Horváth Zoltán ( Stanley Brown )

Kincstár

Mike Flowney villámgyors mozdulattal kapcsolta ki az ébresztőt, majd mozdulatlanul hallgatózott: úgy látszik a zaj senkit sem keltett fel rajta kívül. Hajnali három óra volt és a tizenhét éves fiú nem akarta, hogy a családja is felébredjen. Kétpercnyi néma várakozás után úgy döntött, ideje készülni. Csuklyás pulóvert húzott és egy fekete sálat kanyarított az arca elé, így csupán égszínkék szemei villantak elő a takarásból. Ahogy az összhatást szemlélte a törött tükör előtt, elégedetten bólintott. Bár a többiek esküdtek rá, hogy a szeméttelepet már nem őrzik, ő mégsem akart lebukni.

Nyolc éve költöztek ide a belvárosból, és ő mostanra beilleszkedett az itteni közegbe, a szüleinek azonban ez nem sikerült, és valószínűleg már soha nem is fog. Vállalkozók voltak, és a hosszú évek alatt megszokták a felső-középosztály kényelmes életét, ami azonban tizenegy éve a század legnagyobb gazdasági válságával gyors és dicstelen véget ért. Mr. és Mrs. Flowney körömszakadtáig küzdött, hogy megtarthassa a belvárosi otthonát, azonban így sem bírták tovább egy évnél. Mióta elköltöztek a régi barátok elmaradoztak, és nem találtak helyettük újakat. Undorodtak a mocskos külvárostól, a lakóitól pedig még inkább. Műveletlen alpári embereknek tartották őket, s ami még visszataszítóbb volt: nyílt titoknak számított, hogy rendszeresen szöknek be a harmincmilliós város alatt elterülő szeméttárolóba. A Thunderway alatt elterülő szeméttelep csaknem akkora kiterjedésű volt, mint maga a város. A megapolisz hihetetlen iramban gyártotta a szemetet, s ezt egy idő után már lehetetlen volt a felszínen tárolni. Háromhavonta semmisítették meg a lent összegyűlt hulladékot: ennyi időbe tellett, míg a város a saját kiterjedésének megfelelő szemetet produkált. A telepet eleinte kamerákkal, fejlett biztonsági rendszerrel és őrökkel védték, ám a betörések egyre gyakoribbá váltak, s nem egyszer összetűzéshez vezettek a betörő külvárosiak és a szeméttelep őrei között. Végül nem vettek újakat a tönkretett régi kamerák helyett, és most már az megy be oda, aki csak akar. A helyiek „Alsóvárosnak” hívták a szeméttelepet, mintha csak egy lenne a lakókerületek közül. A Flowney házaspárt a rosszullét kerülgette, ha csak elképzelték mi minden történhet odalent ahol nincsenek kamerák, sem rendfenntartó erők…

– Mike olyan halkan surrant ki a bérlakásból, amennyire csak tudott. Odakint már várták a barátai: egytől egyig itt születtek a külvárosban, s a legtöbbjük családjában rendszeresnek számított, hogy az Alsóvárosban kutassanak használható vagy eladható holmikért, de még így is voltak köztük, akik titokban szöktek ki, hisz az itteni szülők jól tudták: odalent gyakorlatilag bármi megtörténhet.

– Hali!

– Mike! Már azt hittük lekapcsoltak az ősök. – mondta Gary Gray, miközben kezet nyújtott a fiúnak. Gary volt a legidősebb a csapatban, s látszott rajta, hogy már jó párszor megjárta az Alsóvárost. Arca jobb oldalát jókora sebhely csúfította, bal alkarján pedig csuklójától a könyökéig tekergő tüzes láncot formáló tetoválás díszelgett. Gary Szögesdróttal körbetekert vasrúdra támaszkodott, amit mindig magával vitt, ha az Alsóvárosba indult.

– Hoztál magaddal fegyvert? – kérdezte Cody, miután ő is üdvözölte Mikeot. A fiú vézna szalmaszőke srác volt, tizenöt évesen a csapat legfiatalabb tagja. Látszott rajta, hogy feszült, ami nem is volt csoda: akárcsak Mike, ő is első alkalommal tervezte meglátogatni a város alatti szemétlerakót.

– Elemeltem egy kést.

– Elég lesz. – nyugtázta Gary. Rövidesen elindultak a legközelebbi lejárat felé, és a csapat nagyobbik része lemorzsolódott sok szerencsét kívánva hármuknak.

– Ennyien leszünk csak? – kérdezte Cody.

– Francot! Amper és Elioth is jön. – Eliothot mind jól ismerték, Amperrel azonban eddig csak Gary találkozott. A férfi harminckét éves, munkanélküli technikus volt, egyike a külváros legjobbjainak. Általában csak a hulladék megsemmisítése előtti napokban bukkant fel az Alsóvárosban javítható műszaki cikkek, vagy működőképes alkatrészek után kutatva. Amperrel néhány sarokkal odébb futottak össze. A technikus szívélyesen üdvözölte Garyt, a két fiúnak pedig biccentett.

– Mire vadászunk ma G.G.? – kérdezte Amper, miután elindultak a legközelebbi süllyesztő felé.

– Akármire, ami értékes lehet, csak ésszel! Tudod, hogy ilyenkor a legveszélyesebb odalent.

– Akkor miért pont most megyünk? – kérdezte Cody. Látszott rajta, hogy ha sokáig tartana az út, talán vissza is fordulna.

– Azért, mert az Alsóváros mindig majrés hely. Persze pár nappal a szemét megsemmisítése előtt a legkeményebb, de a szajré is nagyobb lesz.

– Mindenképpen vásárra visszük a bőrünket, de ha már így teszünk, tegyük nagy zsákmány reményében. – foglalta össze Amper, azzal egyszerre három illegális adrenalin tablettát dobott a szájába. Elioth közvetlenül a süllyesztő előtt várta őket. Cody és Mike már messziről intettek neki, ő azonban csak fáradtan biccentett feléjük.

– Mi bajod Elioth? Megyünk a kincstárba! – mondta Mike, miközben kezet fogott a sráccal.

– Csak a húgom..

– Még mindig beteg?

– Mit gondolsz? Hívtunk hozzá egy kuruzslót, és meg is tette, amit tudott… két napig jobban volt. De most megint lázas. Igazi gyógyszer kellene neki. – mind hallgattak. Tudták, hogy a gyógyszerek aranyárban vannak, a külvárosi családok közül csak a legszerencsésebbek juthattak hozzá, és ők sem könnyen. Mind hallgattak, végül Mike szólalt meg.

– Talán találunk gyógyszert. Odalent.

– Gondolod? Tű a szénakazalban… – morogta Cody lemondóan.

– Egyáltalán nem. – vetette közbe Amper. – El sem tudnátok képzelni hányat szórnak ki minden hónapban… a javát, mert lejárt a szavatosságuk… de attól még használhatóak pár napig. – A technikus megerősítést várva pillantott Garyre, elvégre ő számított a legnagyobb veteránnak közülük, ha az Alsóvárosról volt szó.

– Talán találhatunk. Ha mind csak gyógyszert keresünk, egész jó esélyünk van rá. Én benne vagyok- tette hozzá.

– Én is – mondta Cody és Mike egyszerre. Gary Amper felé fordult, majd az oldalába könyökölt.

– Most mi van? Én mondtam, hogy meg lehet csinálni… gondoltam egyértelmű hogy veletek tartok. – morogta az oldalát dörzsölve.

– Tényleg lemondanátok a zsákmányról?

– Te is megtennéd értünk Elioth. – mondta Mike magabiztosan.

– Na, elég a nyálcsorgatásból! – fintorgott Gary. – Ha tényleg találni akarunk valamit, jobb, ha azonnal indulunk.

– G.G. szokás szerint beleköp a cukormázba… – morogta Amper vigyorogva, majd fürgén elhajolt Gary lendülő keze elől.. – Elioth felnyitotta a süllyesztő kapuját. A szerkezet lényegében egy hosszú cső volt, amin keresztül a szemét közvetlenül az Alsóvárosba csúszott. Eleinte persze a vezetés rácsokkal fedte a süllyesztőket, hogy emberek ne férjenek hozzájuk, ám ezek mostanra már kivétel nélkül eltűntek a külvárosból. Amper fejjel előre vetette magát a csőbe, közvetlenül utána Elioth indult.

– Na, figyeljetek!- kezdte Gary. – Ha leértünk és másokat is láttok a környéken, azonnal pucolunk onnan! Nehogy nekiálljatok keresgélni! A másik dolog… a kutyák. Ha kutyát láttok odalent eszetekbe ne jusson haverkodni! A legtöbb fertőzött valamilyen nyavalyával, vagy vad. Ötletem sincs, hogyan élik túl a szemétmegsemmisítést, de az biztos, hogy az alsóváros tele van veszett dögökkel!

– Még valami? – kérdezte Cody vékony hangon.

– Nem. Azt hiszem egyelőre ennyi. Indulás! – mondta, majd nagyot taszított a két legfiatalabb srácon. Mike egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy már száguld is lefelé az Alsóvárosba. Az élmény morbid módon a belvárosban töltött gyerekkorára emlékeztette: mintha ismét valami óriáscsúszdában volna. Anyáék gutaütést kapnának, ha tudnák, hol vagyok… – gondolta, és önkéntelenül is elvigyorodott. Nem érezte magát bűnösnek. Körülbelül egy percig zuhant, majd nagy csattanással közvetlenül Codyra esett.

– Hű… bocsi Cody…

– Semmi gond… – hörögte a fiú erőtlenül. – a következő pillanatban Gary is rájuk esett.

– Mindenki egyben van?

– A francba már! – kiáltotta Cody a rakás alján. Mire felkászálódtak, Amper és Elioth már indulásra készen álltak az ételmaradékokból és műanyag flakonokból álló halom alján.

– Na, nem keresgéltek? – kérdezte Cody, miközben nagy üggyel-bajjal próbált lemászni a körülbelül három méter magas kupac aljára. Gary egyáltalán nem vesződött ennyit: házilag barkácsolt pörölyét a feje fölé emelve a fenéken csúszott le.

– Elfelejted, hogy az alsóváros alatt vagyunk. – tájékoztatta Amper a kezét nyújtva az ingatag léptekkel közeledő Codynak. – Ismersz itt olyat, aki gyógyszert dobna ki?

– Igaza van. A belváros alá kell mennünk. Ott van a zsíros zsákmány.

– Meg az igazi balhé… tette hozzá Gary sötéten. – Mike! Mozgás! – a fiú mintha álomból ébredt volna. Teljesen lenyűgözte a hely látványa. A belmagasság hat-hét méter lehetett. Erős fényű reflektorok világították meg az alsóvárost, de ezek a fénykörök csupán szigetek voltak a sötétség óceánjában, s ahogy Mike látta, mindenki kerülte őket. Vagy nincs idelent ma este egy lélek sem, vagy a félhomály biztonságába húzódtak. Nem hallott hangos üvöltözést és a harc hangjait. Hébe-hóba egy kutya vonyított fel valamerre vagy pusmogást esetleg kiáltást hallott a szeméthalmok közt szállni. De alapvetően mégis a csend uralkodott idelent. Igazuk volt a többieknek: mintha egy külön városban lenne. Nyomortelep és kincstár volt egyszerre. Idelent valahogy helyénvalónak tűnt, hogy mind fegyverrel járkálnak. Ahogy elindultak mindannyian halkabbra fogták a hangjukat. A sort Gary vezette és Amper zárta. Több rongyos ruhájú koldust is láttak, akik ételmaradékok után kutatva túrták a szeméthalmokat. Amint meglátták az öt fiatalt visszahúzódtak a halmok mögé. Egyszer hosszú kerülőre kényszerültek, mert az övékénél jóval nagyobb társaság részeg röhögését hallották egy óriási több mint öt méter magas szeméthalom mögött. Többször is megtorpantak, mert motozást hallottak a hátuk mögött, de általában csak nagyra nőtt patkányok kerestek maguknak élelmet. Még itt az Alsóvárosban is jól látszott, hogy Thunderway melyik területe alatt jártak. Ahogy közeledtek a belvároshoz egyre jobb minőségű ételek maradékát látták a halmokban, és egyre szaporodtak a még javítható gyerekjátékok és a műszaki berendezések. Nagyjából kétórányi séta után parancsolt megálljt Gary.

– Jól van. Itt már talán van értelme keresni. – miközben amilyen csendben csak tudtak nekiálltak a kutatásnak, Mike azon gondolkodott, milyen messze lehet a régi házuk. Aztán elhessegette a gondolatot. Nem vágyott már vissza. Elvégre olyan emberekkel hozta össze a sors, akikkel még egy szeméttelep kellős közepén is otthon érezte magát… Mindannyian lázasan vetették magukat a keresésbe. Amper, olyan alkatrészeket dobott félre, amikért máskor valószínűleg két kézzel kapott volna. Bár mind az öten jókora hátizsákkal érkeztek semmit sem raktak beléjük: még erre is sajnálták az időt. Csakis a gyógyszerkeresés kötötte le őket. Körülbelül fél óra múlva Elioth diadalittasan emelte a magasba egy fájdalomcsillapító dobozát.

– Teli találat! – mondta átszellemült arccal, majd elbizonytalanodott: és ha egy darab sincs benne? Remegő kézzel húzta ki a dobozban maradt egyetlen levélkét, melyben négy kapszula maradt. Elioth megkönnyebbülésében lerogyott a szeméthalomra.

– Jó lesz? – kérdezte Cody, jókora csörömpöléssel melléülve.

– A dobozon azt írják fájdalomcsillapító… ártani nem fog. – Amper megnézte a dobozt, és elégedetten bólintott.

– Elég ennyi? –Kételkedett Mike.

– Felnőtt gyógyszer… úgyis felezni, vagy negyedelni kell a pirulákat. Használható még?

– Ez csak holnap után jár le.

– Kész szerencse! – hallottak egy reszelős hangot valahonnan a szeméthalom mögül. Egy emberként fordultak hátra. Hat férfi sétált feléjük a halom másik oldaláról. Nyilván hallgatóztak: ha ők maguk is keresgéltek volna, azt meghallották volna az orvosság után kutatók. Az élen haladó alak haja a válláig ért, ritka volt és őszes. Szemei véreresek, arca sovány, beesett. A kezében vastag láncot szorongatott.

– Picsába… narkósok! – morogta Gary, maga elé emelve a pörölyt.

– Mit akartok? – kérdezte Amper, kezét a térdközépig lógó kabátjába süllyesztve.

– Tudjátok ti nagyon jól. Nagyon fáj a fejünk, igaz fiúk? – kérdezte vigyorogva az élen álló drogfüggő, mire társai felröhögtek.

– Ha nem tűntök el innen, tényleg megfájdulhat a fejetek! – mondta Gary, megpaskolva a kezében lévő vasrudat. Az idegenek sorban vették elő a fegyvereiket.

– Ugyan már ti sem akartok balhét… nekünk csak a cucc kell. – lépett előre egy bozontos szakállú, még a többinél is ápolatlanabb külsejű férfi. Az ő szeme is véreres volt, és bár szinte nyájasan szólt hozzájuk, a kezében tartott rozsdás feszítővas nem sok jót ígért.

– Takarodjatok! – kiáltotta Cody, azzal előkapott a zsebéből egy csúzlit, s máris egy csapágygolyót illesztett a gumira. A szemben állók legtöbbje a térdét csapkodta a röhögéstől.

– Vigyázz kölyök! Ha eltalálsz, megmondalak az óvó néninek!

– Baszd meg az óvó nénit! – kiáltotta Cody, és egyenest homlokon lőtt egy kopasz narkóst. Vér spriccelt a sebből, s a férfi elterült a földön.

– Te kis rohadék! – sziszegte vérző homlokát fogdosva. A többiek mind elindultak Elioth felé, hogy megszerezzék tőle a gyógyszert. Amper rögtön a barátja mellé ugrott, s a kabátja belső zsebéből egy maga készítette egykezes nyílpuskát kapott elő. Az öntöttvas nyílvessző átfúródott az elől haladó térkalácsán. A drogosok bandája üvöltve vetette magát a kis csapatra. Elszabadult a pokol. Csak egy átlagos este Alsóvárosban…

* * *

Biff Tyler elégedetten nyújtózott el a kanapén. A professzor már harminc éve tanított az egyetemen, s első nyugdíjas napjait élvezte. Felkeresett egy napfényes parkot, s ókori filozófusok műveit olvasgatta, majd meglátogatta a fiát a kórházban, ahol sebészként dolgozott. Amikor hazaért első útja a dolgozószobájába vezetett, hogy elküldjön néhány e-mailt. Az íróasztala mögött talált egy doboz fájdalomcsillapítót. Három nap volt hátra a szavatossági időből.

– Nos, úgy hiszem az elkövetkező három napban nem betegszem le. – mondta derűsen, s gépies mozdulattal a házi süllyesztőbe dobta a gyógyszert. Nem sejthette, hogy ez a doboz lesz az oka annak, hogy az Alsóvárosban tizenegy ember egymás torkának esik, s négy ott is marad. Ahogy azt sem sejthette, hogy azzal a mozdulattal, amivel kidobta a gyógyszeres dobozt, megmentette egy hároméves kislány életét…