Zakor László

Átváltozások

Nano

A nano technológia során képesek leszünk bármely anyag összeállítására az elemi részecskék felhasználásával. Mintha valami molekuláris lego szerint gyártanánk magunknak ételt, evőeszközt, vagy éppen tartalék alkatrészt. Az anyagok átformálhatóak, szerkezetükben megváltoznak, mint egy középkori alkimista álmaiban. Felmerülő kérdés: mi történhet akkor, ha az atomoknál, anyagi részecskéknél is kisebb, finomabb összetevők alkotják a világot?

Az ég gyönyörű bíborvörös, de nincs kedvem figyelni. Nem kellett messzire mennem, viszont ez a néhány kilométeres táv is komoly gondot okoz. Nehezen bukdácsolok előre a köves talajon. Kellemetlen, műanyag szaga van a pontosan adagolt oxigénnek. Szkafanderem megvéd minden külső hatástól, de így is valami különös iszonyt kell leküzdenem minden lépés során. Ez volt az utolsó nap. A többi szakember csak néhány órát töltött a bolygó felszínén. Behozták a kőzetmintákat és elkezdték a vizsgálatokat. Én vagyok az utolsó.

„Művészettörténészre nincs szükség.” „Nincs értelme művészettörténeti elemzésnek egy lakatlan bolygón.”- mondta sok ellenző, amikor beválasztottak a csapatba. A kőzetminták begyűjtése csak pár óráig tartott. Hamar visszaértek a kényelmes bázisra. Az anyagmintákat geológiai, anyagszerkezeti és biológiai elemzésnek vetették alá kutató társaim. Én felvételeket készítek. Egész nap kutyagolhatok, hogy a különös formájú, néhol térdig, néha pedig mellmagasságig érő fal keletkezéséről tájékozódjak. Értelmes lény műve, vagy csupán geológiai képződmény? Mára teljesen kihaltnak látszik. Tervem az volt, hogy minél több szabályos struktúrát találjak, amit majd nyugodt körülmények közt összehasonlíthatok különbféle szabályos rendszerekkel. Alaprajzokkal, kalligráfiával, díszítő elemekkel… De itt és most, ez már nem tűnik jó ötletnek. Miért nem elégedtem meg a légi felvéltekkel? Nem biztos, hogy mindent jobb saját szemünkkel látni. Vagy miért nem hallgattam a társaimra, és maradtam inkább otthon? Belátva, a művészettörténeti elemzésnek sem haszna, sem értelme nincsen egy lakatlan bolygón.

A szkafanderen keresztül is éreztem az időnként felélénkülő szél nyomását. Mintha vissza akarna lökdösni, el akarna tántorítani a feladatomtól. Valójában már én sem akartam tovább keresgélni, de hát ez a munkám. Lassan megyek előre, fényképezek, filmezek másoknak fel sem tűnő szabályos formákat keresve. Miért is kevesellem a fizetésem, amikor előadóként dolgoztam, nyugodt körülmények közt. Valami izgalomra vágytam. Mélyebbre, többre annál, mint neves művészek munkáit feldolgozni. Most aztán itt van. Egy pillanatra meg kell állnom. Remegnek a lábaim. Mi ez? Fáradtság, vagy félelem? Kevés helyzetben éreztem még ennyire elesettnek magam. A szkafanderem biztonságos, mindentől megvéd. De akkor is, mintha belém hatolna a hely hangulata, és nem tudok tenni ellene semmit. „Bolondság”- gondoltam. Biztosan az egyedüllét és a fizikai fáradtság teszi. De örömmel fordítom el a tekintetem az elém táruló alakzatoktól. Fényképezés közben jól meg kell figyelnem minden kis részletet. De miközben egyre jobban figyelem, valami mély fáradtság, szomorúág lesz úrrá rajtam. Le kell ülnöm egy pillanatra.

Erről a súlyos fáradtságról már a társaim is beszámoltak. Valamilyen sugárzásnak tulajdonították. Bár mérni nem tudtak semmit, de a hatását határozottan észlelte mindenki. Ilyen sokáig azonban még senki sem maradt kinn a terepen. „A művészi elemzéshez idő kell, személyes benyomás, átélni az elénk táruló látványt”- magyaráztam. Ám most ezek csak nyers, okoskodó szavaknak tűnnek. Most átélek valamit, amiről nem tudom, hogy én akarom –e átélni, vagy maga a hely közöli velem. Hátamat megtámasztom, nyugodtan veszem a levegőt. Jól esik engedni a vonzásnak, és megpihenni kissé a fal tövében. Átérezni a hely hangulatát. Igen, ez az, ami hiányzott. Csak és figyelni az építmény néhol szabályosnak tűnő vonulatait. Jól bereggeliztem, hogy legyen erőm a mai naphoz. Vitamin tablettáimat energia itallal vettem be. Frissen, fölpezsdülve indultam útnak. Most fásultan ülök. Látok és átérzek valamit, ami nem az emberi kultúra műve. Természetesnek, véletlenszerűnek tűnik. Néhány vonatkozásában mégis olyan, mit valami távoli, idegen műalkotás.

„Ha pedig a bolygón talált építmény művészi, akkor annak művészeti és nem tudományos jelentése van!”- mondtam ki az utolsó szót, amikor az expedícióba válogató bizottság előtt álltam. Igazat adtak nekem. Ezt később a kételkedő kollégáim is megerősítették. Nem találtak ugyanis semmit az előzetes elemzések során. Semmit, ami értelmes tevékenységre utalna. A különleges forma létrejöttére még nincs magyarázat. Én viszont találtam valamit. Hogy mit, azt még nehéz lenne megfogalmazni, de majd körvonalazódni fog bennem. Mint amikor egy kép eredetiségét vizsgálom. Felakasztom a szobám falára, és néhány óra, vagy néhány nap elteltével már tudom hogy eredeti –e az adott mű. Hogy miből tudom? Azt ebben a fázisban még nem vagyok képes megmondani. Az ereje, a kisugárzása hat rám. Később aztán észreveszem az okokat is. Apró ecsetvonások iránya, festék szemcsék vastagsága, színek és árnyalatok. Az ezernyi apró összetevő megelevenedik előttem. De előbb megértem az egészet, a hatását. A részletek csak utána jönnek. Ezt érzem most is, és tudom, igen tudom, hogy ez nem mesterséges képződmény. Ki és hogyan építette? Ezt a kollégáinak kell megtalálniuk. Mi a bizonyítékom? Lesz bizonyítékom, ebben biztos vagyok, de még nem látom át a részleteket. Csak érzem, hogy ez igazi! Igen, találtunk valamit.

Fel kellene állnom és továbbmennem, vagy inkább visszafordulnom. Nehezen elfordítom tekintetem a látványtól. Olyan nehezen mozog a nyakam, de hát a szkafander nem a könnyű mozgásra való. Lenézek a kihűlt lábaimra. Először meg sem értettem a látványt. Megdermedek az iszonyattól. Lábaim helyén csak kő van. Az az egyszerű összetételű, magas kalcium tartalmú kőzet, melyet már annyi vizsgálatnak alávetettünk. Elveszítette a eredeti formáját. Olyan, mintha természetes alakzat lenne, de mégis emlékeztet valamilyen műalkotásra. „Igen, a művészet mindent átformáló ereje” gondoltam magamban, és éreztem, ahogyan a fanyar mosolyom lassan hideg, de kifejező formájú sziklatömbbé változik.

Tűznéző

Huo Guan tűznéző volt. A meditáló szerzetesek azon a csoportjához tartozott, akiket a tűz mint őselem magával ragadt. Minden reggel, ébredés után meggyújtotta a hosszú, egyszerű faggyúból készített gyertyáját. Majd egy karnyújtásnyira leült elé jógaülésben a földre. Nézte a láng villódzását. Lassan behunyta a szemét, és lezárt szempillái mögött is csak a fénypontot látta. Majd, amikor a kép már halványulni kezdett, újra nyitott szemmel figyelte a szerzetesi fülke félhomályában ragyogó lángot. Évek, évtizedek teltek el így. Nem értett semmihez, de nem is gondolt rá, hogy bármi is hiányozna számára. Részt vett a szokásos vallási szertartásokon. Naponta lement kis tányérjával a közeli városba. Amit kapott, azt ette. Nem igazán érdekelte sem az étel, sem a város. A többi szerzetessel sem barátkozott. Nem volt mogorva ember, de nem érdekelték mások. Valójában saját maga sem érdekelte. Csak a tűz. A villódzó láng a gyertya csúcsán.

Még kisfiú volt, mikor szülei a kolostorban hagyták. Gyermekkorában megpróbálták bevezetni a mélyebb tanításokba, más őselemek rejtelmeibe. De ő már akkor is a legszívesebben csak a lángot nézte volna egész nap. Kelletlenül megoldotta minden feladatát, de semmi sem kötötte le igazán. Alig várta, visszamehessen a csendes félhomályba és helyet foglalhasson a meggyújtott gyertyája előtt. Ma már nem zavarják mással. Elfogadták olyannak, amilyen. Semmire sem figyelt, nem lelkesítette semmi, csak a fényes lángnyelv. Vannak, akik különös tudás birtokába jutott bölcsnek tartják, míg mások egyszerűen nem törődnek vele. Voltak régebben is tűznézők a kolostorban. Ritkán, talán százévente egyszer, de azért ismerték ezt a különös elszántságot. Huo Guan miközben nézte a lángot beszélt hozzá magában. Akik látták, azt gondolták misztikus szavakat, titkos varázsigéket mormol. De olyan halk volt, hogy senki sem értette. Néha megkérdezték mit mond ilyenkor, de ő csak kitérő válaszokat adott.

Miközben figyelte, nem csupán látta, hanem a lelkében érezte is a tüzet. Ahogyan ült előtte, valami egyre forróbb lett benne, és elöntötte az öröm érzése. Nem kitörő, harsány öröm volt, hanem inkább belső borzongás, erő. Ez pótolt benne mindent. Szerető szülőket, barátot, a kényelem és jó étel hiányát. Ezért az érzésért élt. Felfűtötte lelkét a láng. Egyre melegebb lett belül. Nem érezte már a hideget, az éhséget. Nem látta a sivárságot. Nem érzett semmi mást csak az áradó tüzet. Ahogyan a gyertya lángja áthevíti belül, a forróság teljesen betöltötte, majd kiáradt belőle. Úgy érezte a lelkében égő tűz tovább hevíti a lángot és a láng újra őt forrósítja át. Ez éltette. Ez volt az öröme, mindene.

Egyik nap feltűnően jókedvűnek látszott amint hazaért kis tányérjával a városból. Szokatlan, visszafogott izgalommal ment a cellájába, és kolduló tarisznyájából előszedett három új viaszgyertyát, amit nemrég kapott. Nézegette, mint egy műkedvelő: kézbe vette, tapogatta, meg is szagolta őket. Majd egymás mellé téve remegő kézzel gyújtotta meg őket. Mind a hármat egyszerre. Figyelte a lángokat, és érezte a lelkében egyre fokozódó forróságot. Jóleső nyugalommal hunyta le a szemét és zárt szemhéján keresztül is látta a lángokat. Három gyertyát még soha sem gyújtott meg egyszerre a meditációjához. Különösen erős, talán túl erős is volt az a forróság, amit belül érzett.

Társainak először fel sem tűnt a hiánya, gyakran töltött el egy-két napot is egyedül. Másnap egy fiatal szerzetes rizzsel teli tálkát vitt neki. Kinyitotta a cella ajtaját. A poros földön, ahol Huo Guan ülni szokott, csak néhány marék szürke hamu volt. A fiatal szerzetes egykedvű, békességet sugalló arcvonásai egy pillanatra fájdalmas grimasszá merevedtek. Csendesen csukta be az ajtót.