Hódosi Noémi

 

Fejvadászkeringő

 

1

 

Grace a lepukkant kocsma egyik sarkában csöndesen üldögélt. Lassan kortyolva itta a sörét, miközben a hűvös üvegkorsó oldalán dobolt manikűrözött, vörös körmeivel. Az ivó nem volt túlzsúfolva a kora délelőtti időben. Egy távolabbi asztalnál ült csupán néhány idős férfi, akik félhangosan beszélgettek egymással, s csakhamar egy kártyapakli is előkerült. A testes kocsmáros lány korsókat mosott el, és néha a vendégekkel beszélgetett.

Grace újabb korsóval rendelt, s miközben a zsíros lány kihozta italát, undorodva figyelte annak lötyögő derekát és fenekét. Ő maga a csinosabb fajtába tartozott, ám ezt általában nem érzékeltette környezetével. Egy fekete farmer és bakancs fölött csupán egy testhez álló katonai trikót és egy khaki nejlon kabátot viselt. Göndör barna haját egy széles karimájú fekete kalap alá tűrte, mely még acélkék szemeit is eltakarta. Rágyújtott és közben a fotocellás szürke ajtóra pillantott. Lassan már egy órája várt az ügyfélre, aki természetesen nem értesítette, hogy késik. A nő lehajtotta fejét, hogy a kalap a száját is eltakarja és halkan a gégemikrofonjába beszélt.

– Fél tizenegy van, és a célszemélynek még nyoma sincs. Erős a gyanúm, hogy időközben megtalálta valaki.

– Nyugi Grace – szólt egy rekedt férfihang a fülébe – Ott lesz, biztos.

A nő nem is izgult, de partnere a gyanakvásából ezt érezhette ki. Grace keresztbe tette lábait, és kifújta a cigaretta füstöt. A fehér gomolygó kis felhőn túl felnyílt a kocsma ajtaja és egy alacsony, tömzsi, fekete zakós japán férfi jött be. Hófehér inge tökéletesen állt rajta, még a nyakán futkosó implantok kábeleit is jótékonyan eltakarta, amik a sűrű fekete hajába tűntek a kíváncsi szemek elől. Miközben a férfi a pulthoz lépett körbefuttatta tekintetét a kocsmán, és egy pillanatra elidőzött Graceen.

Közben a kártyázó vendégek érdeklődve elcsendesedtek, és a japánt figyelték. Nem minden nap látnak itt a nyomorultak elegáns külföldit.

– Van szakéjük? – kérdezte a japán a kocsmáros lánytól.

– Igen, van. Melegen parancsolja?

– Feltétlen.

Nem várta meg, míg a lány elkészíti az italt, máris elindult Grace asztala felé, és leült a nővel szemben.

– Késett – szólt Grace.

A japán férfi kényelmetlenül megigazította nyakkendőjét, nem mintha nem állt volna tökéletesen rajta.

– Elnézését kérem – mondta – Az út nem épp zökkenőmentes ide. Épp kifogtam egy olyan taxit, ami a második saroknál lerobbant, a mobilom vezérlője meg kis szerkezet miatt kiégett, amit önnek hoztam.

A modora kifogásolhatatlan, gondolta Grace, nem véletlen, hogy öt milliót ér kemény, ropogós dollárban.

– Akkor nyilván nem az ön hibája ez a kellemetlenség.

A kocsmáros lány kihozta a szakét. Grace megemelte a korsóját.

– Hát akkor, koccintsunk a mi kis üzletünkre!

A japán megemelte kis poharát, majd finoman kortyolt az italból.

– Remélem itt van a pénz – suttogta és vágott, barna szemei megvillantak a sápadt neonlámpák fényében.

– Az utolsó centig – felelte Grace.

– Helyes. A generátor itt van a táskámban. Mit szólna, ha kicserélnénk az ön táskájára?

Grace tökéletesen elégedett volt. Egy angyali mosoly kíséretében átnyújtotta az acélborítású aktatáskáját. A japán csak egy pillantást vetett bele, aztán elégedetten lezárta és az ölébe tette.

– Reméltem, hogy megiszik még egy italt velem.

A nő rezzenéstelen arccal pillantott a kinyitott táskában lévő apró kis generátorra, majd a japánra.

– Úgy tudtam, hogy maga igen elfoglalt.

– Meglehetősen, de szándékomban áll kiengesztelni a várakozásáért.

Kifejezetten hiányérzetem lesz, ha kinyírjuk ezt a japcsit, gondolta Grace.

– Roppantul sajnálom, de tudja a kapcsolatunk ennél tovább nem szólt – és ujjaival a táskát simította végig, melyben a generátor pihent. Újabb cigarettára gyújtott, majd felállt.

A japán kissé megsemmisülten itta meg a maradék szakét, majd fel sem pillantva tovább ült.

– Akkor jobb, ha mielőbb távozik. Nem lenne szerencsés, ha együtt látna valaki elmenni innen magával.

Grace acélkék szemein keresztül megütközve nézett le a japánra. Egy pillanat alatt meggyűlölte. A nő minden szó nélkül elment, néhány dollárt a kocsmáros pultjára vágva.

Odakint a levegő nedves és nehéz volt. A repedezett betonjárdán bűzölgő szemétkupacok éktelenkedtek, s a nyomornegyed hányadékszagú levegőjét lassan mind megtöltötték. Néhány ember lézengett csak az utcán. Többnyire hajléktalan drogosok, vagy alkoholisták lehettek, akik a könnyű zsákmányt lesték.

Nem mintha Grace az lenne. Szemétkupacokat kerülgetve vágott át a keskeny utcán, majd egy zsákutca felé vette az irányt. Ott bement egy leharcolt, omladozó bérházba, s felment egész a tetőig. A komor felhőkbe borult metropolis szegénynegyede egy merő reménytelenség volt. Az épület tetején, néhány neonkék monitor előtt ülve Grace társa, Rex gépelt valamit, s fel-felpillantott zölden villogó vizorja mögül. Néger férfi volt, erős, robusztus testalkattal, széles orral és vastag, húsos szájjal. Kopasz fején egy vicsorgó sárkányfej tetoválás futott végig, melynek hatalmas agyarai Rex homlokába mélyedtek.

– Mielőbb végezzünk a japcsival! – morogta Grace, miközben Rex mögé lépett.

A férfi monitorjain kódok tömkelege futott végig, amikbe Rex folyamatosan újakat írt. A szegénynegyed legmagasabb házának tetején voltak. Ez volt a legelőnyösebb terület, amit az utcák kamerái nem tudnak felvenni. Nem mintha a páros a rendőrségtől félt volna. Inkább csak nem akarták, hogy az akciót kifigyelje a maffia, ugyanis ez az ő felségterületük volt.

Rex fejével intett a nőnek és egy övéhez hasonló vizort dobott a kezébe. Grace felcsatolta a fejére, majd átdobta vállán a mesterlövészpuska hevederét. Szeme előtt a kis képernyőn apró kék sziluettek jelentek meg, melyek az embereket jelezték. A falaknak csak a körvonalait érzékelte és a több utcányira lévő embereket is tisztán látta. A japán piros foltként vibrált egy sarokkal odébb.

Miután a nő bemérte a távolságot, nekilendült és átugrott a szomszédos épület tetejére. A sarkán letérdelt, és kitámasztotta a puskát. Hamarosan a piros kis sziluett kilépett az utcára és taxit rendelt.

Grace nem akarta megvárni, mire a lebegő autó ideér. A célkereszt közepét pontosan a piros alak fejére irányította, ekkor kanyarodott be a sárga lebegőjármű az utcába. A nőnek nem kellett több, a puskát máris elsütötte, fülsértő dörrenés futott végig az utcán. A japán feje helyén már csak egy hatalmas lyuk volt, s úgy terült el a szemétkupacok közé, mint egy zsák. A taxis nyilván látta az orvtámadást, s esze ágában sem volt megállni. Inkább sarkon fordult, s berregő motorral elhajtott.

– Ügyes vagy! Na, személyi áthelyező bekapcsolva – mondta Rex.

Grace egy lendülettel leugrott az épületről. A speciális bakancs talpa szépen tompította a zuhanást. A nő, mielőtt bárki kiszaladhatott volna az utcára kíváncsiskodni, a hulla mellé lépett, és ő is bekapcsolta saját személyi áthelyezőjét. A környezete egy pár pillanatra kifordult önmagából, és köddé vált, csakhogy néhány szívdobbanásnyi idő múlva materializálódjon egy öreg, de modern épület hatalmas nappalijának közepén.

Grace lehuppant a perzsaszőnyegre, és zsibbadt tagjait kezdte masszírozni. A japán férfi nem vérzett, még csak húsa sem volt. A nő egy android agyát lőtte szét. Az elektródák még pöfékeltek magukból néhány szikrát, a processzorok füstöt eregetve zizegtek még egy pár pillanatig, az összeroncsolt kicsi hidraulikák áttetsző olajos levet fröcsköltek magukból. Az élőszövet teljesen leégett, csupán kevés fekete haj maradt a megperzselt rózsaszín mócsingokon.

Rex árnyékként tornyosult a nő fölé. Lehajolt és elvette a két táskát, majd felsegítette Gracet.

– Fasza! Megint lőttünk egy nagy rakás roncsot – morgolódott Grace, miközben levette a kalapot és ledobta a fekete bőrkanapéra a nejlon kabátot.

A férfi némán leült a kanapéra, majd rágyújtott.

– Hívd majd fel Czeslawt, hogy gáz van. Kinoshita kicsúszott a markunkból.

A nő kivett a neonkék fénnyel megvilágított vitrinből két poharat, majd whiskyt töltött bele és letette Rex elé.

.- Szerinted robotért is fizetnek? – röhögött fel Grace.

– Azt nem hinném, bár talán megpróbálhatnánk, ha nem jutunk vele semmire.

– Megvizsgálod? Nem szeretnem, ha nagyon szétfröcsögné itt a szőnyeget.

– Persze, persze, tudom – a férfi hátra pillantott a perzsaszőnyegre. – Örökség, mi? Sosem fog ebbe a szobába passzolni.

– Szerinted a memóriák használhatóak még? – terelte el Grace a szót, miközben az android fölé hajolt.

– Fogalmam sincs. Viszont tuti új processzor kell, nézd csak meg! – Rex miközben felállt, lehúzta a whiskyt – Ez egy friss prototípus, lehet nem is fogok tudni hozzá szerezni megfelelő perifériát.

Grace eltűnődve szívott bele a cigarettájába. Tulajdonképp nem lepődött meg, amikor meglőtte a robotot és kiderült róla, hogy nem ő Kinoshita. Elvégre a japcsi egy nyugdíjas fizikus, mint utóbb kiderült, tehát ez a fiatal, megnyerő képű android semmiképp nem lehet ő. De ha nem ő az, akkor miért hagyta, hogy ez történjen? Hagyta, hogy a bérgyilkosok kezére kerüljön a generátora és a nyílván roppant értékes androidja. A nő ebben a dologban csapdát sejtett, ám az ő munkakörében ez nem volt visszarántó erő.

Rex közben fémkarjának adatpanelén ellenőrzött valamit, majd közömbösen a nőre pillantott.

– Nagyon le vagyok merülve. Töltenem kell pár óráig – azzal elvonult sötét hálószobájába.

 

2

 

Rex kiborg volt. Még az Ázsiában dúló háború idején kémkedett Japánban, amikor a gazdasági válság felütötte a fejét a 23. század közepe felé. Nyomornegyedekben tengődött, és minden erejével azon volt, hogy valahogy hazajuthasson, és leszállíthassa az információt. Azonban a háborúban, a keleti országokban kifejezetten gyűlölték a feketéket, így Rexnek bujkálnia kellett. Üzeneteket nem tudott továbbítani a társainak, ráadásul a lakók közt sem tudott elvegyülni. Ekkor talált rá a tokiói maffia.

Megkínozták, hogy kiszedjék belőle a kémkedéssel összeszedett információkat, amit végül elmondott. Közel volt a halálhoz, de a japán verőlegények nem adták meg neki ezt a kegyet.

Nyomorékként élt, és rászokott a drogokra. Fillérekért vállalt piti ügyeket, mint egy utolsó utcai punk. Az volt a szerencséje, hogy jól értett a gépekhez. Ezzel a tudásával tudta összehozni magának a napi adagot. A műtétekre is összehozhatta volna a pénzt, de nem volt alkalma rá. Aztán találkozott egy európai férfival, aki egy komolynak tűnő üggyel bízta meg. Az idős, francia férfi tekintélyt parancsolón állt előtte, miközben ő narkósan, saját vizeletében és hányásában ülve sértegette. Ezt követően a francia Rexet gyengéd erőszakkal vitette saját lakosztályába. Kifizette a műtéteket, minek köszönhetően Rex új lábakat, vesét és májat kapott. Vér és bőrátültetést, valamint egy kibernetikus szempárt. A műtétek utáni gyógyulási időszakban kitisztították szervezetéből a drogokat.

A francia megdöbbentő magabiztossággal újra megkérdezte Rextől, hogy hajlandó-e neki dolgozni. Természetesen akkor megszökött a franciától, aki ezt gondolkodási időnek tekintette. Pár nappal később újra megkerestette Rexet, és egy PDA-n ismertette vele a feladatát.

Rex nem akart a franciának dolgozni, de ez senkit nem érdekelt. A francia amúgy állítólag egy kémtársa volt Rexnek, és ezért szívességből nem hagyta meghalni nyomorékként. Tehát Rex újra munkába állhatott. Körbeutazta a világot, és hatalmas vállalatok rendszereit törte fel, hogy a titkos adatokat ellophassa. Egészen a franciával töltött legutolsó akcióig, amikor is egy szökött katonát kellett volna elkapnia, de az túl nagy falat volt a számára.

Így került össze Grace-szel, akinek apja Rex főnöke, a francia volt.

 

3

Grace videó hívásra állította a kapcsolatot az ölébe vett holopanelen, és rosszallóan vetett egy pillantást a szétlőtt androidra, ami még mindig a perzsaszőnyegen hevert. Pontosan emlékezett rá, honnan nyúlta le ezt a szőnyeget. Az apja csicsás, csupa-luxus irodájából, amivel tulajdonképp az öröksége ki is merült. Egyszerűen nem voltak jóban az apjával. Míg Grace tizennyolc évesen bevonult a seregbe, az apja álma összeomlott, miszerint egyetlen gyermekének átadhatja az amúgy rejtélyes dolgokkal foglalkozó cégét. Ezt követően már csak egyszer találkoztak, amikor Grace megölte az irodájában, majd elvitte ezt a szőnyeget, ami annyira tetszett neki.

Ha rápillantott, mindig eszébe jutott ez a történet, no meg az is, hogy az amúgy modern berendezésű szobába nem illik a szőnyeg, de ő már csak azért is megtartotta. Hogy milyen okból? Lehet, hogy csupán trófea a számára. Kétségbe vonhatatlan érzés, hogy nem számít kicsodáról van szó, ő elintézi azt, aki keresztbe tesz neki.

A videó hívás pittyegve jelzett, s miközben a kapcsolat létrejött, a nő újabb pohár whiskyt töltött magának. Túl sokat iszom, a fenébe is, még csak 12 óra van.

Czeslaw, a lengyel beszállító ragyás arca jelent meg a holovetítőn. A férfinak több protézis is látszott a fején. Legfeltűnőbb a fémszínű bal füle volt, amit nem fedett az élőszövet. Hatalmas forradások árulkodtak arról, hogy már évek óta benne van a bizniszben. Közel ötven éves lehetett, vagyis alig húsz év a korkülönbség Grace és Czeslaw között.

– Szép napot neked! – mondta derűsen a férfi erős lengyel akcentussal – Na, hogyan ment?

Grace kortyolt a whiskyből, majd egy pillanatra lehunyta a szemeit.

– Meglehetősen szarul, de a cucc meg van és a pénz is – mormogta és újból hátra pillantott a japán gyártású androidra – Kinoshita felsült és megsült. Keresztül lőttem az agyát, pontosabban a központi irányítórendszerét.

– Spierdalaj… az android volt? – vonta össze a szemöldökét Czeslaw.

– Ami azt illeti. Kinoshita egy golyófogót küldött, de számíthattunk volna erre. Még az a japcsi professzor sem olyan idióta, hogy egymaga jöjjön két bérgyilkos markába.

– Milyen? Mármint az a droid? Gondolom te beszélni vele.

– Ja, jóféle. Képes szerves vegyületeket kiválasztani és elkülöníteni egy csatornán. Felhajtott előttem egy egész pohár szakét.

– Akkor mi feltételezni, hogy pont őt figyelemelterelésre programozni. Tökéletesen beleolvad az emberi környezetbe.

– Ja – Grace összefonta karjait, és lehunyta a szemét.

A lengyel egy pár percig hallgatott, majd komoran beszélni kezdett, s közben a holovetítőn a kép alig láthatóan megremegett, mintha zavarná valami az adást.

– Grace! Kinoshitát el kell minekünk kapni. Méghozzá minél hamarabb. Ezzel az akcióval felfedni magunkat. Most már ő tudja, hogy vadásznak rá, így még óvatosabb lenni. Hallod?!

– Más aggaszt – mormogta Grace – Nem értem, hogy Kinoshita miért hagyta az életművét a kezünkre játszani. Egyáltalán mi olyan értékes ebben a kis izében?

Czeslaw szürke szemei megrebbentek.

– Neked lenni jó kérdéseid, de ez nem a mi feladatunk. Mi csak leszállítani a cuccokat a megrendelőnek.

Grace elhúzta a száját, majd ferde mosoly ült ki az arcára.

– Kipróbálhatom? Hátha rossz, nem is működik.

– Eszedbe nem jutni! Az lenni egy spaciális generátor, talán nincs is olyan csatlakozód, ami hozzá jó lenni. Inkább hívni ide Rexet, kislány!

Grace lehúzta a whisky maradékát, majd sötét pillantást vetett Czeslawra.

– Ne hívj kislánynak! Rex meg tölti magát.

– Hát akkor hívni ide azt a rozsdás fémkupacot, dupek!

Grace elég öntudatos nő volt, hogy ne engedhessen meg másnak ilyen beszédet. Egy pillanat alatt elöntötte a pulykaméreg, de hűvös marad. Mielőtt kifakadt volna nekiállt megszakítani a kapcsolatot.

– Majd jelentkezünk, csá Czeslaw!

– Várni, Grace, várni…

De Grace kikapcsolta a holovetítőt. Mi a faszt képzel ez magáról? Hol lenne nélkülünk? Még ma is a koszos albérletében ücsörögne, mint valami kis fiatal laboros, akinek kurva szar a fizetése.

Akárhogy is, Rexnek helyre kell ezt hoznia és minél előbb a japán nyomára bukkanni. Biztos nem lesz ínyére, de valószínű, hogy Japánba kell utazni. Rex személyes okokból gyűlölte azt az országot, nem voltak onnan jó emlékei. Elég mamlasz természetű, de még vele is megeshet, hogy ingerenciát érezzen arra, hogy ha már ott jár, elintézze azokat, akik korábban nyomorékká tették.

 

4

 

Grace morgolódva felegyenesedett és az androidhoz lépett. Felkarolta és egy sötét helyiségbe lépett vele. A droid nem volt súlyos, körülbelül húsz-huszonöt kiló lehetett, és miközben a nő erős, kidolgozott karjaiban cipelte, úgy érezte, mintha egy gyereket tartana.

A műhelybe lépve automatikusan felkapcsolódtak a lámpák, rengeteg ezüstös elektronikai kütyü fénylett a sápadt, neonfényben. Grace letette egy széles asztalra a robotot. Felkapcsolt egy asztali lámpát, hogy jobban szemügyre vehesse. Csipesszel és ollóval elkezdte eltávolítani az összeégett élőszövetet, hogy az elektródákhoz hozzáférjen. Miközben szépen lehántotta a műbőrt az egész koponyáról, észrevett egy furcsa japán feliratot egy épen maradt részen. Hümmögve bepötyögte a számítógépe fordítójába, majd megjelent az angol felirat:

 

EURÓPA BOLYGÓRÓL – SMARAGD

 

Grace összevont szemöldökkel meredt a feliratra, majd az androidra. Jééé, nem is japán gyártás, de még csak nem is földi. Az Európa fagyos, óceánbolygóján gyártották, ez érdekes. A smaragd kétségkívül a gyártó neve, amit rögtön be is gépelt a számítógép panelébe. Néhány adatot kiadott, de egyik sem volt kapcsolatban az Európával. A nő egyelőre elraktározta ezt az információt és az androidhoz fordult.

Kinoshita golyófogója jó szolgálatot tett. És még ha gyártása rejtélyes is, azt kétségkívül jóvá kell hagyni, ez az android sokkal fejlettebb m.i.-vel rendelkezett, mint a többi, átlagos android. Persze most is lehet kapni bőven megszólalásig ember kinézetű háztartási gépeket, vagy testőröket, fizikai munkásokat, de Grace eddig még sosem tapasztalt ennyi emberi érzelmet egy roboton, mint amit ez produkált néhány órája a kocsmában.

A japánok kétségkívül most is előrébb járnak ebben, és hogy a fejlesztéseik titokban is maradjanak, az Európán fejlesztik őket. Akkor…

Grace megállt a kiégett elektródák vizsgálata közben. Kinoshita az Európán lenne? Mondjuk sokkal biztonságosabb hely, mint Japán, főleg Tokió. Na persze ez nem túl logikus. Végül is miért lenne azon a helyen, ahol a robotot gyártották. Valószínű ő csak megrendelő volt.

A nő kiemelte az aprócska alaplapot, valahol a tarkó környékén. A memóriák elég épek voltak, noha szabad szemmel ezt igen nehéz volt megállapítani. A japán nanotechnológia az egeket verdeste már, így ezeket az ici-pici dolgokat már csak mikroszkóp alatt tudták tüzetesen megvizsgálni. Ez a feladat majd Rexre vár, ha felébred. Nem lesz nagy öröme benne.

Az android szép kis summát érhetett. Grace úgy körülbelül az eladható alkatrészeit másfél millióra becsülte, de előbb meg kellett vizsgálni, hátha ki lehetett még böngészni belőle valami információt.

A procedúra eltartott néhány óráig. A napsütéses tavaszi délelőtt lassan narancsos színű délutánba fordult. A nő lefőzött egy nagy adag kávét, és óvatosan kinyitotta Rex szobájának ajtaját, hogy a férfi megérezze a jellegzetes spanyol kávé illatát.

Grace komoran töprengett a szétboncolt fejű roboton, miközben New York bíbor alkonyát figyelte a hatalmas üveg kupola mögül.

 

5

 

Rex nem finomkodott. Alaposan kibelezte az androidot, hogy minden lehetséges infót kiszedjen belőle. Ám ez csupán egy európai felvétel volt, amin csak hatalmas hófödte pusztaságok látszódtak. Embernek nyomát sem látták, csak egy hatalmas vaskaput a közelben. Nyílván nem a felszínen rendezték be a laboratóriumokat, hanem mélyen alatta.

Grace, miközben a férfit nézte, eltöprengett az Európán. Szívesen megnézte volna annak lélegzetelállító víz alatti városait és a vasérc bányákat. Ez a hold látta el ugyanis vassal a Föld és a Mars területének túlnyomó részét. Az Európa valutája pedig igen komoly értékű volt, sokan tettek ott jó befektetéseket. Így nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a robotika következő generációja ott fog születni. A japán mérnökök és tudósok pedig egyből kiköltöztek az Európára, így a foglalkoztatás is jelentősen megnőtt. Az üzleti és iparvárosok hamar meggazdagodtak ott, miközben kialakult az elképesztően arrogáns arisztokrácia. Mindennek ellenére Grace szívesen elutazott volna egyszer oda.

Rex elkezdte összeszerelni a robotot. Új processzort rakott be, és közben helyrerakta a központi vezérlőjét. Grace egy puskával tért vissza a műhelybe, és az androidra szegezte azt. A robot mozogni kezdett, kis fénypászmák gyúltak a szeme helyén lévő kis képernyőn.

– Egy kibaszott gyanús mozdulat, és megint szétpuffanton a rohadt fejed! – sziszegte a robotnak Grace.

Rex a robot fölé magasodott.

– Mondj el mindent, amit a gazdádról tudsz!

A kopasz, lehántott bőrű android egy pár pillanatig hallgatott. Mintha csak tudatosulni akarna benne, hogy hol is van, és mit kell csinálnia. Nyílván felfogta a rá szegezett puska veszélyességét, a parancsoló hangnemnek pedig képtelen volt ellenállni. Arra programozták, hogy beolvadjon az emberi környezetbe, ám kötelessége volt parancsot teljesíteni. Szenzorai érzékelték, hogy megcsúfították emberi mércével az arcát, ezért nehéz volt leküzdenie magában azt a parancsot miszerint azonnal felkeressen egy szervizt a rendberakására. Az utasításnak azonban jobbnak látta mielőbb eleget tenni.

– Gazdám Kinoshita Goinshiro. Tartózkodási helye előttem nem ismert. Nyugalmazott fizikus, az ázsiai háborúban elvesztette a lábait. Egyéb külső leírást parancsol?

– Mikor gyártottak téged?

– Öt éve egy úgy nezevezett smaragd nevű fejlesztő csapat tesztje voltam. Akkor terveztek és raktak össze.

– Hogy kerültél a mostani gazdádhoz? – kérdezte feszülten Grace.

– Megvásárolt és a saját céljaira használt, hogy helyette rendezzek tárgyalásokat és üzleteket.

– Mi volt a dolgod a generátorral? – Rex egyre türelmetlenebbül vetett sötét pillantásokat a robotra.

– Az volt a feladatom, hogy viszonylag sűrűn lakott településre szállítsam a bombát, amit önök generátornak hisznek.

Rex és Grace összenéztek és egyszerre jött ki mindkettőjükből a döbbent káromkodás.

– Bazd meg!

Rex máris kinyitotta óvatosan az aktatáskát, majd szemügyre vette a szerkezetet. Még mindig egy egyszerű generátornak tűnt. Semmi kábel, vagy kijelző nem futott végig rajta, csupán néhány be- és kimeneti kábel csatlakozója látszódott. Az elképzelhető, hogy tényleg bomba. Ez csak egy külső burkolat lehet, amit könnyen el lehet távolítani.

– Ne nyúljon hozzá! – szólt a robot – Érintés érzékeny! Ha elkezdi piszkálni ez az egész hely cafatokra robban.

– Bazd meg! – üvöltötte Grace magából kikelve – A picsába is, mennyi idő van még?

A robot felült és hol az aktatáskában lévő bombára, hol a puska csövére pillantott.

– Mennyi az idő?

– Éjfél lesz tizenkét perc múlva.

– Magasságos! – csuklott fel a robot – akkor már csak két-három perc van – miközben ezt kimondta Rex és Grace izzadó homlokkal nézett össze.

– Faszom… pakoljunk, gyorsan! – vágta rá Rex.

Grace gyorsan magára kapta a nejlon kabátot, és egy túra táskába egyszerűen beszórta a felszereléseiket. Rex közben megfogta a pénzzel teli táskát és a hordozható számítógépét. Felcsatolta karjára a személyi áthelyezőt, és beprogramozta.

– Mekkora a bomba, te? – kérdezte a robottól, aki nagy nehezen feltápászkodott.

– A város néhány kerületét fogja csak lerombolni.

– Csak?! – fakadt ki Grace – Csak?! A kurva életbe…

Rex magához húzta a nőt, majd némi töprengés után megfogta a robot vállát is, mire aktiválta a teleportert. Grace még egy pillanatra lenézett a perzsaszőnyegre, majd a világ, szokásos módon elmosódott.

 

6

 

Valahol a messzeségben megrázkódott a föld. Még kilométerekre is lehetett érezni, ahogy a talaj megremegett és forrása dobhártyaszaggató robbanással viharzott végig mindenen, ami az útjába került. A csillagfényes fekete éjszakát pirosló lángnyelvek fényei világították meg, mintha újra kitört volna a háború, és az első csapás most érkezett volna.

Grace négykézláb tenyerelt a sós tengervízbe és gyűlölettel teli véreres szemekkel kereste az öltönyös robotot. Az nem messze állt tőle, egy pálmafa közelében. Rex tőle karnyújtásnyira volt s amint a férfi feltápászkodott egy pisztolyt szegezett a robotnak.

– Mielőtt lelőnél meg kell hallgatnotok a gazdám üzenetét.

A robot azzal kitátotta a száját, majd egy apró holovetítő izzott fel és egy tenyérnyi holoképernyő jelent meg.

A képernyőn egy őszes hajú szemüveges japán férfi látszódott derűs mosollyal az arcán.

– Oh, heló! Ha ezt látjátok, akkor az S-15 kiváló munkát végzett, és New York központját leromboltuk. Éljen! – hadarta, mire vidáman tapsolni kezdett – Biztos érdekel titeket, kedves bérgyilkosaim vagy fejvadászaim… tök mindegy, hogy mi is késztetett arra, hogy végrehajtsam ezt a szörnyű gaztettet. Érdekel? Ugye?

Grace Rexre pillantott. Vágyakozón kérte tekintetével, hogy lője le az androidot, mert semmiképp nem akarta hallani a folytatást. Rex azonban hallgatott, és nem mozdult.

– Nos, azzal, hogy kivégeztünk néhány multit, még nem dől össze a világ, de hát nem is az a tervünk, ugyebár. A lényeg, hogy ízelítőt kaptak a földiek abból, hogy miért is kéne óvni ezt a bolygót. A figyelmeztetésem pedig az, hogyha még több káros anyagot bocsátotok ki, akkor, mindennapra tervezek ilyen kis akciókat – Kinoshita elégedetten vigyorgott – Esetleg még el is töprenghettek, hogy összeszedjétek-e a szemetet, vagy hajigáljátok továbbra is ki az űrbe. Oh, ha látnátok kintről magatokat! El se tudnátok képzelni, mennyi szemét kering globális pályán, ráadásul ez mind fölösleges pazarlás. A fogyasztói társadalmatoknak köszönhetően több állatfaj pusztult ki az elmúlt évtizedekben, mint korábban háromszáz év alatt. Ehhez csak gratulálni tudok és közben útnak indítok még egy bombát. Nos kedveskéim, most pedig kezdődjék a vadászat!

Azzal a kép elsötétült, majd a robot feje egy pillanatra megduzzadt, majd szétrobbant, mint egy lufi.

Grace az arca elé kapta a kezeit, még épp időben. Rexnek sikerült gyorsan elfordulni és hasra vetnie magát. Néhány lángoló alkatrész vágódott a földbe mellettük, az egyik megégette a nő alkarját.

Grace feltápászkodott s gyűlölettel pillantott le a lángoló maradványokra.

– Kinyírom ezt az állatot! – bömbölte.

Rex, miközben a fegyvert az övébe tűzte, komoran méregette az android tüzelő testét.

– Önmegsemmisítés? Vagy távvezérlésű? Úgy tűnik Kinoshita nagy tétekben játszik – Grace-re pillantott – Meg fogják duplázni a fejére kitűzött vérdíjat.

– Akkor induljunk. Mielőbb ki akarom belezni azt az őrült kriplit.

– Helyes – bólintott Rex, majd Gracet támogatva elindultak New York roncsai felé.