Nagy Tamás
A vörös ruhás nő
Amikor belépek a Hálóba, kilépek az általam eddig valóságnak gondolt térből és időből, hogy feltáruljon előttem egy olyan világ, amiről ez-idáig álmodni sem mertem. A Hálóban az lehetek, aki lenni akarok, mert ezt a valóságot én teremtem – éppen most, folyamatosan.
Egy szórakozóhely-szimulációs online programban vagyok, amikor meglátom Őt. Körülöttünk emberek virtuális kivetülései vonaglanak őrülten. Az idegrendszerüket blokkoló mámorimpulzusok elvakítják őket. Szépsége megbabonáz. Gyönyörű, vörös ruhájában úgy fest, mint egy eleven látomás.
Ő kell nekem.
Egy tíz terrás tárhelyet bérelek az egyik legnagyobb szerveren. Nem túl nagy, de arra elég, hogy megtervezzem és létrehozzam a saját, virtuális életteremet. Idehozom Őt, hogy megtörténjen, amit mindketten akarunk.
Letépjük egymásról a ruhát. Nem hajt minket más csupán az ősi ösztön. Hegyes körmeivel mély barázdákat szánt a hátamon. Egy kéjelgéssel teli éjszakát töltünk együtt. Egy szót sem szólunk, mégis megértjük egymást. Olyan érzésem van, mintha régóta ismerném.
– Hazugságban élünk – ennyit mond, amikor a digitális világ hajnali üzemmódra vált.
Szó nélkül kikel az ágyból, és távozik. Hiába szaladok utána, mire kinyitom az ajtót, amelyet egy pillanattal azelőtt csukott be, már nincs ott. Eltűnik, mint egy kora reggeli gondolat.
Lefuttatok egy kémprogramot, hogy megtaláljam, de a keresés teljesen eredménytelen. Se egy név, se egy proxy, se egy szerver, még egy nyavalyás IP címet sem tudok kideríteni, ami elvezetne hozzá. Mintha nem is létezne.
Nélküle ez a világ is üressé válik. Az illúzió ledől, pixelekre hullik szét.
Kilépek a Hálóból. Kiszakadok a virtuális térből. Leveszem a virtuál-szemüveget.
Kihúzom magam alól az összeélvezett és összepiszkított rongydarabot, majd a székem alatti lyukba dobom, amely az emésztőbe torkollik.
A sötét, végtelennek tetsző folyosón már szinte mindenki alszik. Úgy fekszenek az ágyakban, a takarókba burkolózva, mint a bebalzsamozott múmiák. De ők még nem haltak meg. Csak várják a halált! Nem többek, mint fizikailag és mentálisan leépült hajótöröttek a mindenség hatalmas tengerén. Álmukban hangosan nyöszörögnek.
Páran még mindig a gépek előtt ülnek. A Hálón lógnak ilyenkor is. Nekik már úgyis mindegy. Ők a függők. A nap huszonnégy órájában menekülnek, minden elől, ami idekötné őket. Addig maradnak a Hálón, amíg a valódi testük fel nem mondja a szolgálatot. A nanobotok sem képesek örökké életben tartani őket. A függők köpnek a racionalizmusra, létrehozzák a saját, külön bejáratú, relatív valóságukat, nyakon öntve egy kis eszképizmussal, nihilizmussal és elkorcsosult szkepticizmussal. Amióta tönkretettük a világot, amelyet évezredek alatt építettünk fel, már csak a virtuális tér maradt, ami egy jobb, élhetőbb, ugyanakkor hamis valóságot kínál számunkra a földalatti, szubhumán létnél.
Újra szétnézek a folyosón. Nem tudom, milyen messze lehet a vége. Tíz kilométer? Száz? Ezer? Van egyáltalán? Vagy csak megy, szalad bele a végtelenbe, magával rántva minket, az elkárhozottakat?
Bízom benne, hogy Ő is itt van valahol, nem pedig a virtualitás újabb, kegyetlen tréfája csak – egy program vagy egy vírus. Remélem, hogy egyszer találkozunk itt, ebben a kiábrándító világban, melyet egyesek valóságnak csúfolnak. Talán éppen felém néz most. Óh, bárcsak…
De már túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megkeressem.
A tolószékkel az ágyamhoz gurulok, amelyen José Ortega y Gasset Korunk feladata című művének talán utolsó, ronggyá olvasott példánya hever. Félredobom a könyvet, mert nem akarom még egyszer végigolvasni. Még hogy „az élet, még a legnyomorultabb is, nagyobb méltóságú, mint a legtökéletesebb kőzet”? Hát, tisztelt Ortega úr, én méltóság nélkül is szívesebben lennék akármilyen kőzet bárhol máshol!
Az ízületeim hangosan ropognak, amikor átkászálódok az ágyra. Nehezebben megy, mint tegnap. Az izmaim napról napra sorvadnak el. Rohamosan gyengülök. Összeszorított ínyekkel szisszenek fel. Fáj és zsibbad mindenem. Lefekszem a piszkos lepedőre, a mocskos párnák közé, majd bekötöm az infúziót. Szorosan átölelem a nyirkos takarómat, és a helyébe képzelem azt a gyönyörű, vörös ruhás nőt, akinek még a nevét sem tudom.
Lehet, hogy Ő még a Hálón van?
Órákig forgolódok álmatlanul. Amikor a hátamra fekszem, felszisszenek, mert nagyon fáj ott, ahol belém karmolt. Az Ő képe lebeg előttem. Körülöttem emberek jajgatnak és nyögdécselnek. Kiáltásuk őrült visszhangja oda-vissza rohangál a folyosón, soha nem hal el, mert valaki mindig új életet lehel belé. Mindent betölt az emésztőből szivárgó, orrfacsaró bűz.
Elviselhetetlenül hiányzik – Ő és a virtuális lét is. Korunk feladata után nyúlok, hogy másfelé tereljem a gondolataimat. A mozdulat közben rádöbbenek, hogy a kornak, amelyben élek, nincs is feladata. Ortega meglepődne, ha látná, hogy mennyi mindenben igaza volt – de a világ nem arra haladt, amerre szerette volna, mert pár emberöltő múlva jöttünk mi és elbasztunk mindent. Egy önmagához hűtlen nemzedékké lettünk, amely megtagadta feladatait. Biológiai potenciánk elsilányodott. Az emberi faj már csak torzója hajdani önmagának. A teljesség helyett a dekadencia virágkorát éljük, miközben félúton lebegünk élet és halál között. A vitális irányvesztés jóslata beteljesült. Nincs egyetlen biztos pont sem az életünkben. Újra megástuk a relativizmus és a racionalizmus közötti szakadékot, melyet Ortega igyekezett betemetni, majd választottunk. Most már tudom, hogy ez a szakadék lesz a sírunk is.
És most én választok.
Kitépem magamból az infúziót. A vérem vörös, akár az Ő ruhája Erőnek erejével a tolószékembe küzdöm magam. A géphez gurulok. Felteszem a virtuál-szemüveget, és köpök a racionalizmusra.
4 Responses to Nagy Tamás: A vörös ruhás nő
Vélemény, hozzászólás? Kilépés a válaszból
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Meta
SF linkek
Legutóbbi hozzászólások
Meta
SF linkek
Megrázó…hátborzongató…drámai…
Pillanatkép a leépülés folyamatából…
Menjünk meghalni a virtualitásba, ha már a valóság fogyaszthatatlan. Szürkébbre kellett volna fogalmazni, meg esetleg valami cselekmény is..
“Felteszem a virtuálszemüveget, és köpök a racionalizmusra.” Máskor lehet nagyobbat is “köpni”!
Ha a szakadékról képet tudunk alkotni, előbb-utóbb a híd képe is megjelenik! Jó!
[…] kedvező fogadtatásban részesült, és később megjelent a pályázat hivatalos oldalán (http://preyer.avana.hu/?page_id=188). 2011-ben több írásommal (pl. Lala, 8, Kék lótusz stb.) helyezéseket értem el a Karcolat […]