Regőczi Gergely

Tökéletes szimuláció

Budapest, 2020. június:

Ede végre ledobhatta magát kedvenc, bár már meglehetősen kikopott karosszékébe a fárasztó munkanap után. A 45 éves családapa szinte mozdulni sem akart, bírt az egész napos, kimerítő futószalagmunkát követően.

Noha gondolkodásra se nagyon maradt energiája, azért átfutott agyán néhány emlékfoszlány. Egypár évvel korábban olvasta az egyik gazdasági hetilapban, hogy Magyarország a kíméletlen globális versenyképességi konkurenciaharcban minden szakértői intelem ellenére a könnyebb utat választotta. Hazánk fiainak-lányainak legendásan híres kreativitására alapozva, nagy beruházásokkal és a társadalom folyamatos, magas szintű oktatásával elérhetővé válhatott volna, hogy Magyarország a csúcstechnológiai ágazatok egyik gazdag nagyhatalmává lehessen a világban. De ezt megakadályozta az egymást követő kormányzatok évtizedeken át folytatott nemtörődömsége, korrupciója, rossz forráselosztása, nem megfelelő prioritásválasztása, nyakló nélküli eladósodása, valamint nagy elméink külföldre való elszipkázása. Az előzmények ismeretében csupán egyetlen megoldás kínálkozott, hogy egyáltalán maradjon bármiféle élet- és munkalehetőség a magyar nép számára. A távol-keleti bérszínvonal alá licitálva hazánk versenyképes körülményeket teremtett a nemzetközi összeszerelő-üzemek számára, melyek főként robotként dolgozó, túlóráztatott, alulfizetett, betanított munkásokat igényeltek futószalag mellé.

„Hiába szereztem gépészmérnök-informatikus diplomát húsz éve, meglehetősen jó eredménnyel. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a kitartó tanulást megbecsülik itthon. Tévedtem, amikor úgy véltem, hogy ha jól dolgozom, jó életet teremthetek magamnak. Rosszul tettem, hogy nem mentem én is külföldre melózni, mint oly sok honfitársam. Lehet, hogy hülye vagyok, de én mégis szeretem ezt az országot…” – gondolta keserűen, lemondóan.

Hogy elterelje figyelmét gondjairól, felvette a fotel melletti megkopott, összecsikart lakkozású dohányzóasztalkáról kedvenc folyóiratát. Nem volt szerencséje, rögtön a vezércikk elérte, hogy még nyomottabbá váljon hangulata.

„Államcsőd fenyegeti Magyarországot – olvasta a főcímet. – Megismétlődni látszik a 2008-2009-es pénzügyi világválság, melynek utóhatásait épp hogy csak kiheverte a globális gazdaság. Néhány közgazdasági elemző arra figyelmeztet, hogy ismét kezd fellazulni az említett válság után bevezetett ellenőrzési fegyelem, egyre átláthatatlanabbá válnak a pénzügyi műveletek, labilisabbá a rendszer. Amint ugyanis visszaállt a pénzintézetekbe és tőzsdékbe vetett bizalom, a gazdasági és pénzügyi hatalom birtokosai mindent ugyanott folytattak, ahol a válságot megelőzően abbahagyták. A dollár-százmilliárdokkal rendelkező spekulánsok hektikussá teszik a tőzsdék mozgását, a nemzeti bankok szerény lehetőségi elégtelenek egy-egy ország valutája, vagy stratégiai cége elleni spekulatív támadás kivédéséhez. Ezen kívül a nem kellően körültekintő, korlátlan hitelezés tovább növelte a világ államainak, vállalatainak, magánszemélyeinek eladósodottságát, ezáltal függőségét a hiteleket nyújtó bankoktól. Ez az adósságtenger összesítve többszörösen meghaladta az emberiség éves gazdasági termelésének értékét, így végleg visszafizethetetlenné vált, csak a kamattörlesztésekre évente ezermilliárd dollárokat fordítanak a világ adósai, anélkül, hogy tartozásuk összege ez által csökkenne. Hazánk a költségvetés bevételeinek felét fizeti ki adósságszolgálat gyanánt, összesített tartozása ennek ellenére folyamatosan nő. Eközben a nyugdíjrendszer, az egészségügy és az oktatás is az összeomlás határán egyensúlyozik. Egy újabb világválság beköszönte esetén még kevésbé volna elkerülhető hazánk számára a csőd. A legnagyobb pénzügyi intézetek vezetői természetesen határozottan cáfolják, hogy bárminemű gond is fennállna. Ennek ellentmondani látszik, hogy meg nem erősített híresztelések szerint a 2008-as válságot is szándékosan robbantotta ki néhány nagyobb hitelintézet vezetője, hogy a megrendült bizalom kedvezőtlen, alacsony tőzsdei árfolyamokat hozó légkörét kihasználva felvásárolják gyengébb riválisaikat, így tovább monopolizálva saját kezeikben a pénzügyi és gazdasági hatalmat, elképesztő profitot húzva mindebből. Azzal persze nem törődve, hogy manipulációikkal recessziót, emberek milliói számára munkanélküliséget, nyomort okoztak.”

Edének elege lett a rossz hírekből, kellemetlen kilátásokból, a földre hajította az újságot.

– Miért ilyen gátlástalanok, önzőek az emberek? – kérdezte önmagától.

Választ adni sajnos képtelen volt. Viszont egy hirtelen ötlettől vezérelve feltápászkodott karosszékéből, és a gyerekszoba felé indult, megnézni, mivel foglalatoskodik kamasz fia. Ahogy benyitott a helyiségbe, egyből a 17 éves Tamás háta közepére vetült pillantása, aki íróasztala előtt ülve valamiféle számítógépes játékon játszott. A szobából korábban is kiszűrődő zaj szintén felerősödött. Ede kíváncsian lépett közelebb a szegénységük folytán nem éppen a legmodernebb monitorhoz. Szemügyre vette a játékot, mely annyira lekötötte sarját, hogy az nem is észlelte jelenlétét.

Első ránézésre autóversenynek tűnt, hiszen a fiú egy hegyek oldalába vésett szerpentines úton cikázott felváltva a vele egy irányban, illetve a szembe haladók között. A panoráma gyönyörű volt, jobbra a hegyoldal dúsan tenyésző fenyőfákkal, balra a tenger, melynek hullámain vörösen csillámlott a lenyugodni készülő Nap fénye. Tamás tövig nyomhatta a gázt, mivel a kép lassan elmosódottá vált, ezzel szemléltetve a magas sebességet. A srác azonban szlalomozás közben elvesztette uralmát a kocsi fölött, mely átsodródott a szembejövők sávjába, és frontálisan nekicsapódott egy másik járműnek. A motorháztető felgyűrődött az ütközés erejétől. De Tomi nem zavartatta magát, kicsit visszatolatott, majd újra a gázba taposott, kikerülte a baleset helyszínét, és már robogott is tovább. Hamarosan beérkezett egy kertes házakból álló településre. A monitor bal alsó sarkában lévő navigációs rendszer utasításait követve leparkolt egy bizonyos megjelölt épület előtt. Az autóból kiszállt egy fekete öltönyt viselő fickó, a Tomi által irányított figura. Felmászott a ház oldalához támasztott létrán a tetőre. Itt leguggolt, és előhúzta távcsöves mesterlövészpuskáját a tokjából. Célba vette az egyik távolabbi kert bejáratát. Ahol hamarosan megjelent egy dagadt, maffiafőnök küllemű csávó, testőreinek kíséretében. Tomi tüzet nyitott. Dörrenés, majd a háj pacni feje egyszerűen eltűnt, lerobbant. Nyakából vastag sugárban, szökőkútként spriccelt a vér, de nem sokáig, mert az élettelen test térdre rogyott, majd előreborult, egyre terjedő vörös tócsa közepén mozdulatlanná dermedve. Főnöküket ugyan már nem tudták feltámasztani, de a testőrök villámgyorsan reagáltak. Fedezéket kerestek, felmérték a terepet, rövid időn belül ki is szúrták Tomi játékbeli öltönyös alteregóját, és pisztolyaikból sortüzet zúdítottak rá. Csak út kopogtak a célt tévesztett lövedékek a tetőn. Tomi felállt, és a létra felé rohant. Ekkor hátulról eltalálta egy lövés. A figura megrándult, sziszegett, az életerőt jelző csík ötöde eltűnt. Tamás lemászott, beugrott a kocsijába, és padlógázzal, csikorgó kerekekkel elszáguldott. A testőrök azonban üldözőbe vették. A böszme terepjáró hamar utolérte Tomi balesetben lestrapált négykerekűjét. Hátulról belehajtottak, megkísérelték oldalról leszorítani, miközben Tomi igyekezett egyenesben tartani járművét. Ez egy darabig sikerült is neki, de egy erősebb lökés után az autó kipördült, és irányíthatatlanul a járdára ugratott, ahol több vétlen gyalogost is letarolt. Halálsikolyuk szívbemarkoló volt. De Tamás nem adta fel. Újra elindult. Az elütött gyalogosokon áthajtva cuppogó-fröcsögő zajok váltak hallhatóvá, majd a kerekek egy bizonyos távolságon keresztül véres nyomot húztak, és jobban csúszkáltak… A terepjáró ismét előkerült, Tomi személyautója mellé nyomult, majd az ablakaiból kihajoltak a testőrök, és lövöldözni kezdtek rá. Az agyonstrapált autó nem is bírta már sokáig a kiképzést, a motor lángra kapott. Tamás a fékbe taposott, majd kiugrott a kocsiból, és rohanni kezdett. Éppen akkor robbant föl, és vált kiégett ronccsá egykori járgánya, amikor hátrafordult. Szerencséje volt, mert a robbanás ereje felborította a terepjárót, mely szintén tüzet fogott. A testőrök kikászálódtak, de elfutni már nem volt idejük, a felrobbanó jármű szilánkjai halálra sebezték őket, jó néhány ártatlan járókelővel egyetemben. Élettelenül, leszakadt végtagokkal hevertek az aszfalton. Ede már rég belátta, hogy nem pusztán ártalmatlan autóversenyről van szó ebben a játékban. Tomi eközben elégedetten mormogott valamit, majd betörte egy parkoló autó ablakát, belülről kinyitotta az ajtót, beszállt, beindította a motort, és immár nyugisabb tempóban elindult a navigáció útmutatása alapján egy közeli városba, ahol az egyik toronyházba gyalog besétált, és kimentette játéka állását.

Apja csak ekkor szólat meg:

– Nem tudnál valami kevésbé agresszív játékkal szórakozni? – érdeklődött rosszallóan.

– Apu! – fordult meg hirtelen Tamás. – Nem is vettem észre, hogy itt vagy… Hogy tetszett, ügyes voltam? – kérdezett vissza vigyorogva.

– Gondolom, jól csináltad amit kellett, látványos is volt – vont vállat Ede. – De nem ezt kérdeztem. Belegondoltál már, hogy azok, akik egy ilyen játékba beleélve magukat megszokják az erőszakot, a gyilkolást, talán a való életben is könnyebben bűnözőkké válhatnak? Hiszen a játék alapján ez egy kívánatos állapot, a könnyebb út választása az élet kihívásaival szemben… Vagy az eszedbe jutott már, hogy ha a valóságban lelőnek, nem biztos, hogy csak kicsit csökken le az életerdőd, hanem teljesen? És a valós életet nem lehet újra betölteni, újra próbálni, mint egy játékot…

– Ne csináld már, fater! – ellenkezett Tomi. – Attól, hogy szórakozom egy kicsit, még nem fogok kimenni az utcára, és lemészárolni mindenkit. Még mindig jobb, ha itt vezetem le a fölös agressziómat, mintha megverném az osztálytársaimat, vagy a tanáraimat, nem?

– Hát lehet – válaszolt apja, de hangján hallatszott, hogy nem győzték meg teljesen fia érvei. – De a legjobb mégis az volna, ha sem a valóságban, sem a játékokban nem lennél erőszakos – vélte.

– De hát azzal, hogy a játékban lelövöm, vagy elütöm az embereket, igazán nem ártok senkinek. És olyan vicces, ahogy fröcsög a vér, vagy cuppognak a beleik… Az áldozatoknak meg úgysem fáj… – vitatkozott, majd elgondolkodott. – Vagy talán mégis? Te, apu, szerinted a virtuális emberek a játékban éreznek fájdalmat, vagy egyáltalán bármit? – tette fel a filozofikus kérdést.

– Nem hinném – vont vállat az idősebb férfi. – Elvégre csak programrészletekről van szó.

– De akkor miért szoktak félelemmel a hangjukban ordítani, amikor félreugranak a kocsim elől? – bökött a monitor felé. – És sikítani, hörögni, ha nem elég gyorsak, és elütöm őket?

– Ez egyszerű. Azért, mert úgy programozták őket, hogy hasonlítsanak ránk, valódi emberekre. De ez csak látszat. Úgy működnek, mint amikor te felkapcsolod a villanyt. Ha megnyomod a gombot, világos lesz, ha még egyszer megnyomod, sötét. A játékemberek programját úgy írták meg, hogy egy kocsi közeledte legyen az a bizonyos gomb, ami kivált egy előre betáplált reakciót. Automatizmusok sora az egész, nincs szabad akaratuk, nem lehetnek érzelmeik – szögezte le határozottan az apa, mérnök agyával így látva a helyzetet.

Fia azonban ellenkezős kedvében volt. Így betöltött egy másik, sokkal békésebb, konstruktívabb játékot, ahol egy család életét kellett irányítani. A szereplők reggel felkeltek, álmosan nyújtózkodtak, elmentek mosdani, reggelizni, majd dolgozni, délután hazatértek, és elfoglalták magukat. A gyerekek leckét írtak, hangszeren gyakoroltak, játszottak, a szülők olvasgattak, edzettek, főzőcskéztek, netán valamiféle művészi alkotómunkának szentelték magukat. Olykor átjöttek a szomszédok is csevegni, vagy akár az egész család elmehetett együtt szórakozni. A program alapvetően önállóan vezérelte a szereplőket a szerinte leglogikusabb cselekedetek végrehajtásában, de a játékos is beleavatkozhatott a dolgokba. Tamás mutatott is egy, véleménye szerint, vicces trükköt. A szimulált család kislányának eltervezett cselekvési sorában folyton a leghátsó helyre tette a WC-használatot, egy csomó egyéb dolgot elvégeztetve vele. A lány egy idő után nem bírta tovább, és eltorzult, fájdalmas arckifejezést felöltve bepisilt a szoba közepén. Tomi röhögött. Apja a fejét csóválta.

– Látod, apu, ebben a játékban már csomóféle érzelmük van a figuráknak. Itt mutatják a csíkok, hogy mennyire éhesek, mennyire kell WC-re menniük, mennyire jókedvűek, kit mennyire kedvelnek. Rengeteg érzetből tevődik össze személyiségük, és ha valamelyik elér egy kritikus pontot, akkor a figura mogorva, dühös lesz, veszekedni fog a többiekkel, vagy durcásan elvonul. Ha például a kislányt nem hagyom játszani is, egy idő után nem lesz hajlandó tanulni sem. Vagy a beszélgetéseknél, melyek ugyan halandzsanyelven történnek, is ki lehet választani, hogy mennyire kedvesen akarok a beszélgetőpartnerhez szólni. Lehet vitatkozni, sértegetni, de kedveskedni, udvarolni is. Előbbinek akár verekedés is lehet a vége, ha sokáig feszítjük a húrt, utóbbinak akár csók, szerelem is, ha kitartóak vagyunk – miközben magyarázott, meg is mutatta mindazt, amiről beszélt. – Teljesen bele tudom élni magam a virtuális családom mindennapjaiba, annyira élethű minden.

– Az igaz, hogy ez a játék már sokkal jobban utánozza az emberi viselkedést, mint az előbbi gyilkolászós, de ez még mindig nem jelenti azt, hogy valóban éreznének bármit is a figurák. Ez is csak egy program, egy szimuláció. Beletáplálták a játékba, hogy a valóságban bizonyos helyzetekben hogy szoktak reagálni az emberek, és a program ezeket az utasításokat követi. Még ha látszólag váratlanul, spontán módon történik valami, azt is csak egy előre eltervezett algoritmus váltja ki, ha bizonyos halmozódó értékek elérik a megfelelő szintet.

– De hát ez az embereknél is ugyanígy van! – vitatkozott Tomi. – A mi agyunkban is biztos van valamilyen algoritmus, ami örökölt, vagy egyénileg tanult kritériumok alapján eldönti, hogy valaki tetsszen-e, vagy ne, hogy az adott események sora idegesítsen-e, vagy jókedvre derítsen-e minket, nem? És általában mi is hosszabb előzmények, halmozódó benyomások után produkálunk váratlan dolgokat, mondjuk egy dühkitörést.

– Végül is, ebben igazad lehet – látta be az apa. – De nálunk, embereknél ez az érzelem-dolog sokkal bonyolultabb, összetettebb, szerteágazóbb, kifinomultabb, mint egy bármilyen jól megírt játékban.

– Én nem is ezzel vitatkozom. Azt én is tudom, hogy az emberi érzelmekkel nem érhet fel egyik játék sem, de én eleve csak azt akartam mondani, hogy a virtuális figurák mégiscsak érezhetnek valamit a maguk primitív módján, hiszen nagyjából megfelelően reagálnak az őket érő hatásokra, és meg is jegyzik azokat. Az talán mellékes, hogy az agyuk helyett a számítógépem memóriája tárolja az emlékeiket, de ők mégis a saját tudatukként kell, hogy érzékeljék azt; a játékot, amelyben élnek, pedig saját valóságukként. Mindezt a maguk egyszerű módján. De a virtuális technológia, a mesterséges-intelligencia kutatása folyamatosan fejlődik, évről évre egyre emberibbek a játéklények. Ehhez szerintem az is kell, hogy valamennyire az érzelmeik is valódiak legyenek.

Ede kifogyott az ellenérvekből. Igyekezett lezárni a vitát:

– Mivel még sosem voltunk számítógépes virtuális lények, nem tudjuk tapasztalati úton bebizonyítani, hogy éreznek-e, vagy sem. Így nem is érdemes tovább vitatkozni erről. Azt mindenesetre be kell vallanom, hogy a gyilkolászós játékaid ellenére értelmes és érdekes gondolataid vannak, logikus az okfejtésed, ez dicséretes.

– Köszi apu! És azt is, hogy közvetve elismerted az igazamat, mivel megcáfolni nem tudtad – mosolygott Tamás.

– Nincs mit – mosolygott vissza Ede. – Te, nem próbálhatnám ki én is ezeket a játékokat? Amilyen élvezettel ecsetelve mutattad be őket, felcsigáztad a kíváncsiságom…

– Dehogynem, ülj csak le, apu – adta át a számítógépe előtti helyet Tamás.

…

Budapest, 2020. június:

Ede végre ledobhatta magát kedvenc, bár már meglehetősen kikopott karosszékébe a fárasztó munkanap után. A 45 éves családapa szinte mozdulni sem akart, bírt az egész napos, kimerítő hőségben végzett melót követően.

Noha gondolkodásra se nagyon maradt energiája, azért átfutott agyán néhány emlékfoszlány. A férfi a városszéli új duzzasztógát építkezésén dolgozott sokadmagával. Azért vált szükségessé a szinte patakká apadt Duna vizének felfogása, mert az emberiség későn eszmélt, hogy érdemben tenni kellene valamit a globális felmelegedés ellen, így már hiába kapkodtak az üvegházhatású gázok kibocsátásának visszafogásával. Az emberiség történelmének utolsó évtizedében évente átlagosan fél fokot emelkedett a bolygó átlaghőmérséklete, ami drámaian jelentős változás. Az egész világ megérezte ennek hatásait. A sarki jégtakarók számottevő része gyorsuló ütemben elolvadt, közel két métert emelkedett az óceánok, tengerek vízszintje, több laposabb sziget és a kontinensek partmenti területei örökké elmerültek, ezáltal mezőgazdasági területek vesztek el, városok kerültek víz alá, emberek milliói voltak kénytelenek új otthon, más megélhetés után nézni. Egy vihar alkalmával átszakadt a hollandiai mélyföldet a tengertől elválasztó gát is, a fél ország mindenestől megsemmisült. Az eset után a gátat már nem is próbálták meg újjáépíteni, inkább mentették, ami menthető, és a magasabban fekvő területeket igyekeztek jobban megvédeni. Természetesen nem csak a tengerparti országoknak vált kárára a klímaváltozás. Magyarországnak Európa közepén egészen másféle problémákkal kellett szembenéznie. Az időjárás szélsőségessé vált, eltűntek az évszakok, a korábbi ősz és tél környékét hatalmas esőzések és szélviharok jellemzik, a tavaszt és nyarat pedig egy csapadékmentes, forró évszak váltotta föl. Így „télen” a túl sok víz okoz gondot, „nyáron” a túl kevés. Hiszen a télen a víztározókba vezetett árvizek már tavasszal elpárolognak a nem ritkán 40 fokos hőségben, nyáron pedig a hőmérséklet akár az 55 fokot is elérheti árnyékban. Alig maradt olyan haszonnövény, amely még megteremne ilyen szélsőséges környezeti feltételek között, a korábbi termőföldek jelentős része elszikesedett, vagy egyenesen sivataggá vált. Mivel hazánk mindig is a mezőgazdaságáról volt híres, hihetetlen veszteséget jelentett, hogy immár nemcsak külföldi exportra nem jutott a terményekből, de a belföldi ellátás biztonságos kielégítése is lehetetlenné vált. Mivel az, hogy egy országból sivatag lesz, nem jelenti azt, hogy a semmiből olajmezők is felbukkannak, így a magyarság minden eddiginél válságosabb helyzetbe került, elszegényedett. Társaival együtt Ede sem pénzért dolgozott, hanem azért, hogy a gát felépítése után kinyerhető víz segítségével talán egy kicsit több élelmet biztosíthassanak családjaik számára, öntözhessék a félmilliós lélekszámúvá apadt város környékén fekvő maradék termőföldeket.

„Ma különösen meleg volt, 58 fok – szuszogott Ede. – Nem tudom, meddig fogjuk még bírni a meglehetősen kilátástalan küzdelmet a természet erőivel szemben. Talán nekem is le kellett volna lécelnem külföldre, mint ahogy a város, sőt az egész ország lakosságának kétharmada tette. Messze északon most melegedett egész kellemessé a klíma. Lehet, hogy hülye vagyok, de én mégis szeretem ezt az országot… – gondolta keserűen, lemondóan. – A fene vigye el, miért nem jutott idejében a világ vezetőinek eszébe, hogy nem csak dumálni kellene, hanem tenni is valamit a klímaváltozás ellen? Csak a ’10-es években kezdték komolyan venni a dolgot, pedig már az 1990-es években is számos megalapozott tudományos tanulmány született a várható veszélyek bemutatására.”

– Miért ilyen felelőtlenek, rövidlátóak az emberek? – kérdezte önmagától, immár hangosan.

Választ adni sajnos képtelen volt. De nem is volt kedve tovább töprengeni az élet kilátástalanságán, így egy hirtelen ötlettől vezérelve feltápászkodott karosszékéből, a kopott műbőr huzat a nagy melegben csak hangos recsegéssel engedte el gazdája ráizzadt bőrét. Ede a gyerekszoba felé indult, megnézni, mivel foglalatoskodik kamasz fia. Ahogy benyitott a helyiségbe, egyből a 17 éves Tamás háta közepére vetült pillantása, aki íróasztala előtt ülve valamiféle számítógépes játékon játszott. A szobából korábban is kiszűrődő zaj szintén felerősödött. Ede kíváncsian lépett közelebb a szegénységük folytán nem éppen a legmodernebb monitorhoz. Szemügyre vette a játékot, mely annyira lekötötte sarját, hogy az nem is észlelte jelenlétét.

Első ránézésre nem is jött rá, hogy mi a lényeg, hiszen egy nagyvárost látott madártávlatból, a telkeken hol lebontottak egy régi épületet, hol felhúztak egy újat, az utcákon autók közlekedtek, gyár- és erőműkémények füstölögtek, mindez városi zajok akusztikus aláfestésével. Figyelve az eseményeket lassan megértette, hogy mi a játék célja. Egy város-szimulátorról volt szó, ahol fia jelölte ki, hogy hol milyen jellegű utak, sínek fussanak, mely telkek milyen övezeti besorolást kapjanak, közműveket épített, és iskolák, rendőrségek, tűzoltóságok, kórházak, parkok, sportlétesítmények, múzeumok, színházak fenntartásával igyekezett növelni polgárainak elégedettségét. A jó tervezéstől függött ugyanis, hogy mennyi munkahely települ a városba, és ebből mekkora adóbevétel keletkezik. Tovább fejleszteni is csak a bevételek erejéig lehetett, így ez meglehetősen fontos szempont volt. Tomi egy darabig elmélyülten kattintgatott, szervezgetett, építgetett, egy idő után azonban mintha idegessé vált volna, majd egy korábban nem látott menüpontot aktivált.

– A kurva életbe! – káromkodott Tamás, miközben benyomta a „Véletlenszerű katasztrófa” gombját. – Már megint elszaródott a kimentésem – morgolódott.

A katasztrófagomb benyomásával egy időben a szimulált városon erős remegés futott végig. Lakóházak, elektromos távvezetékek, erőművek, gyárak omlottak össze, több helyütt tűz ütött ki, az automatikusan kiérkező tűzoltók nem tudtak mindenhol megbirkózni a lángokkal, így a fél város porig égett, mire mindet eloltották. Eközben sok lakos lángoló ruhával, sikoltozva menekült, de hiábavalóan, pernyévé hamvadtak. A képernyőt a katasztrófa elmúltával a városi újság cikke foglalta el, mely arról tudósított, hogy több ezer halottat követelt a váratlan természeti csapás, a több milliárdos anyagi kárról már nem is beszélve.

– Ez most mire volt jó? – szólalt meg Ede.

– Apu? Nem is vettem észre, hogy itt vagy – pördült meg székén Tamás, majd válaszolt a feltett kérdésre. – Csak így vezettem le a feszültségem.

– Miért, mi volt a baj?

– Nem tudom pontosan. Egy ideig mindig szépen fejlődnek a városaim, aztán egy bizonyos méret után kezelhetetlenné válnak, és még nem jöttem rá, hogy miként lehetne ezt kivédeni. Hirtelen megnő a bűnözés, csökkennek a munkahelyek, az adóbevételek, elköltöznek az emberek, és minél kevesebb a pénz, én is annál kevesebb ellenlépést tudok tenni. Ez az öngerjesztő folyamat soha sem akar megállni. Nem volt kedvem megvárni, míg ismét magától megy csődbe a város, inkább ráuszítottam egy kis földrengést – magyarázott.

– Hát azt én sem tudom, hogy miként lehet jól elkormányozni egy nagyvárost, az viszont biztos, hogy egyetlen település lakói sem érdemlik meg, hogy kiirtsák őket, még egy virtuális városban sem, hiszen nem ők tehetnek a hanyatlásról, inkább valami gazdasági folyamat, amit az egyes emberek soha nem tudtak, és nem is fognak tudni befolyásolni.

– Ebben a gazdasági dologban igazad lehet, de az miért baj, ha lesújtok egy amúgy is lezüllő városra, afféle isteni ökölként? Az áldozatoknak meg úgysem fáj… – vitatkozott, majd elgondolkodott. – Vagy talán mégis? Te, apu, szerinted a virtuális emberek a játékban éreznek fájdalmat, vagy egyáltalán bármit? – tette fel a filozofikus kérdést.

– Nem hinném – vont vállat az idősebb férfi. – Elvégre csak programrészletekről van szó.

– De akkor…

Nem tudták folytatni az eszmecserét, mivel anyu feldúltan berobbant a helyiségbe.

– A tévében… Ez borzasztó… – hangja elcsuklott.

Apa és fia azonnal átrohantak a nappaliba, még időben bekapcsolódtak az eseményekbe. Az összes csatornán félbeszakították a futó műsorokat, annyira fontos hír érkezett.

– A NASA csillagászai néhány órával ezelőtt fedeztek fel egy eddig ismeretlen szikladarabot a Naprendszerben, mely eddig túl távol volt, és anyaga is túl sötét volt ahhoz, hogy észlelhessük. A felfedezése után viszont lázas számítgatások vették kezdetüket. Kiderült, hogy ha az objektum a jelenlegi irányban és sebességgel folytatja útját, két napon belül frontálisan összeütközik Földünkkel. Mindennek a valószínűsége sajnos kilencvenkilenc százalék. Bolygónk országainak vezetői közös közleményben kérik a lakosságot, hogy őrizzék meg nyugalmukat, és szervezetten, a helyi védelmi bizottságok útmutatását követve készüljenek fel a valószínű katasztrófára.

Az adás hamarosan megszakadt. Az utca irányából hangos zsivaj és jajveszékelés szűrődött be. Pánikba esett emberek rohangáltak össze-vissza, feldúlt hangyabolyra emlékeztettek. Minden racionális megfontolást felváltott a legalapvetőbb túlélési ösztön, az emberek bármire hajlandóak voltak egy biztosnak vélt menedék, vagy megfelelő élelemkészletek megkaparintása érdekében. Még a rablástól, gyilkosságtól sem riadtak vissza. Két nap alatt középkori szintre zuhant vissza az emberi civilizáció.

Amúgy a NASA tudósai nem tévedtek. A 30 kilométer átmérőjű tömör szikla telibe kapta a Földet, melynek kérge az elképesztő erőhatástól darabokra tört, felolvadt, minden víz elpárolgott, csak a fortyogó lávatenger maradt vissza, a valamivel több mint 4 milliárd évvel ezelőtti állapotokhoz hasonlatosan.

…

Budapest, 2300. június:

Árpád dühös kiabálást hallott kiszűrődni a multimédiás helyiségből. Egyetlen gondolatára a karórájába épített szuperszámítógépe elmentette vákuumenergetikai kutatásainak dokumentációján végzett változtatásait, majd a szeme elé kivetített hologram-kép is szétfoszlott a levegőben. Somolyogva, nyugodt tempóban indult meg a multimédiás helyiség irányába.

Az elhagyott nappaliban az automatika elhalványította a világítást. Noha nem volt energia-szűke, hiszen a földi társadalom elérte, hogy megújuló geotermikus-, szél- és napenergiával fedezze teljes szükségletét, de ettől függetlenül sem akarták túlterhelni a Föld természeti körforgásait. Hiszen még nem léteztek tudományosan igazolható adatok arra vonatkozóan, hogy mi történik, ha netán túl sok szelet fognának be, túl sok napenergiát szívnának ki a légkörből, hogy ez nem billentene-e át valamilyen egyensúlyt, ami képes lenne az éghajlatot ugyanúgy megbolygatni, mint három évszázaddal korábban a fosszilis energiahordozók eltüzelése. Ezen kívül alternatív forrásokat is igyekeztek bevonni a termelésbe, Árpád is ezért kaphatott munkát a vákuumenergia kinyerési módozatait kutató laboratóriumban.

A férfi menet közben kipillantott a szoba egyik falát teljesen beborító panorámaablakon. Megcsodálta szülővárosát. A hatalmas, fákkal, bokrokkal, tarka virágokkal borított tágas parkokat kerékpárosok és gyalogosok számára fenntartott utak szőtték át. Helyenként elegáns, karcsú felhőkarcolók törtek a magasba. Ő maga is az egyik hasonló toronyépületből szemlélte a tájat. Csak a történelmi belvárost hagyták meg eredeti formájában, annyi különbséggel persze, hogy minden épületet felújítottak, és speciális időjárásálló burkolattal láttak el. Valamint az ősidőkben autók számára fenntartott utakat felbontották, és sétálóutcákkal, parkokkal helyettesítették. A gépesített közúti és vasúti forgalom föld alatti alagutakban kapott helyet. Árpád szeretett itt élni, noha tudta, hogy a világban bárhol ugyanilyen ápolt és egészséges környezet fogadná. Miután az emberiség úgy két évszázaddal korábban egy energiaválsággal kísért klímakatasztrófa miatt majdnem kipusztította önmagát, a túlélők elhatározták, hogy új elvek mentén fogják megszervezni a társadalmat, gazdaságot. Úgy tűnik, az utolsó pillanatban bevezetett alternatív módszerek be is váltak. Azóta megszűnt a nélkülözés, a környezetszennyezés, minden társadalmi igazságtalanság. Mivel Árpád érdeklődött a történelem iránt, tisztában volt vele, hogy mindez mekkora áldás, el sem tudta képzelni, mihez kezdett volna, ha a kapitalizmusnak nevezett sötét középkorban kellett volna élnie…

Eközben persze odaért a multimédiás helyiséghez, melynek ajtaja érkeztére önműködően feltárult. A szoba közepén egy kagylófotelben ült fia, Ádám, aki még mindig káromkodott.

– Mi a baj? – kérdezte meg az apa szelíden, bár szerette volna mielőbb leszoktatni gyermekét az agresszív megnyilvánulásokról.

– A fene vigye el! Megint elszaródott a játékom – válaszolt Ádám, a közel húszéves suhanc. – Szerintem már megint csalt ez a mocskos számítógép, hogy nem hagyott nyerni… – fűzte hozzá.

– Megmutatod, mi volt a gond? – kérdezte Árpi

A srác bólintott, majd betöltötte a nemes egyszerűséggel csak „Történelem”-nek nevezett emberiség-szimulátort, azon belül is egy bizonyos, a Program Files\ SimHistory2300\ Saves\ Earth a.d.2020.sav lokáció alatt található kimentést. Egy korábbi időpontból indulva végigpörgette apjának a játék állásait, aki megfigyelhette, hogyan fordul egyre rosszabbra a virtuális Föld sorsa, végül egy hatalmas üstökös csapódik bele, szétfröccsentve az egész bolygót. A falakat teljesen élethű hologramok töltötték be, melyek hol bizonyos személyek szemszögéből, hol madártávlatból, hol valós időben, hol gyorsítva mutatták a fejlődési, majd hanyatlási folyamatokat, mindezt kiegészítették a közvetlenül az agyba sugárzott testérzetek is. Az újra lejátszott időintervallum legvégén elképesztő pusztulás képei töltötték be a teret, halálhörgés, sikolyok szaggatták dobhártyáikat, borzolták idegeiket. Eközben Ádi magyarázott:

– Már többször is újrakezdtem az egészet, de egyszer a gazdasági világválság, máskor az olajkészletek kimerülése miatti energiaválság, végül a klímakatasztrófa miatt ment tropára a Földem. A legutolsónál már annyira elegem volt, hogy az „Isten Üzemmóddal” kozmikus csapást mértem rá.

– Ezt talán mégsem kellett volna… – simogatta bajuszát Árpád. – Hiszen tudod, hogy a virtuális játékok szereplői is fejlett mesterséges intelligenciák, érző lények, még ha primitívebbek is, mint mi. Gondolj csak bele, hogy mialatt te végignézted ezt a néhány másodperces animációt az üstökös érkezéséről és becsapódásáról, addig a játékban napok teltek el! Borzasztó lehetett várniuk az elkerülhetetlent, arról nem is beszélve, hogy mekkora szenvedést okoztál annak a hétmilliárd programlénynek… Elvégre egy ennyire tökéletes szimulációban a programozás alapkövetelménye, hogy a figuráknak minél emberibbeknek kell lenniük mind külsőleg, mind tulajdonságaikban, érzelmeikben, ezen kívül rendelkezniük kell szabályos én tudattal, valamint az őket körülvevő világ megismerésének képességével. Lehettél volna türelmesebb hozzájuk…

– Jó, tudom… – sütötte le szemeit Ádi bűnbánóan. – De mégis, miért úgy írták meg ezt a játékot, hogy lehetetlen elkerülni valamilyen katasztrófát? Mit kellett volna másként csinálnom, hogy sikerüljön megnyernem?

– Igazából elsőre senkinek sem jön össze. Én is csak úgy húszadszorra voltam képes elérni a végcélt, amikor váratlanul sikerült stabilan békés, fejlődő pályára állítanom az emberiséget, pedig az még egy fejletlenebb szimuláció volt. Szóval nem lehetetlen elkerülni a katasztrófát. Viszont azt sem tudom pontosan, hogy mit kell ahhoz csinálni, hogy sikerre jussak, jussál. Annyi biztos, úgy kell irányítani a játékot, hogy a döntések a lehető legtöbb embernek okozzák a lehető legtöbb jót. Tehát, hogy egy olyan igazságos és kellemes világot adj nekik, mint amilyenben mi élünk. Amint ez először sikerülni fog neked is, akkor azzal hatalmas lépést teszel az eszményi ember ideálképe felé. Mert arra is biztos emlékszel, hogy ezt a játékot azért fejlesztették ki őseink, hogy bemutassák, milyen borzasztó volt a múltunk, illetve megtanítsák általa az ifjabb nemzedékekkel, hogy a jövőben elkerüljék történelmünk buktatóit. Maga a szimuláció pedig azért olyan nehéz, mert háromszáz éve valóban olyan volt a világ, mint ahogy a játékban láthatod, az a mi valódi történelmünk, és maguk az emberek is primitív ösztönlények voltak a jelenlegi állapothoz képest. Még a mai fejlett erkölcsi nevelés nélkül sem lenne már képes egyikünk se olyasmiket elkövetni, mint akkor. Gyilkosság, kizsákmányolás, környezetszennyezés, rongálás, erőszak, pénzhajhászás, stressz, ezek mind-mind archaikus fogalmak, csak azért emlékezünk rájuk, hogy elrettentsenek minket az általuk jelképezett tevékenységek újjáélesztésétől.