Czibere Péter
Idegenek?
Éjfél felé járt. Viharfelhők gyülekeztek a távoli horizonton és Ted bácsi a tornácon ülve szórakozottan lóbálta egyik kezében a műlábát, miközben elgondolkodva szemlélte a tájat. Figyelte, ahogy az eső szemerkélni kezd és cseppjei a poros földön apró krátereket hoznak létre. Ez különös múltbéli emlékeket idézett fel benne.
Aztán a művégtagot a földre ejtette, amint meglátta, hogy valaki közeledik az úton.
Egy fiatal férfi futott a kertkapuhoz és kezét a szeme elé tartva nézett felé, hogy eltakarja a sötétben vakítóan világító utcai lámpák fényét.
– Hé, van ott valaki?
Ted bácsi behúzódott az egyik oszlop mögé. A padló reccsent egyet.
– Maga ott!
– Mit akar? – felelte az oszlop mögül.
– Kérem – mondta a férfi kissé remegő hangon –, tudnék innen telefonálni?
– Itt nincs telefon – válaszolta.
– Értem. És valahol a közelben? Tudja elakadtam itt nem messze az autómmal és segítség kellene.
– Azt hiszem errefelé nem talál utcai fülkét – szólt vissza még mindig az oszlop mögül.
Eközben jócskán megeredt az eső.
– A francba! – káromkodott a másik, aztán elindult visszafelé az úton.
– Várjon! – szólalt meg újra az öreg.
Kilépett a homályból a fényre.
– Jöjjön be ha akar.
A férfi hunyorogva meredt hátrafelé, aztán visszaindult a kapuhoz.
– Köszönöm!
Az eső teljes erejéből zuhogni kezdett, Ted bácsi pedig mankójával és egy ernyővel a kezében igyekezett a kapuhoz. A férfi átvette az ernyőt, míg ő a zárral babrált. Utána az öreg a másikat előreengedve vetett egy pillantást az utcára.
Senkit nem látott odakint.
– Kér egy csésze teát? – kérdezte Ted bácsi.
– Igen, az jól esne.
A férfi kimerültnek látszott. Az öreg kiment a konyhába.
– És merre tartott ilyen késői órában? – kérdezte kintről.
– Hát… épp látogatóban voltam az unokahúgomnál és eléggé elment az idő. Úgyhogy oda kellett lépjek a gázra. Hamar otthon akartam lenni. Aztán itt a kanyarban, a temetőnél – ennél a szónál az öreg felkapta a fejét – valami elé ugrott az autómnak. Én beletapostam a fékbe, de a kocsi félrecsúszott és nekiütközött a szalagkorlátnak. Nagy baj nem történt, csak nem tudtam újra beindítani. Mivel láttam errefelé a fényeket, gondoltam bekéredzkedek valahová és hazatelefonálok.
– Legközelebb Southdeath Valley-ben talál szervizt és telefont, de az 4 mérföldnyire van innét. Ha gondolja, holnapig itt maradhat, aztán reggel kaphat tőlem egy biciklit, feltéve hogy visszahozza.
Egy csésze forró teát tett le a férfi elé az asztalra.
– Persze, köszönöm! – az hálásan nézett rá.
– Itt a díványon elalhat. Ami pedig a hangokat illeti, ne törődjön velük!
– Miféle hangokkal? – kérdezte a férfi meghökkenve.
– Csak az állatok innen az erdőből, de néha nagyon ijesztőek tudnak lenni.
– Engem nem ijesztenek meg. – nevetett a férfi – Tudja évekig kint dolgoztam a dzsungelben, természetvédelemmel foglalkozom.
– Akkor jó éjszakát! Én reggel korán kelek, úgyhogy most elteszem magam holnapra.
– Jó éjszakát! Csak keltsen majd fel nyugodtan, nem akarok sokáig a terhére lenni!
A férfi nyitott szemmel feküdt a díványon. Hallgatta, ahogy Ted bácsi még tesz-vesz a szobájában, majd az ágyra dől. Várt.
Mikor az öreg szuszogása szép lassan egyenletesre váltott, óvatosan felállt, és elindult a szobája felé. Nyakkendőjét ledobta és elkezdte kigombolni az ingét. Az ingen furcsa hullámzások terjedtek szét a hasa környékén és kissé át is nedvesedett. Miután teljesen szétgombolta, láthatóvá vált, ahogy köldöke egy nagy nyálkás lyukként tátong a hasa közepén, amely ütemesen össze összerándul.
A szobaajtó egy lépésre sem volt, mikor váratlanul kitárult előtte és mintha csak egy tükörbe bámult volna, ott állt vele szemben egy ugyanolyan lény, hasán a tátongó ürességgel.
Zihálva meredtek egymásra.
Jó ideje ültek az asztalnál. Az öreg szólalt meg elsőnek.
– Szóval 42’ óta élek itt. Akkor találtam ezt a házat – itt egy pillanatra elmerengett, mert elméjében a semmiből hirtelen ködös emlékek bukkantak fel.
Majd torkát megköszörülve elégedetten hangon folytatta.
– Jó kis csapda, elég sokan járnak errefelé.
Megint elhallgatott és kíváncsian fürkészni kezdte a másik arcát, mire a férfi is beszélni kezdett.
– Én 8 éve érkeztem. Azóta így csinálom. És mindig van, aki beenged.
Egy fél-mosollyal nézett fel az öregre. Majd tekintete Ted bácsi csonka lábára vándorolt.
– Hogy történt? – kérdezte.
Ted bácsi sóhajtott egyet, csak az után válaszolt.
– Hát igen. Ez már nagyon régen volt…
Újra gondolataiba merült, aztán úgy mesélte tovább az régmúltban átélt eseményeket.
– Azt hiszem ’44?… Nem, ’45-ben. Miután véget ért a háború. Néhány hazatérő katona kért szállást nálam éjszakára. Kapóra jöttek, mert nem volt mivel etessem a lárvákat. De balul sült el a dolog. Volt köztük egy, amelyik felriadt miközben már majdnem teljesen bekebeleztem. Nem tudom mi történhetett. Talán rezisztens volt a bénító méregre. Állítólag néha előfordul az ilyen. A sikolya felriasztotta a többieket. Nekem estek és az egyikük dulakodás közben a hatalmas késével átmetszette a lábszáramat. Még a csontba is belevágott.
Ted bácsi megmutatta a heget.
– Állati erős ember lehetett – vetette közbe a férfi.
– Az volt. Egy valóságos óriás. Ezek a katonák mind egyenesen a frontvonalról jöttek vissza. Harcedzett emberek. Még szerencse, hogy a lárvák valamit megérezhettek, mert hamar a segítségemre siettek. Alighanem pár másodpercen múlott csak, hogy nem tudtak végezni velem.
A férfi kapcsolt.
– Akkor a temetőnél is…? – nézett kérdőn Ted bácsira – Tényleg láttam ott valamiféle árnyakat.
– Igen. Az új lárvák. Biztonságosabb ha egy részüket a háztól messzebb nevelem.
– Vannak lárvái? – kérdezte Ted bácsi rövid szünet után.
– Nekem nincsenek. Azt hiszem így könnyebb számomra a vadászat.
– A maga dolga – vonta meg a vállát az öreg.
Mindketten hallgattak.
– Egyre többen vagyunk így is – szólalt meg egy idő után Ted bácsi és felállt a székéből.
Odabicegett az ablakhoz és kinézett rajta. Odakint lassan-lassan pirkadni kezdett. Ettől szorongás fogta el.
Ekkor a férfi is felállt az asztaltól. Ted bácsihoz lépett és karját barátilag az öreg vállára helyezte. Aztán az ajtóhoz ment. Kinyitotta, de még utoljára visszafordult és az öregre nézett.
– Még pár év és új helyeket kell megint találjunk. A megoldás mindig csak ideiglenes – ezt Ted bácsi elgondolkodva mondta önmagának, szinte alig hallhatóan.
A férfi arcára hajnali fény vetült odakintről.
– De az univerzum végtelen – válaszolta, majd kilépett az ajtón.
Ted bácsi szeme a távolba meredt. Hallotta, ahogy a kertkapu csukódik. Eltelt néhány másodperc.
– Milyen igaz – mosolyodott el végül.
12 Responses to Czibere Péter: Idegenek
Vélemény, hozzászólás? Kilépés a válaszból
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek
Két idegen véletlenül összetalálkozik, de nincs érdekellentét, nincs harc, mert „ az univerzum elég nagy…”
Jópofa történet, jól megírva.
Az Itt olvasható novellákat egy csokorba fogva nem lehetne kiadni könyvben. Nagyon jók egytől egyig. Én megvenném.
Péter, én elolvastam /a lapos és rossz címválasztás ellenére/, és úgy látom, nem vetted figyelembe, hogy az olvasó élményre vágyik. Tudom, hogy munkád van benne, de most, így, ebben a formában kedves kis iszony.
A történet jó, de az az érzésem, elbírna még egy csavart a végén. Ahogy pl. egyes fürkészdarazsak pókok testébe helyezik a petéiket, vannak olyanok is, akik ebbe a lerakott petébe helyezik a sajátjukat.
Valami ilyen zárómondatokra gondolok: A ház falánál megmozdult egy árny, az ott hallgatózó seriff maga elé mondta: Elkaptalak benneteket! Most már lesz az ÉN lárváimnak mit enni! Mire befejezte, furcsa átalakuláson esett keresztül: csökevényes szárnyak ütköztek ki a kabátja alól, fullánk nőtt ki a mellkasán, és elindult a lárvák vélhető helye felé.
Horrorisztikus, de igen jó, és minden van benne ami kell. Sajna a feszültség tényleg hiányzik. Abból nem lesz izgalmas novella, ha két angol arról beszél, hogy esős az idő. Az irodalom az életet ábrázolja, de nem maga az élet, ezért szerkeszteni, és dramatizálni kell… kellene. Ezt tessék figyelembe venni az elkövetkező jövő novelláinál.
Kedves olvasók, kritikus műértőim! 🙂
Érdekes olvasni, ki mit lát egy történetben. És, hogy mit vár el.
Leírom, nekem mit jelent, és miről szól a történetem. Nem ellenpontként, hanem mert érdekes lehet, hogy az író mit gondol, mit ír meg, és mivé válik ehhez képest a többi szubjektív nézőpontban.
A történet rémesen egyszerű, tudatosan csavarok nélkül, mert nem az izgalom, nem a trükközés, a zsonglőrködés szituációkkal, ami számomra fontos. Hanem más nézőpontok bemutatása. E rövid darabban egy végletes állapotát ábrázolom a Földnek, amelyben, bár észre sem vesszük, már majdnem mindenki idegen.
(Hiszen valóban egyre idegenebbek vagyunk egymás számára. Igaz más módon.)
Azonban a látszólagos különbségek ellenére, ezek az idegenek is pont azt teszik amit magunk, hódítanak, harccal foglalják el másoktól a területüket. Szóval: Idegenek?
És mindössze a keserű könnyebbség a “gyógyszer” erre a végeérhetetlen birtokbavételre, hogy az Univerzum végül is végtelen. De hát ez siralmas, nem?
Ez egy hangulatmű, nem akciófilmjelenet.
Ui: És még valami – erről Douglas Adams jut eszembe :), tudjátok miért! -, ezek az idegenek egyvalamiben mégis lepipálják az emberiséget. Bár elbújik a történetben, de számomra még érdekesebb a tanulság: Nem kell konfrontálódni csak azért, mert mások a nézeteink arról, hogyan vágyunk élni. Itt a gyerekvállalós párbeszédre gondolok, még ha lárváknak is hívtam őket.
Tetszik a magyarázat, csak az írás nem efelé húz. Az “azt akartam mondani”, és az “azt mondtam” között kis ellentmondás feszül. Talán ha nem elmagyarázod most, hanem ezt írod meg, akkor mi is erre ismerünk rá. De elsiklottatok egymás mellett. Az olvasónak ugyan szíve-joga, hogy mit olvas ki egy novellából, de az írónak meg törekedni kell, hogy azt lehessen a novellából kiolvasni, amit ő szeretne.
Hát ez van, mi kritikus műértők már csak ilyenek vagyunk. Szeretjük a félreérthetetlen kiszolgálást, de azért ez a megoldás is tetszett, maradok az “én-olvasatom”-nál.
“Azt akartam mondani” és “azt mondtam”. Talán lehet különbség a kettő közt.
“Azt akartam olvasni” és “azt olvastam”, ezek közt rendszerint azonban nincs különbség.
Vajon mi ennek az oka?
Észre kell vedd, hogy miközben különbséget teszel aközött, hogy mit akartam mondani és mit mondtam, addig te pontosan azt olvastad, amit akartál olvasni. Ezek közt nem teszel különbséget.
Számodra nincs fedésben az írásom, és az, amit elárultam az írásomról. Miért jelentené ez azt, hogy nem tudtam kifejezni saját gondolataimat? Miért ne feltételezhetnénk, hogy nem értetted meg azt, amit és ahogyan kifejeztem?
Ez ráadásul sokkal valószínűbb, tekintve, hogy amit írtam, azt magam írtam, saját gondolataimból táplálkozva.
Műértő vagy műfélreértő volnál? Mindegy. Csak szerepek.
Filmesek szokták mondani, hogy a legjobb snittek/képek azok, amik kimaradtak a filmből. Olvasat ide vagy oda.
Érdekes,( bár nem vagyok műértő)a címnek predesztináló hatása van számomra. Kelt bennem egyfajta elvárást, és ezáltal a novella értelmezéséhez nagyban hozzájárul. Idegenek?- a cím és a történet teljesen összecseng nekem. Mint mondtam, nem vagyok műértő, de annyi olvasói tapasztalatom van, hogy tudjam, a szöveg mögé kell nézni, nem mindig maga a “csupasz történet” a fontos. Nem értem, hogy itt mi nem egyértelmű ezen, emiatt kissé meglepve olvastam a többi kritikát.
Még a címválasztáshoz annyit: a szavaknak nem csak egy jelentéstartalma lehet… Így teljesen egyetértek az író véleményével az “akartam olvasni” és “akartam mondani” viszonyban.
Összességében: nekem átjött.. 🙂
Nagyon jó ötlet, amire több gondot kellett volna fordítani. Elmélyíteni a dolgot, hogy ne legyen ilyen egyszerű. Bár még most sem késő.
Petikém!
Olvastam, hogy a műveidet lehet olvasni egy blogon is. Mit gondolsz az eladásról és a neten megjelent ingyen műveid párhuzamáról?