Rutterschmidt Gábor

Messzi-e még a messzi?…

Más Nap volt ez. Más égbolt. Más légkör. Más gravitáció. És más…

Ichor még csak két hete érkezett az Új Galaktikus kormány helyszínéül szolgáló Balthazaarra, így épp csak nem volt ideje hozzászokni semmihez. A bolygót fedő, szemet kápráztató csillogás 97%-a emberkéznek volt köszönhető. A maradéknak pedig volt még körülbelül két-három éve, hogy behódoljon a technokrata hódítók mindent elsöprő bányászati hadműveleteinek valamint a rendezvényszervezők csatornatömítő meeting kényszerének, és jég-tiszta vízből ezüstösen csillogó metanoid tengerré változzon a jelenlévő cégek, és az elmaradhatatlan politikusok áldásos tevékenységének okán.

Ichor a Samaltor-2-ön nőtt fel. Szülei – erről, ha nem volt muszáj, magától nemigen beszélt – még a… nos, minek mellébeszélni… hát… szégyen ide, szégyen oda, még a Földről származtak el… Ha emiatt iskola után megverték, ami nem volt ritka, apja mindig azzal próbálta vigasztalni, hogy valakinek a Földön is kellett születnie. A vigasztalás persze ritkán volt sikeres egy olyan világban, ahol az ég zöldes, a növényzet pedig nagyjában vöröses színekben pompázott, ahol a egykettes grav minden földit jóformán a talajhoz szegezett, míg a helyben születettek izomzata, és csontfelépítése görög istenszobrokhoz hasonlatossá tette még a 120. évüket taposó aggastyánokat is.

– De miért pont Nektek? – kérdezte ilyenkor titokban magától a cseperedő, nyeszlett föld-palánta. Már a 10. osztálytól kezdve tudta, hogy képtelen lesz leélni életét egy olyan borzalmas, madaraktól, bogaraktól, és egyáltalán, erdőktől zajos helyen, mint a Samaltor-2. Lelkesen tanulta – volna – a Galaktikus közöst, ha a központi iskolában akár csak egy valamirevaló tanár is maradt volna, és nem zarándokol el mindegyik háromszor annyit keresni magántanodákba, vagy a galaxis egyéb helyeire, ahol pusztán azzal jó álláshoz lehetett jutni, hogy valaki folyékonyan bírta a nyelvet.

Az esős évszak közeledtét üzenték a szélben érzett illatok, rövidültek, az amúgy háromnapos nappalok, amikor 17 évesen a szülei elé állt, és remegő térddel így szólt:

– Apa… Szeretnék közöst tanulni.

– Tanulod te azt már vagy 6 éve!

– Igen… De szeretném beszélni is…

Apja, aki a jobb élet reményében települt át a Samaltor-2-re, és költözésük után nyomban talált is munkát a mezőgazdaságban, mint egy, az anyabolygóról származó gazdamérnök, már-már hívőként imádta új otthonát, és a lehetőségeket, amit az nyújtott. Ichor szerint vakon mindarra a luxusra, ami másoknak zsebpénz-szintű kiadás volt csupán. A légdeszkákra, a napi rendszerességü magasvasút utazásokra, a quarat-terem látogatásokra, a holo-vetítésekről nem is beszélve. És a Samaltor-2 még egy elmaradott bolygónak számított… Ohh, azok a holovetítések…

Ezek a gondolatok adtak erőt a fiúnak, hogy kihúzza magát, és folytassa:

– Ha egyszer majd máshol akarnék élni, biztos jól jönne…

A pillantás beleforrasztotta mondandója maradékát. Apja hosszan nézte, mielőtt újra hajlandó lett volna megszólalni.

– Szóval az ifiúr azt hiszi, hogy ez a bolygó nem elég jó neki, igaz?… Még epillálni sem járunk, de már borostán jár az eszünk, igaz?… Vagy netán?…

Ichor fehérre szorított szája nem mozdult.

Hosszú évek múlva sem értette, mi történhetett amúgy segítőkész apjával aznap. Sejtette, hogy apja az ő elvágyódását esetleg a saját családfenntartói kudarcaként élte meg, ahhoz pedig egy fiú csak évszázadonként és galaxisonként maximum egyszer terem, hogy ennek az ellenkezőjéről biztosítsa az apját. Olyan fiú pedig, aki ezt nyugodt hangon, magabiztosan el is tudja (meri) mondani, még ennél is ritkábban születik.

Maradt hát az összeszorított száj, apja gúnyos megjegyzései, amik csak megerősítették benne a máshová tartozás érzését, és… Aki próbált már könyvből nyelvet tanulni, az tudja, hogy a tanulandó nyelv ilyen esetben egyetlen attribútumát veszíti csak el, jelesül azt, hogy valahol a galaxisban emberek azt kommunikációra használják. A nyelvtan idővel zavaros és követhetetlen miazma, a szavak és kifejezések pedig értelmetlen listák lesznek.

Már réges-rég lemondott arról, hogy valaha is elhagyhatja a Samaltor-2-t, amikor, az egész galaxis meglepetésére, a már élhetetlenné tett bolygóközpontról költöző tartományi központot a Samaltor-2-től mindössze két ugrásnyi távolságra található Balthazaarra helyezték. A Balthazaar kétharmad gravja minden Samaltor-2-ön felcseperedettet olimpikonná, erőművésszé, – és nem utolsó sorban minden könnyűmechanikai munkára alkalmatlanná – tett.

Nem úgy az ex-földlakókat. Ichor egy csapásra a legkeresettebb munkaerők közé került, sőt, az igazat megvallva, mire felocsúdott volna, már 3 társaság tett neki ajánlatot pock-comon keresztül. Mire hazaért a gyűlölt irodai szöszmötöléséből, ahol napja nagy része azzal telt, hogy a gépek által lefordított szövegeket, üzeneteket tette emberek számára is érthetővé, döntött. A legmagasabb keresetet ajánlónak igennel válaszolt, pock-comon elküldte a retinaképét, valamint hiber-tasakban egy köpet nyálat, felvette az összes pénzét a credacc-járól, és az űrtérre ment. Vett egy jegyet az első Balthazaarra induló gépre, majd a váróba ment.

20 perces öntanakodás után a zsebébe nyúlt, és megpöccintette a pock-com képernyőjét.

– Szia, Ikikém, mi az? – kérdezte az édesanyja.

Az igazán egyértelmű dolgokat csak nagyon kevesen tudják. Például, hogy minden egyes pofon kevésbé fáj az előzőnél, hogy minden szervezetbe juttatott méreg ellenállóbbá tesz. Hogy az ember legyen bárhol, bármikor, bárki… Beledöglik, ha az anyjának hazudik.

– Elutazom, anya. – Az a furcsa kaparás a torokban. Az a görcs a gyomra mélyén. Az az élet, ami kiszáll épp a talpán át.

– Hová mész, kisfiam?

32 év. És valahogy mégsem akaródzott eszébe jutnia a gondolatnak, hogy hogy merészel kisfiamnak hívni. 3 évesen sem tűnt lekezelésnek. Most sem.

– Elutazom, anya… A Balthazaarra megyek. Kaptam egy ajánlatot. Egy nagyon jó ajánlatot! És… Ha kihagyom, esetleg… Szóval nemsoká indul a gépem. Eeee… Ja.

Később sokat gondolkodott ezen a beszélgetésen. Főleg azon, hogy vajon anyukája előre látta volna mindezt? Vagy az anyáknak, a sokszor értetlen, lassú, hisztis anyáknak van egy rekesz az agyában, amiben kizárólag a lehetséges vészhelyzeteket, és az adandó reakciókat tárolják? Néhány másodperc hallgatás után ugyanis anyukája így szólt, az egyik valaha legkedvesebb hangján:

– Ott alig vannak növények. Gyakrabban kell majd vitaminokat szedned, mint itthon. És ígérd meg, hogy rendesen öltözöl, kisfiam, az egy jégmező.

– Eeee…

– Ügyes legyél. Vigyázz magadra. Most le kell tennem.

Ennyi.

Ez volt az utolsó beszélgetése az anyjával.

Az út hosszú volt és csendes – főleg, mivel öthatodát kemikál álomban töltötte. És borzalmas. Minden higiéniai, és null-táplálék ébresztésnél úgy érezte, hogy fúróval dolgozták meg az agyát, és a kemikál álomban nem létező álmok kivétel nélkül mind rémálmok voltak. Soha véget nem érő vonalak, az azokat létrehozó logika érthetetlensége, zuhanás, zuhanás, zuhanás…

A gépről leszállás közben mindenkinek automatikusan indulási helyéhez igazított lábbelikkel szolgáltak, amelyek segítettek, hogy az újonnan jöttek ne akarjanak minden lépésnél a plafonon keresztül távozni.

Érkezése után a bevándorlási kapuhoz vezetett az útja. Egész idő alatt gyanakvó pillantásoktól, és gúnyos megjegyzésektől tartott, de amikor a harmadik kapun is gond nélkül jutott át a retinájához rendelt leendő munkáltatójától kapott kód segítségével, mérhetetlen nyugalom, és a szerinte csak a valódi luxusvilágok lakóira jellemző emelkedettségérzés töltötte el. A hivatali kirendeltség felé tartva látott néhány udvariasan visszafordított Samaltor-2-ről jöttet. Volt köztük talán, aki annak idején elnáspángolta?… Furamód nem érzett különösebb elégtételt. Annyira hirtelen és új volt minden, hogy még a saját szerencséjének sem nagyon volt ideje örülni.

A Felvételi Irodához érve minden kétsége elszállt. Ugyanaz a logó, ugyanazok a színek, ugyanaz a generhang köszöntötte, mint a pock-com üzenetben. Az ajtó az üdvözlés után hangtalanul kinyílt előtte.

Az egyáltalán nem tágas irodában jólfésült, hófehér fogsorú férfi várta. Jól begyakorolt mosollyal nyújtott kezet, és így szólt:

– Koramol úr? Üdvözlöm! Elnézést a tömegleg, de csak nem pillanat loltoil minket.

Ichor ereiben jéggé fagyott a vér.

Fogalma sem volt, hogy kell ilyenkor reagálni.

Minden galaktikus közös nyelven írott szöveg, amit valaha fordított, minden hallott szöveg megegyezett azzal, amit… Nos, hát egymással. Megegyeztek egymással. Ugyanúgy beszéltek a telesztorikban, ugyanúgy szóltak a dalok, a levelek… De ez itt…

– Üdvözlöm. Örülök, hogy együtt fogunk dolgozni. Már nagyon várom.

– Ohoho, azt egermentt csodálok!

– Igen, én is, nagyon.

Ettől kissé megtorpant a mosoly a frizura alatt, de a jelenlévők szerencséjére csak egy pillanatra.

– Eeegen… Nos, hozzzzurrak a kódotel idáigis el?

– Minden tökéletesen működött, köszönöm. – Hazardírozott Ichor. Pókere volt.

– Mindiger örörök, ha újnab idős. – mondta megkönnyebbülten az arc.

Ezután már minden gyerekjáték volt csupán.

A szállása elméletileg – és remélhetőleg – csak ideiglenes volt, de be kellett érnie azzal, hisz mindenkinek minden annyira hirtelen történt, és mindenki annyira izgatott (vagy főtt tojás, amin majdnem elnevette magát, de időben köhögést mímelt), hogy még az is „valami”, hogy ezt tudták szerezni. Amikor egyedül maradt, és kissé magához térhetett, enyhe ürességet és csalódottságot érzett, főként, mert első estéjét úgy képzelte, hogy az ablakon át a horizontot bámulva Drappát szürcsölget, lágy jazz szól, és ő elmereng a jövő csodálatos képeit bámulva elméjében.

Ebből a merengés megvolt. Ablak, Drappa, jazz nem.

Az alkóv valóban maximum aludni volt kényelmes. Zuhanyzóról nem esett szó. Másnap ki is derült, miért.

A munkaterület. Minden a munkaterületen volt. De tényleg, minden.

A munkaterület, ahová reggel bejelentkezett zsúfolásig volt hozzá hasonlókkal. A leendő munkapadok felé tartva a folyosók egyre szűkültek, elágaztak, egymásba olvadtak. Az állandó retinavizsgálatokat géphang-utasítások követték, minden egyedet a neki kiszabott helyre terelgetve.

Ichor egész könnyen megtalálta a neki szánt munkapadot. A többieknek, különösen, akik kevéssé beszélték a közöst, komoly gondot jelentett a pattogó utasítások követése. Sokan néhány perccel a munkakezdés után még a bejáratnál álldogálltak. Ichor nem érzett különösebb sajnálatot irántuk, sőt… Inkább csekély fennsőbbséget érzett velük szemben. Ha ő meg tudta tanulni a nyelvet, másnak is mehetett volna, nem igaz?

Nekifogott a munkának. Elsőre egyáltalán nem tűnt soknak, vagy nehéznek, sőt… Kifejezetten unalmasnak. A bolygón dolgozó robotok és különböző készülékegységek megsérült, meghibásodott, vagy meg nem értett részeit kellett tisztítaniuk. Mint később megtudta ehhez azért, és azóta volt szükség emberi kézre, amióta a robottechnológia a szilikon alapú chipek használata mellett egyre kiterjedtebben használta üzem- és kenőanyagnak az újrahasznosítható anyagokat. Vagyis a robotok telis tele voltak… Hát, Ichor Samaltor-2-ön felcseperedett kultúrája szerint: szeméttel. A tisztítógépek nagyon jó hibaszázalékkal dolgoztak, de még így is sokkal több hibát vétettek a robot részét képező és az abban kárt okozó szemét szétválogatásakor, mint az erre kiképzett emberek. Az ex-földieknek különösen nagy hasznát vette a társaság, hisz az egyes elemek a Baltazaariaknak megemelhetetlenül nehezek voltak, Ichor pedig – még kimondottan gyengének számító Samaltor-2-iként is – úgy forgatta őket ügyes kezében, mintha kartonpapírt tartana.

Az első hét számára a munkával való ismerkedéssel telt. Titokban remélte, hogy a munka, akárcsak szállása, csak ideiglenes, de attól még mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Néha hazaérkezése után még gyakorolta a kezelőfelület használatát kicsiny ágyán. Annyira próbálta eszébe vésni a mozdulatokat és alkatrészmintákat, hogy nemritkán ezekkel is álmodott. Persze csak nagy ritkán.

Néha ébren meredt a plafonra különleges, higannyal vezetékesen futtatott takarója alatt, amely a tüdeje alacsonygrav-satnyulását hivatott megelőzni, és bámulta az alacsony plafont. Reggelente alig merte bevallani magának, de a legrémisztőbb álmai nem a tartalmuk miatt voltak félelmesek.

Hanem mert mindegyikben gyönyörűnek látta az oly gyűlölt Samaltor-2-t…

Megfelelési kényszerének, és attól való félelmének köszönhetően, hogy esetleg nem fog kelleni a társaságnak, túlórák vállalására sarkallta magát, olyannyira, hogy az első hónapban egyetlen szabadnapja sem volt. Az első hónap elteltét számára az első fizetését igazoló pock-com üzenet jelezte. Az üzenetet olvasva izgatottsága hamar alábbhagyott.

Másnap szabadnapot kért és kapott. Útja a felvételi irodába vezetett.

A jólfésült férfit ugyanott találta, ahol az első találkozás alkalmával. De az most nem mosolygott.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte. Mostanra Ichor egész megszokta a Baltazaarra jellemző nyelvjárást.

– Igen, köszönöm. A fizetésem ügyében jöttem.

– Ide?!… – kérdezte frizura. Hangján hallatszott, hogy Ichor valami nagyon nevetséges és gyerekes dolgot csinált.

– Hát, azt hittem, hogy Önt minden céges üggyel… – hangja akaratlanul is elgyengült. Nem is értette mi történik vele…

Frizura szerencsére eddigre megszánta, és hangnemet váltott.

– Önt ebben az irodában vettük fel, igaz?

– Igenigen! – helyeselt Ichor lelkesen, amit még meglepőbbnek tartott.

– Értem… Cégünk pénzügyi részlege nem itt működik.

Ichor összeráncolta a szemöldökét.

– Akkor meg tudná, kérem mondani, hogy hogy jutok el oda?

Frizura láthatóan ugyanolyan nevetést fojtott el, mint maga Ichor az érkezése napján.

– Köhköhköh… Öööö… Attól tartok, kissé hosszú lenne az út. Cégünk pénzügyi részlege a Daganarron székel.

Ichor úgy érezte, hogy kihúzzák a lába alól a talajt. Csak állt némán, és fogalma sem volt, mihez kezdjen.

Frizura megszánhatta, vagy csak azt akarta, hogy mihamarabb eltűnjön az irodából, mielőtt jönne valaki, és meglátná munkásruhájában, amit hetente csak egyszer adhatott a mosodába, csapzott hajával, kialvatlan arcával.

– Nézze, ha ez az első fizetése, ne csodálkozzon, hogy ha kevesebb, mint várta. A végösrebből a cég lemínuszol az étkezései, a szállása, a munkaruhája, a munkaruha tisztításokra, valamint az utazása jegyét. Ha volt esetleg néhány túlóréko, akkor azok is csak a következő hónapban lesznek olarforksrakarra, persze… Kifizetve. – tette hozzá készségesen, látva az arckifejezését.

– Persze… – dünnyögte Ichor. – Nos… Köszönöm. Viszlát.

Csendesen battyogott vissza a szállására. Éjjel arra riadt, hogy fázik. Álmában lerúgta magáról a higanytakarót.

A második 2 hónap ugyanolyan eseménytelenül, csak valamivel unalmasabban telt, mint az előző. A munka egyre könnyebben ment, de valahogy mégis egyre nehezebben. Kevés ráérő idejében ritkán gondolkozott ezen, de ha mégis ezt tette, képtelen volt rájönni, mitől nehezedett az egész. Vajon az unalom az, ami ilyen ólmos súllyal béklyózza, bénítja az izgalmasabb feladatokra vágyó ember figyelmét? Vagy a második fizetés láttán érzett mély csalódottság. Vagy a felette érzett meglepetés teljes hiánya?…

Mert nem lepődött meg. Valahogy előre tudta, hogy mennyi jár, és mennyi marad.

Néhány tiszta pillanatában az is megfordult a fejében, hogy az ételükbe narkót kever a társaság, hogy éjjel tesznek velük valamit, amire utána nem emlékeznek…

Vagy hogy néha, amikor napok esnek ki, valaki az ő áramköreit tisztogatja, mielőtt újra összeszerelnék, hogy folytathassa a munkát…

Aztán eljött rövid Balthazaaron töltött élete első szabadnapja.

Sajnos.

A felszínhez a munka-kőzetrétegnél közelebb fekvő szórakoztató-réteg katasztrofálisan zsúfolt volt. A turbólifttől két sarokra lévő holo-vetítőig 20 perc alatt jutott el. Közben megpróbáltak minden elképzelhető, és igen sok elképzelhetetlen dolgot rásózni, két egyház tagjává tenni, és egyszer szájjal – hangsúlyosan ingyen – kielégíteni. Ennyire még soha nem érezte magát magányosnak és kívülállónak.

A holo-vetítő az elvárásokkal és emlékeivel ellentétben koszos, drága és lepattant volt.

A holóban a kevés néző egy kedves, de magányos bányászfiú életét élhette végig. Repkedtek a repeszek, robbantak a tárnák, mentette a társait. A vetítés utáni előzetesben egy takarítólány életét nyomon követő holót ajánlottak, amiben a lány kedvessége, és esze megmentette a bolygóját.

Szörnyű volt.

Nem is maga a vetítés, hanem az üresség utána, volt az, ami kiverte Ichornál a biztosítékot. A többi néző láthatóan felajzva, izgatottan és tettre készen hagyta el a vetítőt. Ő annyira le volt sújtva az életével történt súlyos szembesülésnek köszönhetően, hogy legszívesebben ott az utcán elsírta volna magát.

Az alig háromórás látogatás a havonta megmaradó bére 23%-át emésztette fel.

Minden egyre nehezebb és nehezebb lett. Már gondolkodni is alig tudott. A munkatársak, akik vele együtt érkeztek, sorra tűntek el a géppadok mögül, helyükre néha újak jöttek, néha azonban a padok csak komorlottak hófehér-halott sterilségükben. Ilyenkor megmagyarázhatatlan szorongás vett rajta erőt, és az nem is hagyta magára a nap további részére.

Aztán eljött az első álom.

Üvöltve ébredt. Lefogyott testét jéghidegen borította a verejték, tagjai zsibbadt magányban rázkódtak. A takaró a sarokba dobva árválkodott. Jó ideje alig tudott lélegezni, ha magán hagyta.

A fali lefolyóhoz támolyogva gyors öklendezéssel adta ki magából vacsoráját. Majd némi vizet. Majd minden savat, ami még az emésztőrendszerében maradt.

Tisztán és félreérthetetlenül beszélt hozzá egy hang. Szinte még ébren is hallotta.

„Szerződésének lejártáig még 2 hónap van. Gratulálunk a kitartásához. A személyiséggörbe visszaállítást megkezdjük. Kérjük maradjon nyugodt.”

Ezután már szinte soha nem aludt többé. Nappal muszáj-sebeséggel dolgozott, éjjel egykedvűen hallgatta a… Magában úgy hívta: a „műsort”.

Imígyen szólottak hozzá a társaság szavai: „Kedves IckHOuR KOöraumOUle, örömmel értesítjük, hogy a hátralévő időben semmilyen munkán kívüli kötelezettsége nincs a társaság felé. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy amennyiben alvási zavarai vannak, éber állapotban a tudati gátakat nem áll módunkban feloldani. Ebben az esetben a felvétel további részét csak saját felelősségére hallgathatja meg. Ilyen irányú szándékáról 3 másodperces csenddel tanúskodjon.” Ezen elgondolkodott. Tehát, ha most megszólalok… „Köszönjük. Ebben az esetben: az eredeti szerződésben foglaltak szerint: Ön, mint a társaság alkalmazottja, kézjegyével, DNS-ével, valamint retinaképével látta el a szerződést, amelyet ezáltal elolvasottnak fogadott el.”

Ember nem olvasott még el pock-comon küldött könyvet. Márpedig az terjedelmében az volt. Kezdte érteni miért.

„Ezáltal felesleges is megjegyeznünk, de: a munkaterületre utazása során minden munkavégzéshez szükséges szakmai információt bevéstünk a tudatába. Kizárólag az Ön kényelme érdekében szociálisan és individuálisan alkalmassá tettük a leendő munkavégzés, és az azzal járó környezet körülményeinek elviselésére, és a lehető legalacsonyabb stressz-faktor elérése okán az említett programot minden harmadik éjjel megismételtük. Ön mostanra nagyon hasznos tagja a társaságnak.” Az itt beálló szünet nem csak a hirtelen támadt csend miatt volt furcsa. Ichor érezte, hogy valami változik, hogy valami fontos készül… „A természet törvényei azonban könyörtelenek. Vannak dolgok, amelyeket nem áll módunkban megváltoztatni. Jobban mondva… Nem áll módunkban teljes változtatás nélkül megváltoztatni. Mostanra bizonyára érzékelte, hogy az eleinte könnyedén végzett munka mennyire megterhelővé kezd válni. Szervezete természetes módon alkalmazkodik az itteni gravitációhoz. Póriasan szólva… Ön legyengült. Otthonbolygójára való visszatérése ettől még természetesen meg van szervezve, az út díját a társaság az Ön kényelme érdekében már le is vonta az utolsó havi fizetéséből, azonban érdemes számolnia a lehetőséggel, hogy visszatérte után komoly rehabilitációra lesz szüksége.” Az újabb szünet már meg sem lepte. Csak várt.

„ A társaság persze nem szeret megválni az olyan kiemelkedően jó munkaerőtől, mint Ön. A további munkavégzésének lehetséges fenntartása érdekében mérnökeink egy nagyon méltányos ajánlattal álltak elő. A szükséges végtagi kiber-erősítésekhez szükséges műtét árát az Ön esetében részletfizetési formában is el tudjuk képzelni, és fogadni. Ez természetesen igaz az esetleges majdani újabb beavatkozásokra is.”

„Reméljük, pozitív válaszával mihamarabb megkeresi legközelebbi kirendeltségünket, hogy a szükséges előkészületeket megtehessük. Társaság. Az Ön érdekében. Köszönjük, hogy minket választott.”

Minden harmadik este meghallgatta. Mindig ugyanolyan szenvtelen arccal. És voltak dolgok, amik egyre tisztábbak lettek előtte.

Ijesztő volt megtudni, hogy a leszedáltságához nem volt szükség kemikáliákra. De még ijesztőbb volt a bizonyosság, hogy erre az éjjeli maszlagra ugyanúgy nem lett volna szükség… Gyerekkora óta ide akart jutni. Már akkor is, amikor még senki sem tudta, hogy ez a hely valaha létezni fog. Hogy a „jól viselkedő-lelkes” munkás viselkedéshez nem kell más, csak kellően agyatlan munka, és minél távolabbi és elérhetetlenebb vezetőség.

Minderre a holo után kezdett rájönni. Már gyerekkorában elkezdték a programozását. Az idióta holók a gazdag és tiszta világokról, a hazug kalandok a nem létező hősökkel. A sosemvolt boldogságok, az univerzum titkai, az a rengeteg pénz és nő, és csoda, és izgalom, és szabadság, és öröm csak rá várt. Csak rá…

Csendben üldögélt a priccsen. A Samaltor-2-ön többé felállni sem lesz képes. Maradhat, hogy idővel a munkájával keresett pénzen részről részre teljesen géppé tegyék. Biztos volt abban is, hogy a munkások egy része a saját leendő alkatrészeit tisztogatja. Hazamehet testi-lelki nyomoréknak. Vajon ha most hazamegy, mennyire fogják gyűlölni azok, akiket a szeme láttára fordítottak vissza?…

A harmadik utat választotta hát. Az egyetlent, ami csekély szabadságából még megmaradt. Már, ha az ide út során „álmodott” zuhanást nem a társaság programozta bele pont erre az eshetőségre.

Valahova a szemetet is rakni kell.

Az alacsony gravitáció miatt kimondottan magas helyet keresett.

Béke.