem, nem – feleltem.

Újra csend uralkodott el az éterben.

– Minden bizonnyal dekóderhiba. Elnézést kérünk a félreértésért. Ha nálunk van a hiba, rögtön rendbe tesszük, de ha az ön készülékében találunk meghibásodást, úgy holnap reggel meglátogatjuk önt!

– Köszönöm – feleltem egyszerűen.

– Ha megint megjelenne egy hologram, azt kérjük, jelezze! – tette hozzá az ügyfélszolgálatos. – További szép estét kívánunk önnek!

– Én is neked.

Ezzel le is tettem. Nem volt sem erőm, sem kedvem jópofizni egy ilyennel. Megvolt róluk a véleményem, amiből nem nagyon engedtem. Tudtam én, hogy a világ legrosszabb munkája az övék, az egyik utolsó, amit még nem vettek át a gépek, viszont cserébe náluk blokkolva vannak a reklámok. Azért az nem kis dolog.

Leültem a kanapéra, de aludni már nem tudtam. Volt az asztalon egy fényújság, ezért csettintettem egyet, hogy felkapcsolódjon a világítás. Amint fény öntötte el a helyiséget, magam elé kaptam a vékony monitort és lapozgatni kezdtem.

 

Tüntetés a reklámok ellen a Bell Corporation központjában. Ötezer dolgozó gyűlt össze, hogy tiltakozzanak a jövőre tervezett negyven százalékos reklámemelés ellen. Érvelésük szerint az átlagembernek túl sok volna naponta hetvennél több hologram-reklám megtekintése.

 

– Tüntessetek csak, úgyis ti lesztek az elsők, akik megkapják az emelést! – legyintettem az egészre, aztán hátradőltem a kanapén.

Szerencsétlen irodai dolgozók… nekik mondjuk tényleg kínos lehet munka közben szembesülnie egy személyre szabott reklámmal. Mióta a prostitúció is legálisan reklámozható, számos konfliktus robbant már ki ebből. Az egyik régi iskolatársamtól is elvált a felesége, mert egy romantikus vacsora közben megjelent neki az egyik vöröslámpás ház reklámja… kínos, nagyon kínos!

Ásítottam egyet, aztán felálltam a kanapéból, és odasétáltam az egyik ablakhoz. Félrehúztam a függönyt, és kinéztem a hideg télbe.

Azt hiszem, buta dolog volt azt hinni, hogy megszabadulhatok majd az emberektől, meg a mindennapi dolgoktól úgy, ha kiköltözök az erdőbe, egy apró faházba, ami távol van a civilizációtól és mindentől. Négy éve jó ötletnek tűnt… most már rájöttem, csak vergődés volt. A gigantikus hálóból nem lehet kijutni. Ma már mindenki hozzá van láncolva a világhálóhoz, a szó legszorosabb értelmében.

Felemeltem a kezem, és megdörzsöltem a csuklómat. Valahol a csontom körül, két ütőér között ott van az az aprócska mikrochip, ami pokollá teszi az olyan emberek életét, akik hozzám hasonlóan szeretnék kivonni magukat a rohanó információs világból. Ez tehet mindenről… a reklámokról, arról, hogy sosem lehetek elérhetetlen, mindenről. Ez köt engem a világhálóhoz, ahhoz a gigantikus rendszerhez, ami a nevéhez híven mindent betakar a bolygón.

– A francba az egésszel! – nyögtem fájdalmasan, majd leengedtem a kezem.

Kár is törni magam az egészen. Nincs sok értelme mérgelődni valami miatt, amin nem változtathatunk. Ötven év alatt felnőtt az a generáció, amelyik születése után rögvest megkapta a chipet a testébe… ez az evolúció új lépcsőfoka, az evolúciót pedig nem szokás megkérdőjelezni.

Visszaültem a kanapéra. Gyógyszert kellett volna bevennem, de talán nem is akartam aludni. A testem kívánta már a pihenést, de az agyam nem. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, túlságosan is sok ahhoz, hogy aludjak.

A web tévét mindig is utáltam, ezért most sem kapcsoltam be. Idióta dolog mindig azt nézni, amit a testünkben lévő chip éppen a leghasznosabbnak gondol… természetesen mindig a reklámokat.

Talán mégis aludni kéne…

Ledőltem egy kicsit, de nem tartott sokáig a nyugalmam. Kopogtatást hallottam, ami szinte rögtön dörömböléssé változott át. Felugrottam a helyemről és az ajtóhoz léptem.

– Ki az? – szóltam ki, miközben megragadtam az ajtó mellett lévő baltát.

– Engedjen be! – hallatszott kintről egy tompa hang.

– Miért? – kérdezte vissza bizalmatlanul.

– Kérem! Engedjen be! – felelte az idegen.

Látogatóm érkezett… ilyen is ritkán fordul elő. Mikor legutóbb itt járt valaki, ki akart rabolni, de az egyik ujja bánta a kalandot. Velem nem lehet csak úgy szórakozni.

Fejmagasságba emeltem a baltát, aztán óvatosan lenyomtam a kilincset. Jöjjön csak be az idegen, aztán meglátjuk, akarom-e egyáltalán fogadni…

Amint az ajtó kinyílt, egy alacsony, vékony, fekete hajú lány zuhant be a szobába – szó szerint. Elterült a padlón, aztán hirtelen a fal mellé húzódott.

– Csukja be az ajtót! – kiáltott felém.

Én pedig megtettem. Berúgtam a nehéz falapot, majd leguggoltam a falnak támaszkodó lányhoz.

Fehér bőrű, igazán bájos teremtés volt. Sötét haja valamivel a válla alá ért, olajzöld szemei pedig csak úgy csillogtak a rémülettől és a felfokozott izgalmi állapottól. Egy fekete kabát volt rajta, aminek az ujját vérfoltok borították. Mivel bal kezével vadul szorította a jobb csuklóját, feltételeztem, hogy ott sérült meg.

– Maga vérzik! – szólaltam meg meglepetten. – Mi történt odakint?

Odaléptem az ablakhoz, de odakint nem láttam semmit és senkit.

– Kérem! Segítsen! – szólt felém rémülten a nő.

Újra lehajoltam, aztán megpróbáltam szétfeszíteni a kezeit.

– Hadd nézzem meg a sebét! – szóltam rá.

– Nem… azt ne! – tiltakozott. – Tud adni egy kis kötszert?

– Tudok, de szeretném tudni, mire kell! – mordultam rá, majd megragadtam a kezeit, és szétrántottam őket.

Tényleg a jobb csuklója vérzett. Mély és gennyes seb volt, aminek az alján ott fehérlett a csontja… és hirtelen rájöttem, miért is volt az előbb olyan titkos ez a seb.

Odakintről ekkor fény világított be a szobába. A lány összerezzent, a békés téli erdő pedig hirtelen nyüzsgő hadműveleti zónává változott.

– Jaj, ne! – kiáltott fel a nő, miközben az éles fény végigpásztázta a ház falát.

Kinéztem az ablakon, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy egy egész kis hadsereg gyűlt össze a házam körül. Nem kellett sok idő, hogy felfogjam, ők a nőt keresik…

Gondterhelten a sötét hajú lányra néztem. Rémült volt és kiszolgáltatott, tőlem legalább annyira tartott, mint az odakint sürgölődő katonáktól és rendőröktől.

Az eddig nyugodt és békés este most teljesen felfordult. Elszoktam az ilyen mozgalmas eseményektől, de az agyam még olajozottan és gyorsan kattogott. Ha valamit megtanultam az erdőn kívül töltött életben, akkor az az volt, hogy mindig döntsek gyorsan, bármennyire is nehéz kérdésben kell ítéletet hozni.

És most is gyorsan döntöttem.

Gyorsan felrántottam a szoba közepén lévő szőnyeget, majd felhúztam a padlón lévő csapóajtót.

– Nyomás! – szóltam a lányra, majd kivettem a kanapé mellette éjjeliszekrényről egy csomag zsebkendőd.

A nő eleinte rémülten nézett rám, de néhány másodperc múlva csak átvergődött a padlón, majd lecsúszott a ház alatt lévő sötét üregbe.

– Nem kötszer, de egy ideig megteszi – mondtam neki, majd utána hajítottam a zsebkendőket.

Lecsuktam a csapóajtót, és elhúztam a szőnyeget, a padlót pedig gondosan átnéztem, hátha maradt vérfolt a lakkozott falapokon. Aztán kinyitottam az ajtót, és széttárt kezekkel figyeltem tovább a fegyveres emberek mozgását.

 

– Mi történik itt? – üvöltöttem a hozzám legközelebb álló alakhoz.

Az fegyverrel a kezében elém állt, és mogorva tekintettel válaszolt.

– Egy szökevényt keresünk! – jelentette ki. – Az erdőbe menekült, ezért átvizsgálunk minden helyet, ahol elbújhatott. Tartózkodik valaki a házában?

– Senki – feleltem egyszerűen.

A katona végigmért, aztán egyszerűen félretolt a fegyvere csövével.

– Azért megnézzük.

Intett egyet, mire két másik társa utána iramodott. Szó nélkül rontottak be a faházba, míg én odakint figyeltem a felvonuló hadsereget.

Terepjárók parkoltak le a ház körül, valahol a fejünk felett pedig elhúzott egy helikopter. Reflektorok villogták körbe az erdőt… tényleg olyan volt az egész, mint egy háborús övezet. Ha megtalálják a lányt, nekem végem… Istenem, talán butaság volt szó nélkül elrejteni a pincében.

– Héj, Rudd! – kiáltott felém valaki.

Felkaptam a fejem, aztán a felém lépkedő egyenruhásra pillantottam. Ismertem őt, egykori parancsnokom és jótevőm, Wanberg ezredes volt az.

– Uram! – tisztelegtem neki mosolyogva, látszólag mindenféle zavartság, vagy meglepettség nélkül.

– Hagyd a formaságot – nevetett fel, aztán kezet nyújtott nekem.

A helyzet hirtelen nagyot változott. A téli éjszaka közepén a katonaság kutatott éppen a házamban, miközben én a volt parancsnokommal találkoztam… igazán abszurd helyzet, és akkor még bele sem vettem, hogy a lány is a házban van.

– Mi a fenét csinálnak itt, uram? – kérdeztem, összeráncolt tekintettel.

Wanberg legyintett.

– Csak egy szökevényt hajtunk. Megszökött a bíróságról, mikor kirótták rá a tíz év sarkvidéket.

– Oh…

– Az utolsó információink szerint az erdőben kóválygott, úgyhogy elkezdtünk átnézni minden házat. Arra mondjuk nem emlékeztem, hogy te is itt vagy, de kellemes a meglepetés, annyi szent!

– Szintúgy, ezredes, szintúgy! – mosolyogtam rá. – De miért nem követik nyomon a chipje alapján?

Az ezredes megvonta a vállát.

– Mert nem sugároz jeleket. Lehet, hogy valahogy sikerült kiiktatnia egy mágnes-forrással, vagy beült egy atomerőműbe…

Mindketten felnevettünk. Még ekkor is jól lepleztem az idegességemet, de az már biztosan árulkodó volt, hogy a homlokomon kezdett gyöngyözni az izzadtság.

– Hát, köszönöm, hogy szólt, uram! A minap is kikezdett velem néhány csavargó, úgyhogy mindig ott tartom a baltámat az ajtónál… de azért így majd jobban fogok figyelni! És ha látok valami furcsát, rögtön jelentem! – magyaráztam mosolyogva.

– Ez a beszéd! – ütögette meg a vállam az ezredes. – Jó srác vagy te, hiányzol is a csapatból. Sosem értettem meg, miért húztál el olyan fiatalon, a karriered elején…

Csak legyintettem. A helyzet nem volt alkalmas a filozofálgatásra.

– Tudja uram, néha van fontosabb is a karriernél.

– Persze, tudom én azt – vágta rá.

Közben a katonák végre kijöttek a házból, és engedelmesen az ezredes elé álltak.

– Nincs bent senki, uram.

– Kár is volt idejönni… ez az ember biztosan elintézné azt a disznót, ha idetévedne! – jelentette ki az ezredes, mire a katonák gyanúsan végigmértek. – Mister Rudd három évig szolgált alattam. A világ legjobb tisztje lehetett volna, ha nem unja meg a durrogtatást…

– De megunta – vágtam rá mosolyogva, aztán visszahátráltam a házba. – Sok sikert a kutatáshoz! Én megyek, mert halálra fagyok… Ha kell egy kommunikációs központ, a ház előtti tisztáson leparkolhatnak egy műholdas központot.

Az ajánlatot szükségesnek éreztem, hogy érezzék, tényleg nincs rejtegetnivalóm. Azért bíztam benne, hogy nincs szükségük ilyesmire.

– Köszönjük, de ennyire nem komoly az ügy. Megoldjuk a klasszikus módszerekkel! – felelte az ezredes. – Bocsánat a zavarásért, hadnagy! Aludjon jól!

Hadnagynak szólított, noha már két éve elhagytam a sereget. Bízott bennem az öreg, úgyhogy tényleg nem kellett félnem semmitől.

Visszamentem a házba, aztán magamra csuktam az ajtót. Vártam még egy kicsit az ablak mellett állva, és amikor a katonák végre odébbálltak, elindultam a csapóajtó felé.

 

A csapóajtó felnyitása után megint farkasszemét nézett velem az a bájos, de rémült tekintetű lány, akit néhány perccel ezelőtt befogadtam és elbújtattam. Tekintve, hogy ezzel gyakorlatilag törvényt sértettem, hirtelen felmerült bennem a gondolat, miszerint elkapkodtam a döntésemet… de jó emberismerőnek tartottam magam, és ezekbe az olajzöld szemekbe nem tudtam belelátni a bűnözőt.

– Jöjjön, megnézem a sebét! – szóltam neki, aztán visszasétáltam a kanapéhoz.

Az éjjeli fiókban mindig tartottam tűt és cérnát. Varrtam már vele össze ruhát, megnyúzott állat bőrét, és a saját sebeimet is. Csettintettem egyet, aztán félhomály borult a szobára, kivéve a kanapé környékét.

A lány egyszerűen leült mellém, és zavartan kinyújtotta a sérült kezét. Nem tudom, mi járt a fejében…

– Köszönöm! – szólalt meg lágy hangon, kissé berekedve.

– Nincs mit.

Megfogtam a csuklóját, majd a kezemben lévő tűvel és az arra fűzött cérnával elkezdtem lassan összehúzni a sebet. Előtte persze fertőtlenítettem, ahogy a körülmények engedték.

– Megkérdezhetem, miért üldözi a hadsereg? – közben nem néztem rá, csak a mély, de nem túl hosszú vágásra koncentráltam.

– Hát… mert olyasmit tettem, amit nem lett volna szabad – válaszolta egyszerűen. – Láthatja, hogy kivágtam a chipet.

– Igen, látom. De börtönben volt?

– Nem.

– Csak mert nekem azt mondták, hogy szökevény, és négy év sarkvidékre ítélték – feleltem, majd egy röpke pillanatra belenéztem a szemébe.

Rettentően bájos teremtés volt… egészen magával ragadott.

– Biztosan elítéltek volna, ha elkapnak. De én nem vagyok bűnöző – válaszolta szomorú hangon. – Egyetlen bűnöm az, hogy utáltam, hogy bennem van ez az átkozott kis jeladó. Az egész életemet pokollá tette, hogy mindig utolértek, amikor akartak.

Elmosolyodtam, mivel nagyon jól tudtam, miről beszél a nő.

– Ismerős érzés…

– De én tenni akartam ellene. Felkerestem egy férfit, aki azt ígérte, hogy kisüti a chipet. Valamit csinált is vele, amitől bedöglött, de utána folyamatosan égette a csuklómat, belülről. Kórházba kerültem…

– Megműtötték?

– Kérleltem őket, de nem. Vágás nélkül akarták rendbe hozni a chipemet, de nem bírtam tovább. Loptam egy szikét és kivágtam magamnak. Csak sajnos ez törtvénytelen…

– Valóban az – bólintottam.

Felsóhajtottam. Lassan sikerült összehúznom a sebet, de egy kicsit elszomorító volt tapasztalni, hogy alaposan kijöttem a gyakorlatból. Régen csináltam már ilyet.

– És egyébként honnan… – mielőtt befejezhettem volna a kérdést, felvillant előttem egy fényes csík.

 

Többdimenziós, digitális hologram élmény, kizárólag a Sondextől, most akciós, bevezető áron!

 

A semmiből felbukkanó reklám halálra rémisztett minket. A nő kirántotta a kezét a kezeim közül, és én is majdnem lefordultam a kanapéról. Elöntötte az agyamat a méreg… hát ezek már sosem hagynak békén?

Felpattantam és beleöklöztem a hologram képbe, ami azonban csak néhány másodperccel később tűnt el, amikor végre véget ért az idióta reklámszöveg.

– Sajnálom, ez miattam volt! – szóltam a kanapén fekvő lánynak, aki még mindig reszketett az ijedtségtől.

– Látja… ezért szabdaltam inkább össze magam! – motyogta alig érthetően, aztán lassan könnyek lepték el a szemét.

Leültem mellé, és átkaroltam a hátát.

– Héj, ne sírjon…

– Bocsásson meg! – vágta rá remegve. – De azt hiszem, lassanként megőrültem volna, ha ez így marad. Hatéves korom óta utáltam az életem, mert mindig mindenhova elkísértek ezek az átkozottak. Nem is tudom, milyen érzés elmerülni a saját gondolatainkban…

– Nem volt pénze, hogy mérsékelje a reklámokat? – kérdeztem megértően, bár sosem voltam igazán jó mások vigasztalásában.

Megrázta a fejét.

– Sosem volt pénze sem a családomnak, sem nekem. Ha félre is tudtunk tenni valamennyit, azzal is csak kicsit lehetett csökkenteni a reklámok számát. Naponta ötvenről negyvenötre… nem is volt nagy különbség köztük.

Együtt tudtam érezni vele, még annak ellenére is, hogy ezt én sosem éltem át. Tizenhat éves koromig a szüleim minden pénzt megadtak, hogy minimálisra csökkentsék az engem érő reklámok számát, aztán beléptem a hadseregbe, ahol eleve blokkolták a felugró kis hologram képeket. Csak az elmúlt két évben szembesültem azzal, mennyire undorító is ez az egész reklámvilág. Addig szimplán csak az zavart, hogy mindig mindenki tudhatja, hogy hol vagyok és mit csinálok.

– Elhiszem, hogy kiborult, és nem is ítélem el azért, amit tett! – jelentettem ki magabiztosan. – Ne aggódjon, én nem fogom feladni magát.

– De tudja, hogy ez milyen következményekkel járhat…?

– Tudom.

– Mégis segít?

– Igen, segítek.

A szemembe nézett és úgy éreztem magam, mint akit éppen analizálnak. Nem szerettem az ilyesmit, de neki meg tudtam volna nyílni. Nem tudom, miért, egyszerűen csak örültem volna, ha bízik bennem, hisz ő is kiérdemelte az én bizalmamat – bár a két szép szemén kívül még nem sokat tett érte.

– Ki kell jutnom az országból, akkor talán rendbe jönnek a dolgok…

– Gondolja?

– Maga szerint nem?

Megvontam a vállam, mintha nem lennék biztos a dolgomban, pedig tudtam, hogy semmit sem érne egy határon túli kirándulással. A világháló nem ismer országhatárokat. Ha nem a mieink, majd a kanadaiak elkapnák, aztán visszatoloncolnák.

– Attól tartok, máshogy kell megoldani a problémát. Van családja?

– Nincs, már nincs.

– Még ez a szerencse. Így legalább nem fogják zsarolni velük, és csapdát sem állíthatnak magának – magyaráztam. – Nem inna egyet?

Felemelte a fejét, aztán fáradtan bólintott.

– De, talán valamit igen…

 

Néhány pohárkával később egészen feloldódott és megnyugodott. Sokat mesélt magáról, a múltjáról, arról, hogyan tette az életét pokollá a világháló. Évek óta tervezgette már a chip kisütését, bár azzal tisztában volt, hogy a hibás darabokat nagyon hamar rendbe hozzák. Ahogy ő mondta, csak annak a néhány szabadon töltött napnak is nagyon örült volna, amit a chip tönkretétele után tölthetett el.

Amikor pedig kést ragadott és kivágta magából az aprócska kártyát, már tudta, hogy hátat fog fordítani az egész életének.

– Hamarosan felkel a Nap. Azt hiszem, néhány napot itt kéne töltenie, amíg lecsillapodnak a kedélyek…

A javaslatomat szívesen fogadta a hívatlan, de végül mégiscsak kellemes társaságnak bizonyuló vendég. Rábólintott a dologra, nekem pedig már csak egy kérdésem maradt, amit azonban mindenképpen fel akartam tenni neki.

– Megtudhatnám a nevét? Csak… illene talán tudnom, úgy hiszem…

A nő nevetett egyet, aztán mosolyogva bólintott.

– Dolores.

– Szép – mosolyogtam rá vissza. – Pihenjen le az emeleten, aztán reggel átkötöm a sebét…

– Köszönöm… kinek köszönöm?

– James.

– Értem. Akkor köszönöm… James!

 

A reggel hamar ránk köszöntött, mivel az esti beszélgetés egy kicsit hosszúra nyúlt. Hogy a nő aludt-e, azt nem tudom, én mindenesetre egy szemhunyásnyit sem. Gondolkodtam azon, vajon hogyan lehetne megmenteni ezt a helyzetet anélkül, hogy bármelyikünknek is nagyobb baja esne. Alaposan benne volt a slamasztikában, és a szép zöld szemeinek köszönhetően most már én magam is…

Miután meguntam az őrlődést, főztem egy kávét és elhúztam az ablakokat takaró függönyöket. Utáltam úgy ébredni, hogy a Nap tűz az arcomba, de most valahogy jól esett a simogató napsütés.

Készítettem egy kis reggelit, két embernek, bár nem voltam biztos benne, hogy a nő akar-e majd egyáltalán enni. Biztosan ő is végiggondolta a helyzetét, arra pedig minden oka megvolt, hogy idegesen, görcsbe rándult gyomorral várja a fejleményeket.

– Dolores, ébren van? – szóltam fel a lépcsőn.

Választ nem kaptam, csak halk zörejeket.

– Igen – érkezett végül az ásítással kísért felelet.

– Készítettem reggelit, jöjjön le enni!

Már éppen indultam volna a konyhába, amikor hirtelen elém ugrott egy napszemüveges, rövidnadrágot és hihetetlenül menő sportcipőt viselő srác.

– Mi a pálya, haver?

– Menj anyádba…

Átgyalogoltam a hologramon, vissza a konyhába. A fiatal lányok ideálját megtestesítő szörfbajnok lassan felszívódott és mire Dolores leért az emeletről, már nyoma sem volt a reklámnak.

A nő egy testhez simuló, fekete melegítőt viselt – este fel sem tűnt, hogy ez van rajta, felülre pedig az én egyik kötött pulóveremet húzta.

– Elnézést, hogy beletúrtam a szekrényébe! – szólt hozzám rögvest, amint kiszúrtam a ruházatát.

Tiltakozóan felemeltem a kezem, aztán töltöttem neki egy kávét.

– Csak nyugodtan! Nem maradhat állandóan ugyan abban a ruhában. Zuhanyozni tudott?

– Nem… de ha lehet, akkor ma szeretnék.

– Rendben, utána megcsinálom a sebét. Jó lenne, ha összeforrna, mert kórházba azt hiszem, nem mehet jelen körülmények között, újra összevarrni pedig én nem akarom. Annyira azért nem vagyok biztos a dolgomban.

Bólintott, aztán belekortyolt a kávéba.

– Maga szerint mit kéne tennem? – kérdezte, miután egy kis időre kibambult az ablakon.

Jó kérdés… választ találni rá majdnem lehetetlen, mivel az egész attól függ, mennyire hajlandó az ember vállalni a tettei következményeit.

– Nos, élhet még normál életet, ha feladja magát…

– Hogy visszamenjen a chip? Ne vicceljen! – hirtelen kipirosodott az arca, és egy széles vigyorral rám nézett. – Tudja, ma aludtam először úgy, hogy tudtam, nem fognak idióta hologramok felverni álmomból… és olyan…

– Jó volt?

– Igen, jobb, mint bármi! – vágta rá átszellemült tekintettel. – Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen kellemes. A tudat, hogy egyedül vagyok ha egyedül akarok lenni, nagyon felüdítő!

– Képzelem – kacsintottam felé. – De azért gondoljon a jövőre is!

– Én gondolok rá, csak nehéz ebben a rózsaszín felhőben.

– Abban érzi magát?

– Vagy legalábbis boldog vagyok…

– Értem. Akkor talán enne egy kis tojást?

– Ha szívesen kínál vele, akkor feltétlenül!

Nevetett egy nagyot, én pedig szedtem neki a rántottából. Nem tudtam nem mosolyogni rajta. Igaz, hogy kilátástalan volt a helyzete, de rettentően örült a szabadságnak. Ejnye, mi lesz vele, ha egyszer tényleg visszakerül a chip a testébe…?

– Maga nem eszik? – kérdezte két falat közt.

Fel sem tűnt, hogy én még mindig a konyhaszekrényt támasztom és őt nézem.

– De, rögtön – vágtam rá, aztán magamnak is szedtem egy kicsit.

Leültem mellé, de mielőtt még nekikezdhettem volna a reggelinek, megint előjött egy nyomorult hologram, ezúttal egy ledér lányka képében, aki valamilyen tusfürdőt akart nekem eladni…

– Magát aztán érdekes dolgok kísértik! – jegyezte meg Dolores.

– Valamit eltévesztettek a központban, ezért kapok ilyen baromságokat. Normál esetben teljesen általános dolgokat akarnak rám tukmálni.

– Úgy mint?

– Élelmiszert, társkeresőket…

– Nincs felesége vagy barátnője? – szakított félbe azonnal.

– Nincs – ráztam meg a fejem. – A barátnőkből már kinőttem, állandó társat pedig nem találtam.

– Sajnálom!

– Ne sajnálja, addig jó nekem, míg szabad vagyok! – intettem felé a villámmal, direkt úgy, hogy közben a ledér lánykát is jól megszúrjam vele.

– A mai világban csak így lehet szabad az ember! – emelte a magasba a bekötözött kezét. – Tudja, én egyáltalán nem bántam meg amit tettem. A tegnapi este meggyőzött arról, hogy igenis meg kellett tőle szabadulnom, örökre. Ha ennek az az ára, hogy a fél világ üldözzön, hát legyen…

Örültem a szavainak, mert a nehéz helyzetekben az elszántság már fél siker.

– Akkor én is örülök, amiért végre kiszabadult a hálóból! – mosolyogtam rá. – Ha lenyugszanak a kedélyek, majd koccintanék magával.

Mosolyogva megrágta az aktuális falatot, aztán kérdőn rám nézett.

– És maga? Vergődik tovább?

– A hálóban?

– Ott.

Egy pillanatra a csukómra pillantottam. Sosem jutott még eszembe, hogy megszabaduljak tőle… valahogy megtanultam együtt élni a reklámokkal.

– Én egész jól viselem ezt a vergődést – feleltem.

– Komolyan?

– Aha… altatókat szedek be, így éjszaka sosem ébredek fel ezekre a hülyeségekre. Néha meg még élvezem is őket. Klassz dolog néha nőket látni a házban…

Ezen valamiért felnevetett.

– Ne haragudjon, de maga kicsit földhöz ragadt ember.

– Nem haragszom, de miért?

– Mert megalkuvó. Amikor az előbb megkérdeztem, hogy tovább vergődik-e a hálóban, arra gondoltam, hogy talán fellelkesítettem, és maga is megpróbálja majd kivágni azt a rohadékot… meg lehet csinálni, én vagyok rá a bizonyíték! – magyarázta, mintha tényleg meg akarna győzni valamiről.

– Arra is maga a bizonyíték, hogy az állam harap a chip eltávolításáért! – mutattam rá a villámmal. – Nincs olyan dolog az életemben, ami miatt megérné vállalni a törvényen kívüli létet. Ezért a chipet sem bántom… de tisztelem magát, amiért megtette, amit tett!

Felhúzta a szemöldökét, aztán folytatta az evést, de előbb még az orrom alá dörgölt egy megjegyzést, amit nem tudtam mire véljek.

– Talán egyszer majd jön valaki, aki rábírja a változásra!

Felé fordultam, mert szerettem volna megkérdezni, mire gondol pontosan, de akkor hirtelen valaki kopogtatni kezdett az ajtón…

 

Dolores egyből összerezzent, még a villa is kiesett a kezéből. Én sem tétováztam – rögtön felugrottam, és egy határozott mozdulattal beparancsoltam őt a csapóajtó alá. Nem is kellett kétszer utasítanom, szinte rögtön elhúzta a szőnyeget és befeküdt a szűk kis helyre. Megigazítottam a padlót, aztán már mentem is ajtót nyitni… mertem remélni, hogy nem a katonák tértek vissza.

– Jó reggelt! A reklámtársaságtól küldtek, egy meghibásodott chip miatt! – szólalt meg az ajtóban álló fiatal, szemüveges, eléggé bizarr kinézetű férfi.

Nagy kő esett le a szívemről. Már el is felejtettem, hogy mára ígérték meg a szerelőt…

– Jó helyen jár.

Beengedtem, majd szó nélkül leült a kanapéra, és a kezében lévő dobozból elkezdte kihalászni a szerszámait. Cseppet sem zavartatta magát, ami engem azért egy kicsit zavart.

– Jó, hogy időben szólt. Súlyos mellékhatásokat sikerült elkerülnie…

– Valóban? – kérdeztem kíváncsian, miközben leültem a kanapéra és szabaddá tettem a csuklómat.

– Igen. Láttam már olyat, hogy valakinek a szabályzóegysége romlott el, és két napon keresztül megállás nélkül jöttek neki a reklámok…

– Ejha! – sóhajtottam fel. – Kellemetlen lehetett.

– Megőrült a fazon.

Egy szkennert tartott a csuklóm fölé, amivel lassan végignézte az apró chip minden áramkörét. Most, hogy egy szakértő ült velem szemben, nem tudtam megállni, hogy ne kíváncsiskodjak kicsit.

– Mondja, a chip eltávolítását a törvény mennyire bünteti? – kérdeztem, mire sandán rám nézett.

– Öreg, eszébe ne jusson! Szigorított fegyház.

– Az nem semmi…

– Nem bizony, na meg az élettani következmények. A mérnökök szerint a testünk már túlságosan hozzászokott a chipekhez, és valószínűleg órákon belül felborulna a bioritmusunk, ha eltávolítanák. Azt mondják, nagyjából tíz óra alatt a gyengébb szervezet fel is mondaná a szolgálatot. De hát… ez csak azokra az ökrökre vonatkozik, akik ki akarják szedetni!

Kritikus pillantásaiból ítélve célozgatni akart.

– Ne értse félre, nekem meg sem fordulna a fejemben! – emeltem fel a kezem. – Csak a minap erre kószált a hadsereg, és kerestek valami börtöntölteléket, akinek elromlott, vagy aki kivágta magából… már nem is emlékszem tisztán.

– Értem.

Egy kicsit még matatott a kézfejemen a vörös fényt kibocsájtó műszerével, aztán egyszerűen megvonta a vállát.

– Szerintem kész. Figyelje a reklámokat, és ha stimmelnek, hívjon fel minket!

– Úgy lesz. Köszönöm! – bólintottam neki mosolyogva.

Kikísértem a szerelőt, de előbb még hálából adtam neki egy kis pénzt. Idejemúlt szokás, de valahogy soha nem tud kimenni a divatból.

 

– Maga hisz neki? – kérdezte Dolores, jó fél órával később, immáron a kanapén ülve.

Éppen a kezéről fejtettem le a tegnap esti kötést, ami azóta alaposan átvérzett. Ráfért már az átkötözés.

– Nem. Maga a bizonyíték, hogy baromság az egész. Vagy talán rosszul érzi magát?

– Dehogy!

– Akkor meg főleg! – vontam meg a vállam. – Ez az egész legyengülő szervezet duma csak azért létezhet, mert félnek, hogy sokan kiszedik magukból a chipet. Amúgy én nem vagyok sem orvos, sem mérnök…

Dolores biccentett egyet, aztán kinézett az ablakon, egyenesen a havas tájra.

– Mindig arról álmodtam, hogy majd egy ilyen házban fogok élni. Csendben és egyedül…

Elnevettem magam, mintha valami vicceset mondott volna.

– A csendben rendjén is van, de az egyedül már problémás! – jegyeztem meg.

– De már nincs chip…

– Nem is arra értettem.

– Hát?

– A magányra úgy általában. Eleinte jó dolognak tűnik, de egy idő után megunja az ember. Ha ki is talál valamit, amivel leköti magát, az is csak öncélú lesz. Annak meg nincs sok értelme…

A lány hallgatott, én pedig elkezdtem felhelyezni egy újabb gézlapot. A sebe szépen és gyorsan gyógyult. Hajlamos voltam azt gondolni, hogy a szervezete szabályosan örült a kis elektromos kütyü elvesztésének.

– Ha ennyire magányosnak érzi magát, miért nem ment vissza a városba? – kérdezte Dolores, rövid szünet után.

– Nem volt hova mennem…

– Csak talált volna valakit.

– Ugyan – legyintettem. – Nem vagyok az a típus, akit könnyű megkedvelni és aki könnyen adja el magát…

– Ebben nem értünk egyet! – hajtotta félre a fejét Dolores. – Szerintem nagyon kedves ember.

– Mondja ezt azért, mert segítettem magán.

– Nem, amúgy is ezt mondanám – rázta meg a fejét. – Higgye el, én örülök, hogy minket összehozott a sors. Nem csak a segítsége miatt, úgy általában is… emberileg.

Kezdtek egyre mélyenszántóbbak lenni a gondolatok, ezért igyekeztem gyorsan befejezni a kötést.

– Elfelejtett lezuhanyozni – jegyeztem meg üresen.

– A fene… tényleg – nevetett fel a lány. – Majd estére…

– Nem kell túlzásba vinni, legendásan rossz a szaglásom – mosolyogtam rá, aztán csavartam még egy utolsót a gézlapon.

 

Az elkövetkező néhány napban Dolores meghúzta magát nálam. Sokat beszélgettünk, és egy idő után már a kettőnk között felbukkanó hologramok sem zavartak meg annyira. Érdekes módon még négy nappal a találkozásunk után sem éreztük terhesnek a másik jelenlétét, pedig rengeteg furcsa dolgot kellett feldolgozunk. Furcsa volt a helyzet, de egyben kellemes is. Ő élvezte a szabadságot, én élveztem a társaságát – az viszont egyáltalán nem tűnt terhesnek, hogy mindketten törvényt sértünk és a saját koporsónkba verjük a szöget.

Egy idő után aztán kezdtem úgy érezni, mintha csak nem egyszerűen élvezném a társaságát, hanem igényelném is. Nem tudom, miből fakadt ez a felismerés, de egyszerűen csak boldognak éreztem magam mellette. Olyan boldognak, amilyen már egészen régen nem voltam…

Aztán egy este, miközben a sebe átkötése után a konyhában mozgolódtunk, véletlenül megérintettem. Gyakorlatilag magamhoz szorítottam, és nem állítom, hogy pusztán véletlenségből. Ő sem tiltakozott, én pedig nem türtőztettem magam. Talán most először felmerült bennem a gondolat, miszerint egyszer élünk, és ha már úgysincs mit veszíteni, hát had tegyem azt, amihez igazán kedvem van.

Megcsókoltam őt, amikor pedig zavartan elengedtem, átkarolta a vállam, és megkért, hogy folytassam. Én pedig folytattam és örültem, hogy tetszik neki a kicsit talán tolakodó magatartásom.

Aznap éjjel együtt aludtunk az emeleten. Régen voltam már nővel, de amit Doloresszel csináltunk, az sokkal több volt holmi fizikai kielégülésnél. Olyan örömet okoztunk egymásnak, amilyenre csak szerelmesek képesek…

De aznap éjjel, amikor ő már a karjaim közt aludt, gondolkodtam is. Ha a sorsunk össze is hozott minket, sokáig nem maradhatunk együtt. Ő törvényen kívüli, chip nélkül. Nem sok kilátása van az életre, én viszont még nem vágtam el magam végleg. Egy találó hasonlattal élve, én még vergődtem a hálóban, ő pedig már a pók elől menekült…

– A biztonságos szerelemhez elengedhetetlen a steril védekezés! – morogta az orrom alá egy fehér ruhás, doktornőnek öltözött cicababa.

Dolores felébredt, aztán savanyú arccal megütötte a hologramot. Hát ennyiben különböztünk mi. Ő megtett ellene bármit, én pedig eltűrtem az életet megrontó dolgokat.

– Lehet, hogy hibáztunk? – kérdeztem tőle halkan, miközben visszafeküdt mellém.

– Miért hibáztunk volna? – suttogta vissza halkan.

– Mert… nehezen tudnánk összekötni az életünket.

– Az már összevan. Vagy a terhedre vagyok itt?

– Nem, dehogy! – mosolyogtam rá. – Csak arra gondoltam, ha mellettem maradsz, örökre veled maradnak a reklámok is. Ha már megszabadultál tőlük, miért térnél hozzájuk vissza?

– Talán miattad – felelte, szemrebbenés nélkül. – Nem könnyű dolog, de megpróbálom.

– Akkor viszont hiábavaló volt az áldozat – mutattam a csuklójára. – Ne érts félre, én nagyon szeretnék veled élni, de nem tudom, hogy te erre vágysz-e a szíved mélyén. Miattam ne ronts el valamit, vagy ne ronts még tovább a helyzeteden!

Megsimogattam a haját, aztán megcsókoltam a homlokát. Tudtam, hogy ha helyesen fog dönteni, akkor elhagy engem… és bármennyire is a javát akartam, ez fájt nekem.

– Majd gondolkodom – mondta halkan, aztán a fejére húzta a takarót.

Nehéz estének nézett elébe mellettem és a reklámjaim mellett…

 

Amikor másnap reggel felébredtem, kevés hiányzott, ne üvöltsek fel rémületemben. Álmos tekintetembe egy orvos vigyorgott bele, majd halkan felém súgott valamit.

– A jó alvás titka a Dreammaker! Keresd a gyógyszerészednél!

– Fordulj fel – feleltem neki egyszerűen, majd kimásztam az ágyból és elindultam az alagsor felé.

Odalent a tegnap esti állapotok fogadtak. Elfelejtettem eltakarítani magunk után, de most nem nagyon volt kedvem rendet rakni. Az én házam az én váram… és ha úgy akarom, az én szemétdombom is.

Főztem egy adag kávét, majd beleszürcsöltem, közben pedig az asztalnak dőlve merengtem az élet ügyes-bajos dolgain. Alaposan megbolondított ez a lány… de a mi fenét tehetnék ellene? Az érzelmek soha semmi sem szabhat gátat.

Már készültem erőt venni magamon, amikor a legnagyobb meglepetésemre valaki kopogott az ajtón. Ijedtemben még a csészét is elejtettem, aztán arra gondoltam, most vajon ki a fene kereshet engem.

– James Rudd, te csirkefogó, nyisd ki az ajtót! – hallatszott odakintről Wanberg ezredes hangja.

Azonnal a lépcső felé rohantam. Dolores már odafent állt és éppen magára kapott valamit, de már késő volt. Az ajtó kinyílt, egykori parancsnokom pedig önkényesen becsörtetett a lakásba…

Dolores rögvest ellépett a korláttól. Nem volt más választása, ágyban kellett maradnia, nekem pedig a lépcső alján állva kellett pózba vágnom magam, mintha éppen most jönnék le az emeletről.

– Ezredes! – szóltam a hívatlan vendégre jó kedélyűen. – Hogy van? Minek köszönhetem a látogatását?

Wanberg vidám volt. Kíséretet nem hozott magával, az ablakon át pedig lehetett látni a terepjáróját, amivel idáig jött.

– Csak gondoltam, beugrom… most, hogy végeztünk a hadművelettel, kijár egy kis pihenés. Remélem, nem zavarok!

– Dehogy, üljön csak le! – mutattam a kanapéra.

Te jó ég, csak a vérfoltokat észre ne vegye!

– Nem sikerült elkapni azt a rohadékot! – sóhajtott fel az ezredes. – Nem valószínű, hogy örökre meglógott, de egyelőre elvesztettük.

– A franc! – mordultam fel. – Nagyon sajnálom!

– Áh, annyira nem érdekes. Egyszer úgyis a nyomára akadnak, egyedül semmire sem megy az erdőben. Akartam is mondani… tényleg vigyázz, nehogy idetévedjen!

Elmosolyodtam.

– Ha véletlenül ideteszi a lábát egy megcsonkolt kezű valaki, rögtön lecsapom a fejét!

Mindketten elnevettük magunkat, aztán Wanberg a konyha felé pillantott.

– Van kávéd?

– Van uram!

– Hozz egyet, ha megkérhetlek! És közben mesélj! – utasított az ezredes.

Nem voltam oda a hosszas vendéglátásért, de nem tehettem mást. Kivonultam a konyhába és hoztam neki kávét.

– Miről kéne mesélnem?

– Magadról. Hogy kerültél ide, mit csinálsz mostanában… család?

– Ugyan… nekem?

– Persze. Klassz srác voltál mindig is, a legjobb a szakaszban. Elég lett volna kiraknod a plecsniket, és rögtön tapadnak rád a nők! – magyarázta az ezredes.

– Nem tartottam magam méltónak azokra a kitüntetésekre…

– Azt tudom, és becsültelek is érte! De néha az ember igenis becsülje meg magát! – mutatott felém fenyegetően Wanberg. – Egyébként… ne haragudj, hogy eltérek a témától, de honnan tudtad, hogy csonkolt a szökevényünk keze?

Egy pillanatra megállt a szívem, de látszólag egyáltalán nem zökkentem ki.

– Maga mondta… vagy gondoltam, tudja a fene. Ha meg akarnék szökni valaki elől, én tutira kivágnám magamból azt az átkozott chipet.

Wanberg elfogadta a magyarázatomat.

– Igen… ebből is látszik, milyen profi vagy! – mosolyodott el az ezredes. – Nem tudom, figyeled-e a híreket mostanában, de kezdik azt rebesgetni a Fehér Házban, hogy…

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, hirtelen egy tompa puffanás törte meg a szoba csendjét, amit rögtön azután egy kínos kiáltás követett. Fogalmam sem volt, mi volt ez… de néhány másodperccel később már volt ötletem a zajforrás kilétét illetően.

Wanbergnek is…

Felpattant, mintha csak a kiképzésen lenne, és rögtön kirántotta a zsebéből a pisztolyát.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte idegesen.

– Nem tudom – feleltem zavartan.

– Odakintről jött! – emelte fel a hangját az ezredes.

Választ már nem is várt tőlem. Kirontott az ajtón, aztán hozzásimult a házfalhoz. Én követtem őt, és reméltem, nem történik semmi baj…

Lassan elaraszoltunk a ház sarkáig, ahová aztán idegesen fordultunk be. Pontosan az a kép fogadott, amire számítottam.

A hálószoba ablaka nyitva volt, az alatta lévő hórakáson pedig nyomok terültek el, vérfoltokkal díszítve. A nyomokat követve hamar megláttuk az erdő sűrűje felé bukdácsoló Dolorest… ha eddig nem lett volna elég baja, most még a lábát is eltörte.

Összeszorult a szívem. Miért nem tudott meglenni magának odafent? Semmi baj nem lett volna… a franc egye meg!

– Megvan! – üvöltött fel Wanberg. – Menj a kocsihoz és hívd az ezredtörzset! – utasított, miközben célzásra emelte a pisztolyát.

Egy tizedmásodperc elég volt arra, hogy mindent átgondoljak, ami körülöttem történik. Dolores, a tegnap éjszaka, Wanberg, a reklámok… sok egybemosódó élmény és emlék, aminek végül az lett a vége, hogy rájöttem, amit most fogok tenni, az nem is hiba, inkább a legjobb, amit tehetek.

– Sajnálom, uram!

Megragadtam a kezeit, aztán kicsavartam belőlük a pisztolyt. Az ezredes meglepetten felüvöltött, de akkor már a lábaim előtt térdelt, és semmit sem tehetett ellenem. Emlékeztem még a közelharc minden egyes apró fogására, így arra is, hogyan lehet puszta kézzel megölni valakit.

Nem is tartott sokba. Csak egy reccsenés volt az egész, és mire az ezredes teste élettelenül elfeküdt a hóban, a pisztolya és a bajonettje már a kezemben volt. Még csak meg sem erőltettem magam.

Dolores ekkor már egy helyben ült, egy fának támaszkodva, és lihegve figyelt. Odarohantam hozzá, majd szó nélkül felkaptam a kezeim közé. Nem is szóltunk egymáshoz, csak lihegtünk és vacogtunk, egészen addig, míg le nem dobtam őt a kanapéra.

– A felelőtlen fejedet, hogy csinálhattál ilyen butaságot! – kiáltottam rá idegesen. – És ha nem kapom el időben? Megölt volna, gondolkodás nélkül!

Nem szólt semmit, csak sírt.

– És ha sikerült is meglógnod, mi a fenét csináltál volna odakint? Percek alatt halálra fagysz, én pedig sosem találtam volna rád! Ilyen idióta ötletet! – folytattam a károgást, aztán végre leültem mellé a földre.

Adtam neki egy csésze kávét, és hoztam egy tál meleg vizet, hogy megnézhessem és elláthassam a lábát. De mindenekelőtt megsimogattam az arcát, és mélyen a szemébe néztem… azokba a csábos, zöld szemekbe.

– De örülök, hogy itt vagy! – mondtam halkan, aztán megcsókoltam a homlokát.

Könnyektől áztatott arlanatokban nagyon nehéz dolgunk lett volna.

Amikor már neki és nekem is elég bátorságunk gyűlt össze, megfogtam az egyik élesebb konyhakést, és egy határozott mozdulattal kivájtam magamból az ütőerem alatt lévő chipet. A vér látványa nem okozott nagy megrázkódtatást, annál inkább a chip látványa… messze nem volt olyan kicsi, mint régen gondoltam.

Ezután az épen maradt bal kezemmel és Dolores segítségével nagy nehezen összevarrtam a sebemet, majd vállamra kaptam a sporttáskát. Meghoztam életem legnagyobb, de egyben talán legjobb döntését is.

Most, hogy véget ért a vergődésem a hálóban, és Dolores személyében egy társat is találtam magamnak, ideje volt elkezdeni élni. Számkivetettként, de szabadon. Mit ne mondjak, egészen ígéretesnek tűnt…


2 Responses to Tóth Ákos: Vergődés a hálóban

  1. B.Kósa Kati szerint:

    Írásod gyors, pörgős, filmszerű. Azért van egy gondom : Jó, jó elmenekülnek a reklámok elől…de hová?

Vélemény, hozzászólás?