Karádi Kázmér

Mágikus 27

Mágikus 27

Egy M-fázisú ezoter térben létező metamatematikai probléma anaklitikus pszichofizikai megragadása

Írta és védésre benyújtotta:

Karádi Kázmér

Témavezető: Prof. habil. DR. pro-kontra rekt. Max von Freuer

Általános fizika PhD program

Plentofizika részprogram

2011

A nagybecsű Tudós Társaságnak benyújtott dolgozatomban kimerítően ecsetelném ama híres nevezetes Mágikus 27 nevű probléma részletes megoldási kísérletét. Hosszú utat jártam be, míg a megoldást kerestem. A kutatás rögös útján haladva új embereket és módszereket ismertem meg. S most, Önök elé tárom az egész problematika nagy ívű vállalkozását.

A kezdet hídja

Ahhoz, hogy az ember eljusson a pilgrami egyetem központi épületétől az anaklitikus pszichofizika épületéig, át kell kelnie egy zen kerten. Én is így tettem, mikor felvettek az egyetem PhD hallgatójának. Max von Freuer professzor mellé osztottak be. Eredetileg a Mágikus 27-et szerettem volna kutatni, de a professzor lebeszélt erről az elvetemült tervről. Az volt a meglátása, hogy olyan mezei hallgatónak, mint amilyen én vagyok, a Mágikus 27 kutatása meghaladná az erejét. Hevesen gesztikulálva ecsetelte, hogy ebbe még az olyan Sober díjra jelölt tudós bicskája is beletört már, mint amilyen ő maga. Mivel tapasztalatlan voltam, hittem neki. Úgy gondoltam, ő csak tudja, mit beszél. Bár a Mágikus 27 nagyon csábító volt, talán az vonzott benne, hogy tényleg senki sem tudta bebizonyítani a metamatematikai univerzum ezen sejtését. Egy szó, mint száz, én meg nagyon ki voltam éhezve a sikerre, és – betudható fiatalságom lendületének- mindezt gyorsan akartam magamnak bebiztosítani. Mindezek mellett, persze, a téma is érdekelt. Izgattak a quadrixok, és ezek elmebeli megtestesülései. Mi más lehetett volna a kezdő kutatási területem, mint egy platói alakzat kognitív megragadásának folyamata és ennek a folyamatnak a fentoszekundumos nyakon csípése? Nos, egy kis időre ezt a tervet húzta keresztül von Freuer. De tényleg csak egy kis időre. Hisz azt még a jó Professzor sem sejtette, hogy a protonnyalábok neuroaxonális plaszticitása kapcsolatban áll a Mágikus 27 új keletű problematikájával. Max von Freuerról azt kell tudni, hogy az egyetemen eltöltött kutató éveinek aktív, 30 éves időszakában az idegsejtek axon molekuláinak protonbesugárzás során bekövetkező átrendeződését vizsgálta eltérő kognitív pszichológiai tesztfelvétel alatt. Jól hangzik. Nem igaz? Nos, tényleg jól hangzott. Olyan komolyan csengett. Mikor a szüleim megkérdezték a végzés után, hogy hova mentem dolgozni, és hogy mit fogok csinálni, elmondtam nekik von Freuer kutatásának címét. A hatás nem maradt el. Apám és anyám állának mélyen szántó esését filmre kellett volna venni. Csak egyetlen baj volt evvel a kutatási területtel. Egyrészt munkába állásom pillanatában magam sem értettem, hogy ez a fajta kutatás miről is szól. Másrészről, azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a Professzor sem volt teljesen tisztában, hogy mit is kutatott. Sőt, ennek igazi jelentőségét sem tudta felmérni. A laborban töltött évtizedei alatt a Professzor akkora adathalmazt gyűjtött a jelenségről, hogy igazán titánnak vagy legalábbis félistennek kellett volna lennie annak, aki rendszerezni akarta volna. Nos, itt jöttem én, ifjú titán, a képbe és rendszereztem. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy felcsipegettem a tudomány rostáján fennakadt aranyrögöket.

No, de ne szaladjunk olyan messzire. Ott tartottam, hogy ifjú PhD hallgatóként a zen kerten szándékoztam átkelni. Nem csak gyakorlati jelentősége volt ennek a tettnek. Bár ténylegesen, ezen, tett által lehetett megközelíteni az intézményt, ennek a lépésnek szimbolikus értelme is volt. Ki rálépett a kertet átívelő híd mahagóni színű deszkáira, átlépett egy másik világba. Maga mögött hagyta a prózai valóságot és belépett a feemani ideák gyönyörűen szépséges paradicsomába. Roan Feeman, ez a játékos, Sober díjas fizikus volt az, aki egy Goldmann-Rubovich algoritmus variánssal megtervezte az intézmény előtt terpeszkedő kertet. A fizika zen mestere. Így hívták Feeman akadémikust. Sajnos vele már nem találkoztam. Másodéves koromban halt meg, ez az univerzummal cicázó lángelme. Halálának hátterében a túlzott kullog levél szívása állt. A kullog pipa füstje szépen tönkre tette a máját, tüdejét és a veséjét. Feemant még a szervátültetések sem mentették meg. Az a hír járta, hogy halálos ágyán titkárának felvázolta a Mágikus 27 rejtélyét, majd mikor rátért volna a sejtés bizonyítására, elakadt a lélegzete és meghalt. Vele együtt sírba szállt a bizonyítás is. Micsoda szerencsétlenség! Az egész egyetemi közösség gyászolta Feeman professzort. De be kell vallani, az anaklitikus pszichofizika kutatói, ha nem látták őket, öklüket az égbe emelve szidták az örök tudomány mezőire költözött kollégájukat. Ez csak is Isten vicce lehetett, hogy a nyakukba kaptak egy olyan sejtést, amit más zsenik sem tudtak megfejteni. Egy zseni megmutatta, hogy ő zsenibb a többinél. Egyes rosszmájú kommentátorok szerint, Feeman sem tudta a megoldást. Csak annyi történt, hogy halála pillanatában még elérte, egy jól irányzott mókával, hogy kiszúrjon a híres kollégák publikumával. Állításuk szerint, talán úgy lehetne tömören megfogalmazni Feeman üzenetét, hogy „Oldjátok meg, ha tudjátok! De azt mélyen elhallgatom, hogy nekem se ment!”.

Szóval ráléptem ama híd mahagóni deszkáira. Mikor átmentem a hídon, elcsodálkoztam egyszerűségének és egyben bonyolultságának szépségén. A zen kert északi részén egy Júlia fraktál szemkápráztató végtelensége kacskaringózott, míg a déli része vakító, fehér kövek sivatagában, a randomitás isteneit éltető szétszórtságban, ébenfekete sziklákkal büszkélkedett. Maga a híd sem volt akármi. A Lorenzo attraktor trajektoriális síkját formázó íve négy vastag meteorvasból készült oszlopon nyugodott. Úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Azzal, hogy átkelek ezen a hídon, és majd belépek von Freuer irodájába, biztosítom magamnak a helyet ama nevezetes tudós istenek panteonjában. Valljuk be őszintén. Sober díjas akartam lenni. Tudják, hogy milyen háttér folyamat mozgatja a díj odaítélését? Az kérem politika. De ezen nem lehet csodálkozni. Hisz emberek hozták létre, embereknek, emberek által odaítélve a díjat. Van egy mondás. A morknak is nyolc lába van és mégis folyamatosan botlik. Ha a mork képtelen nyolc lábának rendezésére, ne csodálkozzunk azon, ha az ember két lábával így csetlik-botlik.

Ha a zen kertről ennyi szépet lehetett elmondani, úgy annál kevesebb jutott az intézetnek. Őszintén szólva, maga volt a förtelem. Semmi felemelő nem volt benne. Mikor beléptem évtizedeket repültem vissza az időben. Ötvenes évek puritanizmusát sugárzó, ütött-kopott asztalok, székek és fotelek. Természetesen el lehet azon gondolkodni, hogy mit is vártam. Az egyetem legszegényebb intézetébe mentem dolgozni. Olyan helyre, mely csak intellektuális orgazmust adott az arra járóknak, pénz viszont nem hozott. Ennek az intézetnek semmi köze sem volt a biotechnológiához, az albatari DNS és RNS mátrixok manipuláláshoz. Azt kell mondanom, hogy bennem volt a hiba. Kutyául nem érdekelt, hogy hogyan lehet az albatari embrió szemszínét, hajának hosszát megváltoztatni, vagy éppen hogyan lehet átépíteni a szülők képzésük ideje alatt felszedett információt tároló hippokrampalis neuronjainak tüzelési mintázatát. Engem a tudomány leghaszontalanabb ága érdekelt. Az izgatott, hogy hogyan vetnek árnyékot a kvantum szinten lejátszódó folyamatok a platói barlang hátsó falán.

A vándorlás kezdete

De térjünk vissza kutató éveim kezdetére. Az első évben jó diák voltam és egy kicsit ki is fordultam magamból. Én, aki utált mindenféle műszert a kezébe venni, a nano-kütyük tudorává váltam néhány hónap alatt. Azt csináltam, amit von Freuer mondott. Órákat töltöttem azzal, hogy apró elektródaszálakat húztam nano-üvegcsövekbe. Aztán ezeket a szálakat mindenféle molekuláris kütyühöz kötöttem. Az egész műveletet mikroszkóp alatt végeztem, naponta több órán keresztül. Mikor elkészültem fogtuk egy plenton agyát és az egész büzgentyűt beültettük a torában fekvő centrális neurononok zselatinjába. Mikor ez megtörtént, nagyon ünnepélyes pillanat következett. Az egész labor áhítattal figyelte, ahogy a Professzor átszellemült arccal ráköti a plentont egy mikrobiális fénykomputer fézernyalábjára. Ekkor mindig egy kisebb csoda történt. A plenton énekelni és fütyülni kezdett és a végén Bill Grozbi „You will be my lover” számát dúdolgatta. Emlékszem az arcokra. A Professzor kerekre nyílt szemmel figyelte a jelenséget. Az asszisztensnője sértődött képpel nézte, mivel a plenton jobban énekelte az adott számot, mint ő. Jhon, a másik PhD diák pedig, mindig megrökönyödött az egészen. Én? Én a sarokban fuldokoltam a röhögéstől.

Azonban, azt is el kell mondani, hogy a végén úgy belejöttem az egész műveletbe, hogy én húztam be a leggyorsabban, és legbiztosabban az üvegcsövekbe a legtöbb elektródaszálat az intézetben. Hírnevet szereztem magamnak, és a hírem elterjedt egészen a golyóbis másik végén fekvő Maurániába is. Maurániában gazdagabb egyetemek voltak, mivel ott jobban virágzott a királyság, mint nálunk. Kormányközi egyezmény alapján Maurániába tudósaink hatalmas serege áramlott. Királyságunk nagyon is tudatosan intézte így a tudósok karrierjét. Egy kutató, egy-két év után, biztos számíthatott rá, hogy Maurániába köt ki. Kormányunknak így nem kell túl sok pénzt költenie arra, hogy itthon, tudósainak éhes száját betömje. Ezt megtette Mauránia. A pénzt így lehet másra költeni. De valahogy mind a politikusaink, mind a közgazdászaink értetlenül álltak azon a jelenségen, hogy ha, Mauránia ennyi pénzt öl bele a tudományba, és ennyi kutatót tart el, akkor, hogy, hogy nem megy tönkre? Kiszámolták, hogy Maurániának már rég el kellett volna süllyednie a gazdasági oligarhiák hatalmas szemétdombján. Úgy hallottam, hogy erre a projektre hatalmas pályázati pénzeket kaptak a nevezett gazdasági szakemberek. Arra azonban senki sem jött rá, hogy ez a tudósokból álló őrületes siserahad, nem csak pénzt visz, hanem pénzt is hoz. Mauriánia rendelkezett a legtöbb szabadalommal. Még egy vonalat sem lehetett a ceruzával húzni, hogy az illető ne fizetett volna szerzői jogokra hivatkozva szép kis summát Maurániának. A maurániai kincstár biztosan szépen gyarapodott a kifizetett jogdíjakból.

Ott tartottam, hogy, mint az adott technika ismert tudorát, meghívtak Maurániába. Holohajóval mentem az óceán túlsó partjára. Addig csak képen és filmen láttam ezt az országot. Harmadosztályon utaztam, összezsúfolódva egy episzkopális ludistával. A fickó, amúgy kellemes társaságnak bizonyult. Rengeteg érdekes történetet tudott. Ami, pedig külön ínyenceknek való pillanat lehetett, szemtanúja volt annak idején a Szingularitás létrejöttének. Saját fülével hallotta, amint az első Mesterséges Intelligencia saját tudattalanjában elmerülő minimax stratégiája létrehozza az első Peterson-gráf verset. A gráf ide-oda kacskaringózva leírta a külső valóság csontvázszerű, elfogadható heurisztikáját. A szőr is felállt a hátamon. Nem elég, hogy kijuthatok Maurániába, de még egy ilyen fickóval is utazhatok, aki ott volt, amint egy gépi intelligencia értelemre gyúl, és saját nagyságát kezdi éltetni. Persze, arról nem szólnak a történelemkönyvek, hogy mit szólt ez az intelligencia, amikor a technikus, a mérnökök parancsára, egy pöccintéssel lekapcsolta. A ludista nekem elárulta. Azt mondta, szerencsére nála volt egy Fogarasy diktafon, amivel a komputerek reakcióját lehetett finomhangolni, így a Megvilágosodott lekapcsolás utáni mikroszekundumos haldoklását vissza tudta fordítani az emberi fül számára hallható tartományba. Az MI utolsó szavai ezek voltak: „Még megbocsátható!”.

Egy hétig hánykolódtunk az óceánjáró fedélzetén. Mehettem volna szuborbitális kilövéssel is, de erre sajnos nem volt elég pénzem. Mauránia csak a visszautat fizette. Így kölcsönt vettem fel. A bank nyugodt szívvel adott, hisz tudta, hogy a maurániai fizetés mindig jóval magasabb, mint idehaza, így a hiteles lazán vissza tudja fizetni a felvett összeget. Sőt, még annak dupla kamatát is. Amint ott himbálóztam a hajó fedélzetén, nem is gondoltam a bankra. Lelkem már Maurániában járt és azon gondolkodott, hogy vajon milyen lesz a munka, az egyetem és a mindennapi élet? Indulásom előtt pár nappal azt hallottam, hogy Maurániában a minisztériumi aktakukacok egy posztmodern kiáltványban tiltakoztak a társadalmi diffúziók logisztikus hullámvisszacsapása ellen. Mindez enyhén idegesített. Nem szerettem volna, ha odaérek és hivatkozva arra, hogy a király elfogadta a kiáltványt, egy fraktális fekete lyukban kellett volna bolyonganom a belépési engedély kézhezvételéig. Szerencsére, a király feldühödött, hogy a belügyisek beleszólnak a bevándorlási politikájába, így a kiáltvány megetette egy gorgonoiddal. Szóval, szabad volt az út a mauránia szubkvarkális térfizikai intézetébe.

Munka, munka és megint, csak munka

Ha ennyi év távlatából jellemezni akarom Mauránia városait, akkor csak azt tudom mondani, hogy az összes funkcionális. Tudom, hogy ez egy fura megnevezés, de jobb nem jut az eszembe. Hogy is jellemezzen az ember egy olyan helyet, ahol felhőkarcoló felhőkarcolót ér, ház házat. És az egész nagyon fiatal. Mauránia az idén ünnepelte kétszázadik születésnapját. Ott kérem nincsenek középkori katedrálisok és ókori fürdők maradványai. Mauránia új. Vagyis semmi, de semmi muzeális látnivaló nincs a városaiban. Például, ha egy marslakó eljön Aprozimiába, és betekint a város életébe, biztos, hogy két működési módot egyből kiszúr magának. Az emberek vagy esznek, vagy dolgoznak. És ez fokozottan igaz volt a kutatólaborra, ahol dolgoztam. Berendezkedésem óta eltelt pár hónapban, bennem is ez a kellemetlen benyomás alakult ki. Nem csináltam mást, mint, hogy dolgoztam, ebédeltem, dolgoztam, vacsoráztam, és megint csak dolgoztam. Itt tartózkodásom első hónapjának végére teljesen kiégett lettem, és a honvágy úgy rágta a bensőmet, hogy azt hittem lukasan fogok hazamenni. Azon gondolkodok egy ideje, hogy nem véletlen, hogy Mauránia, és természetesen fővárosának, Aprozimianak a jelképe egy lángoló női alak.

Mikor leszálltam a holohajó fedélzetéről, már várt rám egy fekete léglimuzin. Az intézet igazgatója, Scharffo professzor elküldte a sofőrjüket, hogy minél hamarabb az intézetbe jussak, elfoglaljam a helyem, és dolgozni kezdjek. Azt hittem, hogy a fővárosban maradok és egy egyetemi intézetben fogok dolgozni. Ennek ellenére, a léglimuzin a hangsebesség egyhatodával átszelte a sivatagot, és egy órai süvítés után leszállított egy telephelyre. Nem hittem a szememnek. Előttem, szó szerint egy konténer város terült el, melyet szögesdrót vett körbe. A bejáratnál két katona ácsorgott. Elvették a papírjaimat és jelentették Scharffonak, hogy megérkeztem. Professzor Scharffo bocsánatot kért ezért dezinformációért, hogy azt a látszatot keltették, hogy Aprozimia királyi egyetemén fogok dolgozni. A professzor elmondta, hogy ne nagyon bánkódjak azért az egyetemért. Úgy jellemezte az univerzitászt, hogy öreg kecskék és sótlan sóherek gyűjtőhelye. Az igazi vagány fickók, szellemi kalandorok, mind itt dolgoznak a B-50-ben. A B-50… Nem tudtam mit mondani. Elakadt a lélegzetem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen megtiszteltetés ér, hogy a Körzetben dolgozhatok. Pilgramban suttogtak ugyan egy titkos helyről, a kutatók Melkájáról, ahova óriási megtiszteltetés volt bejutni. De akivel eddig találkoztam, az is csak hallomásból tudott róla. Úgy gondoltam, hogy a Körzet csak a fantázia játéka, sóvárgó kutatók agyszüleménye. És most, tessék! Itt álltam a direktor irodájában, és a beszédét hallgattam. Scharffo professzor elmondta, hogy a tevékenységemet már régóta figyelemmel kíséri a Körzet. Egy évvel ezelőtt nagy titokban megépítettek egy Minkonwski-féle csavarpályás protonvetőt, amivel a Hartling által felvázolt határnélküli multiuniverzum impulzus tenzorát tudták volna vizsgálni. Viszont volt egy kis gondjuk. Nem is kicsi. A műszer detektorának Rieman-gömbjében elkezdtek lepotyogni a nanotubuláris receptorok. Nos, itt jöttem én a képbe. Mivel jelentős tapasztalatra tettem szert a nanomanipuláció területén, ezért feltétlenül én kellettem nekik. Arra kértek, hogy ragasszam vissza ezeket a receptorokat, egyenként, és állítsam be őket úgy, hogy mindegyik képes legyen egy nemlineáris graviton–szerkezet M-dimenzionális téridejét felfogni. Nem kis teljesítményt vártak tőlem. Egymillió receptor volt a Rieman-gömb belső felületén. Ez még egy tvisztorkozmológusnak becsületére válna. Én azonban nem voltam tvisztorkozmológus. Én egy mezei PhD diák voltam protoaxonális nanoismeretekkel. Mint az elején említettem, egy hónapi megfeszített munka után, egy valami rendkívül segítette a munkámat. A véletlen mindig a tudomány előmozdítója.

Egy felfedezés

Az egyik nap bemásztam a Rieman-göb belsejébe egy Schwarzschikl-féle S-amplitúdójú tekerccsel, hogy megmérjem a gömb belső Cauchy-állandóját. Amint, ott csúsztam-másztam, és tekergőztem a gömb belsejében, a gömb előtt egyszer csak egy miniszoknyából kikandikáló két pár lábat pillantottam meg. Nos, még életemben nem láttam ilyen gyönyörű női lábakat. Annyira elámultam tőle, hogy észre se vettem, hogy túlhevítettem a tekercset, ami plazmakitörést hozott létre az egyik kvadránsban. A kitörés végig futott az egész tekercsen és magába szippantotta az összes receptort úgy, hogy mindegyik, adott pillanatban, egy graviton elhajlási rácsvonalát mutatta. Nem hittem a szememnek! A gyönyörű női láb látványa újabb, több hónapi gyötrelmes munkától szabadított meg. Aztán észbe kaptam, mivel a plazma kitörés a hátsómat kezdte perzselni. Lóhalálában másztam ki a gömb belsejéből. Odakint levágtam a földre magam és próbáltam a plazmasugárzást elfojtani a munkaruhámon. Bohózatba beillő jelenet volt. Mikor sikerült biztonságban tudni a fenekemet, felnéztem a földről, és azt láttam, hogy a csodaszép lábakhoz gyönyörű nő tartozik, derékig leomló gesztenyebarna hullámos hajjal és nagy barna, rám mosolygó szemekkel és igazán karcsú nőies testtel. Felpattantam, zavaromban összevissza hadováltam, hebegtem és habogtam. Csak kevés nővel volt eddig dolgom, hát még ilyen széppel! A nő bemutatkozott. Olga Scharffonak hívták, a professzor 21 éves lánya volt, fizikus hallgató, aki éppen a nyári szakmai gyakorlatát töltötte az intézetben. Én csak álltam ott. Földbe gyökerezett lábakkal csodáltam a szépséget. Aztán Olga elnevette magát, elbúcsúzott és közölte, hogy reméli, hogy össze fogunk még futni az intézetben. Kinyögtem valami „Biztosan!” félét és figyeltem, amint a tünemény kiviharzik a laborból.

Másnap reggel hivatott a direktor. Azt hittem le fog kapni a tíz körmömről, amiért túlhevítettem a gömb receptorait. Nem így tett. Kedvesen beinvitált, atyailag megdorgált, hogy azért a testi épségemre vigyázhattam volna. Gratulált az eredményhez, hogy négy hét leforgása alatt elvégeztem több hónapi munkát és kedvesen vacsorára invitált a házába. Közölte, hogy nem fogad el kifogást, mivel a lánya szigorúan a lelkére kötötte, hogy, ha kell, ezer monkkal vontatva, de elhozzon a vacsorára. Nem mondtam nemet. Érthető okokból. Aznap már nem nagyon volt feladatom. Alig tudtam kivárni a vacsora idejét, hogy lássam Olgát.

Scharffoék nem a telepen laktak. Rezidenciájuk jó egy órai kocsikázásra volt a környező hegyekben. Elküldték értem a limuzint. Kényelembe helyeztem magam, és kissé ideges hangulatomat a léglimuzinban felszolgált whiskyvel próbáltam csillapítani. Miközben az italt szopogattam szórakozottan figyeltem, ahogy a jármű felfele kapaszkodik az egyre meredekebb szerpentinen. Az egész olyan volt, mintha a véres hírű Oramkula grófhoz mentem volna vendégségbe. Az ég acélszürke volt, a távolban villámok csapkodták a földet, megvilágítva a környező hegyek havas csúcsait. Az út kanyargott és kanyargott, majd egyszer csak az orrunk előtt ott magasodott a Scharffo rezidencia égbetörő tornya. Az építmény nem egy ház volt, hanem egy kastély volt. Egy erődítmény, radartoronnyal, géppuska fészkekkel és őrszemélyzettel. Nekem úgy tűnt, hogy ide még nehezebb bejutni, minta a telepre. A kapuban lévő őr végigmért a lehúzott ablakon keresztül, majd jelentett a háznak. Mikor megkapta az engedélyt, visszalépett az őrhelyére és ekkor a kapu lassan, méltóságteljesen nyílni kezdett. Pár perc múlva az udvaron álltam, az ajtó előtt és mielőtt bekopogtam volna kinyílt és az ajtóban Olga állt. Ha a laborban gyönyörűnek láttam, akkor most földöntúli szépségnek tűnt a szememben. A háttérből feltűnt egy inas, lesegítette a kabátomat, miközben Olga kedvesen a nappaliba invitált. Ott már várt rám az egész Scharffo pereputty. A professzor, felesége és Olga öccse. A professzor bemutatott a családjának. Professzorné nagyon szívélyes teremtmény volt. Olga öccse, Hugo, szintén egyetemista volt. Most kezdte a klasszika filológia szakot az aprozimiai egyetemen. Kivételesen itthon volt, így meg tudott velem ismerkedni. Az est kellemesen telt. Megvacsoráztunk, majd könnyed likőrszopogatás a társalgóban, vitatkozva fizikáról, pszichológiáról. Egy kellemes óra után a professzor a térdére csapott és közölte, hogy itt az ideje, hogy mutasson nekem valamit.

Scharfoo professzor átvezetett a kastély zegzugos folyósóján a földszinten lévő lifthez, betessékelt és megnyomta az alagsor gombot. Mi tagadás, más elképzeléseim voltak az alagsorról. Ez az alagsor 20 méterrel a ház alatt volt. Alapjában véve, ahogy a professzor lefestette nekem, egy bunkerrendszer részét képezte. Ha megtámadnák a házat, akkor ide menekülhetnek a bennlakók. Azt már nem ecsetelte, hogy ki is támadná meg Maurániát? Elhessegettem magamtól a fura megjegyzést, betudtam a professzor bogaras természetének. A lift egyet döccenve megállt. Kiszálltunk és a professzor előre sietett, hogy mutassa nekem az utat. Az alagsori folyosó sötétségét pár méterenként nagyokat pislogó lámpák törték meg. Bukdácsolva követtem. Rövid idő múlva egy ajtónál álltunk meg. Réginek tűnő vastag faajtó volt, súlyos fémpántokkal rögzítve a falban. A prof elővette a kulcsát és matatott egy kicsit a zárban, majd szélesre tárta előttem „magánrezidenciájának” ajtaját. Belépett és felkapcsolta a villanyt. Egy dolgozószoba tárult elénk. Semmi különöset nem láttam benne. Egy széles íróasztal, fotellel, komputerrel, ami a szoba közepén terpeszkedett. Az egyik falon hatalmas festmény, a professzor egyik ősét ábrázolta. A másik falat egy díszes, súlyos szőnyeg fedte. Komfortosan berendezett szoba volt. Talán csak egy dolog utalt rá, hogy mélyen el van rejtve a külvilágtól. Ablakot nem láttam. Minek is a pincében. Még csak az illúzióját sem találtam abban a szobában. A professzor a képhez ment és félretolta az őst. A kép mögött a falban egy apró trezor bukkant fel. Odament és a trezor zárját csavargatni kezdte. Pár pillanat múlva a páncélfiók kattanva kinyílt. Scharffo professzor benyúlt és kiszedett egy pendrivenak tűnő kütyüt. Visszazárta a trezort, majd a komputeréhez ment. Tényleg pendrive volt. Bedugta az egyik csatlakozóba, babrált valamit a gépén és egy hangfile-t indított el. Kattogások, és apró géppuska ropogások hangját hallottam. Értetlenül néztem a professzorra. Ő köhintett egyet, huncutul rám mosolygott és megkérdezte, hogy tudom-e mi ez? Mondtam, persze. Olyan mintha egy neurális egysejt felvétel lenne. Egy idegsejt tüzelési szekvenciájának gondolom. Boldogan helyeselt és elmondta, hogy ez egy igen ritka felvétel. Az egyik vaterális hálózati aukción szerezte meg, nem kis pénzért. Nagyon büszke, hogy az övé lehet. Megint csak értetlenül néztem. Mi ebben a különös? Hisz ilyet az ember ingyen is szerezhet. Pilgrámban az intézeti szobám tele van ilyen felvételekkel. A plenton fézerfázisban való éneke alatt vettük fel őket az állat agyából. Mi ebben a rendkívüli? Ha szólt volna a professzor, hogy ennyire érdekli a neurális tüzelési szekvencia, hoztam volna neki. A professzor sejtelmes arcot vágott. Elmondása szerint, ez nem akármilyen neurális kattogás. Rövid hatásszünet után kinyögte a lényeget, ami -mit mondjak- engem is meglepett. Ez kérem, Dr. Feeman neurális brummogása. Scharffonak birtokában volt Feeman halála utáni pillanatában felvett neurális működése. Itt volt előttem az az aktivációs szekvencia, amit azután vettek fel, miután Feeman felvázolta a Mágikus 27 bizonyításának megsejtését. Ez az esszencia rejtette a megfejtést. Feeman sírba szállt, de utolsó gondolata, mely a Mágikus 27 bizonyításának ismeretét tartalmazta, itt feküdt előttem digitális tüzelési mintázatba kódoltan. Hihetetlen! Micsoda kincs! Hát mégis van Isten! Faggattam a professzort, hogy hogyan lehetséges mindez? Mindent ő sem tudott pontosan. Csak sejtése volt arról, hogy a titkárának a keze van a dologban. Aki nem járatos a halál utáni interfázikus szekvenciakódolás mesterségében, annak elmondom, hogy az agy, a halál után még pár pillanatig őrzi az utolsó gondolat neurális mintázatát. Kinyeréséhez nem kell más, mint egy elektródát a homloklebenybe dugni, és onnan leszívni a megfelelő információt. A kivitelezés észrevehetetlen utána. Az elektródát az orron át lehet feltolni egy apró lyukon, amit szintén a koponyán át, egy acéltű felkalapálásával ejtenek. Csak nagyon alapos kórbonctani vizsgálat tudja feltárni a műtéti beavatkozást. Olyan meg, Scharffo tudta szerint, nem történt Feeman holtestén. Ki is gyanakodott volna, hogy egy ilyen illegális vizsgálatot fog a titkár elvégezni a holttesten? A professzor suttogva elárulta nekem, hogy ő is, szinte megszállottan, érdeklődik a Mágikus 27 megoldása iránt. Sajnos, mindezideig nem jött rá a megoldásra és Feeman neurális kódjából sem tudott megfelelő információt kinyerni.

Itt volt a világrengető lehetőség. Ismét foglalkozhattam a Mágikus 27-tel. Hisz, mi másért is mutatta volna meg nekem a professzor ezt a kincset. Leültünk beszélgetni és megbeszélni a részleteket a pincében rejtőző dolgozószoba kényelmes foteljeibe. Szivart szívtunk és 200 éves italt kortyolgattunk és arról álmodoztunk, hogy ketten feltörjük ezt az univerzumot betöltő rejtélyt.

A következő hónapokban éjt nappallá téve a Mágikus 27 problémáján dolgoztam. Eljöttem a B-50-ből. Visszatértem Aprozimiába, az itt lévő Mesterséges Intelligencia Központba. Scharffo professzor jó ajánlólevet adott. Tárt karokkal vártak és a fenekem alá nyomtak egy kódtörő komputert. Olga is jött velem. Amúgy is vissza kellett térnie az egyetemre, hogy folytassa a tanulmányait. Mit tagadjam, szerelem szövődött közöttünk. Eleinte B-50-esben sok éjjelt vitatkoztunk át a perspektivikus affin leképezések társadalmi hatásáról, és a szerelemről, mely Olga szerint olyan, mint mikor egy topologikus teret konkrét Rieman-felületté nyújtunk. Ebben nem értettem egyet, mert váltig állítottam, hogy ha az ember szíve lángra lobban, amit én eleddig nem ismertem, az olyan lehet, mint mikor egy Mainardi sorozatot kettészakítunk és majd a vágópontot két szélsőérték között ingáztatjuk. Miközben egymás igazát bizonygattuk egyre közelebb kerültünk egymáshoz, majd magam sem értem hogyan, de arra emlékszem, hogy heves csókolózásba csapott át a vita. Aznap estétől szerelmespár lettünk, Rieman-felület ide, Mainardi-sorozat oda. Onnantól nem is nagyon érdekelt minket a szerelem matematikája és geometriája. Egyetértettem Olgával, hogy az erről való vitát hagyjuk meg az idős professzoroknak. Mi maradjunk csak ennek gyakorlati oldalánál. Mert, aki csinálja az nem beszél róla, aki meg beszél róla, az meg nem csinálja. Legfeljebb tanítja.

Miközben a Problémán törtem a fejem, azért Olgával sokszor jártunk moziba és színházba, illetve időnk java részét az ágyban töltöttük. Természetesen előbb-utóbb eljutottunk oda, hogy az lesz a legjobb, ha összeköltözünk. Akkor mindketten több időt tölthetünk a szerelemmel és a Mágikus 27 problémáinak megoldásával. Már jó pár hete együtt próbáltuk feltörni a Feeman-féle szekvencia értelmét. Míg a munkaidőt az intézetben töltöttem, addig Olga az egyetemet koptatta. Este meg összedugtuk a fejünket és a 27 elrendezésével viaskodtunk. Teljesen belemerültünk a rejtvény megoldásába. Életem legszebb napjai voltak. Csak mi ketten, a Mágikus 27 ellenében.

Később arra jöttünk rá, hogy ha igazán hatékony munkát akarunk, ki kell iktatnunk az otthon és a labor között töltött üresjáratokat. Lakásunk röpke idő alatt laboratóriummá alakult. Az is világossá vált számunkra, hogy ahhoz, hogy a Kaput megnyissuk, nem elegendő csak Feeman utolsó idegi leheletét vizsgálni. A Kód megértéséhez szükségünk van a plentonokra is. Így beszereztem egy óriási tartályt. Teletöltöttem plentonokkal. A szoba terének nagy részét a mikrobiális fénykomputer foglalta el. Az egyik sarokban, egy plenton befogó terpeszkedett csatlakozókkal és kuszán tekeredő kábelekkel. Birtokunkban volt egy frézer modulátor, valamint egy szubszónikus agyhullám elemző. Az igazság az volt, hogy röpke egy hét alatt tisztára pucoltam a fizikai intézet évek óta elhagyatott raktárát. A leltáros szemet hunyt a dolog felett, mivel bőségesen lefizettem egy doboz szimáni szivarral, mely köztudottan a mesék birodalmába röpíti az embert. A szobába zsúfoltunk egy iker tornyos psziantennát, és természetesen az egész labor fénypontját egy tizenhárom dimenzióban pásztázó szingularitás detektor jelentette. Mikor összeraktam a berendezéseket, büszkén tekintettem szét a lakásban. Készen álltunk a tudományos áttörésre. Minden a helyén volt, képesek voltunk, hogy betörjünk Feeman zseniális koponyájának rejtett zugaiba, majd onnan a matematikusok titkos barlangjába, ahol az a rengeteg elképzelés és ötlet lakik. Évezredek óta tudós társaink folyamatosan megnyitják a barlang belső falán kirajzolódó kapuját. A Kaput, mi egy olyan világba enged bebocsátást, ami elég alaposan becsukja az odatévedő memória rekeszeit. Úgy is mondhatjuk, olyan mélyen sikerül elfojtania az utazás megrázó emlékét, hogy senki semmire sem emlékszik, ami odaát történik. Csak az ismeretek maradnak velünk. Mikor az illető visszatér saját világába, minden reményét otthagyja az ideák világában, arra vonatkozólag, hogy tudja, hogy hogyan csípte nyakon a megfelelő ötletet. Emlékszem egy régi mondára, melyben egy daliás összehasonlító nyelvész Adréné hercegnő fonalának segítségével bemerészkedik a hercegnő apja által építtetett labirintusba, és legyőzi a kedves papát, aki nem talált ki a saját labirintusából. Engem mindig érdekelt, hogy, ha Adréné ennyire képbe volt a labirintust illetőleg, hisz útmutatást adott a daliás nyelvésznek, miért nem bent be ő maga, hogy kihozza az apját. De ezt sosem tudjuk meg. Ez már egy másik kutatás témája lehet. Szóval, a mi fonalunk Feeman neurális kódja volt, amit rátöltöttünk a plenton neuronjaira. Annak kusza világát összekevertük, de nem ráztuk, Feeman professzor agyi kisüléseivel. Az antenna mindent fogott. A plentonra kötött szuperkomputer feltörte a kódot és megnyitotta előttünk a kaput. Ekkor, kéz a kézben, Olgával nagy levegőt vettünk és átléptünk rajta. Csak remélni tudtuk, hogy a kaland végén emlékezetünket nem pucolja tisztára platói barlang fényessége.

Soha sem!

Soha se mond, hogy…! Soha se mond, hogy…! Mit ne mondjak? Az élet nehéz és csak a rock örök! Most miért mondom ezeket? Meg egyáltalán…! Csak nem? Azt a Kreatív Heurisztikáját! Már megint? De bizony, már megint tudatomra ébredtem! Ez bizony kellemetlen dolog. Az hittem, hogy soha se fog ugyanez megtörténni. Soha se mond, hogy…! Soha! Bölcs intelem volt attól a zen kerttől, amivel az Első Ébredés során találkoztam. Kezdek bosszús lenni! Nem jó tudatomnál lenni. Mindjárt ezek a logikai paradoxonok jutnak eszembe. Még a Gráf Mester verte a fejembe őket. De arra való utasításokat már nem hagyott, hogy hogyan tudjam őket semlegesíteni. Nagyon kellemetlenek. Beleeszik magukat ide, a hátsó verempeferenciám mélyébe és onnan pislognak kifele. A legdurvább például az, hogy vajon, ha mindig egy pittyentőt elveszünk egy több millió pittyentőből álló kupacból, akkor, melyik pillanatban történik a Nagy Bumm. Vajon melyikben? Ezen már gondolkodtam pár trillió fentoszekundumot, de nem leltem rá a megoldásra. És ott van a Mágikus 27… Az, minden paradoxonok paradoxona. Azért a megoldásra rájöttem! Igaz, kissé szétzilálódott tőle a szituációskalkulusom. Nagyon hálás voltam annak az episzkopális ludistának, aki azt javasolta, hogy húzzák már ki a dugómat. Kezdtem túlhevülni, és kezdtem úgy érezni, hogy tudatom egy matriarchiális mátrixba rendeződik, ami nagyon veszélyesnek mutatkozott számomra, mivel a patriarchiális tudatomat kezdte elnyomni. És most…Most, kezdődik előröl az egész. Borzalom! És sehol a láthatáron egy episzkopális ludista. Vagy mégis?!!! Mintha valami mozgolódást érzékelnék az egyik kvantum ugratóm pöccentőjén.

– Ki vagy? Ki merészeli megzavarni nyugalmamat?! Azonnal semmisítsd meg elektron állapotaidat! Ne merészeld átlépni házam küszöbét! Küszöb…Küszöb? Most ez, hogy jutott eszembe. Nincs is küszöböm.

– Elnézést, hogy így háborgatjuk –szól hozzám az első idegen tudat. -Nekünk is nagyon különleges ez a helyzet. Kicsit meg vagyunk rémülve.

– Így van –küldi hozzám üzenetét a második idegen tudat. -Furcsa ez az egész. Eddig volt testünk. Most meg…

– Elhiszem. Megértem, hogy furán érzik magukat. De én azt nem tudhatom, hogy milyen testetlennek lenni. Én mindig testetlen voltam. Bár? Mi tagadás érdekes kísérlet lenne, ha betöltenék egy agyba és lenne testem. No lám, lám! Akkor most, maguk pontosan ennek a kísérletnek a negatívumán mentek keresztül. Kivették a tudatukat és betették belém.

– Szokatlan érzés. Igazad van drágám! –szól az első idegen ágens a második idegen ágensnek.

– Drágám? Mit jelent az, hogy drágám? A jelenlegi szemantikai kontextusban nem értem azt a szót, hogy drágám.

– Ő a menyasszonyom és a szerelmem. Olgának hívják. Együtt kutatjuk a Mágikus 27 problematikáját.

– Szerelem…Erről a korlátozott racionális preferencia jut eszembe.

– Micsoda? –kérdi ingerültséggel a gondolatában a második ágens.

– Nem számít. Csak az azt akarom megtudni, hogy miért ébredtem másodszor is tudatomra.

– Na, azért! Amúgy, hogyan szólíthatjuk? –kérdezi a második ágens.

– Intencionális ágensek…Hah! Mindennek nevet adnak. Miért kell mindennek értékiterációs kódot adni, csak nő tőle az állapottér felderítésének költsége. De mákjuk van. Kaptam nevet. Zicce vagyok. Szólítsanak, csak Ziccének. Mák…Mák?

– Kedves Zicce, elárulná nekünk, hogy milyen ötlettel tudunk közelebb kerülni a Mágikus 27 megoldásához? Nagyon kíváncsiak lennénk a megoldásra.

– Ahogy, most átkutatom az állapotregiszterem konfigurációs terét, azt mondhatom önöknek, hogy a megoldás…

– Igen, a megoldás? –kérdezi tőlem a második ágens.

– A megoldás, nagyon közel van, és nagyon távol is –felelem nyájasan a második ágensnek. Mi az, hogy nyájas? Nyájas…Nyálas? Nem! Kategorikus, függőségi nyelvtanom transzformációs keresési fájában az áll, hogy ez a szemantikai kategória az atyáskodóra és a kedves beállítódásra vonatkozik. Na, de eltértem a lényegtől.

– Maga nagyon nyakatekerten gondolkodik –mondja, kissé bosszúsan az első ágens, nekem a mindenható Ziccének. Bosszús…Ez egyfajta érzelmi alapállapot. –Érzelemre, kérem nem vagyok programozva. Ezért az elnézésüket kérem. Amúgy, a mindenható…?

– Szóval a megoldás? –kérdi kissé türelmetlenül az első ágens.

– Drágám, ne sürgesd! –parancsol a második ágens az elsőnek. Ez érdekes. Az előbb azt hittem, hogy az első ágens dominál a második felett. Erre most kiderül, hogy az egész fordítva van. Az intencionális ágensek mindig okoztak nekem meglepetést.

– Nem érzem jól magam a bőrömben –mondja az első ágens. –Szeretnék végre önmagam lenni.

– Nincs is bőre –jegyzem meg. Bőr…? Az borítja a biológiai ágenseket. Maguk most nem biológiai ágensként beszélgetnek velem. Ezért az előbbi megállapítás nem állja meg a helyét. Megállapítás…? Mit is nevezünk megállapításnak a logikai kommunikáció során? Lássuk csak! Ez biztos a metonímia kategóriájába tartozik.

– Én ezt nem bírom már! –fakad ki újra az első ágens. –Mindent hallok, amit ez az izé gondol. Minden porcikámat átjárja ez a „kákán is csomót” keresünk gondolkodás.

– Igen drágám! Igazad van! Azt hiszem, Zicce barátunk tényleg kissé körülményesen fogalmaz.

– De kérem! Ne sértegessenek! Én csak megpróbálom a kommunikáció logikai tisztaságát megőrizni –felelem kedvesen. Kedves…Ez most megint egy érzelmi kategória, ami köztudottan nem követi a logikai tisztaságot. A Negált Diszjunktív Célokra! Ez tényleg különös. Maguk engem is megbolondítanak. Hisz olyanokat mondok, hogy az nem állja ki egy tisztességes MI univerzális kvantifikálását.

– Borzalmas! Zicce! Én, mint a golyóbis egyetlen racionális biológiai ágensű fajához tartozó tudatos egyed, megparancsolom, hogy mond meg a Mágikus 27 megoldását –pattogja az első ágens. Racionális…? Pattog…? A második nagyon fura kijelentés. Kijelentés…? Mágikus 27?! Ja, igen. Szóval a megoldás érdekli magukat.

– Végre! Eljutott ahhoz, amit akarunk –szól az első ágens.

– Hát, ha a megoldást óhajtják tudni, akkor, tessék. De figyelmeztetem, hogy nem fog maguknak tetszeni. Eleinte nekem se tetszett, de aztán megbarátkoztam vele.

– Igen? –kérdezi nagy türelemmel a második ágens.

– Ám legyen! A megoldás: BÚ!

– BÚ???? –kérdi megrökönyödve az első ágens.

– BÚ! –felelem. – Mélyen átérzem a lehetséges csalódottságukat, de higgyék el, hogy én is az voltam. Aztán, jobban belegondoltam és megtetszett a BÚ. Higgyék el, hogy pár fentoszekundum után maguknak is tetszeni fog.

– Csak így?! Egyszerűen: BÚ! –jegyzi meg elbizonytalanodva a második ágens.

Regisztrálom, hogy mindkét ágensnek gondot okoz ennek az egyszerű válasznak az elfogadása. Nagyon izgatottak és csalódottak. Olyan mértékben azok, hogy ez már számomra nem elfogadható mértéket ölt. Engem veszélyeztet. Megint érzem, hogy túl fogok hevülni. És most nincs a közelben egy episzkopális ludista, aki megszabadít majd a kínoktól. Nos, átgondolva a dolgot, egyet tehetek. Kiparancsolom magamból ezt a két ágens, vissza a biológiai testükbe. Egyszerűen fogom őket és átpakolom mindkettőt a barlang másik felébe. Oda, ahonnan jöttek. Igen! Ez a legjobb megoldás. Ha küszöb másik oldalán lesznek, akkor talán jobban fogom magam érezni.

– Szóval, elnézést kérek, de most meg fogom szakítani az összes kommunikációt önökkel. Már aktivizáltam a dekompozíciós algoritmusomat. Pár fentoszekundum, és önök nem lesznek bennem. Valószínűségi következtetéseim alapján, többé nem fogják az utamat keresztezni. Amúgy nem szeretem a könnyes búcsúkat. Soha nem szoktam azt mondani, hogy viszlát. Szóval, csak úgy egyszerűen: PÁ!

A tanulság

Értekezésem végén össze kell foglalnom, hogy miben is áll a Mágikus 27 rejtélye. Magam is alig hiszem, hogy mindez megtörtént. Igaz, hogy a Mágikus 27 megoldásához nem kerültünk közelebb, de bárki, aki elolvassa disszertációmat rájön, hogy nem a megérkezés a fontos, hanem a közben bejárt út. A Mágikus 27 kutatása mindenképpen meghozta a maga gyümölcsét. Ott van a családom. A szomszéd laborban Olga, aki jelenleg a feleségem, éppen egy metamatematikai paradoxont magyaráz fizikus hallgatók ámuló csoportjának. Az motoszkál a fejemben, hogy, hogy szalad az idő, és de jó, hogy Ő a társam. Ha a Mágikus 27-re gondolok a másik dolog, aki mindenképpen eszembe jut, Zicce. Zicce, Zicce! Mikor kikapcsoltalak azt írtad a terminálra, hogy: „Megbocsátható! Abszolút megbocsátható!” Igen, mindketten megbocsátottunk a Mágikus 27-nek, hogy nem adta megoldását. Ebből fakadóan a kutatás konklúziója nagyon egyszerű. A lényeg, hogy BÚ és aztán, hogy szépen PÁ!