Valyon Tamás

Aquazóna

A nyikorgó zsilipajtón először a kapitány lépett át. Süllyedő hajó esetén ez igencsak helytelen viselkedés lett volna, de ebben az esetben Ashley Williams örült ennek. Olyan helyre érkezett, amely annyira idegen tőle, mint kígyótól a repülés.

Átlépett a magas küszöbű, keskeny, kör alakú nyíláson. Orrát azonnal megcsapta a fémes ízű, hűvös levegő. Libabőrős lett. Ha tudta volna, hogy az állomáson hideg lesz, nem csak egy blézert vett volna föl.

– Hölgyem, elállja az utat – mondta a kapitány barátságosan, bár arca inkább türelmetlenségről árulkodott.

Williams ellépett a zsilipajtó elől. Mögötte huszonhat ember várta, hogy végre az állomás fedélzetére léphessenek.

Tekintetét három, a zsilippel szembeni folyosón álló férfira irányította. A zömök, lapáttenyerű munkásruhát viselő figura, kinek névtábláján az Ahsdown M. név díszelgett, annyi figyelmet kapott csupán, hogy felületesen végigmérte. A másik két férfit viszont alaposabban szemügyre vette. Aktáikról mindkettőt felismerte, bár nem teljesen erre számított a beosztásuk alapján.

– Üdvözlöm a Neptunusz Kutató és Feldolgozó Állomáson, Williams kisasszony – szólalt meg a cingár alak, akiben Williams Gedeon Kleint, a telep igazgatóját vélte felismerni. Ám míg az aktában egy jól szituált férfi képét látta, akiről minden feltétel nélkül elhitte, hogy egy több millió Telluricot érő állomás igazgatója, addig a vele szemben álló igazi Klein inkább nézett ki nemtörődöm léhűtőnek. Fésületlen, vállig érő haját vörös kendővel kötötte át, arcát több napos borosta borította, és elnyűtt melegítőt viselt.

– Gedeon Klein parancsnok vagyok – mutatkozott be az igazgató illedelmesen, kezét előre nyújtva. Williams megrázta – legalább a kézfogása határozott volt –, miközben újra és újra összevetette a másik férfival, aki nemcsak, hogy csendben várakozott, és úgy fixírozta, mintha tartozna neki.

– Parancsnok? – kérdezett rá Williams, elszakítva tekintetét Klein társáról. – Ez egy civil létesítmény, hogy jönnek ide a katonai rangok?

– Jobb szeretjük a parancsnok meghatározást – válaszolt Klein mézes-mázas mosollyal az arcán. – Kevésbé feszéjező, meg igazság szerint, az igazgató megszólítás olyan értelmetlen ezen a Neptunuszon.

– Értem – valójában nem értette, de nem akart ezen lovagolni. Kérdőn oldalra fordult.

– Hadd mutassam be a helyettesem – jött rá Klein, hogy van egy társa is. – Jejt a DSRV 1 pilótája és helyettes igazgató, mondhatni, másodparancsnok – halkan kuncogott saját tréfáján.

– Jejt? Ez valami becenév? – kérdezte Williams, miközben kezet rázott a vasmarkú pilótával.

– Az – szólalt meg végre a férfi. – A Jonathan Edward Jacob Thompson rövidítése.

Williams a mosolyát elnyomva bólintott. Az aktában csak Jonathan E. J. Thompson volt Jejt képe mellett, de ez a megítélésén nem sokat számított. Rá kellett jönnie, hogy a pilóta a megnyerőbb a Neptunusz két vezetője közül. Bár farmernadrágja és kopott motoros bőrdzsekije őt sem tette éppen tipikus igazgatóhelyettessé, de lényében volt valami megfoghatatlan kisugárzás, amitől Williamsnek az a benyomása támadt, hogy Jejt a telep igazi vezetője. Megvolt benne az a karizma, amit Klein esetében egyáltalán nem érzett. Nem utolsó sorban, Jejt legalább rendszeresen használta a borotvát, a fésűt és a hajnyíró gépet, amiket Klein talán csak hírből ismert.

– Szóval, maga fogja megmenteni a valagunkat? – kérdezte nem kevés szkepticizmussal Jejt, úgy mérve végig Williamst, mintha ahogy a szórakozóhelyeken szokás végigmérni a cicababákat. – Máris kint vagyunk a vízből – ezt már Kleinnek címezte. – Na mentem dolgozni. Szólj, ha a földi irodacicánk kitalált valami értelmeset – és mit sem törődve Williams felháborodott arckifejezésével, faképnél hagyta őket.

– Mindig ilyen barátságos vagy csak nekem akart imponálni? – kérdezte Williams a távolodó Jejt hátát figyelve.

– Bocsásson meg neki. Kicsit feszélyezi a bürokrácia, ráadásul, amióta kialakult ez a helyzet, elég keveset alszik. Szabad? – nyúlt a Williams vállán lógó utazótáskáért. A nő készségesen átadta. – Kérem kövessen, elkísérem a kabinjáig.

A páros elindult a halványan megvilágított folyosón, maguk mögött hagyva a másik huszonhat utast, akiket az Ashdown nevű férfi éppen eligazított.

– Hogy-hogy Thompson úr keveset alszik? – kérdezte Williams csevegő hangnemben.

– A búvárjaink nagy nyomás alatt dolgoznak, és ezt most nem csak képletesen értettem. A pilótáinknak szoros a napirendjük. És mióta feltűntek az Aquacápák, még nagyobb a teher a vállukon. – Lopva Williamsra pillantott, aki kérdőn meredt rá. Azonnal visszafordította tekintetét az útirányra. – Két tengeralattjárónk van, amivel védekezhetünk a kalóztámadások ellen. A Kétéltű és a Málhás.

– Elnézést, mik? – szólt közbe Williams bizonytalanul. Ismerte a bázis és a járművek leírását, de nem tudott semmiféle Kétéltűről és Málhásról.

– Ő, elnézést, a Kristály Hernyótalpas és a DSRV 1 – mosolya mintha átváltozott volna behízelgőről kárörvendőre, de a rossz fényviszonyok miatt Williams ebben nem volt biztos. – Szóval Jejt és Hudson – a Kétéltű pilótája – folyton váltják egymást, ráadásul a munkájukat is el kell végezniük. Ennek megfelelően olykor huszonöt, huszonnyolc órát is fenn vannak. Mint mondtam, megterhelő. De remélhetőleg, a maga érkeztével ez hamarosan megváltozik. – Reménykedő pillantást vetett Williamsra.

– Mindent megteszek, hogy reális képet fessek a helyzetről. – Kleint e szavak láthatóan nem nyugtatták meg, és Williamst ez nem is lepte meg. Ő csak helyzetértékelést végez, ám a döntést nem neki kell meghoznia.

A folyosó egy kupolás terembe torkollott, mely, mint minden más a Neptunuszon, ez is az aranysárga és a tengerkék színeiben tündökölt.

– Az anyját – hüledezett Williams.

– Még sosem járt Aqua Dómon? – kérdezte Klein.

– Nem – felelte. Klein arcán egy pillanatra mintha bosszúságot vélt volna felfedezni, aztán újra visszatért a mézes-mázas mosoly. – De alaposan átolvastam a Neptunusz technikai ismertetőjét.

Úgy tűnt, Kleint ez nem nyűgözte le. Főleg azután nem lehetett meggyőző, hogy még a tengeralattjárók beceneveit sem ismeri. Szóval úgy döntött, meggyőzi, hogy ugyanolyan jól ismeri a Neptunuszt, mint Klein.

– Tudom, hogy ez a hetedik Aqua Dóm állomás a bolygón, egyben a legnagyobb és legújabb is. Száz ember ellátására képes.

– Már három éve nem dolgozik itt száz ember – vágott a szavába Klein. – Jelenleg hatvanheten vagyunk, és most is öt emberrel kevesebbet kaptunk. – Bosszúsan sóhajtott egyet. – A Nassiri Űrhajózási Vállalat hozzáállása: minek fizessenek ki száz embert, ha az állomás működéséhez elég kevesebb is. A furcsa az, hogy a Földön az okosok – ne vegye sértésnek – évről évre csökkentik a személyzet létszámát. Még öt év, és csak tíz ember fogja üzemeltetni a telepet. Persze a termelési kvóta egyenesen arányosan nő az elvesztett emberek számával. – Ebben az utolsó mondatban több indulat volt, mint korábban Jejt megnyilvánulásában. – Pedig olcsón építették fel ezt az egész kócerájt. – Williams értetlen arckifejezését látva magyarázatba fogott. – A hatos Dóm elveszett egy balesetben. A termelés leesett, emiatt a kormány támogatást adott a NŰV-nek, hogy mihamarabb befejezhesse a Neptunusz felépítését. Féláron építettek egy olyan állomást, ami háromszor többet termel, mint az elődje. El sem merem képzelni, mi lenne, ha velünk történne valami.

Befordultak egy újabb folyosóra, mely egy lépcsőházba vezetett. A felső szintre érve Klein egy újabb központi terembe vezette, melynek nem volt ablaka, viszont kényelmesnek tűnő fotelek és kanapék, valamint magazinokkal teleszórt asztal és egy Holovízió tette otthonossá.

– A pihenő – mondta Klein immár újra barátságosan, majd újabb folyosóra vezette Williamst. A végén állt meg, egy kabinajtó előtt, melyen a Dallas H. feliratú névtáblát áthúzta valaki filctollal, alá pedig odaírta: Williams, Ashley. – Íme. Nem egy luxuslakosztály, de a célnak megfelel.

– Dallas? – bökött Williams a névtáblára.

– Az egyik mérnökünk. A veszély miatt felbontotta a szerződését és hazament.

– Úgy tudom nem voltak halálesetek…

– Ami csak a szerencsén múlott – felelte Klein bosszúsan. A mosoly végre lekopott az arcáról. Egy pillanatra elmélázott, majd benyitott az ajtón. Betette a táskát, utána ellépett Williams mellett.

– Ha jól tudom, maga az űrrendőrségnél dolgozott annak idején – igenlő választ kapott. – Akkor nem lesz gondja azzal, hogy mi is egységidőre álltunk be. Egy nap harminckét óra. Tudja a legtöbb Földről, vagy olyan kolóniáról érkezett ember, ahol egy nap huszonegynéhány órából áll, kicsit megzizzen.

– Igen, én is voltam újonc – felelte Williams a felvillanó emlékek hatására keserűen. Mint a legtöbb kadét, ő is rászokott a serkentőre, amiről csak kínszenvedések és munkája elvesztése árán tudott leszokni.

– Jól van. Vacsora huszonegy órától van. Meghívom.

– Köszönöm.

Miután Klein távozott, Williams magára csukta a kabinajtót. A látvány nem volt az ínyére. A kabin előző tulajdonosa tagadhatatlanul férfi volt. A sárga-kék falakat meztelen nők és különböző sportsiklók plakátjai díszítették. A padlót olajos lábnyomok tarkították, az íróasztalon ki tudja milyen folyadékok foltjai éktelenkedtek.

Két jót tudott csak elmondani: a kabin valamivel melegebb volt, mint a folyosók, és tiszta ágyneműt kapott.

Az említett vacsoráig még volt pár óra, így volt ideje kicsomagolni és még egyszer átfutni a bázis leírásait, különös tekintettel a tervrajzra. Azután gyorsan lezuhanyozott, majd megpróbálta kiválogatni valami hétköznapibb ruhát, hogy ne lógjon ki az állomás megszokott képéből. Azonban rá kellett jönnie, hogy akármit is vesz föl, úgyis ki fog tűnni. Egyrészt, még ha fejest ugrana egy olajos tartályba, akkor is kívülálló maradna, másrészt, nem hozott semmit, amit ne méregdrága divatboltban vett volna. Így végül Klein igazgatót egy hosszujjú blúzban és nadrágban várta, közben azon bosszankodva, miért nem csomagolt kicsit változatosabban. Leginkább, melegebben. Eddig mindig kolóniákra, legfeljebb űrállomásokra kellett elutaznia, ahol egyrészt, mindig kellemes volt az idő, másrészt, az emberek hozzászoktak a hivatalos normákhoz. Egyenruhát viseltek, igazgatónak nevezték a vezetőket, és nem becenéven mutatták be egymást.

És pontosak voltak. Az alkarjára csatolt IKoP-jára pillantott. Az igazgató kis híján húsz perce késett. Úgy tűnt, Klein az órával is úgy állhatott, mint a borotvával: hírből ismerte. Várakozását különösen elviselhetetlenné tette korgó gyomra. Utoljára reggelit evett rendesen, az ebéd inkább nyammogás volt, semmint rendes étkezés. Túlságosan izgult a mélymerülés miatt. Rendelkezett búvárgyakorlattal – ezért is küldték őt a Neptunuszra –, sőt, egyszer az Lady Diana roncsához is lemerült, de az is csak ezerkétszáz méter mélyen fekszik, nem ötezren, mint a Neptunusz állomás. Már az elképesztő mélység is riasztotta, hát még a tény, hogy tudta: a biztos haláltól csak pár centi vastag fém választja el. Pedig űrrendőrként és rendszeres űrutazóként hozzá kellett volna már szoknia ehhez. Az űr vákuuma mégsem tűnt olyan fenyegetőnek, mint ötezer méternyi víz nyomása.

Elege lett a várakozásból. Odalépett a fali komhoz, de végül nem aktiválta. Úgy döntött, nem zavarja meg Kleint, bármit is csinál, inkább egyedül megy el az étkezdébe.

Nekivágott a hideg folyosóknak. Az étkezde egy szinttel lejjebb volt. A tágas helyiség semmiben sem különbözött a bázis többi részétől. Ablaktalan fémfalakkal körbevett, műanyag asztalokkal és székekkel zsúfolt terem volt, melynek egyik végében a bejárat, másikban a konyhát az étkezdétől elválasztó pult állt. Az asztalok fele még üresen állt, a többinél egyedül vagy két-három fős csoportokban ültek az emberek.

A pulthoz ment. Nem nézett senkire, mégis tudta, hogy jó néhányan figyelik. Igyekezvén lerázni magáról a fürkésző tekintetek miatti feszélyezettséget, felkapott egy tálcát és egy tányért, majd az étlapra tekintett. A választék nem volt nagy, se igazán ínyére való.

– Tudott választani? – kérdezte a bagóját rágcsáló szakács. Nem tűnt türelmetlennek, inkább mulatott Williams tanakodásán.

– Legyen pörkölt – mondta, és mielőtt a szakács megmozdult volna, felkapta a pultba süllyesztett tálakban álló merőkanalak egyikét. Tésztát mert magának, majd ráöntött némi szaftot és húskockát.

– Nem kér egy kis pörköltet is a tésztához?

– Köszönöm, így pont jó – vett magához villát Williams. – Van valami savanyúságuk?

– Kovászos uborkával szolgálhatok.

– Tökéletes – legalább valami, amit szeret.

A szakács egy tálra hasogatott néhány szál uborkát, majd Williams tálcájára tette. A nő megköszönte, aztán elindult, hogy helyet találjon magának.

Először egy üres asztalhoz akart leülni, aztán meglátott egy ismerős arcot. Jejt egyedül ült az ajtóval szemközti sarokban. Éppen villája hegyét rágcsálva olvasott egy könyvet.

– Szabad? – kérdezte Williams, mikor az asztalhoz ért.

Jejt felnézett rá, majd olyan arckifejezéssel pillantott az üres székre, mint aki csak most döbbent rá, hogy egyedül van. Végül megrándította a vállát.

– Nekem annak tűnik.

Williams ezt igennek véve leült.

– Mit olvas? – kérdezte csevegő hangnemben, miután megkóstolta a pörköltet. Nem volt rossz, sőt, az első falat kifejezetten ízlett neki, pedig nem rajongott különösebben a marhahúsért.

– Tom Clancy, Vadászat a Vörös Októberre – válaszolt a férfi, fel sem nézve a könyvből.

– Furcsa egy magához hasonló ember kezében könyvet látni.

Jejt kizökkent a könyv bűvöletéből.

– Miért, miféle ember vagyok?

– Egyszerű, impulzív, fafejű férfi, Thompson úr – felelte Williams nemtörődöm módon.

Jejt csak hümmögött. Williams nem tudta eldönteni, hogy azért teszi, mert megértette, miért inzultálja, vagy azért, mert nem értette meg.

– Ha jóban akar velem lenni, ne hívjon Thompson úrnak. Utoljára a haditengerészetnél hívtak így.

Williams bólintott. Bocsánatkérésnek ez is megfelelt. Furcsállotta, de Jejt az apjára emlékeztette. Ő volt olyan, hogy bocsánatkérés helyett inkább tett valami baráti gesztust.

– Ez esetben Ashley. Szóval, mit keres itt egy egykori haditengerészeti tiszt?

– A NŰV tengeralattjáró pilótákat keresett, én meg az vagyok. Több pénzt ajánlottak és egy lehetőséget, hogy elhúzhassak a Földről. Éltem vele – felelte Jejt két falat között.

– Nem szereted a Földet?

– A Földet imádom – válaszolta kurtán. – Hanyagolhatnánk ezt a témát? Épp úgy nincs közöd ahhoz, hogy miért jöttem ide, mint nekem ahhoz, hogy mit keres itt egy ex-űrzsaru.

– Rendben – hagyott föl a barátkozással Williams, majd egy ideig csendben ették a vacsorájukat.

Az étel ízletes volt, és meleg, ami különösen élvezetessé tette. Williams egyre jobban fázott. Vacsorája vége felé nem bírta tovább. Letette a villát és kezét dörzsölgetve körbenézett, hátha talál valami meleget. Teát vagy kávét, egyre ment, csak meleg legyen.

– Fázol? – törte meg a szótlanságot Jejt.

– Hogy?

– Fázol? – Williams libabőrös kezére bökött.

– Nem mondom, nincs meleg ezen a helyen – mondta válasz helyett. Nem akart panaszkodni.

Jejt szó nélkül levette a bőrdzsekijét és átnyújtotta az asztal fölött. Williams habozott, de végül győzött a didergése. Felvette a dzsekit. Melegebb volt, mint látszatra tűnt.

– Kösz – mondta pironkodva. Szégyellte tájékozatlanságából fakadó alulöltözöttségét.

– Szót se többet – legyintett Jejt, majd visszatért vacsorájához.

Újabb pár percnyi néma falatozás következett, amit ezúttal Williams tört meg.

– Mi a véleményed a kalózokról?

– Hogy nem kalózok – vágta rá a férfi gondolkodás nélkül. – Legalábbis nem a szó hagyományos értelmében.

– Klein igazgató és a te jelentéseid szerint igencsak kalózoknak tűnnek – pöckölt félre egy zsírosabb húskockát.

– Annak tűnnek, de az Aquacápák biztos nem olyan kalózok, mint amilyenekkel a rendszerközi térben találkozhat az ember. Persze próbálják elhitetni velünk, hogy olyanok. Röhejes bandanevük van, lődöznek ránk, ócskának tűnő tengeralattjárókkal járnak… Ám ha jobban megnézed azokat a gépeket, rájösz, hogy baromira nem ócskák. Sőt, drágább játékszereik vannak, mint nekünk. Vadász-tengeralattjárók, méghozzá olyanok, amiket csakis egy magáncég rakhatott össze.

– Honnét veszed?

– Mert még sosem láttam ilyeneket. Vagy prototípusok, vagy magánmegrendelésre készültek. Az előbbi kizárt, nem hiszem, hogy rajtunk tesztelnének prototípusokat – belekortyolt a teájába.

– Szóval úgy véled, hogy egy magánvállalat pénzeli őket? – következtetett Williams – Mindezt arra alapozva, hogy drága járműveik vannak? – hitetlenkedve horkantott egyet. – Akár el is lophatták valakitől a felszerelésüket.

– Na igen, de van még itt valami – dőlt előre és kicsit halkabban folytatta. – Sokan úgy vélik, hogy eddig a szerencsének köszönhetően nem volt haláleset. Szerintem ez akkora baromság, mint az, hogy a NŰV-nek egy nyomozót kell ideküldenie a ganészint megméréséhez. – Félretolta tányérját, és rátámaszkodott az asztalra. – Az Aquacápák olyan komoly csúzlikkal vannak felszerelve, hogy akár az egész Neptunuszt a nyakunkba robbanthatnák. De nem ölnek. Ha ránk is lőnek, akkor is mellénk céloznak. Pedig a mi lomha, zajos gépeinket lehetetlenség nem becélozni. – Mint egy ügyész, aki záróbeszéde végére ért, széttárta karjait, hogy egy utolsó mondattal pontot tegyen az ügyre. – Hallottál már olyan kalózokról, akik megkímélik az áldozataik életét?

– Ha lelőnének minket, nekik kellene bányászniuk, ráadásul semmiféle vizsgálat nem kellene ahhoz, hogy a NŰV mozgósítsa a biztonsági erőit – lépett oda hozzájuk Klein, tálcával a kezében. Az igazgató arcán nyoma sem volt derűnek, sőt, mintha elnyűttebb lett volna, mint pár órával azelőtt. – Senki se vágja ki maga alatt a fát

– Marhaság! Még három másik Dóm van a bolygón, ahonnét lophatnának. Azonkívül, a NŰV úgyis küldene utánpótlást.

Klein a fejét rázva leült. Williams biztos volt benne, hogy az igazgató nem először hallotta ezeket az érveket.

– Örülök, hogy idetalált – mondta Klein mit sem törődve Jejt okfejtésével. – Bocsánat, hogy nem tudtam magáért menni, de újabb támadás ért minket.

Williams megborzongott. Az igazgatósággal ellentétben ő elhitte, hogy komoly bajok vannak a Néreusz tengeralatti bányáiban. Az emberek nem szoktak csak úgy jókedvükből kalózokról panaszkodni. De, hogy már az érkezése napján feltűnjenek, az több volt, mint váratlan. Zsaru ösztönei nem szerették az ilyen véletleneket.

– Milyen sűrűk a támadások? – kérdezte, miközben Jejt pötyögni kezdett az IKoP-ján.

– Egyre sűrűbbek – sóhajtotta Klein, és úgy nézett a tányérjában gőzölgő spagettire, mintha azon tanakodna, hogy aludjon vagy egyen.

– És egyre érthetetlenebbek – szúrta közbe Jejt, mire Klein idegesen fújtatva megdörzsölte a halántékát.

– Nehogy megint azzal gyere, hogy készülnek valamire – mondta erőltetett higgadtsággal.

Jejt rá se hederített, szavait Williamshez intézte.

– Az utóbbi hetekben akárhányszor feltűntek egy bányánál, párhuzamosan megjelentek a Neptunusz közelében is, a kiürült teléreknél. Ez alól a mai nap sem kivétel. – Az IKoP-jára pillantott. – A Surranó és a Barrakúda a bányáknál jelentek meg, míg a kilences kockán feltűnt a Tengeri Farkas.

– Ami azt jelenti, hogy…? – vonta fel a szemöldökét Williams.

– Hogy Jejt barátunknak üldözési mániája van – felelte Klein megelőzve a helyettesét. – Kiküldtük oda őt is, Hudsont is, sőt, még Hicksék is kimentek a Mobilusszal. – Mivel Williams csak értetlenül pislogott a név hallatán, gyorsan hozzátette. – A DSRV 2-vel. Mozgó labor, szóval ha lenne ott valami, ők biztos megtalálták volna.

– Ha akkor mennénk oda, amikor még ott vannak, biztos találnánk valamit – erősködött Jejt.

– Eszem ágában sincs odaküldeni valakit, mikor ott vannak. Éppen elég baj, hogy ők jönnek hozzánk.

Jejt ezt sem hagyta volna szó nélkül, ha Williams nem dönt úgy, hogy más irányba tereli a beszélgetést.

– Úgy tudom, a Hernyótalpason van torpedó, ráadásul az egyik legfürgébb járművük. Nem lehetne esetleg azzal felderítést végezni?

– Azok kis teljesítményű torpedók – felelte Jejt –, bányásztöltetek. Nem tudnák velük kárt tenni egy vadász-tengeralattjáróban.

– És az energiakristályok? – Kérdésére mindkét férfi kérdőn rámeredt. – Ha jól tudom, ezek a kristályok, amiket bányásznak, a rendszer napjának elektromos sugárzását gyűjtik. Mindnél régebbiek, annál több energiát tárolnak, egyúttal adnak le a mélyebb rétegekben lévő kristályoknak. Ezért ilyen értékesek. Még a magasabb rétegekben lévő pár száz éves kristályok is elég energiát adnak le ahhoz, hogy egy űrhajót üzemeltessenek, de az idelent lévők már egész városokat láthatnak el energiával. – A Dóm vezetői egyetértően bólintottak, úgyhogy Williams lelkesen folytatta. – Na már most, a kristályok kapacitása véges. Méretüktől függően évezredek vagy évmilliók után elérnek egy pontot, amikor a bennük felgyülemlett energia kitör belőlük.

– Ezt nevezik kisülési pontnak – vette át a szót Klein. – Elektromágneses impulzus keletkezik, mely hullámszerűen szétterjed, ezzel túltöltve az összes többi közeli kristályt. Ez az EMI hullám. Egy ilyen kitörésben veszett el az Aqua Dóm 6-os. Kisült egy pöröly – így nevezzük a több millió éves kristályokat – és tönkre tette a bázist, valamint az összes kristályt lenullázta száz kilométeren belül. A terület évszázadokra használhatatlanná vált.

– Amire ki akarok lyukadni – folytatta Williams –, hogy lehetséges az irányított kisülés. Tehát, ha az Aquacápák támadnak, nem lehetne ezt felhasználni védekezés gyanánt? Legalábbis amíg az NŰV nem cselekszik?

Mindkét férfi rázni kezdte a fejét, de azért látszott az arcukon, hogy Williamsnak ezúttal sikerült jó benyomást tenni rájuk.

– Sajnos – kezdte Klein –, az irányított kisülés csak laboratóriumi körülmények között lehetséges. Ötezer méter mélyen, egy kiszámíthatatlan időben és irányból érkező támadás alatt, lehetetlenség lenne összehozni.

Williamst ez kicsit lelombozta. Persze gondolhatta volna, hogy a helyiek már gondoltak erre a lehetőségre. Viszont eszébe jutott egy másik, amire talán még nem.

– Ha tudnák, hol fészkelnek, a kristályok segítségével csapást mérhetnének rájuk.

– Tudjuk, hol vannak – mondta Jejt határozottan.

– Sejtjük – helyesbített Klein.

– Az Aqua Dóm 1-en – folytatta Jejt, mintha nem is hallotta volna Klein szavait. – Háromszáz kilométerre fekszik délnyugat felé, a Nikita hegységen túl. Ez az egyetlen logikus lehetőség, ha csak nem építettek föl egy saját tengeralatti bázist a közelben.

– És miért nem nézték még meg?

A kérdésre Jejt arcán széles vigyor futott keresztül, Klein szemöldöke pedig felszaladt a homloka közepéig.

– A Neptunusz érzékelői százötven kilométerre látnak el – mondta Jejt legyűrve vigyorát. – A Nikitáig, hogy pontos legyek, azon túl vakok vagyunk. Az érzékelők látótávolságán belül bátran kikezdünk az Aquacápákkal, mert tudjuk, hogy bármi baj is történik, jöhet segítség. Azon túl viszont azt csinálhatnának velünk, amit akarnak. Se tanú, se remény arra, hogy valaha is megtalálnának minket odakinn. Még én sem őrültem meg annyira, hogy jelentkezzek egy ilyen útra. – Kedélyesen megvonta a vállát. – Legalábbis eddig.

– Eddig? – kérdezett vissza Williams rosszat sejtve.

– Holnap te és én ellátogatunk az Aqua Dóm 1-re – állt fel. – A NŰV bizonyítékot akar, hát én adok nekik.

– Szóval beviszel az oroszlán barlangjába, hogy megmutasd, tényleg vannak ott oroszlánok – foglalta össze Williams keserűen.

– Sőt, ha éppen alszanak, még beléjük is rúgok a kedvedért – felkapta a tálcáját. – Reggel találkozunk. Jó éjt – azzal távozott.

A reggel gyorsabban eljött, mint Williams szerette volna. A vacsora után azonnal lefeküdt aludni. Valaki azonban az eltervezett ébresztő előtt dörömbölni kezdett az ajtaján. Nehézkesen tért vissza az álmok világából, és magában elmondva mindennek az érkezőt, kikászálódott az ágyból, majd ajtót nyitott. Jejt állt ott, kezében összehajtogatott nadrággal, pólóval és pulóverrel.

– Jó reggelt, Csipkerózsika.

– Reggel? – motyogta Williams álmosan. – Az egységidő szerint nyolckor van reggel. Most még csak… – IKoP-jára pillantott. – Fél hat van.

– Na igen, ha időben vissza akarunk érni a kirándulásunkról, korán kell mennünk – magyarázta meg korai érkezését Jejt, leplezetlen vigyorral az arcán.

Williams nem tartotta annyira viccesnek a helyzetet, sőt, dühítette, hogy Jejt nem szólt neki a korai kelésről.

– Öltözöm – mondta barátságtalanul.

– Akkor tessék – nyújtotta oda a ruhákat a férfi. – A tegnapi ruháidból ítélve ezek kicsit melegebbek, mint amiket hoztál. Egy kolléganőé volt. Úgy néztem, közel azonos a méretetek.

Williams elvette és szemügyre vette a ruhákat. Amióta a NŰV-nek dolgozott, megválogatta, mit vesz föl. Márkás, divatos ruhákban járt, és a kezében tartott darabok egyik kategóriába sem tartoztak bele. Viszont célszerűségük vitathatatlan volt, így félretette sznobizmusát és elvonult velük a zuhanyzóba.

– Hogy került hozzád? Gondolom nem kölcsön kérted? – kérdezte öltözködés közben.

– Nálam maradt – felelte Jejt kisvártatva.

Williams elmosolyodott. A férfi aktájában csak a szakmai hátteréről olvashatott, a magánéletéről nem sokat tudott meg. Legfeljebb az árult el valamit, hogy Jejt tíz évre szerződött a Neptunuszra, de ezt Kleinről és még néhány másik emberről is elmondható volt. Például Jejt testvéréről, aki szintén a Dómban dolgozott.

Felöltözött, megmosakodott, indulásra kész volt. A zuhanyzóból kilépve még belebújt cipőjébe, odaadta Jejtnek az előző este nála maradt dzsekit, aztán elindultak.

A tengeralattjárók medencéjébe érve Williams kicsit meglepődött. A tervek alapján nagyobb csarnokra számított. A fél focipályányi teremben, melyet egy valódi medence uralt, éppen csak elfért a sárga, szarvasbogárra emlékeztető DSRV 1 és a mellette aprónak tűnő, kagylóformájú Tengerfutó 9-es. Mindkét jármű a vízen lebegett.

A két tengeralattjáró körül három férfi sürgölődött. Egy karimás kalapú és egy szemüveges fickó éppen a vízben lebegve ellenőrizte a DSRV 1-es ballaszttartályait. A harmadik férfi, ki hosszú haját lófarokba kötve hordta, és éppen lezárta a Tengerfutó 9 kabinját, pontosan úgy nézett ki, mint Jejt.

– Hello, Jimmy – sétált el Jejt az ikertestvére mellett. – Milyen volt a koporsóban éjszakázni? – egyetlen ugrással felkapaszkodott a DSRV 1 oldalán futó létrára.

– Zsibbasztó – felelte a testvére a végtagjait masszírozva. Williams ekkor ért mellé. Igyekezett nem megbámulni a két testvért. Most látott először ikertestvéreket.

– Hello! James Thompson – nyújtott kezet a férfi. – Ön bizonyára Ashley Williams, a NŰV nyomozója.

– Igen, hello – rázta meg James kezét. – Csak James Thompson? – kérdezte, bár tudta, hogy Jejt testvére tényleg csak két névvel rendelkezett. Viszont kíváncsi volt az okára.

– Nekem már csak kettő jutott – felelte James vidáman mosolyogva. Williams kezdte felfedezni a két férfi közti apró eltéréseket. Jejt komor volt, de határozott jellem. James arca, mely talán kicsit kerekebb volt testvére arcánál, gyermeki jókedvűséget sugárzott és a hangja sem volt olyan figyelemfelkeltő.

– Tudja a szüleink jó humorú emberek. Jejt a legidősebb, ő négy nevet kapott. A nővérem, Jennifer Miranda lett, vagyis három névvel büszkélkedhet. Én meg utolsóként csak kettőt kaptam.

– Szóval hármas ikrek? – lepődött meg Williams. Ezt már nem tudhatta meg az aktákból. – És csak ketten egypetéjűek?

– Velünk nem csak a szüleink vicceltek – lépett melléjük Jejt, befejezve a beszélgetést a két másik férfival. Szavai enyhe haragot éreztettek. – Indulhatunk.

– Rendben – bólintott Williams, majd visszafordult Jameshez. – Örültem a találkozásnak.

– Nem kevésbé. – Jejthez fordult. – Aztán viselkedj, bratyó!

– Fulladj meg – vetette oda Jejt és bemászott a DSRV 1-be. Williams követte. Mielőtt Jejt lezárta a zsilipajtót, még hallotta, amint valamelyik férfi odakint elereszt egy hangos „de jó bige” megjegyzést. Williams arcán akaratlanul is elégedett mosoly terült szét.

A DSRV 1 belseje egy méretes rakodótérből és egy kisebb kabinból állt, mely Williamst leginkább egy űrhajó pilótafülkéjére emlékeztette. A két helyiséget egy ajtóval lezárható fal választotta el egymástól.

– Rendes embereknek tűnik a testvéred – mondta Williams a pilótafülkébe bemászó Jejtnek.

– Mindenkivel ezt hiteti el – válaszolta, miközben a fejére húzta a fejhallgatót és bekapcsolta a műszereket.

Williams letelepedett Jejt mögé. Ebben a pillanatban a tengeralattjáró merülni kezdett.

– Neptunusz torony, itt a Málhás. Elindultunk – jelentette a pilóta, amint a tengeralattjáró kibukkant a bázis alatt és kiúszott a hatalmas építményt tartó oszlopok között a nyílt vízre. – Ha tizenkét órán belül nem jelentkezünk, kezdjetek aggódni.

Williams nem hallotta a választ, de Jejt nevetéséből ítélve valami vicceset mondhattak a vonal túlsó végén.

Öt órás út állt előttük, ami jórészt eseménytelenül telt, bár az út elején Williams még rácsodálkozott a Néreusz mélytengeri élővilágára. Ezen a bolygón nem volt élettelen a mélység. Amint kiértek a Neptunusz külső fényeinek hatósugarából, a tenger életre kelt. Különleges formájú bálnák, hatalmas halrajok, a tengerfenéken húzódó korallszirtek, fókaszerű élőlények és megannyi lény úszkált körülöttük, s mindegyikük foszforeszkált. A szivárvány színeiben pompázó állatsereglet lenyűgöző látványt nyújtott.

Legalábbis egy ideig. Pár óra múlva, mikor a látkép kezdett megszokottá válni, Williams lelkesedése is alább hagyott. Hogy elkerüljék az unalmat, beszélgetni kezdtek. Érdekes módon Jejt sokkal barátságosabbá vált a Neptunusz elhagyása után. Mintha elemére talált volna a DSRV 1 pilótafülkéjében. Lelkesen beszélt arról, hogy amiben úsznak, az valójában nem víz, hanem szelinium, egy olyan folyadék, amiben ugyan van hidrogén és oxigén – emiatt tud a Neptunusz ivóvizet és levegőt előállítani belőle –, de két idegen elem miatt az emberre gyakorolt hatása inkább az alkoholhoz teszi hasonlatossá. Persze ezt Williams is tudta, de szó nélkül hallgatta Jejt előadását, így betekintést kaphatott a Neptunusz életébe is.

– Ha sokáig leszel itt, te is megtudod, milyen hatása van a szeliniumnak – mondta Jejt, miután befejezte a helyi „beavatási szertartás” ecsetelését, melynek főszereplője ő és Klein voltak.

– Azt hittem, egy liter már alkoholmérgezést okoz – szúrta közbe Williams.

– Egy kupica még nem – kuncogott Jejt. – Azon kívül, a kettes Dóm egyik bányásza, isten áldja lelkét, rájött, hogyan lehet finomítani rajta. Azóta milliomos – nevetett jóízűen.

– Melyik ital származik innen? – lepődött meg Williams. Nem tudta, hogy az energiakristályokon kívül más exportcikke is van a Néreusznak.

– A Cordiale – felelte Jejt nagyot nevetve Williams elképedt arcát látva.

Az út további részéről a Neptunuszról, a tengerészetről és az űrrendőrségről beszélgettek. Williams néhány alkalommal megpróbált személyesebb dolgokat is kipuhatolni, de Jejt szemfüles volt, és mindig visszaterelte a beszélgetést egy semlegesebb témára. Egyre jobban kezdte érdekelni a férfi múltja és kiléte. Senki sem utazik el tíz évre egy isten háta mögötti idegen bolygóra, és merül le ott is öt kilométer mélyre, csak mert jó pénzt ajánlottak neki. És ahogy kiderült beszélgetés közben, a férfi nem hagyta el a bolygót megérkezése óta.

– Tudod mi az az elszigeteltség? – kérdezte Jejt, mikor Williams a Terminus bolygón eltöltött időkről beszélt. Utált ott lenni, mert nagyon távol volt a Földtől.

– Mikor az embernek nincs kapcsolata a külvilággal – felelte Williams. Kíváncsi volt, hová fog kilyukadni Jejt.

– Mikor az ember tizenhét fényévre van a Földtől, és ötezer méter mélyen a tenger alatt ücsörög egy szűk, sötét kis kabinban, lekapcsolt IKoP-pal, kihúzott kommal. A tökéletes magány – mondta úgy, mintha mindennél jobban vágyna arra.

– Szeretsz egyedül lenni?

– Néha igen – felelte egykedvűen, a műszerekkel babrálva. – Máskor nem.

Williams ezzel a válasszal sem érezte magát közelebb Jejt megértéséhez, de abban már biztos volt, hogy a férfit érte valami a Földön, ami miatt mindent hátrahagyva elmenekült onnan. Gondolatmenete itt megszakadt, mert Jejt lekapcsolta a műszereket.

– Mit csinálsz? – kérdezte aggodalmasan körbenézve. Kialudtak mind a külső, mind a belső fények.

– A Málhás nem éppen egy lopakodó tengeralattjáró. Sok itt az állat, de az érzékelőkkel ötven kilométerről kiszúrhatják az energiajeleinket, a hangunkról nem beszélve. Van itt egy áramlat, egyenesen a Merkúrhoz visz, azt fogjuk meglovagolni.

– Merkúr? Az Aqua Dóm 1?

– Pontosan! A NŰV nem a fantáziájáról híres. Az első Dóm volt a Merkúr, majd mentünk sorba, így lett a hetedik a Neptunusz.

– De a Neptunusz a nyolcadik bolygó.

– Föld nevű Dóm nincsen – oldotta meg a rejtélyt Jejt, figyelmét a külső világra fordítva. Bár a hajtómű már nem ment, a tengeralattjáró még sebesen sodródott. Jejt apró manővereket végzett, hogy a DSRV 1 beálljon az áramlatba. A jármű meglódult alattuk.

– Ha a nyolcas Dóm elkészül, annak Plútó lesz a neve? – kérdezte Williams nekivetve a hátát a falnak. Igazából nem érdekelte a válasz, de el akarta terelni valamivel a figyelmét az útról, mely olyanná vált, mintha viharba kerültek volna.

– Nem hiszem, hogy egy kisbolygóról fogják elnevezni – felelte Jejt, minden idegszálával a vezetésre koncentrálva. – Ha elkészül, ötször akkora lesz, mint a Neptunusz. Egy komplett víz alatti kolónia. De nem hiszem, hogy elkészül.

– Miért? – Egy hullám feldobta Williamst és beütötte a fejét a mennyezetbe. – Au.

– Mert mocskos mód drága. A NŰV-nek nincs rá pénze, pedig ha meg tudná építeni, sokszorosan többet tudna termelni, mint a jelenlegi négy Dóm együttvéve. Persze már a Neptunuszt is akkorára tervezték, mint a nyolcast, de költségvetési okokból, és mert a lecsökkent termelés miatt a Parlament sürgetni kezdte az új Dóm üzembe helyezését, lekicsinyítették. Így gyorsabban és olcsón épülhetett fel.

– Értem – bólintott Williams és igyekezvén nem gondolni a hányingerére, lehunyta a szemét.

Jó egy órán keresztül száguldoztak. Mikor Jejt végre kikormányozta a tengeralattjárót az áramlatból, Williams már falfehér volt.

– Senki nem mondta, hogy egy hullámvasútra váltottam jegyet – nyöszörögte. Jejt egy papírzacskót tartott elé, de végül nem lett rá szükség.

– Ott is van – mondta pár perccel később a férfi, kifelé mutatva a kúpalakú ablakon. – A Merkúr Bányász Állomás, alias Aqua Dóm 1, bár hivatalosan nincs száma. Se transzponder jele – az utolsó mondatot döbbenten mondta ki. – Az egyetlen, amit bekapcsolva hagytak, a transzponder, hogy mindenki tudja, hol van. De elnémult. Ellenben, energiajeleket veszek. – Az egyik bekapcsolva hagyott monitoron megjelent a Merkúr sematikus ábrája. Williams megállapította, hogy az állomás fele akkora sincs, mint a Neptunusz állomás.

– Szóval igazad volt. Tényleg ide fészkelték be magukat az Aquacápák.

– Igen – bólintott Jejt a monitoron futó adatokat tanulmányozva. – De most nincsenek itthon.

– Honnan veszed?

– Takarékon van az állomás. Ennél sokkal több energiát és leginkább, hőt kéne leadnia, de jelenleg egy mélyhűtő szintjén van. – Williamsra pillantott. – Vagyis lakják, de mivel elmentek hazulról, lekapcsolták a villanyokat.

Williams kinézett az ablakon. A Merkúr állomás nem volt több, mint egy kicsi nagyon sötét folt a nagy világosabb folt előtt. Hirtelen támadt egy ötlete.

– Át tudnánk szállni?

– Megismételnéd? – kerekedett el Jejt szeme.

– Ha nincs otthon senki, átszállhatunk – magyarázta a sötét foltot bámulva. – Ez a legjobb módja, hogy bizonyítékot szerezzünk a NŰV-nek.

– Az, hogy nincsenek otthon, még nem jelenti azt, hogy nem is jönnek haza. Ha itt találnak minket, tuti kilöknek minket a zsilipen. Jobb ha tőlem tudod, az itteni víz ebben a mélységben mínusz húsz fokos. Nem szeretnék úszni benne.

– Jejt! – vágott a szavába Williams erélyesen. – Akarod a biztonsági erők támogatását, vagy sem? Te mondtad, hogy beviszel az oroszlán barlangjába, és ha netán alvó oroszlánt találunk, bele is rúgsz. Itt az alkalom.

Jejt a szemét forgatva a műszerekhez fordult. A hangradar és a többi érzékelő sem észlelt ötven kilométeres körzetben tengeralattjárót, így bekapcsolta a DSRV 1 hajtóművét és odavezette a Merkúr állomáshoz.

– Az a nagy pofám – motyogta dokkolás közben.

Az állomáson sötétség és hideg fogadta őket. Williams most örült igazán, hogy Jejt melegebb ruhát hozott neki, sőt, mivel a férfi tudta, hogy milyen hidegre számíthatnak, ezúttal is odaadta a dzsekijét.

Zseblámpáik fényében a hely kísérteties volt. Mintha egy acélkriptában jártak volna. A levegőben savanykás szag terjengett, mintha valaki ecetes vízzel mosott volna fel. Lépéseik végigvisszhangzottak az állomás rideg szürke falain, melyeket fedetlen, lelógó kábelek, olajos csövek, rozsdafoltok tarkítottak. A Merkúr minden tekintetben elmaradt ötven évvel későbbi testvérétől, de legfőképpen, otthonosságban.

– Erre van a vezérlő – indult el Jejt. Láthatóan nem először járt az állomáson.

Az Aqua Dóm 1 nem volt nagy állomás. Elhaladtak a kabinok mellett, majd átvágtak az étkezőként is szolgáló pihenőn. A kopott, egymással szemben álló kanapék, a szakadt poszterek és a kosz lehangolóvá tette a helyiséget. A vezérlő innen nyílt.

A kicsiny szoba messze volt attól a toronytól, ami a Neptunusz irányításáért felelt. Telezsúfolták különféle műszerekkel, minek köszönhetően két ember is alig fért be. Valószínűleg régen sem dolgoztak ott többen, mert csak két kerekesszéket találtak. Jejt lehuppant az egyikbe és felkapcsolta a műszereket. A számítógépek lassan életre keltek, kísérteties zöldeskék fénnyel világítva meg az apró szobát.

– Hát igen – dünnyögte Jejt. – Ezt a terminált alig hét órája kapcsolták le. Kár, hogy utoljára Blainnel kapcsoltuk be, úgy három éve.

Williams kérdőn nézett rá.

– Pótalkatrészek – felelte nemes egyszerűséggel. – Gyorsabb kiszerelni innen, semmint igénylést küldeni a Földre, majd hat hónapot várni az alkatrészek megérkezésére.

– Arról van valami, hogy ki használja most? – sürgette meg a férfit Williams. Kezdett borsódzni a háta az állomástól, ráadásul fázott is. És ott volt az a rossz érzés, hogy bármikor rájuk nyithat valaki.

Jejt pötyögni kezdett, majd a megjelenő adatok láttán elkomorodott.

– Ennek az ócskaságnak túl öregek az érzékelői, és a fele megdöglött. De ha jól veszem ki az energiamérési adatokat, akkor három itt kószált tengeralattjáró energialeadási értéke megegyezik a Barrakudáéval, a Surranóéval és a Tengeri Farkaséval, vagyis az Aquacápák három nagyobb gépével. A másik kettő olyan kicsit, hogy ez a vacak már nem is látja azokat – megütögette a monitor oldalát, és megakadt valamin a tekintete. A monitor fölé a falra egy térképet ragasztottak. A domborzati rajz közepén három vörös X volt, szabálytalan háromszöget formálva, és számtalan zöld X, melyek körbevették a pirosakat.

– Ez a Neptunusz – szakította le Jejt a falról a térképet. – A terület, ahol áll. Pont a középpontban van. Mi ez?

– Talán… – elharapta a szó végét. – Ötletem sincs.

– A jelzések kimerült telérek fölött vannak. – Felnézett a papírról és rábámult a falra, ám nem azt nézte. Elméje máshol járt. Rádöbbent, mit lát. – A támadásaik közben ezeken a területeken tűntek föl.

– Mint tegnap? – kérdezte Williams, egyre jobban vacogva.

– Pontosan. Tudtam, hogy készülnek valamire.

– De mire? Mi értelme kiürült területeken portyázni?

Jejt úgy nézett rá, mint egy gyerekre, aki kényes kérdést tett föl a szüleinek. Aztán észrevette Williams remegését.

– Majd a visszaúton kitaláljuk. Menjünk ebből a frizsiderből – Kifelé noszogatva Williamst, elindult.

Nem jutottak sokáig. Jejt a visszaúton megállt a pihenőben, mondván: – Még meg akarok nézni valamit. – Azzal felnyitotta a padlón egy csapóajtót és lemászott rajta. Williams kelletlenül ugyan, de követte. Az állomás tágas raktárába jutottak. Ahogy végigpásztáztak lámpáikkal az egyik fal mellett három, emberméretű rugóra emlékeztető szerkezetre találtak.

– Azt a rohadt… – sápadt el Jejt. – Dyson tekercsek.

– Azok mik?

– Nem tudod? – Williams megrázta a fejét. – Pedig te álltál elő az ötlettel. A Dyson tekercsek kellenek ahhoz, hogy irányított kisülést produkálhasson valaki. Képesek energiát felvenni, tárolni és leadni. Szigetelt helyzetben még az enegvédve az állomást és a legénységét. – bosszúsan fújt egyet. – De a tekercsek kapacitása nem végtelen. Egy, maximum két kisülést bírnak el, aztán túlterhelődnek és szétrobbannak.

– Az akarod mondani, hogy a térképen lévő három pont…? – elakadt a szava. Összeállt a kép.

– Igen, három irányított kisüléshez beállított pörölykristály helye – öntötte szavakba a szörnyű tervet Jejt.

Williams elsápadt, ezúttal a döbbenettől terhes félelemtől. Nem kellett agytrösztnek lennie, hogy tudja, mit jelentene az, ha a Neptunusz energia nélkül maradna. Elfogyna a levegő, az ivóvíz, de persze mindez semmiség, mivel mire az éh- és szomjhalál egyáltalán fenyegető közelségbe kerülne, már rég megfagytak az emberek. Mínusz húsz fokos vízben a Neptunusz órák alatt kihűlne.

– Ennek semmi értelme – rázta meg a fejét. A félelmen és döbbeneten átfurakodott egy gondolat. – Ha egy EMI eléri a Neptunusz reakgvédve az állomást és a legénységét. – bosszúsan fújt egyet. – De a tekercsek kapacitása nem végtelen. Egy, maximum két kisülést bírnak el, aztán túlterhelődnek és szétrobbannak.

– Az akarod mondani, hogy a térképen lévő három pont…? – elakadt a szava. Összeállt a kép.

– Igen, három irányított kisüléshez beállított pörölykristály helye – öntötte szavakba a szörnyű tervet Jejt.

Williams elsápadt, ezúttal a döbbenettől terhes félelemtől. Nem kellett agytrösztnek lennie, hogy tudja, mit jelentene az, ha a Neptunusz energia nélkül maradna. Elfogyna a levegő, az ivóvíz, de persze mindez semmiség, mivel mire az éh- és szomjhalál egyáltalán fenyegető közelségbe kerülne, már rég megfagytak az emberek. Mínusz húsz fokos vízben a Neptunusz órák alatt kihűlne.

– Ennek semmi értelme – rázta meg a fejét. A félelmen és döbbeneten átfurakodott egy gondolat. – Ha egy EMI eléri a Neptunusz reaktorát, az abban lévő energiakristály is kisül. Az is egy pöröly, és már nem lesz irányított. Több tíz kilométeres kört fog lefedni, és elindít egy kisülési láncreakciók a többi kristállyal. Ezzel az Aquacápák magukkal is kiszúrnak.

– Nem egészen – rázta meg a fejét Jejt egyre bosszúsabb arccal. Williams nem tudta, hogy azért kezd dühbe gurulni, mert túlságosan is fenyegető a kalózok terve, vagy azért, mert a tengeralattjáró nem képes nagyobb sebességre. – Rá merném tenni mind a tíz évnyi fizetésem, hogy a zöld jelek Dyson tekercsek helyét jelölik. Ahogy mi védjük a Neptunusz rendszereit, úgy ők is védik a bányákat. Körbekerítették az állomást, hogy mikor a reaktorban lévő pöröly kisül, megvédjék a kristályokat.

– Akkor viszont nekik kell bányászniuk – vágta rá Williams. Sehogy sem állt össze neki logikus egésszé ez az eszement terv. – Kalózok, nem bányászok, mi hasznuk van abból, ha tönkre megy a Neptunusz?

– Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy szerintem ezek nem szokványos kalózok? – vetette oda kicsit gúnyosan Jejt.

– Igen, de ha igazad is van, ez akkor is értelmetlen. A bolygó összes joga a NŰV tulajdonában van. A tudtuk nélkül itt senki sem bányászhat, márpedig elég feltűnő lenne, ha hirtelen más cégek is energiakristályokat értékesítenének.

– Lehet, de egy biztos! Ezek nem kalózok! – fortyogta Jejt. – Minek ez a hajcihő az energiakristályokkal, ha egyszerűen fel is robbanthatnának minket? Miért védik a bányákat, ha nem bányászhatnak? És ki adta nekik a felszereléseiket, ki pénzeli őket?

Williams nem tudott ezekre a kérdésekre felelni se akkor, se öt órával később, mikor végre elérték az Aqua Dóm 7 érzékelőinek határát.

– Neptunusz, itt Jejt, jelentkezzetek! – csapott le a rádióra azonnal, amint hatótávon belül értek. Williams a fejére húzott egy fülhallgatót. – Jelentkezzetek, a szentségit!

– Itt Klein – reccsent a vonal túlvégén az igazgató izgatott hangja. – Már kezdtünk aggódni miattatok. Jejt, itt a feje tetejére állt a világ. Úgy köröznek körülöttünk a kalózok, mintha húsra gyűlő cápák lennének. Hudson és Hicksék kimentek, de megszakadt velük a kapcsolat.

– Figyelj! – vágott a szavába Jejt türelmetlen dühvel. – Az Aquacápák megpróbálják tönkretenni az állomást. Valószínűleg nemsokára irányított kisülésekkel fognak bombázni titeket.

– Mennyivel? – halkult el Klein hangja a döbbenettől.

– Hárommal.

– Hárommal? – Klein hangja az ijedtségtől egércincogássá vékonyult. – Jejt! A tekercseink nem bírnak ki három kisülést.

– Tudom! – dörögte Jejt. A tehetetlen dühtől vöröslött a feje. – Értesítsétek a felszínt.

– Próbáltuk, de zavarják a nulltér-adót.

– Azt meg hogyan csinálják? – kérdezett közbe Williams, de senki nem figyelt oda rá.

– Csesszék meg! – csapott rá Jejt a műszerfalra. A kezébe hasító fájdalom úgy tűnit némiképpen lehiggasztotta. Legalábbis nyugodtabb hangnemben folytatta. – Na jó, megpróbálunk csinálni valamit. Majd jelentkezem.

– Sok sikert – mondta még Klein, aztán a rádió elhallgatott.

– Mit akarsz tenni? – érdeklődött Williams ötlettelenül.

Jejt kivette a zsebéből a Merkúr állomásról elhozott térképet és a kezébe nyomta.

– Tudjuk, hol vannak a kristályok. Összeszedjük őket.

Williams megrázta a fejét.

– Nem, Jejt, gondolj bele. Voltatok kint. Észleltétek volna az energiajeleiket, ha szabadon vannak. Ha jól tudom, az EMI a sziklákon is áthatol. – Jejt bólintott. – Valószínűleg a kristályokat beásták a föld alá. Búvárok nélkül egyiket sem fogjuk kiszedni.

– Akkor mit javasolsz? – kérdezte ingerülten.

– Keressük a… – egy pillanatra elmélázott azon, hogyan nevezze az Aquacápák védelmi vonalát. – A kerítés tekercseit. Azoknak túl nagyok, hogy csak úgy elássák őket, de nem is kell, mert nincs energiajelük. Elég, ha nem hagynak egyet sem szem előtt.

Jejt elismerő pillantást vetett rá, majd elkormányozta a DSRV 1-et.

– Keress a Neptunusz négy oldalán egy-egy tekercset, amik kiütésével viszonylag nagy lyukat üthetünk a kerítésen.

Williams hozzálátott. Nem volt nehéz, szemmértékre meg tudta állapítani, melyek azok a tekercsek, amiket érdemes tönkretenni. Az elsőt egy hegyoldalon találták meg, egy kiszögelésen ült. Jejt nem teketóriázott, egyszerűen nekinyomta a tengeralattjáróval a sziklafalnak. A szerkezet úgy lapult ki, mintha sajtolóba tették volna. A másodikkal már nehezebb dolguk volt, mert azt egy kanyonban dugták el. Jejt ezt a DSRV 1 robotkarjával érte el és roppantotta ketté.

– Te, van egy kis sárga jel az érzékelőn – mondta Williams, miközben úton voltak a harmadik tekercshez.

Jejt a képernyőre sandított. Egyetlen vállrándítással tudomásul vette a közeledő ellenséget.

– A harmadik tekercs abban a korallzátonyban lesz – mutatott az ablakon túl foszforeszkáló koralltömbre Williams, elszakítva tekintetét az érzékelőről.

– Akkor ez a korall most zátonyra fut – azzal lassítás nélkül nekihajtott. A mélytengeri növényzet a benne bújó tekerccsel együtt darabokra tört. – Ezt ne áruld el a Zöldeknek.

Váratlanul Klein hangja csendült a rádióban.

– Jejt, ha hallasz, épp most sült ki valahol a kilences kockán egy pöröly. Telibe trafált minket. Elkezdtük lemeríteni a tekercseket, de esélyünk sincs még kettővel szemben. Bármit is csináltok, gyorsan tegyétek. Nem hiszem, hogy sokat kell várni a következőre.

– Már dolgozunk rajta, Klein. Nyílt frekvenciára állok – szólt Jejt, majd állított valamit az egyik műszeren. – Itt Jonathan Thompson, a Neptunusz igazgatóhelyettese az Aquacápáknak! Már észrevettétek, hogy a Dyson tekercseitek körül koslatunk. Nos, valójában, megsemmisítjük őket. Ha nem hagytok fel a Neptunusz ostromlásával, akkor a bányák, amiket annyira meg akartok védeni, tönkre mennek. Szóval, azt javaslom, hogy húzzatok innen a büdös francba! Vettétek?

– Dögölj meg, aquanauta! – reccsent a rádióban egy dühödt férfihang.

– Vették – mosolyodott el Williams, majd arca elsápadt, ahogy az érzékelők képernyőjén a sárga jel vörösre váltott, egyúttal valami hangosan sípolni kezdett.

– Célba vettek minket – mondta Jejt higgadtan.

Williams már korántsem érezte magát nyugodtnak. Benne nem dolgozott több évnyi haditengerészeti tapasztalat. Űrrendőri tudása csak arra volt elég, hogy ne uralkodjon el rajta a pánik.

– Ott van egy újabb tekercs – mondta állával kifelé bökve. Próbált a tekercsre koncentrálni, mely az elsőhöz hasonlóan egy hegy oldalán állt, és nem figyelni a képernyőn megjelenő apró, vörösen villogó TORPEDÓ feliratú jelre.

Jejt továbbra is higgadtnak tűnt. Egyetlen pillantással tudomásul vette a fenyegetést, majd minden figyelmét a tengeralattjáró kormányzására fordította. Williams még sohasem látott ilyen mértékű önuralmat.

Jejt a tekercs mellé kormányozta a DSRV 1-et és megfordította. A propeller egyenesen a tekercsre nézett. Csakhogy állt. A pilóta leállította a tengeralattjárót.

– Mit csinálsz?

– Bízz bennem! – kiáltott rá Jejt erélyesen, kezét a sebességszabályzón, szemét az érzékelőn tartva. Mikor a képernyőn már csak egy arasznyi távolság választotta el a torpedót tőlük, Jejt akadásig nyomta a sebességszabályzó kart. A tengeralattjáró meglódult alattuk. A torpedó fordulóba kezdett, de későn. Nem tudta bevenni a kanyart és egyenesen a hegybe csapódott a tekercs mellé.

– Mayday! Mayday! Mayday! – kiáltotta Jejt a rádióba. A következő pillanatban a robbanás keltett lökéshullám megdobta a DSRV 1-et. Williams hanyatt zuhant. A fények, az összes fény kialudt, a tengeralattjáró elcsendesedett. Aztán a gép feneke felől fehér villanás világította meg a rakteret, majd újra sötét lett. Sötétség és a némaság, mint az űrben. A DSRV 1 elvesztette minden energiáját.

Williamsnak eszébe jutott, Jejt hogyan jellemezte ezt az állapotot: a tökéletes magány. A gondolattól halálra rémült.

Valaki megérintette az arcát. Összerezzent.

– Jól vagy? – kérdezte Jejt.

– Pazarul – válaszolta az őszinteség legcsekélyebb jele nélkül. Felült.

Jejt matatni kezdett. Kattanás hallatszott, majd fém nyikordulása. Ezt zümmögő hang követte és egy zseblámpa életre kelt. Jejt egy padlóba rejtett rekesz fölött guggolt. A lámpa után takarót húzott elő és átadta Williamsnak. Végül egy dobozszerű szerkezet is előkerült a padlóba rejtett szekrényből.

– Nos, van hőtartótakarónk, hősugárzónk – bökött Jejt a rácsos oldalú dobozra. – És mindjárt kinyitom a tartalék oxigénpalackokat. – Átlépett Williams kinyújtott lábai fölött és bezárta pilótafülkét a raktértől elzáró ajtót. Eztán felnyitotta az egyik fali rekeszt, mely mögött tartályok voltak. Megnyitotta a szelepüket.

– Aprókat és lassan lélegezz. Eredetileg egy emberre lettek kitalálva, de így is kitart két, talán három órán át – azzal leült Williams mellé. Bekapcsolta a hősugárzót, majd elvette a takarót és magukra terítette.

– Szerintem tedd félre a szemérmességet, és búj hozzám – mondta mosolyát elnyomva. – Tudod, a testünk melege dolog.

Williams elpirult arccal, de bólintott. Odabújt a férfihoz, aki szorosan összezárta a takarót.

– Mennyi idő, míg a Neptunuszon ránk találnak? – kérdezte Williams. Hangja megremegett. Nem tudta leplezni halálfélelmét.

– Ha megúszták, legfeljebb egy óra. Jimmy és Kyle nem voltak munkára beosztva, szóval a Neptunuszon lehettek. A medence védve van. Kijönnek értünk. – Bíztatóan letekintett Williamsra. – Ne félj, gyorsabban itt lesznek, minthogy dideregni kezdenénk.

Úgy érezte, Jejt is csak reménykedik, mégis, a belőle sugárzó erő megnyugvással töltötte el.

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg kisvártatva. Érezte, ahogy a férfi megvonja a vállát. – Miért jöttél ide?

Jejt arcán sötét árny futott át. A tekintete a múltba révedt. Williams ezt eddig egyszer sem tapasztalta, így már a válasz előtt tudta, hogy ezúttal Jejt nem tér ki a felelet elől.

– Gondolom hallottál a Lady Diana óceánjáró katasztrófájáról – mondta gyászos hangon.

***

Pár nappal később egy férfi egyedül utazott egy liftbe, melynek képernyőfala csodálatos kilátást biztosított a napsütötte Dubaj tükörtornyaira és a mögöttük elterülő kék óceánra. A férfit mégsem érdekelte a látvány. Eleget látta.

Figyelmét az IKoP-ja monitorán megjelenő szöveg kötötte le. Alig néhány perce jelezte a szerkezet, hogy üzenete érkezett azon a személyes komcsatornán, amelyet csak nagyon kevesek ismertek, és akik a legfontosabbak voltak az életében. Általában ezen a csatornán jó híreket kapott, ám ez a mai korántsem volt az. Hitetlen dühvel meredt az IKoP apró képernyőjére, melyen a következő szöveg állt:

Feladó: Montgomery Ashdown művezető

Címzett: Tariq Nassiri vezérigazgató

Tárgy: Sürgős!

Üzenet: A Tőkeképző Projekt megbukott! A Neptunusz állomás továbbra is üzemel! Az Aquacápák lebuktak, likvidálásuk megfontolandó!

Utasításra várok.

Nassiri mélyeket lélegezve csillapította le felborzolt idegeit. Sok pénzt ölt abba a bizonyos projektbe, ami így kárba veszett. Ráadásul jövőbeli ambiciózus terveit is újra kell értékelnie, ami szintén milliók elúszását jelenti. Ennek ellenére nem élvezheti a dühöngés luxusát. Higgadtsággal és megfontoltsággal kell a gondokat kezelnie, nem esztelenül tombolva. Így jutott a csúcsra, és csakis így maradhat ott.

A lift megállt. Nassiri belépett a konferenciaterembe. Az igazgatótanács már összeült. Ki a terem közepét uraló hosszú faasztalnál ült, ki a megosztott képernyőfalról nézett le. Nassiri kimérten végignézett rajtuk, majd az asztalfőnél elhelyezett bőrfotelhez lépett. Leült, kényelmesen hátradőlt. Ujjaival háromszöget formálva egy percig néma csöndben gondolkodott a helyzeten. Végül megszólalt. Higgadtan, megfontoltan, ahogy egy vezérigazgatóhoz illik.

– Hölgyeim, uraim – újra végignézett az egybegyűlteken. – Beszélnünk kell az Aqua Dóm 8 kivitelezéséről. Problémák merültek föl a költségvetésnél.