Hegedűs András

Három lépés

– …és akkor a fiú elindította a lejátszót, és a zene helyett az elszabadult vírus hipnotikus sikolya szólalt meg a fülhallgatójában, és kómába esett, és nem ébredt fel soha többé! – John várt pár másodpercet, mielőtt barátainak szegezte a kérdést: – Na, beijedtetek, mi?

– Hülye, dehogy! – mondta Bobby, és igyekezett úgy helyezkedni a sátorban, hogy a zseblámpa fénye ne érje hófehérre sápadt arcát.

– Dedós egy sztori volt! – fellengzősködött Bill, a harmadik fiú, majd nagyot nyelt, és rávigyorgott a mesélőre. Johnt persze dühítette a gúnyolódás, és felfortyant.

– De nagy a szád, kíváncsi vagyok, mit tennél, ha ott figyelne a postaládádban az a bizonyos üzenet?! De ha ilyen kemény vagy, akkor halljuk, mesélj valamit te is, mi már elmondtuk a magunk sztoriját!

Bill nem jött zavarba. Ivott egy korty kólát, majd magához vette a zseblámpát, és beszélni kezdett:

– Ezt a történetet egy régi újságban találtam a nagyapám cuccai között a múlt héten, és elhihetitek, hogy ettől még én is berezeltem…

– Mintha olyan bátor lennél!

– Ne szólj bele, John, különben nem mondom el!

A két hatodikos fiú, John, a sportos, kékszemű, szőke és Bill, a kissé zömök, barna, nagyszájú srác farkasszemet nézett, míg harmadik társuk, Bobby, közéjük nem dugta a kezét.

– Hagyjátok abba a keménykedést, úgyis tudom, hogy csak a fejeteket játsszátok! Bill, folytasd, légyszí!

Bobby gyengébb volt két barátjánál, az iskolai tornaórákon általában utolsó helyen végzett minden versenyen, viszont matematikában és számítástechnikában ő volt az osztályelső. Bill és John gyakran kérték a segítségét a házi feladathoz, de megvédeni nem csak ezért védték meg a gimisek szekálásától. A három fiú barátsága már évek óta megingathatatlan volt, többek között összekötötte őket a világűr iránti olthatatlan rajongásuk. A feszültséget Bill kacaja oldotta fel.

– Bobbynak igaza van, nemhiába ő a legokosabb az osztályban! – kiáltotta, majd játékosan belebokszolt cimborája vállába. A többiek is vele nevettek, és Bobby hálás volt a félhomályért, mert érezte, hogy kissé elpirult a dicsérettől.

– Na, szóval – vette fel újra a fonalat Bill – az újság, amit találtam egy bulvárlap volt, régen még az ilyeneket is kinyomtatták, nem úgy, mint most.

– Micsoda pazarlás!

– Ja, szerintem is Bobby! Na, ebben találtam meg a történetet. Az egész kb. 70 évvel ezelőtt kezdődött. Mond nektek valamit az a név, hogy Samuel C. Spark?

John csak rázta a fejét, de Bobby kis gondolkodás után így szólt:

– Nekem ismerős a név…

– Pedig nem nagyon beszélnek már róla, nagyapámat is megkérdeztem, ő is csak a vállát vonogatta, hogy csak 4 éves volt, nem emlékszik…

– Ne húúúúúzd már az időt, Billy! – szólt közbe ismét a szőke fiú – Már megöl a kíváncsiság!

– Ok-ok, rendben! Szóval… Ez a Spark egy dúsgazdag ember volt még annak idején, a ’20-as években. Volt egy csomó cége, és összeszedett vagy 25 milliárd dollárt, ami nem is tudom, mennyi lenne a mai árfolyamokon…

– Kábé’ a duplája.

– Köszi Bobby! Tehát a lényeg, megvolt mindene, még jóképű is volt fiatalkorában, de mire 50 éves lett, meghízott és meg is csúnyult. És onnantól kezdett el furcsán viselkedni. Már nem tartott partikat, meg nem ment el, ha hívták. A vállalatait rábízta az alelnökeire, és vett egy ősrégi kastélyt Maine egyik eldugott részén, aztán beköltözött oda egyedül, mert családja sem volt, a feleségétől pár évvel korábban vált el. A kastélyt ráadásul áron alul kapta meg, mert rosszhírű ház volt, állítólag a 20. század közepén a tulaj megölte a feleségét, két gyerekét, aztán magával is végzett. Utána csak pusztult, mert senki nem akart beköltözni egy ilyen helyre, az állami vagyonkezelőnél meg örültek, hogy valakire rásózhatják a lepukkant épületet. Persze ez a Spark pár hónap alatt rendbe hozatta, szebb lett, mint valaha, de nem engedett be a házba senkit a személyzeten meg az alelnökein kívül, és azokat is csak az alsó szintre, a dolgozószobába.

Ezek a fejlemények még nem zavartak igazából senkit. Nem először fordult elő, hogy a középkorú milliárdosok hirtelen megkergülnek. Van, amelyik Tibetbe megy remetének, a másik addig szexel, míg bele nem hal, hát ez a Spark meg kísértetkastélyba költözik – mondogatták egymásnak az emberek. Csak az állandó sakkpartnerei keseregtek kicsit, hogy már őket sem hívja ki egy-egy partira. Pedig jó játékos volt, és az volt a szokása, hogy minden menetet úgy fejezett be – legalábbis amikor ő nyert – hogy bemondta: „Három lépés!”, és utána mattot is adott három lépésből.

Aztán a környező kisvárosokból kezdtek eltünedezni a hajléktalanok. Persze sem a rendőrségnek, sem másnak nem jutott eszébe, hogy Sparknak ehhez bármi köze is lehetne. A csövesek néha el szoktak tűnni: vagy elmennek maguktól, vagy összekapnak a haverjaikkal, durva esetben megölnek közülük valakit, de a hulla előbb-utóbb előkerül, és az esetek 99%-ban egy másik csöves követte el a gyilkosságot. A dolog már kb. egy éve folyt szép csendben, amikor egy fiatal és buzgó nyomozó fejébe szöget ütött, hogy mindhárom szóban forgó településen egybevágnak a hajléktalanok beszámolói…

– Bocs, kiszáradt a szám! – mondta Bill hirtelen, és inni kezdett. A kólás doboza fölött lopva a barátaira pillantott, és elégedetten vette tudomásul, hogy mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel figyelnek. „Jól sejtettem, hogy ezzel a sztorival nyerő leszek!” – gondolta magában, majd megtörölte a száját kézfejével, és folytatta a mesélést:

– Szóval ez a fiatal nyomozó, Arnold volt a neve, asszem, de ez nem is lényeges, rájött, hogy a három városban, ahonnan az eltűnéseket jelentették, a kihallgatott csövik mind kb. ugyanazt mondták a rendőröknek: feketecsuklyás alakok lopakodnak éjszaka, ha esik az eső, és a sikátorokban alvók közül elrabolnak egyet-egyet. Mindig csak akkor jönnek, ha vihar van. Hárman vannak, az egyikük figyel, míg a másik kettő elkapja a kiszemelt áldozatot. Valamivel elkábítják (hacsak nem eszméletlen eleve a piától), és begyömöszölik egy szemeteszsákba, aztán eltűnnek az éj leple alatt. Úgy tűnik, hogy a figyelőt nem érdekli, ha egy másik hajléktalan nézi végig az egészet, és figyelembe véve, hogy egy évig nem is hitte el a történetet senki, tényleg felesleges lett volna izgulniuk.

Tehát ez az Arnold elkezdett nyomozni meg adatokat gyűjteni, és lassan összeállt neki a kép: valami őrült banda vagy szekta hajléktalanokra vadászik három egymáshoz közel fekvő kisvárosban, és mindig csak fehér vagy fekete embereket rabolnak el, ázsiait vagy latint soha. Az egy év alatt összesen eltűnt 15 fehér és 16 fekete, és mindegyik férfi volt, egyet kivéve, egy öreg, afroamerikai nőt. Mindhárom város ugyanannak az erdőnek a szélén feküdt, nagyjából 26 mérföldes körzetben, kb. „L” alakot adva ki. Arnold meg a computerek 90%-ra tették, hogy az elrabolt embereket valahová a vadonba hurcolták el, mert ideális terep volt az ilyesmihez. A térképen már ekkor feltűnt neki, hogy Spark kastélya majdnem a közepén fekszik a vizsgált területnek, ki is hallgatták, hogy nem történt-e valami szokatlan a környéken, de továbbra se gyanakodott rá senki. Az egyik őrmester még meg is csodálta az oldsmobile gyűjteményét, különösen egy 1988-as Cherokee terepjáró tetszett neki…

– Meglep, hogy ezt így megjegyezted. Téged nem is érdekelnek a régi kocsik!

– Hidd el John, ez fontos lesz később!

– Ok, folytasd!

– Szóval a nyomozás megint megrekedt, mert Spark kastélyát eleve kizárták, de az erdőben nem volt elérhető közelségben más épület, és hiába kutatták át az egészet, a feltételezett banda rejtekhelyét nem találták meg. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy hívják segítségül a modern technikát: három éjszakáról biztosan tudták, hogy hány óra körül rabolták el az aznapi áldozatot, mivel volt szemtanú, Így gyorsan meg is nézték az összes mobiltársaság adatait, hátha valamelyik tettes telefonja lebuktatja őket. Persze nem volt egy olyan jel sem, ami bement volna az erdőbe – úgy tűnik az emberrablók voltak annyira eszesek, hogy ne vigyenek magukkal mobilt, a hajléktalanok telefonjait meg gondosan otthagyták a tetthelyen. Utána eszébe jutott valakinek, hogy már ’15 óta minden autóban van műholdas jeladó, így ezt is leellenőrizték, és az egyik éjszakáról találtak is egy nyomot! Az örömük azonban nem tartott sokáig, mivel hamar kiderült, hogy a kérdéses kocsin egy helyi gimnazista vitte el a barátnőjét romantikázni a vadonba. Tehát a titokzatos támadók vagy le tudták árnyékolni a kocsijukat, vagy nem volt benne jeladó, de ez csak a műemlék-jellegű autóknak volt engedélyezve akkoriban…

– A ’88-as Cherokee! – kiáltott közbe John. Bill rákacsintott, majd folytatta.

– Arra nem gondolt senki, hogy gyalog mentek volna egy zsákba rejtett emberrel a hátukon, mert nagyon lelassította volna őket, és ha lebuknak, nem tudnak menekülni. A nyom megint kihűlt.

Azon is sokat agyaltak az őrsön, hogy mi lehet az indíték. Nem egyszerű sorozatgyilkosság, mivel a támadók hárman vannak, minimum. Ráadásul az áldozatokban is csak az a közös, hogy hajléktalanok. Persze lehet, hogy valakit annyira irritálnak, hogy így próbálja elkergetni őket a környékről. Tulajdonképpen a három városka szinte teljesen meg is tisztult az egy év alatt, a környező városok nagy bánatára, mert azokba áromlottak át a hajléktalanok. Egy ideig tartotta is magát ez az elmélet: három helyszín, három tettes, akik összefognak a csövesek ellen. Ezzel a probléma csak az volt, hogy szigorúan csak fehéreket és feketéket támadtak meg, a többi fajta embert kihagyták.

Aztán egy átvirrasztott éjszaka végén az egyik fáradt rendőr félhangosan benyögte, hogy már csak egy fehér nőt kellene elrabolniuk ahhoz, hogy meglegyen egy teljes sakk-készlet: 16 fekete és 16 fehér „bábu”, egy-egy királynővel. Egy pillanatig mindenki ledermedt, majd Arnold nyomozó nagyot káromkodott, hogy ez mennyire egyértelmű! Rögtön át is vizsgálták a kínaiak által üzemeltetett játékbarlangokat, találtak is néhány durva dolgot, de „élő-sakknak” nyoma sem volt. Megpróbálkoztak azzal is, hogy a következő viharos éjszakán több fehér rendőrnőt hajléktalannak maszkírozva kiküldtek mindhárom városba, hátha megtámadják őket. Szerencsétlenek ott fagyoskodtak egész hajnalig, de senkit nem raboltak el sem akkor, sem a következő három vihar során…

Már-már úgy tűnt, hogy a titokzatos elkövetők eltűntek a ködben, amikor hirtelen megjelent két kaliforniai FBI ügynök, akik Sparkot keresték, mert a volt felesége egy hete eltűnt malibui házából. Amikor megmutatták a nő fényképét, az egész helyi állomány felszisszent: egy csinos, 40-es, szőke, kékszemű nő bámult rájuk a monitorról. Arnold mondta ki a nyilvánvalót: „Tökéletes fehér királynő!” – az ügynökök persze először nem értették, de aztán ismertették velük az ügyet, s rögtön ráharaptak. Az autómániás őrmester megemlítette, hogy az általa megcsodált dzsipben kizárt, hogy lenne nyomkövető, így hirtelen elég egyszerű lett a képlet: házkutatási engedély kell, és ha hajléktalanokat elsőre nem is találnak, DNS biztos maradt a kocsiban, az pedig elég lesz a vádemeléshez, Spark meg előbb-utóbb bevall mindent.

Nagyobbat nem is tévedhettek volna! Amikor a rendőrök házkutatási paranccsal megjelentek a kapu előtt, tüzet nyitottak rájuk a milliárdos testőrei. Szabályosan meg kellett ostromolniuk a házat, és mind a hét gorillát le kellett lőniük, hogy bejussanak a kastélyba, és a hatóság is elveszített két embert közben. Amikor bent voltak, módszeresen kezdték átkutatni az épületet: az alsó szinten nem találtak semmit, de a felsőn olyasmivel szembesültek, amit a legvadabb rémálmukban sem tudtak volna elképzelni!

Bill megint ivott a kólájából, s közben látta, hogy teljesen lehengerelte barátait. Mindkét fiú mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva figyelt, s a hűvös este ellenére is izzadtság csorgott homlokukon. „Pedig csak most jön a java!” – gondolta a mesélő vidáman.

– Mind a rendőrök, mind az FBI ügynökök úgy gondolták a sakkos elméletre alapozva, hogy az elrabolt személyek élnek. Eleve elkábították őket, meg különben is, emberekből álló sakk-készletnek csak úgy van értelme, hogy a „bábuk” parancsra mozognak. Szóval mindenki biztos volt benne, hogy rabszolgákat fognak kiszabadítani, mint valami hősök egy kosztümös filmben. Ehelyett olyan borzalommal találkoztak, hogy többen is okádva rohantak ki az emeleti nagyteremből.

Valóban egy 8×8 m-es sakktábla volt kialakítva a szoba közepén, de fölé egy bonyolult emelő- és darurendszert rögzítettek a plafonra. Erre azért volt szükség, hogy a bábukat mozgatni lehessen játék közben. Ugyanis az elraboltakból valóban bábuk lettek: mindegyiket megölték, kizsigerelték és kitömték, majd felöltöztették a megfelelő jelmezekbe. Még testalkatukat is úgy választották meg, hogy minél jobban passzoljanak a játékhoz: az alacsonyakból gyalogok, a vékonyakból futók, a nagydarabokból bástyák lettek. Spark felesége szintén mozdulatlanul állt a „helyén”, koronával a fején, kitömve mint valami vadállat…

Bobby a szája elé kapta a kezét. Majdnem felkiáltott, annyira felzaklatta az előbbi fordulat. Most azonban nem cikizte ezért senki: Bill belehevült a mesélésbe, John pedig nem sokkal volt nyugodtabb nála, és félt, hogy remegne a hangja, ha megszólal. Bill azonban nem kegyelmezett, folytatta szörnyű sztoriját:

– Sparkot és megmaradt embereit természetesen letartóztatták, és rohamtempóban igyekeztek felgöngyölíteni a brutális bűntény szálait, különösen, hogy a sajtó felé is kiszivárgott az eset, és a felháborodott közvélemény büntetést követelt. A vizsgálat végül is hamar lezárult, mert a tetteseknek értelmetlen lett volna tagadni, és az egész ház tele volt bizonyítékokkal. A nyomozás során kiderítették, hogy a milliárdos a sakk miatt vált el a feleségétől, mivel állandóan piszkálta, mindennek elhordta, hogy képtelen felnőni stb. Válása után többször elment a Távol-Keletre, hogy ott vigasztalódjon, és találkozott egy vietnámi férfival, aki valami beteges vallás papja volt, és egyre nagyobb befolyást szerzett Spark felett. Végül meggyőzte, hogy joga van ahhoz, hogy az övé legyen minden, amit szeretne, például a világ legkülönlegesebb sakk-készlete, és persze a bosszú… A többit már tudjátok.

– Ah-ha… – lehelte Bobby.

– Igazad volt öregem, tényleg ez volt a legdurvább történet, amit valaha hallottam! Gratula!

Bill csak mosolygott, majd kis hallgatás után így szólt:

– Még nincs vége, a lényeg még hátra van!

A két fiú döbbenten ránézett, majd szinte egyszerre nyögték:

– Akkor folytasd!

– Rendben, de készüljetek fel, mert innen lesz igazán kemény! Szóval a bizonyítékok annyira egyértelműek voltak, hogy még Spark gazdag ügyvédeinek sem volt esélyük, hogy megnyerjék a pert, így már az elejétől alkudozni kezdtek. A vietnámi férfi esete egyszerű volt, mivel nem volt amerikai állampolgár, kiadták országának, ahol eleve körözték több minden miatt, és ki is végezték 32 rendbeli gyilkosságért, ugyanis ő készítette el a bábukat.

Sparkkal viszont más volt a helyzet: egyfelől nyilvánvaló volt, hogy teljesen megőrült, ami akkoriban még enyhítő körülménynek számított, másfelől nagyon sok pénze volt, és tudott néhány kényes dolgot pár kongresszusi képviselőről. Ezért a bíróság hajlott arra, hogy életfogytiglanit kapjon, bár az emberek a halálát követelték. Ami viszont mindenkit meglepett, az Spark javaslata volt. Nem akarta elkerülni a kivégzését, sőt épp ellenkezőleg! Felajánlotta, hogy a teljes vagyonát, cégeit, gyárait, titkos számláit átruházza az államra, ha megválaszthatja a kivégzése módját. Ezen először mindenki lefagyott, de mivel a költségvetési hiány nagy úr, természetesen belementek. Hanem amikor meghallották, hogy hogyan akar Spark meghalni, köpni-nyelni nem tudtak! Csináltatni akart magának egy rakétát, ami élve elviszi a Holdig, ott leszáll vele, és csak akkor hal meg, amikor űrruha nélkül kiszáll belőle…

– Megvan, hol olvastam már a nevét! – kiáltott fel hirtelen Bobby. – Az űrutazási kislexikonomban volt egy ilyen bejegyzés az időrendi katalógusnál, hogy „2032. január 7-e: Samuel C. Spark az első ember, aki idegen égitesten vesztette életét.” Csak azt hittem valami baleset vagy ilyesmi…

– Ejha, Bobby, neked tényleg vág az eszed! Valóban így volt: mivel Spark állta az űrhajójának költségeit, és mivel kellett a pénze a kormánynak, a halála meg a népnek, belementek. A rakéta kb. 100 millióba került, a NASA tudósai meg kiszámolták, hogy milyen pályán kell repülnie, és január 5-én éjjel fel is lőtték. Igazából nem is volt bonyolult „küldetés”, mivel úgysem akart visszajönni. Egy többfokozatú rakéta, meg egy űrkapszula, ami addig tartja életben, míg el nem éri a Holdat. A kapszulához csatoltak egy kisebb leszállóegységet, de ez már akkori technikával sem volt probléma. Spark egy dolgot viszont még kikötött: egy olyan helyen kell meghalnia, ami távcsövekkel látszik a Földről, és a TV-társaságoknak élőben kell közvetíteniük. Így elnyerheti a halhatatlanságot. Ez persze már nem tetszett annyira az illetékeseknek, de úgy gondolták, a felvételeket és a feljegyzéseket idővel úgyis eltüntetik, a hulláját meg majd egy későbbi küldetés során begyűjtik, és kész. Az előbbi tulajdonképpen sikerült is: sem az interneten, sem Bobby könyvében nem volt erről a durva ügyről semmi. A holtteste viszont… Nos, az még mindig ott van.

– Ezt nem mondod komolyan! Hogy lehet ez? – kérdezte John felindultan.

– Hát, az úgy történt, hogy végül egy kisebb, 300 láb átmérőjű kráterben tették le. Ahogy leszállt a modul és elült a por, Spark belenézett a kamerába, ami végig vette, és utoljára megszólalt az emberiség felé – állítólag hárommilliárd ember nézte élőben. Annyit mondott: „Három lépés!” Majd vett egy mély levegőt, kifújta, és kinyitotta a kapszulája fedelét. És az a szemét kurafi tényleg megcsinálta! Pontosan annyi ereje volt, hogy hármat lépjen a Hold felszínén, mielőtt összeesett és meghalt. Gondolhatjátok, hogy micsoda rajongótábora lett utána: emberek milliói nézték távcsöveikkel minden éjjel, amikor a Nap megvilágította a „sírgödrét”, pólókat, bögréket árultak a képmásával, egy ideig úgy kezelték, mint valami sztárt. Lehet, el is nyerte volna a halhatatlanságot, ha nem jön közbe a háború…

Mikor vége lett, az embereknek nem igazán volt kedvük és idejük a dologgal foglalkozni, de a kormány hamar magához tért, és ’51-ben, nem sokkal a Nemzetközi Holdbázis megépítése után kiküldtek egy háromfős csapatot, hogy hozzák be a hulláját meg a járművét. Az időpontot természetesen úgy választották meg, hogy épp újhold legyen, így a Földről senki sem láthatta, mi történik. A három űrhajós egy hatkerekűvel szépen elment a kráterhez, ketten kiszálltak, hogy behozzák Spark testét és beakasszák a csörlőt a leszállóegységbe. A kráter falai nem voltak meredekek, mert már nagyon öreg volt, de a holdjáró nem tudott volna lemenni rajta, így azok ketten gyalog mentek le. Aztán harmadik társuk egyszer csak látta, hogy mindkettő jön visszafelé, a milliárdos nélkül. Mikor szólította őket, nem válaszoltak, egyre csak közeledtek. Aztán amikor ott voltak a jármű mellett, hirtelen felhangzott a hangszórókból a jól ismert mondat: „Három lépés!”, majd a két űrhajós felnyitotta a sisakját, léptek hármat, és mindketten meghaltak.

A harmadik űrhajós persze pánikba esett, és azonnal visszamenekült a bázisra, állítólag napokig nyugtatózták. A másik kiküldött csapat hasonlóan járt, a harmadik szintúgy. Azt viszont megengedte Spark kísértete, hogy a holttesteket később elszállítsák. Csak azt nem tűrte el, ha valaki betette a lábát a kráterébe…

– Úristen! Ez… Ez nagyon durva! Nem igaz, Bobby?

– Dde-de! Lehet, hogy ciki, de a fogam is vacog tőle! Ez azt jelenti, hogy akár most is megnézhetnénk a hullát, ha tudnánk, hol keressük?

Bill rájuk vigyorgott.

– Hát, én tudom a koordinátákat! Az újságban megadták azt is, de leírták, hogy két éven belül felépítenek a Föld és a Hold között egy kommunikációs állomást, és annak pont olyan a pályája, hogy takarni fogja a krátert.

– Oh, akkor a kérdés tárgytalan…

– Nem egészen, John, nem egészen! Utánanéztem az állomásnak a neten, és a pályája egy kicsit ingadozik. Van három nap az évben, amikor pont kikerül a takarásából a megadott hely. Augusztus 6., 7. és 8.

– De hisz most 7-e van! – szisszent fel Bobby.

– Úgy bizony! Meg akarjátok nézni?

– Naná!

– Persze!

A két srác úgy pattant fel a sátorban, mint akit bolha csípett meg. Még benne volt a szívükben a jeges borzongás a történet hatására, de sokkal nagyobb volt az izgalom, hogy megleshetik ezt a titkot.

– Rendben, már tegnap betápláltam az adatokat a távcső memóriájába. De még egy dolgot el kell mondanom. Azt írta az újság, hogy aki egy percnél tovább nézi Spark testét, annak megjelenik a szelleme, és a fülébe súgja, hogy „Három lépés!”. Persze úgy írták, hogy csak mendemonda, de én nem próbáltam ki, ahogy beállítottam a távcsövet, már el is fordítottam a fejem. Persze lehet, hogy hülyeség, de azért…

– Uh! Ez kemény! Nem igaz, John?

– Hát, így már annyira nem is vonzó…

A három barát kikászálódott a sátorból, és tanácstalanul nézték hol egymást, hol a távcsövet. Szép tiszta colorado-i éjszaka volt, a telihold ragyogása elhomályosította a legtöbb csillagot. Bill nagyapjának a házában voltak, egy kis nyaralással egybekötött kerti sátrazáson. Mindhármuk szülei űrhajósok voltak, Billnek a papája is, így neveltetésükből fakadóan nem féltek a végtelen űrtől. De egy kísértet, az más. Az ismeretlen. És rémisztő. És gonosz. Végül a „házigazda” szólalt meg:

– Szerintem kössünk fogadást! Aki kibírja egy percig, hogy a távcsövön keresztül nézi a krátert, az választhat egy Baseball-kártyát a többiek készletéből. Ha ketten bírják ki, akkor azok választanak a harmadikéból. Ha mindhárman kibírjuk, akkor nem választunk kártyát egymástól, csak gratulálunk. Na?

– Nekem tetszik az ötlet! – csapott a levegőbe John.

– Hááát, legyen! – bizonytalankodott Bobby. – De hogy döntjük el, ki kezdi?

– A sátorban ott a pókerkártya. Mindnyájan húzunk egy lapot, és aki a legkisebbet húzza az kezd, utána a második legkisebb, aztán a legnagyobb. Ok?

– Ok! – vágták rá mindketten.

Bill előhúzta a paklit, megkeverte, majd John felé nyújtotta. A szőke srác 8-ast húzott. Utána Bobby következett: 7-es. Utoljára a barna fiú jött:

– Bubi! Hát, Bobby haver, ezt megszívtad! Te kezdesz!

– Oh, a franc… – sziszegte a vékony fiú a fogai között, de azért igyekezett bátornak mutatkozni, és odalépett a teleszkóphoz. Bill segítőkészen bekapcsolta a műszer computerét, mire az elkezdte keresni a megadott célt. Maga a távcső teljesen hagyományos volt, egyszerre csak egy ember nézhetett bele, nem volt kijelzője. Viszont a fedélzeti számítógép minden megadott koordinátát be tudott fogni. Mikor elhallgattak a kis szervomotorok, és az eszköz megállapodott, Bobby nagy levegőt vett, és a lyukhoz illesztette egyik szemét.

Amit először meglátott, az a leszállóegység volt. Ott állt mozdulatlanul már 70 éve. Nem messze tőle feküdt a test. Bobby érezte, hogy a szíve egyre hevesebben ver, és a tenyere izzadni kezd. Spark hullája arccal lefelé feküdt, mögötte ott voltak a lábnyomai. A fiú hiába küzdött ellene, egyre jobban szorította torkát a félelem. Az egész annyira természetellenes volt, annyira bizarr: egy drága, kék öltönyös ember fekszik a Hold szürke porában. Mozdulatlanul. Mindörökké…

– Három lépés!

A hang váratlanul csattant fel a hátuk mögött, s mindhárom jó barát tisztán hallotta. Egy pillanat alatt rájuk tört a pánik: sikítva menekültek a sátorba és magukra húzták a zipzárt. Aztán ott ültek csöndben, összekapaszkodva, mígnem felhangzott egy férfi nevetése:

– Ha-ha-ha! Erre nem számítottatok, rosszcsontok! Irány fogat mosni és lefeküdni! Már elmúlt éjfél.

– Papa!

– Mr. Godwin!

Kiáltották a fiúk egyszerre. Próbáltak keménynek tűnni, miközben kikászálódtak a sátorból, és persze dühösnek a tréfa miatt, de valójában igencsak megkönnyebbültek, hogy Spark helyett a mosolygós Godwin bácsi ijesztett rájuk.

– Mikor a minap Sparkról kérdeztél, Billy, sejtettem, hogy megtaláltad ezt a régi újságot, és gondoltam, hogy le akarod vele nyűgözni a haverjaidat. Szóval kihallgattalak titeket, aztán a távcsőnél már nem bírtam tovább, közbe kellett lépnem… – kuncogott az öreg.

– Jaj, papa… Ez nem volt szép! – persze már Bill is vigyorgott.

– Egyébként ki kell, ábrándítsalak titeket: ’51-ben én is a Holdon dolgoztam. Volt egy nagyon csúnya baleset, hatan meghaltak. Aztán valami idióta firkász kitalálta, hogy ennek a Sparknak a szelleme ölte meg őket. Az újság, amit találtál 2055-ös, egyike az utolsóknak, ami írhatott erről a témáról. Az ok egyszerű – a hatóságok nem akartak tömeghisztériát, így módszeresen eltüntették a feljegyzéseket, felvételeket, megtiltották, hogy a témában bárki is írjon. Meg különben is, egy ilyen beteg szörnyeteget jobb, ha elfelejt az emberiség. Van így is elég történelmi gonosztevő, akire emlékeznünk kell.

– De Mr. Godwin! Akkor miért van még ott a holtteste, és miért takarták el egy űrállomással?

– Azért Bobby, mert a kráter alatt nincs semmi értékes, és még egy ilyen embernek is kijár a kegyelet. Gondolom, te sem örülnél, ha évezredeken keresztül bámulnák a hulládat… És most tényleg irány az ágy, késő van!

Miután a fiúk bementek, az öreg űrhajós kikapcsolta a távcsövet, és felnézett a Holdra. Egy ideig bámulta, s valami furcsa, keserű fény lobbant a szemében. Elővett egy cigarettát, rágyújtott, majd nagyot sóhajtva leült a hintaágyra. Ötven év alatt sem tudta elfelejteni két kollégája arcát, ahogy könyörögve néznek rá, miközben kezeik maguktól mozdulnak, és leemelik fejükről a sisakjukat, hogy az űr vákuuma egy perc alatt végezzen velük. Az eset után évekig rosszul aludt, éjszakánként arra riadt fel, hogy a fülében cseng Spark gyűlöletes hangja: „Három lépés!”. Szerencsére az óta megbékélt a dologgal. Lám, még ezekkel a tizenkét éves kölykökkel is tudott viccelődni, gond nélkül. Nem is baj, így valószínűleg el fogják hinni, hogy a történet holdi szála csak újságírói kitaláció.

És hogy mi lesz a milliárdossal? Nos, ez már nem az ő gondja. A kráterre tilalmat mondtak ki, és a Holdon még rengeteg hely van, ahol az ember megvetheti a lábát. Ki tudja, talán egyszer felvisznek egy ördögűzőt vagy egy sámánt, hogy tüntesse el onnan annak az őrültnek a lelkét. Addig meg – fejezte be merengését az öreg – ott röhöghet magában, hogy holtában is adott egy utolsó mattot az emberiségnek, három lépésből…