Ladányi József
Védelmezők
Bánát főhadnagy dühödten csapta le a telefont. A nagy hatalmú Belső Információs Minisztérium, vagy ahogy magukat nevezték, a Védelmezők Hírszerzési és Elemző osztályának igazgatójaként nem volt hozzászokva az előre nem látható fordulatokhoz. Sőt, az igazat megvallva nem is emlékezett, mikor történt utoljára olyan esemény, melyről ne tudott volna jó előre. Most viszont nem volt vesztegetni való idejük. Lesimította sötét öltönyét domborodó pocakján. A puha anyag tapintása némileg megnyugtatta.
Miközben újra tárcsázott, kihúzta íróasztala felső fiókját, és a fiók hátuljából fél kézzel egy gyűrött cigarettásdobozt kotort elő. Ügyetlenül kirázott egy szálat az asztalra, majd megkereste rég nem használt öngyújtóját. A fenébe is a leszokással! A vonal másik végén felvették a telefont.
– Szia Zoltánom, itt János – szólt bele Bánát a kagylóba. – Szeretném, ha azonnal lezárnátok a külső körgyűrű reptéri szekcióját. Azok az idióták az operatívoknál elvesztettek egy fontos személyt, aki épp most érkezett meg.
A vonal másik végén halk, száraz nevetés hallatszott.
– És ti nem látjátok, hol van az illető? Viccelsz velem?
– A helyzet ennél bonyolultabb – vágott Bánát türelmetlenül beszélgetőpartnere szavába. – Csak tedd, amit mondtam – majd rövid szünet után hozzátette –, kérlek. Az illető adatait és a róla készült legfrissebb fényképet már feltöltöttük a rendszerbe, de ne vegyetek semmit készpénznek, az illető profi az álcázásban.
A csend egy pillanatra megsűrűsödött, és Bánát, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek, kurtán elbúcsúzott.
– Bocsáss meg Zolikám, de most le kell tennem. Ha találtok valamit, kérlek, szólj – azzal megszakította a vonalat.
Szívott egyet a cigarettából, és idegesen kezdett fel alá sétálni tágas irodájában. Tudta, hogy nincs más hátra, mint a várakozás. Azonban abban is biztos volt, hogy hiába az útlezárás, Karl Strassert nem fogják megtalálni, hacsak a férfi nem akarja. Ez volt az egyik oka, hogy rá esett a választás.
A telefon újra megcsördült, pedig még nyolc óra sem volt. Az idős főhadnagy határozott mozdulattal emelte fel a kagylót. Napról napra korábban kezdődik a felfordulás, gondolta. A vonal másik végén a Katasztrófaelhárító csoport nappali műszakjának vezetője, Majtényi volt.
– Jó reggelt uram! Mondhatom a mai délelőtti legfontosabbakat?
– Mondja – morogta Bánát, miközben mélyet szívott a cigarettából.
– Huszonhárom tervezett merénylet kormánytisztviselők ellen, köztük a miniszterelnök ellen – hadarta a férfi a vonalban –, de már értesítettük a testőrszolgálatokat és a különleges egységeket. Tíz órakor lesz egy gátszakadás a Bódván Edelénynél, ez valószínűleg nem terrorista cselekmény, és a helyiek már dolgoznak a gát megerősítésén, hogy megelőzzék a katasztrófát. Tizenegy húszkor robbanás lesz az alsóbiharszéki veszélyes hulladék-tárolóban. Jeleztük a telep biztonsági őrségének, de azt mondták, a terület túl nagy, hogy át tudják vizsgálni ennyi idő alatt, így értesítettük a tűzoltókat. Ma délig nyolcvanhárom gyilkosság és ötvenegy halálos közúti baleset várható. A rendőrség már tud róluk, megpróbálnak közbelépni. Aztán van itt még valami. Negyven perc múlva két pokolgép fog robbanni egy időben, egy a Bazilikában, egy pedig a Schönherz kollégium huszonnyolcadik emeletén. Előzetes telefonos figyelmeztetés egyik esetben sem volt.
– Kint vannak már a tűzszerészeink? – kérdezett közbe Bánát.
– Uram, van egy kis gondunk – hangzott a tétova válasz. – Csak egy csapatot tudunk kiküldeni, a többiek még az éjszakai műszak riasztásain dolgoznak.
– Hát akkor hívjanak be egy tartalék osztagot! – csattant fel a főhadnagy, és kurta mozdulatokkal elnyomta a leégett csikket, majd egy másikat kotort elő.
– Uram, nincs több emberünk. Már mindenkit behívtunk, a hetes osztag túlélőin kívül. De ők még egy darabig nem hagyhatják el a kórházat.
Bánát az asztalra csapta a még meg sem gyújtott cigarettát.
– Vettem a bátorságot és felmértem a lehetséges károkat – folytatta Majtényi rendületlenül. – A nagyobb anyagi kár a Schönherz felhőkarcolóban fog keletkezni, nem is beszélve a környező épületekről, amik szintén megsínylenék, ha az a negyvenhét emeletes monstrum összedőlne.
– Jól van. Üríttesse ki mind a két épületet, és küldje ki a bombaszakértőket a Schönherzhez. A Bazilikánál pedig álljon készenlétben egy romeltakarító osztag.
– Érettem uram, azonnal intézkedem.
A vonal megszakadt, Bánát pedig ingerülten túrt bele ritkuló, őszes hajába. Tudta, hogy egyszer be fog következni. Tudta, látta, hogy előbb-utóbb nem lesz elég emberük minden fenyegetés elhárítására. Azonban remélte, ez már az utódja gondja lesz majd. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik, és aztán napról napra, újra és újra megismétlődik. A helyzet gyorsan romlott. Állandóan próbálták az elhárító csapatok létszámát növelni, de nehéz volt alkalmas jelölteket találni, a folytonos feszültség és veszély pedig már sok jó ember életébe került. Szerencsétlen hetes osztag! Már az is csoda, hogy túlélte valaki közülük azt az apokalipszist…
A merényletek, pokolgépes robbantások, politikai, vallási és egyéb gyilkosságok száma pedig az egekbe szökött. Mintha az egész világ söpredéke eljött volna, hogy egy hatalmas partit tartson Magyarországon. Bánát még emlékezett arra, mikor naponta csak egy vagy két vészhelyzettel kellett megküzdeniük. A régi szép idők. Azonban az arrogáns jólét, a nagyzolás, az ország vezetőinek részéről a tévedhetetlenség látszata, az erőszakos külpolitika és a világ fogadatlan, önkéntes rendőrének szerepe, melyet Magyarország az elmúlt időben egyre nagyobb átéléssel játszott, vonzotta a vallási fanatikusokat, a bűnszövetkezeteket és persze a barátságtalan országok ügynökeit is. Olyannyira, hogy mostanra kaotikussá vált a helyzet, az ország a terrorizmus melegágya lett. Ha valaki szimbolikusan ki akart nyilatkoztatni valamit, és ehhez az erőszak eszközét választotta, Magyarország volt az első számú helyszín. A rendőri és állambiztonsági szervek tehetetlenek voltak a feltartóztathatatlan terrorhullámmal szemben, a rendszer a teljes összeomlás szélén egyensúlyozott.
Mikor a Védelmezőket a legnagyobb titokban vagy fél tucat ügynökkel megalapították a második világháború vérzivataros forgatagában, még másmilyen volt a világ. A háború elején a frissen induló osztály szinte azonnal bizonyította hasznosságát, amikor az elkövetkező időszak ismeretében sikeresen levezényelte a kiugrást a háborúból, és egyúttal meghiúsította a nyilas hatalomátvételt. A magyar hadsereg támogatásának köszönhetően a front viharos gyorsasággal haladt át az országon, megelőzve a céltalan rombolást. Aztán a magyar külpolitika briliáns húzások sorozatával (melynek hátterében szintén a Védelmezők elemzései álltak) elérte, hogy a megszálló szovjet csapatok még jóval ausztriai kivonulásuk előtt elhagyják Magyarország területét. Ezután a Marshall-terv segítségével újjáépülő gazdaság soha nem látott növekedésnek indult. Az elkövetkezendő években a nyugati körök az ország gazdaságpolitikáját a „magyar bravúr és zsenialitás” egyértelmű megnyilatkozásaként emlegették, hazánk gazdasága pedig a „kelet-európai tigris” jelzőt hamarosan maga mögött hagyva elérte, majd meghaladta nyugati szomszédai GDP mutatóit. A hatvanas évek ipari expanziója végül gazdasági nagyhatalmi rangra emelte az országot. A Ganz, az OTP, a Magyar Posta, a Malév, a Mol és még féltucat magyar nagyvállalat külföldi terjeszkedésbe kezdett, és hamar megszilárdította helyzetét a nemzetközi porondon.
Ez alatt a Védelmezők is nagy, és az utóbbi időkig hatékony állami szervezetté nőtte ki magát, aminek valódi célját és eszközeit azonban továbbra is meglepő hatékonysággal tartották titokban. Bánát felsóhajtott. A bajok valamikor öt-hat évvel ezelőtt, a hetvenes évtized végén kezdődtek…
Borús gondolatait a telefon csöngése szakította félbe. Lassú mozdulattal emelte füléhez a kagylót. A másik oldalon német akcentussal, de folyékony angolsággal szólalt meg egy férfi.
– Itt Strasser. Megérkeztem Budapestre, már a szállodámban vagyok.
– Miért nem tartotta magát a megbeszéltekhez és várta meg az embereimet? – dörrent a kagylóba tökéletes németséggel Bánát.
– Szeretem megőrizni az önállóságomat a megbízásaim során – váltott át a férfi is az anyanyelvére. – Amúgy felteszem, nem ez a legfontosabb kérdés, amit fel akar tenni. Találkozzunk fél óra múlva a New York Palota kávéházában, hogy megbeszéljük a munka részleteit.
– Legyen inkább egy óra – pillantott az íróasztalán álló papírhalomra Bánát.
Miután letette a kagylót, felmarkolt egy papírköteget, de gondolatai hosszasan elkalandoztak, nem tudott a jelentésekre koncentrálni. Végül lecsapta a papírokat az asztalra, és a sofőrjéért küldetett. Mire kényelmesen kisétált az épület elé, a fekete metál fényű, nyolchengeres Turul Deluxe már duruzsoló motorral várta. Bánát még feltekintett az átellenben elterülő, a januári hideg napfényben fürdő Tőzsdepalota épületére, lesimította fekete, prémes, hosszú mentéjét, majd nehézkesen behuppant a puha bőrhuzatú limuzinba.
– Jó napot, Gyula! A New York-ba megyünk.
A sofőr apró biccentéssel nyugtázta az utasítást, és az autó finoman gurulni kezdett. A forgalom gyenge volt, az utóbbi hetek terrorhulláma megrémítette az embereket, akik most csak akkor merészkedtek ki az utcára, ha az feltétlenül szükséges volt. A Vilmos császár utat lezárták a Bazilika romjainak eltakarítása miatt, de az utazás, noha három ellenőrzési ponton is keresztülhajtottak, nem tartott tovább negyed óránál.
Bánát a gépkocsit a sofőrrel a hotel bejárata előtti járdán hagyta, és belépett a kávéház üvegajtaján. Körbepillantott a helyiségben, míg tekintete meg nem akadt egy sötét hajú, középkorú férfin, aki egy sarokasztalnál ülve kényelmesen kortyolgatta kávéját, miközben szemmel tartotta a vendégeket. Mikor az asztalhoz ért, a férfi apró bólintással hellyel kínálta a főhadnagyot. A terem félig üres volt, nem ült körülöttük senki.
– Herr Strasser. Örülök, hogy végre találkoztunk – mondta Bánát, miközben intett a pincérnek, és maga is egy duplát rendelt.
– Bánát úr. Sajnálom az esetleges kellemetlenséget… – kezdte a fekete hajú férfi, de az információs igazgatóság vezetője csak kurtán legyintett, majd a szavába vágott.
– Elnézést Herr Strasser, de kevés az időm. Hadd térjek azonnal a lényegre. Feltételezem, az, hogy itt találkozhatunk, azt jelzi, hogy meghozta a döntését, és elvállalja a munkát.
A férfi megfontoltan bólintott. Átható tekintetével Bánátot vizslatta.
– Igen. De számos kérdésem van, amikre még választ várok.
– Mi sem természetesebb ennél. – Bánát egy kis készüléket helyezett az asztalra, és az oldalán megnyomott egy gombot. – Zavaró, lehallgatás ellen – tette hozzá.
A férfi mély levegőt vett, és belevágott.
– Mi köze egy magyar információs kormányszervnek egy ilyen megbízatáshoz?
– Ez egy kicsit hosszabb magyarázatra szorul, tegye fel újra a beszélgetésünk végén.
– Jól van. Miért pont én? – hajolt előre a német.
– Mert maga profi, egyike a legjobbaknak – Bánát felsóhajtott. – Persze nem maga volt az első választásunk. De hogy is mondjam, ön rendelkezik bizonyos tulajdonságokkal, amikkel elődei nem. Ez megnöveli a küldetés sikerének esélyeit.
– Mi lett velük?
– Meghaltak – válaszolta érzelemmentes hangon a főhadnagy.
– Hogyan?
– Megöltük őket.
– Mert hibáztak?
– Tulajdonképpen így is mondhatjuk… valójában a célszemélyt is mi védjük.
Strasser a fejét csóválta.
– Elnézést, azt hiszem, félreértettem valamit. Felbérelnek egy profit egy feladattal, aztán megölik, nehogy sikerüljön neki végrehajtania a megbízást?
Bánát némán megrázta a fejét, majd felhajtotta a kávéját.
– Hadd kezdjem a legelejéről…
Aztán azonnal el is hallgatott, mert ebben a pillanatban a sofőr lépett be a kávéház bejáratán, és a tükrökkel borított, aranyozott oszlopok között az asztalukhoz sietett.
– Uram, nem maradhatunk itt tovább. A helyiségben perceken belül bomba robban.
Bánát értetlenül nézett vissza beosztottjára.
– És hogyhogy csak most szól?
– Új az információ, alig egy perce került fel a híroldalunkra – mutatott a kezében tartott kis készülék képernyőjére. – Valami anomália lehet az időben.
– Hát persze – sóhajtott Bánát, miközben rövid oldalpillantást vetett Strasserre. – Jöjjön! – fordult a férfihoz, miközben pénzt dobott az asztalra. A német követte megbízóját. Sietve kiléptek a szabadba, a kávéház fülledt légköre után a csípős januári levegő egy pillanatra mellbe vágta őket. Beültek a limuzinba, a sofőr azonnal indított. Alig tettek meg fél tömbnyi távolságot, amikor mögöttük hatalmas robbanássorozat hallatszott. A két férfi hátrakapta a fejét, a sofőr pedig a visszapillantó tükörből figyelte a kávéház kirobbanó üvegportálját, a kicsapó lángnyelveket, majd a sötét fekete füstöt, ami lustán gomolyogni kezdett. A nehéz autót is megdobta a lökéshullám, aztán lágyan visszahuppant az úttestre.
– Honnan tudták? – kérdezte némi csodálkozással a hangjában a német férfi.
Bánát kiemelt egy elegáns, kristályból faragott pálinkásüveget a hátsó üléseket elválasztó kis aperitifes szekrénykéből, teletöltött két poharat, és az egyiket a férfinak kínálta.
– Nos, miután elfogadta a megbízást, meg kell osztanom önnel pár államtitkot, hogy sikeresen teljesíthesse a küldetését. Lehet, hogy hallott már a minisztériumról, ahol dolgozom…
– A Védelmezők? Igen, elvégeztem a házi feladatomat, ha erre gondol. Amúgy közismert, hogy az önök minisztériuma az, ami tökéletes elemzéseket és prognózisokat szállít az államapparátus többi része számára. Maguk állnak a magyar politikai és gazdasági döntéshozók mögött, igazándiból maguk irányítják ezt az országot. És ha egy pár hónapja kérdezett volna meg, azt mondtam volna, kivételes tehetséggel…
– Hallotta már Blaskovics Ferdinánd nevét? – kérdezte most Bánát.
Strasser csak a fejét ingatta.
– Nem is csodálom. Már nem él. Egy hóbortos felvidéki feltaláló volt, aki nem bírt megülni a fenekén, és mindenképpen ki kellett találnia, hogyan tudna vezeték nélkül, célzottan energiát továbbítani.
A főhadnagy elhallgatott, kortyolt egyet az italából, a német pedig értetlenül várta a folytatást.
– Ez nem sikerült neki, de helyette feltalált valami egészen mást: sikerült rájönnie, hogyan tudunk információt továbbítani a múltba. Ennek már negyven éve, és azóta a világ gyökeresen megváltozott, amihez Magyarország is nagyban hozzájárult.
Strasser csak pislogott, próbálta megemészteni, amit hallott.
– Maga viccel… egy időgép?
– Távolról sem – rázta a fejét Bánát. – Mindössze egyirányú információtovábbítás. Viszont lehetővé teszi, hogy előre lássuk a jövő történéseit. Egész ügynökhálózatot tartunk fenn arra, hogy az adott nap fontos történéseinek leírását visszaküldjék az előző napra.
A német férfi valamit válaszolni akart, azonban a limuzin hirtelen eszeveszett kacsázásba kezdett.
– Mi a francot csinál, Gyula? – szólt előre Bánát, miközben megpróbált megkapaszkodni. A poharak leszánkáztak az üléshez rögzített ezüst tálcáról.
– Uram, lőnek bennünket – mormolta a sofőr, miközben a kormányt forgatta. A karosszéria ropogó hangot hallatott, amint a lövedékek lepattantak róla.
– Ne idegeskedjen, golyóálló az autó – fordult oda Strasserhez a főhadnagy, majd ismét a sofőrhöz szólt. – Akkor is, mit bohóckodik itt? Hajtson simán tovább.
– Az egyik tetőn mintha egy páncélöklöt láttam volna – dörmögte a sofőr, miközben a kormányt szorította. Bánát az ablakhoz hajolt és az épületek sziluettjét pásztázta, mikor az autót váratlanul robbanás rázta meg, jobb oldalán szerteszét spriccelt az aszfalt. A főhadnagy Strasserhez fordult, hogy megnyugtassa, a férfi időközben már félig elővont egy fekete Lugert vastag kabátja alól. A vezetőnek sikerült szabálytalanul, nagy ívben egy bal oldali utcába kanyarodnia két, az ég felé nyújtózó kecses üvegtorony között, és így kikerülnie a tűzvonalból.
– Hol szerezte azt a fegyvert? – kérdezte megütközve Bánát.
– Megvannak a kapcsolataim – válaszolta kissé megnyugodva Strasser, miközben a fegyvert ismét kabátja alá csúsztatta, szeme azonban még mindig az utcát fürkészte.
Végül pár tömbbel később megérkeztek a Szabadság térre.
– Sétáljunk egyet – javasolta Bánát.
– Hmmm, nem fél, hogy egyszerűen leszed bennünket egy orvlövész? – pillantott körbe a kihalt téren összehúzott szemmel Strasser.
– Jelenleg ez a világ legbiztonságosabb közterülete. A központunkat jobban védik, mint a Parlamentet. A környező házakat kiüríttettük, a tetőkön a mi embereink, a légtér lezárva, az utcákon ellenőrzőpontok – mutatott körbe a főhadnagy, a német férfi pedig valóban megpillantott pár mozdulatlan kevlármellényes, géppisztolyos alakot a szomszédos tetőkön. Bánát mintha csak akkor jutna eszébe, kezét a férfi kabátja, illetve az alatta rejtőző fegyver felé nyújtotta. – Ha lenne szíves –, majd megvárta, míg Strasser kis habozás után átadja a Lugert. Az azonnal eltűnt a pár lépéssel odébb várakozó sofőr mentéje alatt.
A két férfi gyalog indult el a téren, a sofőr tisztes távolságban követte őket.
– Nos, Blaskovics találmánya sok életet megmentett, és lassan ismét felvirágoztatta a háború által megtépázott országot. Minden döntésünket szilárd tényekre alapozzuk. Tényekre, amik a jövőből származnak – egy pillanatra elhallgatott, majd filozofikus hangulatban folytatta. – Mondhatná, hogy ez csalás, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy az ember éljen minden eszközzel és lehetőséggel, ami megadatik neki. Bárki, akinek a kezébe került volna a tudás, a saját céljaira használta volna fel. Mi egy egész országot, és rajta keresztül a világot szolgáltuk. És mégis félrement valami… – szomorúan megrázta a fejét – a jólét mindig vonzza az irigyeket, a rend a káoszt, a béke a békétlenséget. Mostanra eljutottunk odáig, hogy Magyarország csatatérré változott, vallási fanatikusok és zavaros fejű, nemzetközi anarchista csoportok játszóterévé. A közrendet immár csak különleges erőfeszítések árán tudjuk fenntartani.
Lassan megkerülték a tér közepén álló szoborcsoportot. A távolból elszórt lövések visszhangzottak. Bánát rövid szünetet tartott, majd folytatta.
– Két héttel ezelőtt az Országgyűlés szükségállapotot rendelt el. Azóta állandó kijárási tilalom van érvényben este hat és reggel hat óra között. A határokat, nemzetközi vasútállomásokat és repülőtereket lezártuk, csak szigorú vizsgálatokon keresztül lehet be- és kijutni az országba. De sajnos úgy tűnik, ezzel már elkéstünk.
Lassan sétáltak vissza a limuzin irányába, a német nem szólalt meg, a hallottakat emésztette. Az épületek fölött messzebb, itt is-ott is sötét füstoszlopok nyújtóztak az ég felé, a távolban rendőrautók szirénája vijjogott panaszosan.
– Nem maradt más hátra, mint hogy igénybe vegyük az ön szakértelmét – folytatta az idősebb férfi.
– Még mindig nem tudom, miért pont én?
– Nos, maga különleges. Nem tudom hogyan – csóválta meg a fejét Bánát –, de magát egyszerűen nem látjuk a jövőben. Bármit is csinál, nem tudjuk megfigyelni. Ez pedig kiemelkedően fontos a küldetése szempontjából.
A luxusszedán mellett elhaladva Bánát a Védelmezők központja felé terelte Strassert. A tágas, elegáns, rózsaszín márvánnyal burkolt hallban áthaladtak egy oda nem illő fémdetektor kapun, majd a géppisztolyos őrök mellett beléptek a felvonóba. A sofőr nem követte őket tovább. Bánát megnyomta a mínusz negyedik emelet gombját.
Mikor kiléptek a liftből, egy tágas, jól megvilágított terembe értek. A helyiség távolabbi sarkában egy embernél magasabb fémgömb állt, belőle mindenfelé vezetékek lógtak ki, melyeket különböző műszerekre csatlakoztattak rá. A teremben izgatott nyüzsgés volt, fehér kabátos, kitűzős technikusok tüsténkedtek. A két férfi lassan arrafelé indult. Bánát járása rugalmasabbá, tekintete elevenebbé vált. Asztalok mellett haladtak el, melyeken különböző műszerek és eszközök álltak. Az egyiken elegáns, lapos tok feküdt egymagában. A főhadnagy megállt előtte, felcsapta a fedelet. Alatta egy MMG Keselyű-50 mesterlövész fegyver pihent a puha bőrbélésen, egy könnyű, összecsukható állvány kíséretében.
Strasser közelebb lépett, és lágyan végigsimított a fegyver éjfekete, hűvös fémtestén.
–1500 méteres effektív lőtáv, .338-as Lapua Magnum cartridge-dzsal, 5,9 kilogramm, 990 mm-es hossz. Gyönyörű!
– Ahogy kérte. A 40-es verzió továbbfejlesztett változata, a legújabb modell – bólintott Bánát.
– Ki a célszemély? – nézett most rá a német.
Bánát némán egy rossz minőségű fényképet húzott elő a mentéje alól. Strasser alaposan megnézte a fotót, de az arc teljességgel ismeretlen volt számára. Egy kopaszodó, jámbor tekintetű, rövidlátó emberke nézett vissza rá.
– Ki ez? – fordult Bánát felé. Az ősz hajú főhadnagy nem válaszolt azonnal, a pillanat súlyára gondolt. Ez itt az utolsó lehetőség, hogy helyrehozzon mindent. Ha ez most nem sikerül, teljes a csőd. Egy élet kudarca. Másrészről ha sikerül, azt soha nem fogja megtudni. Lassan, megfontoltan válaszolt.
– Nemrég siker koronázta egy hosszú évek óta folyó kísérletsorozatunkat. Immár nem csak kódolt üzeneteket, de anyagot is vissza tudunk juttatni az időben. Ez itt a képen Blaskovics Ferdinánd, a feltaláló. Parancsoljon Herr Strasser – fordult most a gömb felé –, az időkapszulája már várja.
2 Responses to Ladányi József: Védelmezők
Vélemény, hozzászólás? Kilépés a válaszból
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek
Alternatív történelem…jó téma…szinte kimeríthetetlen.
Az időutazós része kissé zavaros, de a vége szinte sablonos: semmit nem lehet büntetlenül megváltoztatni…
Stílusa olvasmányos, színes, érdekes.
Élvezetes, csak lehetett volna egy kicsit cselekményesebb is. De így is, nagyon jó, és elgondolkodtató. Az alternatív lehetőségek mindig megborzongatják az olvasó agysejtjeit, és sokszor az íróét is.
Kellemes, jól megírt történet, mint egy üde szerelmes sztori, és még a felvetett lehetőségen is elgondolkodhat az olvasó egy ideig.
Az Időjárőr útján sétálni nem szégyen!