Hack-Handa József

Részleges helyettesítés

Egyszerre érezte fajtársa kínzó fájdalmának és valaki más megkönnyebbülésének – csaknem diadalérzetének – szagát. Erősebben érezte, mint a fizikai fájdalmat az arca mögött. A szenvedéssel nem törődve felemelte fejét és körülnézett: egyszerű korházi szobában volt, a falak fehérre festve, egyik oldalán infúziós állvány, mellette műszerek – más semmi. A vizuális ingerek hiánya más esetben talán zavarta volna, de most egészen más problémái voltak: az orrába hatoló szagok ősi rossz, nagyon rossz emlékeket idéztek fel benne, amiktől szinte fizikai fájdalmat érzett, fintorgott, próbálta összébb húzni orrlyukait, legszívesebben elmenekült volna előlük, de erős szíjak rögzítették az ágyhoz. Megpróbálta fogaival elérni őket, de a mellkasán lévő szoros heveder nem hagyott elég teret a mozgáshoz.

Orrában a fájdalom és a végső vereség szaga egy pillanatra elviselhetetlenné fokozódott, mielőtt átadta volna helyét egy másik, az elmúlást jelentő szagnak. Üvölteni akart és támadni, marcangolni, húst a csonttal átharapni, de erejéből csak annyira futotta, hogy jobbra-balra rázta a fejét, amíg csak a heves mozgástól új erőre kapott fizikai fájdalomtól el nem ájult.

Rövid, szinte csak jelzés értékű kopogás után magas, vékony férfi nyitott be határozottan. Egyszerű katonai zubbonyán nem volt semmilyen jelzés:

– Jó napot, tizedes. Erikson ezredes vagyok, gondolom, emlékszik rám.

– Sajnálom, de nem uram. Ha szabad megkérdeznem, mi történt velem és mi történt a társammal?

A keskeny ajkak egy pillanatra vonallá vékonyodtak, mielőtt szóra nyíltak volna:

– A társa sajnos halott, őszinte részvétem. Már semmit sem tudtunk tenni érte. Magának szerencséje volt…

Ismét felidéződött benne társa szenvedése. Alig tudta türtőztetni magát, hogy ne üvöltsön fel. Csak a tisztelet és a felettesébe vetett szinte vak bizalom tompította a választ – és válaszként lehetőleg vért – követelő ordítást türelmetlen kérdéssé:

– És ők? – a szavak éles kardként vágták szét a kórházi szoba mesterséges nyugalmát, a levegő megtelt feszültséggel.

Az ezredes pár pillanatig fürkészően nézett a leszíjazott, bekötözött fejű katona arcába mielőtt megszólalt volna:

– Nos, éppen erről szeretnék magával beszélni, tizedes. Lehetőséget tudunk – és személy szerint én szeretnék is – adni magának arra, hogy bosszút álljon a társáért, társaiért, és mindazért, amit szeretett hazája megannyi polgára hosszú évek óta elszenved az ellenségtől.

A szavaktól egy pillanatra enyhült emlékezetében a fájdalom. Elfedte egy másik, egy remélt érzet, egy másik szag, amit már rég nem tapasztalt: a megfutamított, megfélemlített, megölt ellenségé. Készenlétben állt.

– Hol vannak?

– Jól van fiam, – mondta, egy pillanatra szinte atyaian mosolyogva az ezredes – nem is vártam mást magától. De ez kicsivel bonyolultabb lesz, mint hogy kisétál innét és megöli őket. A 2017-es részleges helyettesítési törvény értelmében ugyan életveszélyes sérülésére tekintettel részben kicserélhettük az agyát…

Az ezredes – a katona értetlen arcát látva – egy pillanatra elhallgatott, majd nagyot sóhajtva folytatta, mint aki belátta, a tervezettnél hosszabb lesz a látogatása:

– Nos, úgy látom, nem sok mindenre emlékszik, ami figyelembe véve sérülését, nem is csoda. Az ellenséggel folytatott harcban, miközben társával, John Gerdward Blake-kel, vagy ha úgy jobban emlékszik rá, Johny G-vel egy fontos objektumot védtek, súlyos agykárosodást szenvedett egy becsapódó gránáttól. A károsodás kihatott érzékszervi funkcióira éppúgy, mint emlékezetére. Emiatt agya egy részét más gerinces élőlényből származó agyszövettel pótoltuk. Csak így tudtuk megmenteni az életét, a műtét technikailag hosszú ideje megoldott, még ha kevés példa is volt eddig az alkalmazására. A részleges helyettesítési törvény ezt lehetővé teszi, ha más módon nem menthető meg az emberi élet. Viszont egy záradéka szerint, mivel az így megmentett emberi élet már nem teljesen emberi …

Az ezredes itt egy pillanatra megállt, mintha elgondolkozna szavai értelmén mielőtt folytatta volna:

– …bár tudnám, mint jelent ez, no de mindegy is, a lényeg, hogy a megmentett ember le is mondhat róla. Még jó, hogy az állati jogokat védő szélsőségeseknek engedve nem kell visszaültetni a szöveteket a már kimúlt dögbe, ha valaki nem elégedett velük… – tért vissza a magabiztos mosoly a vékony ajkakra.

A gézpólyában lévő fej félig felemelkedett:

– Őszintén szólva, nem teljesen értem, ezredes úr, amit mond, de nem akarok meghalni, harcolni akarok.

– Remek, tizedes! A magam részéről ezzel gyógyultnak is nyilvánítanám és visszavenném az ezredembe, de ismeri a dörgést … vagy nem, na, mindegy. … Új felvételi kérelmétől csak akkor dönthet, ha egy orvosokból és pszichológusokból álló tanács a műtét után magát agyilag gyógyultnak, mentális képességeit megfelelőnek értékeli, azaz képesnek ítéli a felelősségteljes döntésre.

– Meddig tart ez? Mikor döntenek? – kérdezte a tizedes egy szagot kapott kopó türelmetlenségével.

– Hát, ha minden jól megy, nem esik vissza és átmegy a vizsgákon, pardon, vizsgálatokon, úgy két hónapig.

– Most akarom. – Már csak a szíjak miatt türtőztette magát, nehogy felugorjon, félrelökje felettesét, és elkapja Őket.

– Hmm… talán tehetünk az ügy érdekében valamit, de ehhez arra van szükség, hogy maga teljes mértékben alá vesse magát a parancsaimnak, és amint kiengedik innét, azonnal újra szolgálatba álljon a személyes vezetésem alatt. Megértette ezt?

– Meg, elfogadom. – a sérült katona új keletű bizalommal nézett a magas, ezüstös hajú alakra.

– Nos, innét négyféleképpen kerülhet ki, az egyik utat más ismeri, a vizsgálatok alapján döntésképesnek tartják, maga meg az életet választja, mehet, amerre lát – akár vissza a seregbe is. A másik, hogy a vizsgálóbizottság hosszas vizsgálatok után nem találja épnek a maga elméjét, így speciális intézetbe viszik – gondolom, idióták és majmok közé, vagy valami ilyesmi – fintorgott a jelzés nélküli katonai zubbonyában is egyértelműen tekintélyt parancsoló férfi.

– A harmadik lehetőség, hogy lemond a frissen beoperált részeiről, ekkor vagy meghal, vagy súlyosan degenerált lesz egész hátralévő életére – amivel nem sokat tudna segíteni hazájának. Az utolsó – és egyben leggyorsabb – lehetőség az, hogy éjjel, amikor kevesebb az egészségügyi személyzet, komplikációk lépnek fel, hírtelen agyszélütés éli, leáll a keringése, ilyesmi – amit az ügyeletes ezredorvos megállapít, azzal együtt, hogy szerveire azonnal szüksége van egy bajtársának. Ebben az esetben testét különösebb vizsgálat nélkül egy másik intézménybe szállítjuk. Ahol felkel, és engedelmeskedik a parancsaimnak. Mit választ?

– Engedelmeskedem a parancsainak. –a katonás válasz szinte a kérdés végével egyidejűleg hangzott fel, tisztán, minden bizonytalanságtól mentesen.

– Helyes, így teheti a legtöbbet társa becsületéért és hazájáért. Éjjel magáért jövünk – addig igyekezzen jól viselkedni.

– Ezredes úr, egy pillanatra…

A frissen vasalt terepszínű ruha meglepetten – és némileg bosszúsan – fordult vissza a nyitott ajtóból:

– Igen?!

– Az öveken nem lehetne lazítani?

A szürke szemek a bokájától felfelé haladva végigpásztázták a katona leszíjazott testét, mielőtt tekintetük összefonódott volna:

– Dehogynem, mindjárt ideküldöm az ügyeletest. Pihenjen, tizedes, hamarosan találkozunk.

Pár perc múlva egy ápoló érkezett, és miután meggyőződött róla, hogy már nem őrjöngő örült, levette róla a szíjakat, majd behozta a vacsoráját. Bár förtelmesnek találta, megette, tudta, szüksége lesz minden erejére.

Evés után valamivel erősebbnek érezte magát, kiment a wc-re. A folyóson a fertőtlenítő szerek zavaró bűze fogadta. Egy pillanatra eltöprengett, vajon az agysérülése miatt lett ilyen érzékeny a szagokra, vagy csak ilyen büdösek a katonai kórházak? Megtorpant, ismerős szagot érzett, az ezredesét. Ezt nem értette – korábban a büdös sajt, a több napig hordott zokni, és puskapor bűzén kívül nem érzett más, ilyen egyértelműen azonosítható szagot. De mást is érzett, ami gyorsan elfelejtette vele ezeket a gondolatokat. Egy társa szenvedésének szagát.

Gondolkodás nélkül nekiiramodott, rohanás közben fogai időnként összecsattantak, mintha láthatatlan ellenségeket akarna megmarni.

Őrjöngött, a szagok összekeveredtek, egyszerre érezte társa szenvedését, mások idegességét és egy ismerős, az ezredes türelmetlenségének szagát. A folyosó végén fehér ajtó, berontott rajta.

Fehér köpenyes alakok néztek fel megrettenve a habzó szájú, bepólyált fejű pizsamás katona láttán. A műtőasztalon – az orvosok között – egy kutya feküdt, meglékelt fejjel. Még élt és bár kábult volt, érezhetően szenvedett, mellette egy másik műtőasztalon egy nyaktól lefelé letakart katona, szétroncsolt koponyával, eszméletlenül. A tizedes társát védve a legközelebbi fehér köpenyes felé ugrott, szájából artikulálatlan üvöltés hangzott fel – ekkor érték a lövések.

Alig lélegzett, fájdalmas vonyítása egyre halkult, hangja már inkább csak nyüszögés volt. De még most is érezte társa szenvedésének, a fehérköpenyesek félelmének és az ezredes, az ellenség falkavezérének domináns szagát, bár ez összekeveredett egy ismerős, de kellemetlen, kénes szaggal.