Czibere Péter

Idegenek?

Éjfél felé járt. Viharfelhők gyülekeztek a távoli horizonton és Ted bácsi a tornácon ülve szórakozottan lóbálta egyik kezében a műlábát, miközben elgondolkodva szemlélte a tájat. Figyelte, ahogy az eső szemerkélni kezd és cseppjei a poros földön apró krátereket hoznak létre. Ez különös múltbéli emlékeket idézett fel benne.

Aztán a művégtagot a földre ejtette, amint meglátta, hogy valaki közeledik az úton.

Egy fiatal férfi futott a kertkapuhoz és kezét a szeme elé tartva nézett felé, hogy eltakarja a sötétben vakítóan világító utcai lámpák fényét.

– Hé, van ott valaki?

Ted bácsi behúzódott az egyik oszlop mögé. A padló reccsent egyet.

– Maga ott!

– Mit akar? – felelte az oszlop mögül.

– Kérem – mondta a férfi kissé remegő hangon –, tudnék innen telefonálni?

– Itt nincs telefon – válaszolta.

– Értem. És valahol a közelben? Tudja elakadtam itt nem messze az autómmal és segítség kellene.

– Azt hiszem errefelé nem talál utcai fülkét – szólt vissza még mindig az oszlop mögül.

Eközben jócskán megeredt az eső.

– A francba! – káromkodott a másik, aztán elindult visszafelé az úton.

– Várjon! – szólalt meg újra az öreg.

Kilépett a homályból a fényre.

– Jöjjön be ha akar.

A férfi hunyorogva meredt hátrafelé, aztán visszaindult a kapuhoz.

– Köszönöm!

Az eső teljes erejéből zuhogni kezdett, Ted bácsi pedig mankójával és egy ernyővel a kezében igyekezett a kapuhoz. A férfi átvette az ernyőt, míg ő a zárral babrált. Utána az öreg a másikat előreengedve vetett egy pillantást az utcára.

Senkit nem látott odakint.

– Kér egy csésze teát? – kérdezte Ted bácsi.

– Igen, az jól esne.

A férfi kimerültnek látszott. Az öreg kiment a konyhába.

– És merre tartott ilyen késői órában? – kérdezte kintről.

– Hát… épp látogatóban voltam az unokahúgomnál és eléggé elment az idő. Úgyhogy oda kellett lépjek a gázra. Hamar otthon akartam lenni. Aztán itt a kanyarban, a temetőnél – ennél a szónál az öreg felkapta a fejét – valami elé ugrott az autómnak. Én beletapostam a fékbe, de a kocsi félrecsúszott és nekiütközött a szalagkorlátnak. Nagy baj nem történt, csak nem tudtam újra beindítani. Mivel láttam errefelé a fényeket, gondoltam bekéredzkedek valahová és hazatelefonálok.

– Legközelebb Southdeath Valley-ben talál szervizt és telefont, de az 4 mérföldnyire van innét. Ha gondolja, holnapig itt maradhat, aztán reggel kaphat tőlem egy biciklit, feltéve hogy visszahozza.

Egy csésze forró teát tett le a férfi elé az asztalra.

– Persze, köszönöm! – az hálásan nézett rá.

– Itt a díványon elalhat. Ami pedig a hangokat illeti, ne törődjön velük!

– Miféle hangokkal? – kérdezte a férfi meghökkenve.

– Csak az állatok innen az erdőből, de néha nagyon ijesztőek tudnak lenni.

– Engem nem ijesztenek meg. – nevetett a férfi – Tudja évekig kint dolgoztam a dzsungelben, természetvédelemmel foglalkozom.

– Akkor jó éjszakát! Én reggel korán kelek, úgyhogy most elteszem magam holnapra.

– Jó éjszakát! Csak keltsen majd fel nyugodtan, nem akarok sokáig a terhére lenni!

A férfi nyitott szemmel feküdt a díványon. Hallgatta, ahogy Ted bácsi még tesz-vesz a szobájában, majd az ágyra dől. Várt.

Mikor az öreg szuszogása szép lassan egyenletesre váltott, óvatosan felállt, és elindult a szobája felé. Nyakkendőjét ledobta és elkezdte kigombolni az ingét. Az ingen furcsa hullámzások terjedtek szét a hasa környékén és kissé át is nedvesedett. Miután teljesen szétgombolta, láthatóvá vált, ahogy köldöke egy nagy nyálkás lyukként tátong a hasa közepén, amely ütemesen össze összerándul.

A szobaajtó egy lépésre sem volt, mikor váratlanul kitárult előtte és mintha csak egy tükörbe bámult volna, ott állt vele szemben egy ugyanolyan lény, hasán a tátongó ürességgel.

Zihálva meredtek egymásra.

Jó ideje ültek az asztalnál. Az öreg szólalt meg elsőnek.

– Szóval 42’ óta élek itt. Akkor találtam ezt a házat – itt egy pillanatra elmerengett, mert elméjében a semmiből hirtelen ködös emlékek bukkantak fel.

Majd torkát megköszörülve elégedetten hangon folytatta.

– Jó kis csapda, elég sokan járnak errefelé.

Megint elhallgatott és kíváncsian fürkészni kezdte a másik arcát, mire a férfi is beszélni kezdett.

– Én 8 éve érkeztem. Azóta így csinálom. És mindig van, aki beenged.

Egy fél-mosollyal nézett fel az öregre. Majd tekintete Ted bácsi csonka lábára vándorolt.

– Hogy történt? – kérdezte.

Ted bácsi sóhajtott egyet, csak az után válaszolt.

– Hát igen. Ez már nagyon régen volt…

Újra gondolataiba merült, aztán úgy mesélte tovább az régmúltban átélt eseményeket.

– Azt hiszem ’44?… Nem, ’45-ben. Miután véget ért a háború. Néhány hazatérő katona kért szállást nálam éjszakára. Kapóra jöttek, mert nem volt mivel etessem a lárvákat. De balul sült el a dolog. Volt köztük egy, amelyik felriadt miközben már majdnem teljesen bekebeleztem. Nem tudom mi történhetett. Talán rezisztens volt a bénító méregre. Állítólag néha előfordul az ilyen. A sikolya felriasztotta a többieket. Nekem estek és az egyikük dulakodás közben a hatalmas késével átmetszette a lábszáramat. Még a csontba is belevágott.

Ted bácsi megmutatta a heget.

– Állati erős ember lehetett – vetette közbe a férfi.

– Az volt. Egy valóságos óriás. Ezek a katonák mind egyenesen a frontvonalról jöttek vissza. Harcedzett emberek. Még szerencse, hogy a lárvák valamit megérezhettek, mert hamar a segítségemre siettek. Alighanem pár másodpercen múlott csak, hogy nem tudtak végezni velem.

A férfi kapcsolt.

– Akkor a temetőnél is…? – nézett kérdőn Ted bácsira – Tényleg láttam ott valamiféle árnyakat.

– Igen. Az új lárvák. Biztonságosabb ha egy részüket a háztól messzebb nevelem.

– Vannak lárvái? – kérdezte Ted bácsi rövid szünet után.

– Nekem nincsenek. Azt hiszem így könnyebb számomra a vadászat.

– A maga dolga – vonta meg a vállát az öreg.

Mindketten hallgattak.

– Egyre többen vagyunk így is – szólalt meg egy idő után Ted bácsi és felállt a székéből.

Odabicegett az ablakhoz és kinézett rajta. Odakint lassan-lassan pirkadni kezdett. Ettől szorongás fogta el.

Ekkor a férfi is felállt az asztaltól. Ted bácsihoz lépett és karját barátilag az öreg vállára helyezte. Aztán az ajtóhoz ment. Kinyitotta, de még utoljára visszafordult és az öregre nézett.

– Még pár év és új helyeket kell megint találjunk. A megoldás mindig csak ideiglenes – ezt Ted bácsi elgondolkodva mondta önmagának, szinte alig hallhatóan.

A férfi arcára hajnali fény vetült odakintről.

– De az univerzum végtelen – válaszolta, majd kilépett az ajtón.

Ted bácsi szeme a távolba meredt. Hallotta, ahogy a kertkapu csukódik. Eltelt néhány másodperc.

– Milyen igaz – mosolyodott el végül.