Pekola Gábor

Mona Lisa mosolya

–Mi történt? – ez volt az első szavam, miután magamhoz tértem. De nem válaszolt senki. Nem is számítottam válaszra. Csak ösztönösen kicsúszott a számon.

Nagyon lassan, szinte hunyorogva kinyitottam a szemem. A földön feküdtem, hanyatt. A nappaliban vagyok, tudatosult bennem. Újra feltettem a kérdést, de ismét nem kaptam választ. Sikerült lassan felállnom, de közben egy pillanatnyi megszédülés majdnem visszarántott a padlóra. Körbetekintettem, hogy rájöjjek mi is történt velem. Minden a helyén volt a szobában. Biztosan elájultam.

Nem lepődtem volna meg, ha romokban találok mindent, mert akkor legalább tudtam volna, hogy betörtek, kiraboltak és leütöttek. Ezen a környéken nem lenne meglepő. Egyedül élő fiatal nő a nagyvárosi gettó közepén. Szinte kiállt magáért a lehetőség.

Sajgott a fejem, de az itthon tartott fájdalomcsillapítók tucatjainak egyike biztos enyhülés ad majd. Kimentem a fürdőbe és a legerősebb orvosi pszicho-csillapítót lőttem be magamnak, egyenesen az agytörzsbe. Most nem érek rá, hogy a jóval lassabban ható pirulákkal vacakoljak. Ez most erősebb fejfájás volt, mint a megszokott. Lassabban hatott az anyag a kelleténél, de nem akartam újabb adagot beadni, mert nem tudtam mitől estem össze és nem akartam kockáztatni.

„De hogy kerültem a földre? Mi a fene történhetett?” Nem tudtam tisztán gondolkodni. A belőtt pszichotropikus fájdalomcsillapító egyik mellékhatása a gondolati mechanizmuslánc lelassulása. Többek között ezért is szoktam használni. Segít ellazulni, kiszabadulni a mindennapi élet gondokkal teli mocsarából. A stressz, ami állandó jelleggel körülzár hosszú távon káros, túlságosan is. Az elmúlt húsz évben az átlagéletkor tizenegy évvel csökkent, és bizonyíthatóan a stressznek is köze van hozzá.

De most biztos nem a stressz miatt ájultam el. Alig csináltam ma még valamit. A házat még csak el sem hagytam négy napja. Itthonról végeztem a munkámat. Már ha munkának lehet nevezni a VirtualNet hálózaton történő információs adatblokkok ellenőrzését. Nem a világ legjobban fizető munkája, de meg lehet élni belőle, nem kíván nagy figyelmet, és a lényeg, hogy otthonról is el tudom végezni. Talán ez a legfontosabb indok, hogy eladtam a lelkem a Virtual Supplier nevű cégnek, mely a jelenlegi legnagyobb neurális VirtualNet hálózatot fejlesztette ki.

A Föld gazdaságának, infrastruktúrájának, katonai és polgári életének alapvető eleme lett ez a neurális szuperhálózat, amely alig tíz év alatt elsöpörte az Internetet, ezzel egy új korszakot teremtve az információszolgáltatás világában. A világon mindenki használja, még a legutolsó afrikai sámán is. Totálisan megváltoztatta a bolyón élő emberek mindennapi életét. Az én feladatom pedig, hogy ez a rendszer mindig, mindenhol és mindenki számára elérhetővé váljon.

–Meló! Hát persze, megvan.

Lassan, de végre beugrott az utolsó emlék.

Természetes dolgoztam, amikor hirtelen, mintha áramütés ért volna és elájultam. Két esetben előfordult már velem, hogy használat közben egy pillanatra kiestek dolgok, ha több mint ötven órát töltöttem a rendszerben, de ez most más volt. Egyrészt kora délelőtt volt és előző este biztos, hogy aludtam, másrészt elájulva nem tudok elsétálni a nappaliba.

Különös, de biztos voltam benne, hogy be voltam csatlakozva. Megkerestem a mentális interfészt és csatlakoztattam a homlokomra. A szervergép folyamatos stand-by módban üzemelt, így gyorsan tudtam kapcsolódni. De nem várt akadályba ütköztem. Biztonsági rendszerek tucatjai voltak beépítve és most ezek figyelmeztettek, hogy a hálózati elérés a minimumon van. Sikerülhet csatlakozni, de az adatsebesség jóval kisebb lesz a vártnál. Ám legyen gondoltam. Jó vagyok abban, amit csinálok, majd lopok a sávszélességből a szomszédoktól, vagy az egész lakónegyedből.

A rendszer szinkronizálta az agyamat és a műveleti processzort, így a gondolat erejével irányíthatom a gépet, amit Ezékielnek neveztem el, nem véletlenül. Miután nagy nehezen felállt a rendszer, újra belém hasított a fejfájás, mint ha már hónapok óta nem használtam volna a gépet.

–Egyelőre nem vehetek be több bogyót, míg ki nem találom mi is történt velem.

Gyors ellenőrzés után rájöttem, hogy valami baj van az órával. Mielőtt elájultam 9:34-et mutatott. Ebben biztos voltam. Most pedig 9:41 volt a holografikus kijelzőn. Vagyis még egy percig sem voltam eszméletlen. Lehetetlen.

Lefuttattam egy rendszerellenőrzést, de nem talált hibát az operációs rendszerem. A gép szerint mindössze a beérkező adatfolyamok álltak meg. Ez viszont baj, mert egy igen fontos, és teljesen illegális program letöltése volt folyamatban.

Beléptem a világhálóra, egy gondolatnyi idő alatt. Amit viszont ott tapasztaltam, nem akartam elhinni. A hálózat nagy részét zárolták, mindössze az Állami csatornák üzemeltek, melyeket az FBI, NSA és CIA használtak és a CPD¹ felügyelt. Valami most már tényleg nem stimmel. Ez olyan mintha valaki leválasztotta volna a saját számítógépemet a hálózatról, és csak azt engedi belépni, akit ő akar. Újabb ellenőrzést végeztem, ezúttal a hálózati engedélyekre és kapcsolatokra fókuszálva. Az eredmény megdöbbentő volt. Megszűnt a teljes hálózat. Csak a katonai és állami szervek saját, elszeparált rendszerét láttam, bár ezt nem is lett volna szabad. Régebben dolgoztam nekik, de mióta a világnézetemben radikális változás állt be kitiltottak, talán még figyeltek is. Sőt biztos, hogy figyeltek, de erre nem jöhettek rá. Túlságosan is óvatos vagyok. De most lehet, hogy mégis megtaláltak. Ez azt jelenti, hogy előbb utóbb el fognak jönni értem, hogy letartóztassanak.

Kezdett megemelkedni az adrenalin szintem. A fájdalomcsillapító nem tudta kezelni a hirtelen rám törő izgatottságot. Akármi is folyik itt, meg kell szabadulnom mindentől, ami illegális és bajba sodorhat engem.

Passzív üzemmódba kapcsoltam a VirtualNet hálózatot és elővettem a jó öreg Internet elérésemet. Ma már szinte senki nem használja, de bizonyos rendszerek, adatbázisok még nem kerültek át az újabb VirtualNetbe. A hackerek, hacktivisták, és ipari kémek előszeretettel használják még. Mint ahogy én is. Adatsebessége töredéke és instabilabb is, de kevésbé ellenőrzött és nekem ez számít most. Meg is semmisíthetném az adatokat, de azzal több év munkáját dobnám ki az ablakon és nem csak az enyémet.

Gyorsan kreáltam egy biztonságos belépési pontot és elkezdtem a szörfözést. Itt sem a megszokott állapot fogadott, a publikus oldalakat mind átirányították, méghozzá egy katonai IP címre.

–Mi a fészkes fene…?– mindössze ennyit tudtam kinyögni, meg néhány sértő kifejezést Mr. Gates édesanyjára.

Nem tehettem mást és a kíváncsiság is megölt, így beléptem. Egy végtelenített videó felvétel futott. A felvételen az elnök tartott sajtótájékoztatót, a Fehér Ház alatti atom-biztos bunkerből. Kezdett érdekessé válni a dolog. Valami nagyon nincs rendjén. Biztos nemzetbiztonsági ügyre hivatkozva készülnek megcsorbítani az alapvető polgári jogokat, ha a virtuális rendszert is leállították.

Sajnos nem így volt. A beszédben az emberiség történetének legnagyobb hatású eseményéről beszélt. A bolygónkra idegenek érkeztek. Földön kívüliek. UFO-k. Egy másik civilizáció. Ezekek a szavak hangzottak el. Az ötperces tájékoztató végén pedig felvételeket mutattak az idegen űrhajókról Washington felett. Majd tíz másodpercenként váltott a kép. New York. Párizs. London. Moszkva. Róma. Budapest. Harminckettő rövid bejátszás. Harminckettő űrhajó.

A döbbenet, ami rám nehezedett, belepréselt a székbe. Nem tudtam mozdulni. Nem tudtam gondolkodni. Nem tudom mennyi idő telhetett el mire sikerült felfognom, hogy amit láttam az nem csak valami vicc egy kezdő egyetemistától a világhírű Debreceni Egyetemről, aki így akarja bizonyítani, mennyire menő hacker is ő valójában.

Az első, ami az eszembe jutott nem az volt, hogy:” Úristen most mi lesz?”, hanem, hogy: „Én megmondtam”.

Mert így is volt.

Négy éve szajkózom ezt, de senki nem hitt nekem.

Felálltam és az íróasztalhoz mentem. Alatta a fiókos szekrényben mindig tartogattam egy kis whisky-t arra az esetre, ha már a gyógyszerek se segítettek, de én mégis felejteni akartam. Elfelejteni azt, ami velem és a családommal történt.

Töltöttem egy pohárral, és lehúztam. Aztán még egyet. A szemem megakadt az egyik holo-képen az asztalon. A képen a férjem és fiam voltak. Már négy éve eltűntek. Egy átlagosnak induló márciusi reggelen arra ébredtem nincsenek itthon. Eltűntek. Nem hagytak búcsúlevelet, csak egy icipici kép hevert az asztalon. Egy Mona Lisa másolat. Biztos, hogy a férjem rakta oda. Ugyanis én voltam az ő Monája. Mindig is imádta a mosolyomat. Ezért szeretett belém. Legalább is ezt mondogatta esténként, szeretkezés után. Minden holmijukat itt hagyták. Egyszerűen eltűntek. Nagyon megviselt, de azóta is keresem őket. A rendőrség szerint nem volt nyoma erőszakos behatolásnak, valószínűleg elhagytak. Nem akartam ezt hinni. Megkérdezték hogy voltak-e konfliktusok közöttünk. Nemmel feleltem, pedig a mániákus őrültségem miatt – ahogy a férjem nevezte – voltak kemény veszekedéseink. A mániákus őrültségem, pedig az volt, hogy megszállottja lettem az idegenek utáni kutatásnak.

Nem sokkal az eltűnésük előtt kerültem kapcsolatba a munkám során, egy szervezet tagjaival, akik már a XX. század közepe óta a földön kívüli idegen lényekkel és a kormány által állítólagosnak nevezett eltűnésekkel foglalkoztak. Kezdetben nem érdekelt annyira a dolog, mert úgy gondoltam az embereknek megvan a maguk baja, nem kell még az űrben is keresni. De néhány hét alatt olyan információkat kaptam tőlük, melyek elgondolkozásra késztettek. Hihetetlennek tűntek, de egy részüket magamnak is sikerült leellenőriznem, és valósnak bizonyultak. Nem konkrét felvételek voltak ezek idegenek boncolásáról, vagy arról, hogy az elnök éppen E.T.-vel golfozik, de határozottan titkoltak valamit, ha már az anyagokat is ilyen titkos tűzfalak védték. Persze voltak köztük fiktív adatok is, de mindenképpen felkeltették az érdeklődésemet.

Mélyebben beleástam magam a dolgokba. Először titokban, majd a férjemnek is elmondtam, de ő nem hitt nekem. Szerinte nem ezzel kellene foglalkoznom, hanem a gyerekneveléssel. A viták közöttünk egyre elharapózódtak. Muszáj voltam megmutatni neki az egyik hiteles információmat. Persze ő nem akarta elfogadni. Úgy hitte, téveszméim vannak és magam kreáltam az információkat, hogy bizonyítsam az igazamat. Segítséget akart kérni az egyik pszichológiai intézettől, de sikerült elhitetnem vele, hogy felhagyok a földön kívüliek hajszolásával. Legalább is azt hittem. Két nappal rá eltűntek.

Soha nem nyugodtam bele, hogy miattam történt mindez, biztos voltam benne, hogy a kormány vitte el őket, vagy ami még rosszabb az idegenek. Önszántukból biztosan nem mentek el. Egyetlen lehetőségnek a megtalálásukra az tűnt, ha magam nyomozok utánuk.

Furcsa, de mindig azt gondoltam, hogy a világ majd az általam megszerzett aktákból fogja megtudni, hogy az univerzumnak ebben a szegletében nem csak az ember az egyetlen értelmes lény, aki ki tud lépni a csillagok közé. A mai eseményeket viszont már senki nem lett volna képes eltitkolni.

Visszaültem a székbe, és azonnal nekiláttam a feladatnak, hogy minél többet megtudjak a jelenlegi helyzetről. Közben azon agyaltam, hogy mikor készülhettek a felvételek a városok felett lebegő fémszörnyetegekről, és egyáltalán mikor érkezetek meg a világűr kalandorai. Nem hordtam karórát és más időmérő eszköz sem volt a lakásban, így csak a számítógépem órájára hagyatkozhattam, de az alapján mindössze fél perc alatt zajlott le mindez. Ami meg aztán végképp lehetetlen.

Ekkor ugrott be, hogy a személyi kézi számítógépemet töltésre helyeztem, méghozzá az asztal alatti töltőbe. Lenyúltam érte, de értetlenül vettem tudomásul, hogy eltűnt. Ez már sok volt nekem. Biztosan odaraktam alig egy órája, vagy akármennyi idő is telt el, és nem nyúlhatott hozzá senki. Nem hiszem, hogy valaki betör a lakásomba, hogy ellopja az palmtopomat, majd minden mást otthagyva távozik, miközben földön kívüliek rohangálnak az utcán.

Az utcáról jutott eszembe, hogy még meg se győződtem arról, hogy tényleg eljöttek-e hozzánk a „marslakók”.

Azonnal az ablakhoz rohantam. Tudtam, hogy nem láthatom őket onnan, mert a videó közvetítés szerint a belváros felett lebegett az űrjármű, az én lakásom ablakai viszont éppen az ellenkező irányba néztek, valamint ennek a nyolcvanemeletes körgyűrű keresztmetszetű lakástömbnek a belső udvar felőli oldalán laktam, de a szomszédok talán kint vannak, és tőlük informálódhatok. Azt hittem már nem érhet nagyobb meglepetés. De tévedtem. A nyolcezer-ötszáz lakásból álló épület egyetlen lakója sem tartózkodott kint az erkélyeken vagy a külső liftekben. Minden tökéletesen mozdulatlan volt. Természetesen egy dolog juthatott az eszembe, hogy elvittek mindenkit. De akkor én, hogyan maradhattam itt?

Visszahuppantam a székbe. Kezdtem szomjas lenni, az izgalmak hatására és a fájdalomcsillapító mellékhatásaként, de most azon kívül, hogy megnyálaztam az ajkamat, nem tehettem semmit. Sietnem kell, ha ki akarom deríteni, hogy mi is történt, és ha élni akarok.

Azonnal feltűnt, hogy valami megváltozott. Az VirtualNet hálózaton részlegesen visszaállt a kapcsolatok egy része. Észrevettem, hogy folyamatosan pingelnek². A katonai rendszerről kaptam egy üzenetet. Arra kérik, az embereket, hogy lépjenek be egy, az ő általuk megadott site-ra és minden család minden tagja tegye meg, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy mindenki jól van-e. Azt akarják, maradjunk csatlakoztatva, hogy azonnali tájékoztatást adhassanak a lakosságnak a fejleményekről. Ez jó ötletnek tűnt, csak nem hiszem, hogy az alvilági bűnözőket különösebben fogja izgatni a hőn szeretett kormányuk felkérése.

Ez volt az egyetlen információforrásom, tehát online maradtam. Várnom kellett, míg valami történik. Legalább volt időm inni. A whisky helyett most inkább narancslére szavaztam. Lefeküdtem a kanapéra, és onnan néztem a holo-kijelzőt. Nemigen tehettem mást, az VirtualNet most totál csőd, egyedül a katonai oldal volt elérhető, az Internetet pedig elárasztották a segélykérő fórumok. Mindenki arról panaszkodott, hogy mi lesz most velük, mindenki meghal, elvisznek az UFO-k, mint negyven éve, és még rengeteg más baromság. Furcsa de senki sem írt arról, hogy hogyan kerültek elő a rejtélyes idegenek. Senki nem készített holo-felvételeket az érkezésről, és azóta sem.

Lehet, hogy mindenki szépen hazahúzott és senki nem keresi a konfliktust az idegenekkel.

Kizártnak tartottam, hiszen mindenki látni akarja őket, még ha ez lesz az utolsó tettük is az életükben. Viszont nagyon is el tudtam képzelni, hogy néhányuk tényleg így járt.

Már órák óta csak csendesen ültem, és a fórumokat olvastam, hátha közölnek végre valami új információt azzal kapcsolatban, hogy „csak” ET tért-e haza vagy esetleg mindenki veheti elő a Bibliát, mert az Armageddon köszöntött be. Ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illették az idegeneket érkezését. Valakiknek még most is meg van a humorérzékük.

Kezdtem éhes lenni, úgy éreztem, mintha napok óta nem ettem volna. A konyhába mentem, hogy kerítsek valami kaját, de a sötét hűtő kongott az ürességtől.

–Na igen ez van, ha az ember heti egyszer hagyja el a házat. Vicces lesz, ha az idegenek inváziója közbe éhhalált halok – beszéltem a hűtőnek.

Újra a kanapéra telepedtem, de szinte azonnal jelzett a VirtualNet. Ismét egy rövidfilm, melyben mindenkit nyomatékosan kérnek, hogy továbbra is maradjanak otthon, kerüljék az idegenekkel való kapcsolatfelvételt. Akinek pedig orvosi segítségre van szüksége, esetleg nem jut ivóvízhez, élelmiszerhez, az segítséget kérhet egy alant feltüntetett e-mail címen.

–Váóó! Ez gyors volt.

Nem is akartam elhinni. Sőt egyenesen furcsa volt. Több mint furcsa, de jobb ötletem nem volt, nem akartam kimozdulni a lakásból, márpedig előbb-utóbb ennem is kell. Gyorsan begépeltem egy kultúrált levelet, melyben némi enni és innivalót kértem a segélyszállító csapatoktól. Estére ígérték, talán holnap reggelre itt lesz, ha addigra még meglesz a bolygó.

Ismét a kanapét vettem célba. Egyelőre semmi nem jutott eszembe, amivel több információhoz juthatnék. A TV és rádió csatornák sugárzását már három éve átvette a VirtualNet, így csak az Internet maradt. Várnom kellett, és ez idegesített. Mindig is utáltam, ha nem áramolnak az infók, ha rá voltam kényszerítve a korlátok betartására.

Miközben ezen agyaltam a szemem néha le-lecsukódott. Nem bírtam huzamos ideig a stresszt. Lassan ellazultam annyira, hogy az álmok eljöjjenek hozzám. A mai nap kusza eseményeinek eltorzult képei jelentek meg. A nappali, a hálózat, az idegenek, az üres épület, az éhség, a hűtő, a videók, a sok-sok izgalom…

–Várjunk csak! A hűtő – ennyi jött ki a számon mikor felpattant a szemem. Hiszen sötét volt benne. Nem működött a belső világítás. Azonnal odarohantam, hogy ellenőrizzem, de csatlakoztatva volt az elektromos hálózathoz. Miért is húztam volna ki? Vagyis nincs áram. Kikapcsolták, vagy az idegenek műve? Teljesen mindegy, a lényeg nem ez, hanem hogy a számítógép mégis bekapcsolt állapotban van most is.

Szépen lassan visszalopakodtam az asztalhoz. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Kézzel felkapcsoltam egy asztali lámpát, miután megnéztem, hogy be van e dugva a csatlakozó az elosztóba, melyről a számítógép is működött. Ez sem világít. Odaléptem egész közel Ezékielhez. Hallottam, ahogy zümmög a tápegység folyadékhűtésének szivattyúja. Kezemet elhúztam a billentyűzet fölött, mire a holo-képernyő bekapcsolt.

Ezt már az idegen se tudják megcsinálni.

Itt szakadt el a cérna nálam. Valami nem stimmelt a lakással. Majdnem minden a helyén volt, de néhány dolog, mint a palmtop, aztán pedig a magától működő számítógép egyértelműen szokatlan, furcsa, értelmetlen és lehetetlen dolgokra engedtek gyanakodni.

Éreztem, hogy el fog uralkodni rajtam a félelem, ezért miközben zakatolt az agyam, megpróbáltam magamra erőltetni egy szabályos légzéstechnikát.

–Ki kell jutnom innen – mondtam ki hangosan, hogy ezzel is eltökéltebbé és magabiztosabbá tegyem magam. Az egyik beépített szekrényből előhalásztam a hátitáskámat, majd elkezdtem belepakolni az íróasztal egyetlen kulccsal zárható fiókjának tartalmát, amikre biztosan szükségem lesz, ha valahol máshol akarom meghúzni magam.

Mielőtt még sikerült volna befejeznem, meghallottam valami zajt kintről. Kinéztem az ablakon. Nem azt láttam, amire számítottam, de kétségtelenül biztos voltam benne, hogy futnom kell. Elkezdtem szaladni a konyha irányába át a nappalin, de elestem, amikor a bejárati ajtó berobbant. Hangos robbanás és sárgás füst kísértében fekete alakok tódultak be a nappalimba. Én pedig az álmok sötét világába zuhantam.

–Mi történt? –ez volt az első szavam, miután magamhoz tértem. Meglepő módon most valaki felelt a kérdésemre, de kérdéssel.

–Mikor is?

Miután kinyitottam a szemem, másodpercekig csak hunyorogtam, az erős világítástól. A fejem ugyanúgy lüktetett, mint miután a nappaliban magamhoz tértem. Ám most a székben találtam magam, ami a számítógépem előtt volt, csak most háttal Ezékielnek és szemben egy olyan fiatalemberrel, akire nem számítottam, hogy valaha is személyesen összefutok. Tudtam ki ez a huszonöt éves fekete öltönyös suhanc, aki napszemüveget viselt, így nem láttam a szemét, de tudtam, hogy fényesen ragyog, miközben szüntelenül mosolyog rám. A CPD egyik legprofibb ügynöke.

–Nincs jobb dolga, mint engem cseszegetni Mr. Turk? –kezdtem a barátságosnak nem mondható beszélgetést.

–Attól tartok nincs. Messze a legfontosabb dolog, ami a pályafutásom alatt előbukkant.

–Na ne mondja. Szerintem mindenki számára ma bukkant elő a legfontosabb dolog, szóval hagyjuk a dumát és engedjen el, vagy vádoljon meg, ha magának erre van ideje?

–Miért ne lenne? Talán a földön kívüliekkel kellene randiznom?

–Gondoltam még egy magafajta karrier hajhász seggfejnek is van fontosabb dolga most?

–Hölgyem higgye el, nagyon sok időm van magával foglalkozni.

–Azt hiszi, nem sejtem miért van itt. Le akar állítani. Nem akarja, hogy rájöjjek, hogy mi folyik itt, miért nem működik a VirtualNet hálózat, miért nem kap a polgárság megfelelő tájékoztatást, és hogy mi az, amit ennyire el akarnak titkolni az idegenekkel kapcsolatban– buktak ki belőlem a szavak dühösen.

Az öltönyös fickó úgy mosolygott, mint akinek royal flush-e van és tényleg az is volt:

–A bolygóra nem érkeztek semmilyen idegenek, Miss. Magát nagyon csúnyán átverték. Minden, ami az elmúlt néhány órában magával történt, az nem volt valóság.

–Ja igen, akkor mi? Tündérmese? –kérdeztem olyan szarkazmussal, hogy még a körülöttünk settenkedő technikusok is halk nevetésbe kezdtek.

–Higgyen nekem, nincs okom hazudni. Valójában nem történtek meg azok az események, amiket az előző néhány órában igaznak hitt.

–Ne játssza nekem az agyát, utána néztem a Virtual- és az Interneten is. Még maguk sem képesek arra, hogy minden egyes bájtot átírjanak a kedvemért. Ne nevettessen már. Nem hiszek magának.

Mr. Turk sejthette, hogy ez lesz ezért intett a szobában nyüzsgő technikusok egyikének, akin CPD-s mellény volt, hogy hozzanak létre egy kapcsolatot ezzel a géppel. Majd holofonon szólt a tetőn lévő egységeknek, hogy kapcsolják be a felvevőjüket. Aztán az én gépemre irányítsák át az adást. Gyorsan dolgoztak a fiúk. Látszott, hogy értik a dolgukat és boldogultak Ezékiellel is. Megforgatta a székemet, hogy lássam én is a holo-kivetítőt. Nem voltam lekötözve, vagy megbilincselve, mint az várható lett volna, de eszem ágában sem volt mozdulni, mert két kommandós fazon sasolt rám az ajtó mellől. Megjelent a kivetítőn a környező épületek képe, majd a kamera fordult és a városközpontot kezdte mutatni, ami felett csak a felhős égbolt volt látható. Űrhajó sehol.

–Nagy cucc. Bármikor felvehették.

–Hawkins! Mutassa meg azt a ronda fejét!– mondta lazán a mikrofonba az ügynök, mire egy ragyás képű, fekete kommandós ruhát viselő kölyök vigyorgott a kamerába élőben.

–Ez hogy tetszik?

Értetlenül ültem, ennél értelmetlenebb és zavarosabb dolgokat még nem éltem át egész életemben, mint ma. Nem győzött meg teljesen, amit láttam, de Mr. Turk viselkedése, hangneme, beszédének tónusa, mimikája kétségtelenül arra utalt, hogy igazat mond.

–Akkor mégis mi a fészkes fene történt? Mi…?

–Maga egy cyber terrorcselekmény egyik résztvevője és egyben szenvedő alanya is egyben.

El sem tudtam képzelni, milyen bamba képet vághattam erre a mondatra. De az öltönyös fickó látta rajtam, hogy gőzöm sincs, miről beszél, ezért belevágott a mondókájába.

–Magát megkörnyékezte egy titokzatos csoport, akik a földön kívüli életnek a Földön történő felbukkanására kerestek bizonyítékot. Hogy miért is hitt nekik, mivel győzték meg magát, engem nem érdekel. Személy szerint nálam az Alien filmek után megállt az érdeklődés az UFO-k után –mondta miközben fel-alá járkált előttem, majd rágyújtott. Nem akartam megemlíteni, hogy ez itt nem szokás, inkább hagytam, hogy folytassa.

–Miközben maga szépen betört a kormányzati és katonai rendszerekbe és tájékoztatta őket, ők szépen lassan szteganográfiát³ felhasználva, a maga gépére felhelyeztek egy eddig sosem látott programot. A program fő feladata az VirtualNet hálózatra kapcsolódó emberi agy lefoglalása és stimulálása.

–Stimulálás?

–Igen. Feltérképezi az elme rejtett zugaiban lévő képeket, melyektől fél az alany és elkezdi kivetíteni azt mintegy álomszerűen. Maga azt hitte, hogy mindvégig ébren van.

–Ezt meg hogy érti?

–Mondtam, hogy nem történtek meg az események az elmúlt pár órában.

–Miután elájultam…

–Miután a program elkezdte futtatni saját magát, ön elájult, vagy valamilyen kómaszerű állapotba került. Majd ezután, folytathatták a műveletet a programférgek elküldésével, minden olyan szerverre ahová ön is be tudott lépni. Ezekről a szerverekről pedig, már önállósulva jutottak volna el a polgári személyekhez.

–De milyen céllal? Nem értem. Ha rajtam keresztül a kormányzati rendszereket, és a kritikus infrastruktúrákat is elérhették volna, miért a felhasználókat célozták meg? Az okozott kár gyakorlatilag zéró.

–Látom, nem sokat tud a terrorizmusról. A hivatalos megfogalmazás:”minden olyan erőszakos bűncselekmény, vagy azzal való fenyegetés, amelynek elsődleges célja, hogy rettegést keltsen a polgári lakosság körében.”

Még mindig nehezen tudtam elfogadni, amit hallottam.

–Tehát átvertek, majd rajtam teszteltek egy olyan programot, amely a félelmeimet hozza elő, és végül általam az egész világra akarták kiterjeszteni ezt az őrületet.

–Bizony, magát nem csak hogy felhasználták információszerzésre, de fel használták a belépési pontok felderítésére is, majd legvégül a maga gépéről indították a támadásokat. Gratulálok, magát úgy átbaszták, mint a szart a lézerkerítésen.

–Mégis mennyi időre kapcsoltak ki?

–Néhány órára.

–Maguk pedig miután rájöttek iderohantak és leállították.

–Valójában miután maga elmerült a virtuális álomban, mi már be is hatoltunk a lakásba.

–Az nem lehet, hiszen… mióta vagyok magamnál?

–Húsz perce. Talán annyi sem.

–Láttam magukat az ablak előtt, mielőtt berobbant az ajtó.

–Hmm. Érdekes, mert mint láthatja az ajtó ép. Valószínűleg a vírus által létrehozott virtuális térben, úgy érzékelte az iroda informatikusainak a támadását, mintha a S.W.A.T. egységek készülnének támadni.

–Szóval a furcsa dolgok az álmom alatt, mint az eltűnt dolgok, a programban keletkező zavar miatt volt?

–Igen ezt gyanítjuk.

Még ezer és millió kérdés keringett a fejemben, de ha akart se tudott volna válaszolni mindegyikre az ügynök. Mindig arra gondoltam, hogy nem lehet rosszabb annál, mint hogy az idegenek elvigyenek és kísérletezzenek rajtam. Erre a saját lakásomban teszik meg velem ezt azok, akikben megbíztam és még segítettem is nekik.

Dühösen néztem körbe a szobában. Az elmúlt négy évemet olyan dologra áldoztam, amivel embereket bánthatok. Meg tudtam volna ölni azt, aki ezért felelős.

–Ki állhat e mögött? – kérdeztem. Düh és harag kezdett eluralkodni rajtam.

–Ezt inkább magának kellene tudnia. De gondolom magát annyira, elvakította a kormány és a képzeletbeli pici szürke lényei után történő kutatás, hogy nem is igazán érdekelte, ki az, aki segít magának. Véleményünk szerint egy ember nem képes egy ilyen akció levezénylésére. Lehet valamelyik közel- vagy távol-keleti kevésbé barátságos ország, talán néhány elégedetlen hazai fanatikus csoport, esetleg az idegenek – ez utóbbi már kacagva tette hozzá. – Mindössze annyit sikerült kiderítenünk a vezetőjükről, hogy másfél éve betört a CPD egyik alszerverére és hagyott egy virtuális nyomot. Ez alapján neveztük el Leonardo-nak.

– Miért pont Leonardónak?

–Da Vinci után. Egy kép volt elrejtve, kódolva az utolsó fájl darabban. Egy kép a Mona Lisáról.

–Tessék? Mit mondott? Mona Lisa? Az lehetetlen.

–Miért lenne az?

–A férjem nevezett Mona Lisának. Ezek szerint a férjem…

De nem tudtam befejezni.

A düh és harag most már tombolt az elmémben.

Mona Lisa nem mosolygott többé.