Hegedűs András

Clair-Voyance

Johnatan Blackforge csendben lebegett az űrhajó ablakánál. Kezében elektromos cigit tartott, néha beleszívott. Az érzés tényleg emlékeztette az igazi dohányra, amit még gyerekkorában próbált ki a bátyjával, titokban, nagyjából fél évvel a teljes betiltás előtt. „Hasonlít, de nem ugyanaz!” – gondolta, és bosszúsan zsebre vágta a szerkezetet. Megszólalt a hangszóró:

– Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket! Két perc múlva megkezdjük a lassítást!

John a falra szerelt korlát segítségével ellibegett a székéig, és leült. Rajta kívül nem volt senki az utastérben, pedig az Eagle-VI, ez a második generációs HEO-sikló tíz embert is tudott volna szállítani. De most nem sétahajókázáson volt (azt úgysem tudta volna megfizetni). Tudósként tartott a Föld egyik legdrágább projektje, egy nemzetközi összefogással megvalósult szupertávcső felé. Pontosabban annak geostacionárius pályán keringő központi egységéhez.

Maga a távcső ugyanis 120 db független műholdból állt, melyek a Föld-pályáján keringtek a Nap körül, egymástól egyenlő távolságra. Hála a modern számítógépes adatfeldolgozásnak, együtt úgy viselkedtek, mint egyetlen, közel 500 millió km átmérőjű optikai távcső. Mikor az utolsó elem is a helyére került, még 2111-ben, a tudós társadalom ujjongott, de sokan mérgesek voltak: „300 milliárd $, mikor 5 milliárd ember éhezik?! Botrány!” – dühöngtek. Persze, amikor megérkeztek az első képek a közelebbi, 100 fényéven belüli rendszerekről, mindenki elhallgatott, és döbbent áhítattal bámulták a feltáruló új világokat.

Ugyanis a Clair-Voyance, mert így nevezték el a teleszkópot, méretéből adódóan nemcsak érzékelni volt képes a más csillagok körül keringő bolygókat, de bizonyos távolságon belül a légkörüket, a felszínüket is megmutatta. Néhány méteres felbontásban! Az első ezer db, gondosan válogatott fotón bemutatták azt a 12 kőzetbolygót, amin élet volt. A szivárvány színeiben burjánzó erdők, hullámzó óceánok, és az egyik planétán hatalmas városok, bazaltpiramisok! Az emberiség ünnepelt, sok szekta tömeges öngyilkosságot követett el.

De ez mára már történelem. Az elmúlt 20 évben számtalan csillagrendszert derítettek fel, több mint 600 helyre küldtek rádióüzenetet, és 8 hatalmas, többgenerációs űrhajót is útnak indítottak. Ha minden jól megy, az első 30 esztendő múlva meg is alapíthatja kolóniáját.

Eközben programozók, matematikusok, csillagászok garmadája dolgozott azon, hogy minél jobb algoritmusokat dolgozzanak ki, hogy minél messzebbre tolódjon ki a látóhatár. Egyik rekord dőlt meg a másik után: a Tejút középpontja, a Magellán felhők, az Androméda köd, majd a legtávolabbi kvazárok. Több milliárd fényév, több milliárd év…

John megcsóválta a fejét, és felsóhajtott: „Oh, Mark! Mi a fenét láthattál?” – gondolta. Odakint az űrállomás szinte karnyújtásnyira volt. Már el lehetett olvasni az oldalán a feliratot is: Clair-Voyance – U000.

Moámmár professzor, az űrállomás vezetője, idegesen figyelte vendégét. Négy éve irányította már a projektet, egy éve volt vissza a nyugdíjig, és pont most kellett megtörténnie a bázis első halálesetének, ráadásul pont egy öngyilkosság! Arról nem is beszélve, hogy az eset a kutatásokat is meglehetősen hátravetette…

– Fogadja őszinte részvétemet Dr. Blackforge! – szólalt meg végül. – Higgye el, fogalmunk sincs, mi történhetett. Anthony doktor kiiktatta a zsilip kameráit, és kilépett a világűrbe, esélyünk sem volt megmenteni! Ráadásul kitörölte az utolsó felvételeket, amikkel dolgozott, így még azt sem tudjuk jelenleg, hogy mire bukkant rá, ha egyáltalán rábukkant valamire…

John megpróbálta leplezni undorát. Az arab professzor úgy nézett ki, mint valami pufók csecsemő: a négy év súlytalanság hatását kiélvezve mérhetetlenül elhízott, közel járt a 250 kg-hoz, és a tartós űrbéli tartózkodás miatt minden testszőrét eltávolították. Most ott lebegett előtte fehér uniformisában, mint valami óriás bárányfelhő. „Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, attól félnék, hogy rám zuhan!” – gondolta, majd azt kérdezte:

– Tulajdonképp miért engem küldött ide az Űrügynökség? Nem vagyok nyomozó, ha Mark halálának körülményei tisztázatlanok, és fél évtizede nem foglalkoztam már a CV felvételeivel.

– Igen, ezt tudjuk… -ják! De ön volt a tanára, a mestere, ha úgy tetszik. Mindent maga tanított neki a matematikáról és az opto-geometriáról. Maga az egyetlen, aki határidő…, öhm, belátható időn belül képes lenne rekonstruálni a lehetséges eredményeit!

„Áh, szóval innen fúj a szél! Hozni kell a tervet, különben nincs támogatás, Mark meg le van szarva! De ebből nem esztek!” – gondolta, de hangosan csak ennyit mondott:

– Szóval az Ügynökség azt akarja, hogy folytassam Mark kutatásait? Én, akit 15 éve kirúgtak, mert azt javasoltam, hogy lassítsunk a tempón, és ne akarjuk meglátni a Világvégét, pontosabban –kezdetét már a század vége előtt? És ne szemeteljük tele a net-et olyan galaxisok, csillagok képeivel, amik már nem is léteznek? Az óta a CV már feldolgozhatatlan mennyiségű adatot gyűjtött össze, és kb. semmit nem kezdtünk vele. Ha a kapacitást inkább a környező rendszerek feltérképezésére használtuk volna, alapos feltérképezésére, tudnánk, hogy hová érdemes szondákat küldeni, és hogy honnan várható támadás! Úgyhogy, nem, köszönöm, de nem áll szándékomban visszajönni magukhoz.

Moámmár hosszan hallgatott, majd megszólalt. Hangjában volt valami, ami feldühítette John-t. „Megvetés? Nem, illetve az is, de… Fenyegetés!”

– Biztos benne, hogy ez a válasza, kolléga?

– Biztos! És ne bámuljon így rám, nem vagyok az alkalmazottja!

– Oh, elnézést, Dr. Blackforge! Nem akartam megbántani! – hangja most mézes-mázas volt, de John hátán a hideg futkározott. – Csak érdeklődnék, hogy tisztában van-e a szabályzat 19. paragrafusának 34. és 38. bekezdésével?

– Mire akar kilyukadni, maga…

– Csak nyugalom! A 34. bekezdés értelmében aki öngyilkosságot követ el, az után nem jár özvegyi nyugdíj, a 38-as pedig kiköti, hogy aki veszélyezteti az űrállomás és/vagy lakóinak biztonságát, terrorista elemnek tekintendő, és átfogó vizsgálatnak kell alávetni barátaival és családjával együtt! Aki indokolatlanul kinyitja a légzsilipet, az veszélyezteti az állomást. nem igaz? No, érti már, hogy is fogalmazott maga, hogy mire akarok kilyukadni?

John dühében elvesztette a kontrollt arca felett, és kiült rá az őszinte harag és megvetés. A vele szemben lebegő húshegy gúnyosan mosolygott, érezte, hogy az első csatát megnyerte ez ellen a 45 éves, kisportolt szaktekintély ellen, aki annak ellenére is oktathatott az MIT-n, hogy szembe ment az Egyesített Űrügynökség akaratával.

– Azt… Azt akarja mondani, hogy ha nem működök együtt, akkor Janice és a kis Clarence elesnek a nekik járó pénztől?

– Nos, eleshetnek a nekik járó pénztől, és esetleg a hatóságok vizsgálatot indítanak, aminek következtében ki is utasíthatják őket az 1-es és 2-es kategóriájú országok területéről. De ez akár magával is megtörténhet, hisz jó barátok voltak…

– Maga rohadt szemét! Milyen ember maga?! – John ordított. – Nem elég, hogy a családot veszteség érte, még gyászukban is képes lenne meghurcolni őket?!

– Ne kiabáljon velem, Dr. Blackforge! Ez csak az egyik út. A másik, hogy segít nekünk, és akkor kiderülhet, hogy Dr. Anthony balesetben vesztette életét, és akkor a felesége meg a gyereke megkapja az utána járó összeget, sőt, akár hihetik azt is, hogy egy hős volt. Ezeknek a fényében mi a válasza?

John érezte, hogy megtörték: Mark a legjobb tanítványa, a legjobb barátja volt, rendszeresen összejártak. Meg akarta menteni a becsületét.

– Győzött, maga kurafi! Elvállalom!

A hájpacni elégedetten felvihogott.

John óvatosan pakolta ki poggyászát abban a kis kabinban, melyet a rendelkezésére bocsátottak. Nem először volt az űrben, mégis nagyon kellett vigyáznia, nehogy elszabaduljanak a dolgai. „Igazán fel kéne már találnunk a mesterséges gravitációt!” – gondolta. Miután elhelyezte a személyes holmiját a zárható fiókokban, elindult, hogy szétnézzen az állomáson. Összesen 18-an dolgoztak itt, a legtöbben fiatalabbak voltak nála, és hírneve miatt majdnem mindenki félénk megilletődöttséggel fogadta köszönését. Űrhajós körökben kijárt a tisztelet annak, aki szembe mert szállni az Ügynökséggel, még akkor is, ha a legtöbben bolondságnak vélték intelmeit. „Még hogy lassítsunk a felfedezésekkel? Ugyan, minek?” – vélte a többség.

Bár az űrbázis meglehetősen nagynak számított, fél óra alatt be tudta „járni” az egészet, így miután nem talált semmi érdekeset, ellebegett az étkezőbe, hogy igyon egy algakoktélt. A meghatározhatatlan ízű matéria tele volt vitaminokkal és energiával, ébren tartotta az agyat és segítette a gondolkodást. Miközben az italt szürcsölgette, kinézett a nagy panorámaablakon, és visszagondolt azokra az időkre, amikor megismerkedett Markkal. „Csak egy lelkes kölyöknek tűnt, akinek még ott a tojáshéj a fenekén, de én megláttam benne a lehetőséget, és később is egyengettem a karrierjét!” – gondolta. Aztán eszébe jutott Janice és a kicsi. „Bár ne tettem volna…” – tette még hozzá.

– Hé, John! Tényleg te vagy az?

A vidáman csengő hangra megfordult, és egy egy pillanatra nem tudta megállapítani, hogy ki szólította meg. A másik látva bizonytalanságát, felnevetett:

– Jake vagyok, Jake Holczbaum. Mikor utoljára láttál még máshogy néztem ki…

– Oh, Jake! Basszus, akkora hajad és szakállad volt, hogy elmehettél volna rock-sztárnak is! Kicsit szokatlan ez az új szőrtelenítési szabály, hála istennek, a vendégeknek nem kötelező.

– Hát igen, megvan a maga haszna, nem kell törődni az elhullajtott szőrszálak problémájával, de majd a szívem szakadt meg, amikor beültettek a borotva alá. De ezt hagyjuk most! Mi van veled? Tényleg azért jöttél, hogy kivizsgáld Mark halálát?

– Ez a pletyka terjed? Szó sincs róla. Az a dagadt főnököd azt akarja, hogy fejezzem be Mark kutatásait, különben keresztbe tesz nekem is, meg a családjának is. Hájas disznó!

– John, kicsit halkabban, a falnak is füle van! – a nagydarab férfi körülnézett, majd közelebb lebegett barátjához, és csendben megkérdezte: – Hogy vagy?

– Rosszul. Tíz éve ismerem. Jóban vagyok a feleségével, aki csak annyit tud, hogy meghalt, egyelőre mást nem mondtak neki. És fogalmam sincs, miért tehette. Otthon minden rendben volt, és minden vágya az volt, hogy egyszer felkerülhessen ide. Két éve, amikor megkapta a kinevezését, először engem hívott fel. Biztos azt gondolta, hogy ellenezni fogom, vagy ilyesmi, de örültem neki. Megérdemelte! Erre…

– Hát igen. Mi sem tudunk napirendre térni felette. Moámmárt tényleg csak a botrány elkerülése és a kutatás folytatása érdekli, de mi, többiek eléggé le vagyunk sújtva, nekünk is hiányzik.

– Nem voltak jelei, hogy mire készül?

– Nem. Az utolsó két hétben nagyon izgatottan viselkedett, szinte ki sem jött a kabinjából, folyamatosan tökéletesítette a programját. Azt mondta, hogy valami olyat talált, ami „nagyot fog robbanni”, lehet, még a Nobel-t is megkapja érte. Aki így dolgozik és tervezget, az nem akarja megölni magát!

– Logikus… – John felsóhajtott. Jake elgondolkozva folytatta:

– Szerintünk valamit megláthatott. Különleges tehetsége volt a képtisztító algoritmusokhoz, az utolsó publikált cikkében a világegyetem első csillagait mutatta be. Hatalmas, kéken izzó szörnyetegek, 1,8 millió km/h forgási sebességgel. 13 milliárd fényév távolságról képes volt őket láthatóvá tenni! Igazi művész volt a srác!

– Kétségkívül…

– Miután ilyen messzire és régre sikerült bepillantania, a vezető csillagászok kinyilvánították, hogy nincs tovább, ennél korábban csak a fénytelen hidrogénfelhők lehetnek, amit nem tudunk optikai távcsővel megfigyelni. De ő nem adta fel, és kijárta, hogy még fél évig itt maradhasson, hátha sikerül még valamit találnia… Úgy tűnik sikerült, de hogy mi az, arról fogalmunk sincs. Szerinted mi lehetett, ami annyira felzaklatta, hogy kizsilipelte magát?

– Nem tudom. Mark idealista volt. Hitte az Univerzum végtelenségét, azt, hogy az Ősrobbanásból alakult ki a világ, de összehúzódás nem lesz, csak további tágulás, és minden az entrópia felé tart. Megrögzött ateista volt… Talán meglátta Istent.

Dr. Holczbaum kétkedve nézett rá, nem tudta eldönteni, hogy kollégája tréfál-e vele. A 22. században már nagyon kevés hívő ember maradt, és őket általában csodabogaraknak tekintették.

– Istent…

– Csak mondtam valamit. Még azt sem tudom, hogy vissza tudjuk-e hozni a felvételeit. Ha minden igaz, mindent letörölt.

– Ez igaz, csak van valami, amit még nem tudsz, és nem tud senki Moámmáron és rajtam, a helyettesén kívül. Úgyhogy, ezt ne add tovább senkinek kérlek!

John bólintott.

– Minden computerbe be van építve egy program, ami szabályos időközönként lementi az összes winchester teljes tartalmát egy központi tárhelyre, a hasonló esetek kivédése miatt. Így a Mark halála előtti nap anyagai megvannak.

– Értem… – mondta John, de magában hozzátette: „Micsoda undorító morál van ezen az állomáson? A vezetőség nyomoz a tudósok után, mint valami rossz kémfilmben?!”. Visszafordult az Űr felé.

Mikor megpillantotta Mark utolsó felvételeit, elakadt a lélegzete: csak egy homályos folt volt, de a vörös eltolódása alapján 16 milliárd fényév távolságból! Öregebb volt, mint amennyire a Világegyetemet becsülték. De biztos volt benne, hogy Mark nem emiatt lépett ki a halálba – ezért elismerést kapott volna, és néhány évtized alatt újraszámolták volna az elméleteket. Biztos volt benne, hogy valahogy sikerült közelebbről is megnéznie azt az alakzatot.

Az elmúlt három napban szinte alig aludt, minden idejét arra fordította, hogy megtalálja, milyen egyenletekkel lehetne nagyítani információveszteség nélkül. Sajnos hamar meg kellett állapítania, hogy tanítványa túlnőtt rajta: minden próbálkozása kudarcba fulladt eddig. Annak ellenére, hogy egyetemi csoporttársa, Jake is segített neki, és annak ellenére, hogy megkapták a központi számítógépet, így 10-szer jobb gépük volt, mint Marknak. John kezdett kifogyni az ötletekből.

– Vegyük át még egyszer: kipróbáltunk mindent, amit tanítottál neki, a nem euclidesi matematikától a prím-állandóig, és semmi. Nem volt még más is? Valami, amit csak említettél órán? Amit már nem használnak, vagy még ki sincs dolgozva…

– Jake! Szerinted, ha lett volna ilyen, nem néztem volna meg azt is? A fenébe! Mark jobb volt nálunk! Úgy érzem, elbuktam…

– Figyelj! Tudom, hogy fáradt vagy, én is az vagyok. de közelítsd meg a dolgot más szemszögből: ne a matek felől. Hátha eszedbe jut valami.

John sötéten ránézett társára, majd elővette az elektromos cigit, és mélyen beleszívott. Megpróbálta felidézni a késő éjszakáig tartó beszélgetéseit tanítványával, hogy mikről volt szó, amikor nem a tudomány volt a téma. De szinte mindig az volt. Még amikor másról kezdtek el beszélni, akkor is visszakanyarodtak előbb-utóbb…

És ekkor hirtelen bevillant neki egy éjszakai sétájuk Washington állam valamelyik rengetegében. Az életről és a fákról beszélgettek, és Mark hirtelen azt kezdte el taglalni, hogy minden fraktál. A fák, az emberek, a galaxisok, csak túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy ezt megláthassuk és leellenőrizhessük. És ha sikerülne írnia egy olyan programot, ami fraktál szerűen építené fel saját magát, modellezhetné az egész univerzumot!

– Fraktál.

– Tessék?

– Sikerült írnia egy olyan programot, ami fraktál rendszerben vizsgálta meg a képet. Így mindig újraszámolt, és nem volt adatveszteség. Ez a kulcs.

– Akkor azok az ismeretlen fájlok, amikkel nem tudtunk mit kezdeni…

– Igen, a program részei, azokat is be kell építenünk a sajátunkba, mutasd!

Jake elismerően nézett barátjára, mialatt az lázas gyorsasággal gépelt a klaviatúrán. 20 perc alatt elkészült és megnyomta az Entert. A folt hirtelen közeledni kezdett, és részleteit egyre élesebben ki lehetett venni. John döbbenten suttogott maga elé:

– Hihetetlen, galaxisok, több millió! Olyan rég? Lehetetlen, ez már egy másik univerzum lenne? Talán az előző… És még mindig közeledik, rázoomol az egyik csillagvárosra. Már kivehetőek a csillagok. Szinte az összes fehér törpe vagy neutroncsillag. Egy halott galaxis! Tényleg egy előző világ végét látjuk? Ráközelít az egyik fehér törpére. Nem, nem a törpére, az egyik halott bolygójára! Úristen, Mark, milyen algoritmust fejlesztettél ki?!

És tovább közelít! Valami kering a bolygó körül! Egy előző világbeli civilizáció terméke? Csodálatos… Áh, csak egy roncs. Várjunk csak! Tovább nagyít, már látszik az oldala, valami felirat van rajta…

John Blackforge elhallgatott, a lélegzete is elakadt. Jake Holczbaum ugyanúgy néma volt mellette. Egymásra néztek, már tudták, hogy Mark miért lett öngyilkos. Az űrállomás felirata a következő volt:

„Clair-Voyance – U000”.