Németh Roland ( Nowotny )

Rubin királynő

„Tökéletesen tanácstalanul figyeltük, mert egyszerűen nem tudtunk választ lelni semmire sem. Ráadásul a „Rubin-királynő” mindvégig néma volt. S ez a némaság nem pusztán annyit jelentett, hogy nem adott ki hangot, vagy fényjeleket, vagy bármiféle információt magáról. Nem. Égetően kínzó módon rágta, fészkelte be magát fejünkbe a tehetetlenség érzése, mint egy alattomos féreg, hogy aztán lassan, elégedetten, teljes nyugalommal falja fel az értelmünk minden egyes morzsáját.
Az „űrhajó”, noha még az sem biztos, hogy egyáltalán űreszköz, de valahogy mégis el kellett nevezni, egyszer csak megjelent, alig egy millió kilométerre a Földtől. Természetes volt, hogy először megpróbálták a hatóságok eltitkolni, letagadni, félremagyarázni a lakosságnak. Sikertelenül. De miután beismerték, hogy valóban egy földön kívüli eredetű, mesterséges objektum közelít a Föld felé, mégsem lehetett nyugtuk. Ahogyan senki másnak sem. Azt leszámítva, hogy a Rubin-királynő Föld körüli pályára állt, semmit sem tett. Csak keringett anyabolygónk körül, rendíthetetlenül, méltóságteljesen. Némán.
A név a NASA egyik szakemberének a kislányától származott. Az egyik fényképen ugyanis lángolóan fényes tűzpirosan csillant az űrhajó – egyébként – matt fekete testén a napfény. Eleinte csupán egymás közt használták a NASA munkatársai, de végül az egész világon elterjedt, mint az ismeretlen földön kívüli eszköz megnevezése. Meglepő módon a királynő szót sem firtatta senki. S megtette az első kört a Föld körül. Némán.
Óvatos rádiójeleket küldtünk, nem válaszolt. Röntgensugarakat, lézernyalábokat, mindenféle frekvenciájú hang és fényhullámokkal zaklattuk, de egyetlen milliméterrel sem zavartatta magát. Továbbra is hibátlan módon keringett a Föld körül. Mindenféle kapcsolat felvételi kísérletre süketen. Némán.
Még különféle szélsőséges ideológiájú szekták is igyekeztek a saját módszerükkel kapcsolatot teremteni. Sikertelenül. Arra sem reagált, hogy több műhold is kutyaként kezdte el követni és folyamatosan pásztázni. Semmit. Csak keringett a Föld körül. Némán.
Többen gyanakodtak rá, hogy talán felderítője egy inváziónak. Sok hónapnyi sikertelen kapcsolat felvétel után, alapos tervezést és kivitelezést követően végül rá is lőttek. Először csupán egy sűrített levegő által elindított, aprócska fém lövedéket. Semmi. Egyszerűen lepattant. Ezek után egyre nagyobb erejű lövéseket adtak le rá, de a válasz továbbra is ugyanaz volt. Semmi. A paranoia kezdett eluralkodni az embereken. Mit akar a Rubin-királynő? Miért jött? Ki küldte? Hogy került ide? Válaszokat nem kaptak. A kilométeres hosszúságú, elnyújtott dárdahegyhez hasonlatos objektum még ezek után is tökéletesen rótta a köröket a Föld körül. Némán.
Évek teltek el. Az embereket ugyan még mindig idegesített a Rubin-királynő hallgatása, de immáron a mindennapok részévé vált. Sokak számára egyenesen unalmassá. Több tucat alkalommal igyekeztek bejutni az űrhajóba. Mindenféle módszerrel. Nem sikerült. Az űrhajó burkolatának anyagát pedig semmilyen műszerrel nem voltak képesek meghatározni. A rajta lévő különféle, hol bonyolult, hol végtelenül egyszerű geometriai formák sem jelentettek segítséget. Csupán sok ezernyi ellenőrizhetetlen elmélet fogant a legkülönbözőbb elmékben. S ő, továbbra is stabil, megváltoztathatatlan pályán körözött a Föld körül. Némán.
Voltak olyan megszállott elmék, akik az életüket tették fel arra, hogy szóra bírják a királynőt. Ők mindent megtesznek, hogy kiderítsék minden kérdésre a választ. Noha már ők is tudják, hogy egy év alatt sikerült mindent meg tudni róla, amit csak lehetett. Semmi újat nem mutat magából. Semmi változást. Csupán teszi meg a köröket egymás után a Föld körül. Rendületlenül. Megzavarhatatlanul. Némán.
Felnőtt egy nemzedék, mióta elérkezett hozzánk. Amikor megjelent én mindössze négy éves voltam. Most negyvenhárom vagyok, de az óta sem tudunk többet róla. Egy betűnyivel sem. Találgatások persze még most is születnek, az emberi elme hihetetlen képzelőerejéről téve tanúbizonyságot. Ám a tények mennyisége még most is nevetséges. Kisgyermekként még álmodoztam róla, hogy talán én leszek az, aki nem csupán bejut majd az űrhajóba, de majd el is beszélgethet a Rubin-királynővel. Képzeletemben számtalanszor átéltem a nagy eseményt, s álmaimban még sikerült is jó kérdéseket feltennem neki, amelyekre hasznos válaszokat kaptam. Ám minden alkalommal eljött a reggel, s én elfelejtettem mik voltak azok a kérdések. Ez a mai napig el tud szomorítani, ha nagy ritkán róla álmodom. Nincsenek illúzióim. A Rubin-királynő sosem fog nekünk válaszolni. Semmilyen kérdésre. Bár így jobban belegondolva, talán nem is kell. Amióta megjelent, azóta mintha az emberek jobban törődnének egymással. Mert lássuk be, egy ismeretlen, mi több, kiismerhetetlen valami lebeg a fejünk felett. A tudatlanság és a tehetetlenség pedig szörnyű érzés.
Ugyan nem az emberbaráti szeretet, de a pusztulástól való rettegés miatt, végül az összes földi ország beismerte, hogy amíg ilyesmivel néznek szembe, addig nem csak, hogy nincs értelme egymást gyilkolni, de még veszélyes is. Igaz, hogy a háborúk eddig is veszélyesek voltak, de a történelem mind ez idáig nem szolgált olyan példával, amely minden egyes emberi lényre fenyegetést jelentett volna. Most megjelent. A szíve mélyén mindenki fél a Rubin-királynőtől. Mert nem ismerjük. Nem tudjuk a szándékait. Nem tudjuk a céljait. Nem tudjuk, mit gondol rólunk. Nem tudjuk, hogy mit tud. Nem tudjuk mire képes. Nem tudjuk hogyan került ide. Nem tudjuk miért jött el a Földhöz. Nem tudjuk, mit csinál most éppen. Nem tudunk róla semmit.
Elkalandoztam. A szörnyű igazság az, hogy az emberek különféle csoportjai csak akkor képesek egymással békében élni, ha közösek az érdekeik. Mivel minden ember egyedi, ezért be kell ismernünk, hogy ez jóformán lehetetlen állapot. Ám úgy tűnik a Rubin-királynő léte a fejünk felett, egyfajta ilyen, vagy ehhez hasonló állapotot hozott létre. Senki sem szeret rettegni. Egy dolog megnézni egy horror filmet és éjszaka felriadni minden kis apró neszre, és megint más dolog egy kézzel foghatóan ismeretlen valamiről tudni, s úgy álomra hajtani fejünket. Úgy érzem, hogy az emberek, bár jobbak nem lettek, de egy kicsit jobban becsülik egymást, s igazán félnek attól az ismeretlentől, amit a Rubin-királynő jelenthet. Ha legalább azt látnánk, hogy figyel minket. Akkor legalább tudnánk, hogy mi a célja. De nem. Az objektum semmi jelét nem mutatja annak, hogy bármiféle megfigyeléseket is végezne. Csupán létezik és bolygó körüli pályán kering.
Már gyerekfejjel is egyfajta megfoghatatlan aggodalom bujkált lelkem mélyén valahányszor a Rubin-királynő került szóba. S ez most sincs másképp. Senkivel sem. Aki mást állít, az vagy hazudik, vagy pedig boldog tudatlanságban él a dzsungelek mélyén.
Idén lesz immár négy évtizede, hogy megjelent. Egy nemzedéknyi idő. Egy embernek hosszú idő, még egy közösség számára is, azonban ez mindössze egy rövid fejezet a kultúránkban. Az emberiség igencsak változatos történelmében. Ám az is igaz, hogy roppant jelentőséggel bíró fejezet. Mert immáron határozottan tudhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Még akkor is, ha a Rubin-királynő nem hajlandó válaszolni. Mert puszta létezése a válasz. Ha alkotói már rég nincsenek az élők sorában, ha a kultúra, mely elindította régen az enyészeté lett, még akkor is. Meg lehet, hogy elromlott rajta valami, s most ezért vesztegel a bolygónk körül. Meg lehet, hogy már a legénységének egyetlen tagja sincs életben. Sőt, az is lehet, hogy nem is volt legénysége. Még az is valószínű, hogy egy leselejtezett ócskaság, amit kidobtak a világűr legjelentéktelenebb pontján. De vitathatatlanul fontos a számunkra. Lehetséges, hogyha néhány év alatt kiderült volna, hogy kik, miért, hogyan küldték, akkor nem lenne érdekes. Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy akkor már régen összemarakodtunk volna azon, hogy ki birtokolja testét, ki legyen az, aki felboncolja, hogy azután saját céljaira felhasználja. Újabb háborúk köszöntöttek volna az emberiségre, úgy vélem, értelmetlenül. Igaz, szerintem a korábbi háborúknak sem volt igazán értelmük. Területért, pénzért vívták mindegyiket. Mostanában inkább csak az utóbbiért. De eljött a Rubin-királynő, s lassan, de biztosan, puszta jelenlétével háttérbe szorítja az összes indítékot az emberek közötti konfliktusra.
Nem állítom, hogy eljön az Arany-kor, s minden ember testvérként szereti majd egymást. Ez naiv és ostoba gondolat volna. De az tény, hogy a közös félelem, közös célok felé tereli az emberiséget. Úgy hiszem, néhány évtized múlva, unokáim már tanúi lehetnek olyan éveknek, amikor az ember közösségek között már nem lesznek komolyabb konfliktusok, különösen, ha a Rubin-királynő itt marad. Márpedig úgy tűnik, hogy itt fog maradni még nagyon hosszú ideig. Ezt abból gondolom, hogy mindeddig úgy sikerült bolygó körüli pályán maradnia, hogy egy millimétert sem kellett korrigálnia mozgásán. Semmilyen módon. Sem az általunk jó ismert „pöfékelésekkel”, amivel az űrsiklóink mozognak, sem elektor-mágneses mezőkkel, sem gravitáció-torzítással, sem ion-löketekkel. A Rubin-királynő, semmiféle anyagot, vagy energiát nem adott ki magából. Tökéletes összhangban rója köreit a Föld körül.
Kicsit visszakanyarodva a konfliktusokra. Azért nem volt olyan idilli a Rubin-királynő jelenléte. Mármint hatása az emberiségre nézve. Az első éveknek az emberek bizony ölték egymást, mert voltak közösségek, akik a saját válaszaikat fontosabbnak és pontosabbnak gondolták másokénál. Ám mindent összevetve, ha nem is jó, de legalább nem rossz hatással van jelenléte az emberiségre. Az űrkutatás fejlődik. Rohamosan. A számítástechnika is, hiszen lépést kell tartani az űrkutatás igényeivel. Meglepő módon a környezetkímélő technológiák is fejlődésnek indultak. Elég sok, nagy létszámú közösség ugyanis meg van róla győződve, hogy a Rubin-királynő figyelmeztetés. Figyelmeztetés, hogy tiszteljük jobban a világot, ahol élünk. Erre sincs ugyan magyarázat, hogy így volna, vagy éppen ellenkezőleg, de néhány tehetséges szónok révén, ma már közel egy milliárd tagja van az Új Jövő mozgalomnak. Aminek köszönhetően a Greenpeace sikeresen megszűnt. Mert ez utóbbival ellentétben nem hirdeti a földi élővilág sérülékenységét, ellenkezőleg. Fajok tucatjai, százai, ezrei halhatnak ki, az semmit sem számít az élővilág egésze szempontjából. Ám emberi faj csupán egy van. Ezért követelik, hogy a világgazdaság új, környezetbarátabb módszereket alkalmazzon, hogy az emberek életmódjában is változások történjenek, különben vagy a Rubin-királynő – bár ezt én kétlem – vagy pedig maga a Föld vet véget létezésünknek, saját módszereinket alkalmazva. Ez utóbbi már logikusabb, hiszen az ember ipari tevékenysége során létrejött éghajlati és egyéb változások végső soron az emberekre is visszahatnak.
A Holland-katasztrófa és New York elsüllyedése volt erre a legjobb példa. A tengerszint emelkedése sok millió halált követelt. S a drámai hatást az csak jobban fokozta, hogy alig egyetlen nappal korábban jelent meg a Rubin-királynő. A kettő között persze semmi összefüggés sincs, ez tény, de az időrendi egybeesés, valamint néhány tehetséges szónok révén, ez a legtöbb ember számára már nem annyira egyértelmű.
Röviden: ekkortájt kezdtünk rádöbbenni, hogy ha nem teszünk valamit, akkor nem a Föld élővilágát fogjuk elpusztítani, hanem önmagunkat. S ezen kijelentésnek volt a mondatvégi pontja a Rubin-királynő. Olybá tűnik, hogy mi emberek csupán a katasztrófákból és az életveszélyes fenyegetésekből értünk. Mert azt nem nehéz belátni, hogy a Rubin-királynő, puszta titoktartása, ezzel egyenlő. No, az sem mellékes szempont, hogy mind ezidáig minden bevetett fegyver csődöt mondott ellene. Igaz egyelőre még nem vetettek be nukleáris rakétákat, s reméljük nem is jut eszébe senkinek sem. Bár állítólag a nagyhatalmak fejében többször is megfordult. De jobb, hogy végül lemondtak róla. Hiszen ebben az esetben a siker lenne az igazi katasztrófa. S emiatt nem – csupán – erkölcsi aggályaim vannak. Egyszerű gyakorlati oka. Ha a Rubin-királynőt sikerül megsemmisíteni egy, vagy több, atomtöltettel, akkor bizony jelentős mennyiségű radioaktív hulladék kerülne, szeretett otthonainkra. Egy ilyen komoly szennyezést pedig senki sem vállalhat magára, csak azért, mert egy szemtelenül néma objektum kering körülöttünk.
Így tehát marad a várakozás, s a remény, hogy a Rubin-királynő, ha nem is tudjuk ki küldte, miért és mikor, de nem ellenséges szándékkal köröz a fejünk felett. Ráadásul kíméletlenül tökéletesen tartja pályáját. Némán.”

A professzor szünetet tartott. A közel évszázados írás végére ért, s arra számított, hogy heves érzelmeket vált ki hallgatóságából. De semmi ilyesmi nem történt. Talán leginkább azért, mert a hallgatóság többsége egyetemista volt, akik számára a délutáni programjaik sokkal fontosabbak voltak. Fontosabbak, mint az a tény, hogy a Rubin-királynő közel másfél évszázada kering a bolygó felett, s ezen idő alatt lényegében megvalósult a világbéke. Hellyel-közzel. Olykor ugyan egy-egy kisebb háború rontja az összképet, de összességében véve az emberiség már nem egy önmarcangoló közösség, hanem egy sikeres faj, akik a közelgő jégkorszakra remekül felkészültek, s a Naprendszer nagy részét sikeresen birtokba vették.
Mi okuk lett volna a meglepődésre? Csak mert valaki már korábban látta, hogy ez bekövetkezik? Mert valaki jól tippelt? Vagy egyszerűen csak jó emberismerő volt? Ettől nem éreztek katarzist a teremben összegyűlt emberek, néhány kivételtől eltekintve. Már csak azért sem, mert egy ismeretlen személy hagyatékából volt az idézet. Így aztán az ősz hajú professzor arcán egyértelművé vált a csalódottság. Még beszélt pár percig, de az már csak a levezető szöveg volt. Végül kikapcsolta a holo-vetítőket, a tér-vizorokat, s összecsukta a zseb holo-padjét. A hallgatóság pedig illedelmesen távozott, hogy mihelyst kiérve a teremből felszabadultan beszélgessenek arról, hogy mit is fognak tenni a nap hátralévő részében. S ne meglepő, hogy egyikük sem tervezte, hogy jobban utánajár mindannak, amit a prof mondott. Sokkal több kedvük volt, sörözni, kávézni, focizni, holo-V filmeket nézni, esetleg különféle egyéb helyeken pasizni, vagy csajozni. A többségében huszonéves embereket nemigen kötötte le az idealisztikus beszéde a profnak. Elég sokan végig is aludták.
A professzor kilépett az utcára, szinte azonnal arcon csapta a kellemes tavaszi időjárás. Erősen sütött nap, gyenge szellő lengedezett, s a csúcsforgalom ellenére, rengeteg madár dalolt. Elsétált az egyik mag-leb megállóhoz, s kényelmesen leült. A madarakat figyelte a fél évszázados tölgyfán, mely jótékony árnyékot vetett a megállóra. Végig tekintett az utcán, mely valaha a saját testén hordta az iszonyatos teher és személy forgalmat. Számolatlanul sok személygépjármű, úgynevezett autó járta az utcákat, valamint buszok, teherautók, sőt még egyes helyeken villamosok és trolibuszok is. Néhol még most is látni, igaz kicsit keresni kell a növényzetben, az elhagyott sínpárokat. Fél évszázaddal ezelőtt érett be az egykori Új Jövő mozgalom, amikor is nem csupán tömegesen lehetett gyártani a mágneses lebegésű eszközöket, de gazdaságossá is váltak, mi több, meglehetősen olcsóvá, remek teljesítményük ellenére. Hatalmas lépés volt a közlekedés terén. Ugyan még most is csupán a városon belüli közlekedésre alkalmasak igazán a mag-lebek, de arra tökéletesen. Rövid távon hibamentesen és roppant gazdaságosan üzemeltethetőek. S ami igazán vonzóvá teszi őket, az, hogy nagyon csendesek, s nincs szükségük kiépített úthálózatra, csupán száz méterenként egy-egy „energo-póznára”. Ez ugyan nem a legjobb magyar fordítása az eszköznek, ám egyszerűsége miatt ez maradt meg az emberek fejében.
Ahogyan a professzor felszáll a 47-es mag-leb járatra, majd ülőhelyet keres magának, kitekint az ablakon. A hengerszerű jármű, méltóságteljesen emelkedik, függőlegesen, majd miután hajszálpontosan „ráfeküdt” a láthatatlan fénynyalábra, meglódul. Eleinte kissé hangosan zizeg és meg-megdöccen, de végül stabilan halad. Hiába, Budapest mindig is egy kissé Kelet-Európa marad. Ezen mag-leb járművek is orosz gyártmányok, de szerencsére ugyanolyan strapabíróak, mint az egykori metró-kocsik. Olvasott róluk mende-mondákat. Állítólag az utolsót 2047-ben vonták ki a forgalomból közel hatvan évnyi szolgálat után. Mivel a 21. századi Magyarország a végletekig bonyolított bürokráciáról volt híres, így ma már lehetetlen kinyomozni, hogy ez mennyire igaz. Feltehetőleg áll mögötte némi nosztalgia hangulat, mely kiszínezi a tényeket, ám az igaz, hogy hogy Budapesten még 2075-ben is robogtak elavult, bár Nyugat-Európai gyártású, metró-kocsik, amikor a világ más nagyvárosaiban már évekkel korábban a mag-leb lett az úr.
Indesetre elmosolygott ezen a városi legendán. Aligha valószínű, hogy közel hatvan évig használták volna az egykori Szovjetunió termékeit. Abszurd. Nem volt a század eleji Magyarország egy mennyország, ez igaz, noha most se lehetne annak mondani, de ez mégis csak túlzás. S végigtekintett a Múzeum-körúton. A Nemzeti Múzeum felújítási munkálatai zajlanak éppen. Új fákat ültetnek az udvarra, kijavítják a homlokzatot, új kerítést építenek, s ha lehet hinni a szóbeszédnek, a „Meglepetés” egy óriási Holo-V gömb lesz, nagyobb, mint bárhol a világon. Amely, feltéve, ha igaz, képes lesz a teljes magyar történelmet megjeleníteni, szimultán, tizenhat sávban. Fantasztikus és tetszetős gondolat, kérdés, hogy mennyi igaz belőle, s mennyi valósul meg. De a professzor így is elégedett volt a látvánnyal, mert a munkálatok a terv szerint haladtak. Jóformán már csak apróbb igazítások voltak hátra. Igaz, még a beruházás elején volt egy kisebb sikkasztási botrány, de szerencsére a felelősöket bíróság elé vitték, megbüntették, s a pénz nagyrészt sikerült fellelni, különféle külföldi bankszámlákon. Igaz, mintegy ötven milliárd forint továbbra sincs meg. De ez csekélység.
Itt, a Kálvin térnél megállt egy kis időre a mag-leb, s néhány újabb utast vett fel és tett le. Ehhez megismétlődött a korábbi kényelmes ereszkedés, hangos zizegés közepette, az ajtók surrogása kinyitáskor és becsukáskor, majd ismét zizegve a felszállás. Aztán persze néhány döccenés és kissé gyanús sercenés, hogy ne legyen ugyanolyan minden megállóból az indulás. Néhány tinédzser suhanc száll fel, koruknak jellegzetes ruháival és hajviseletével. Az iskolák örök harcot vívnak az újfajta, mágneses lebegésű piercingek, holo-tetkók, s miniatűr droid „háziállatok” ellen, de a fiatalok leleménye határtalan. Ezen kölykök remek példái ennek. Egyikük, orrából lánc lóg, melynek végén, mint afféle idomított állatka, pár centis sárkány csapkod kicsiny szárnyaival. Eközben hajában egy „acél” sólyom rak fészket, s kicsi emberekkel, valószínűleg a srác tanárainak másaival, eteti fiókáit. De legviccesebb, legalábbis a prof számára, az a felkarján lévő holo-tetkó, mely egy kimérát ábrázol, ami módszeresen zabálja fel az iskolát. Társa sem panaszkodhat. Igaz ő teljesen kopasz, de így a fején lévő holo-tetkó egy roppant mélyen dekoltált „rossz” tanárnőt ábrázol, aki éppen egy hozzájuk hasonló kinézetű diákot fenekel el a térdére fektetve. Az ő esetében a „mecha-pet” egy nagyjából méteres hosszúságú elegáns, arany-ezüst pikkelyű kígyó testű sárkány, ami olykor-olykor holo-tüzet fúj néhány utasra. Mindeközben persze ütemesen csapkod szárnyaival, a srác holo-padjéből szóló zúzdazenére.
Eszébe jutott még valami, ahogyan enyhe kanyart tett a mag-leb. Magyarország nevezni akar a következő Olimpia rendezési jogára. Elmosolyodott, de azért titokban megdobbant a szíve. Még sosem sikerült Olimpiát tartania Budapestnek. Utoljára a huszadik század elején állt közel hozzá. Bár az elmúlt évtizedben épült stadionok elég jó feltételeket teremtettek, ráadásul, a közel egy évszázada libikókázó gazdaság most végre úgy tűnik, ha nem is emelkedik az égig, de legalább erőteljes és biztos stagnálást fog elérni, afféle alapot, melyről el lehet indulni. De ez még a jövő.
Jelen pillanatban az egész emberiséget jobban leköti a következő űrexpedíció, melyet totális nemzetközi együttműködés kísér. Amikor ismét megáll a jármű, kis nézeteltérés támad néhány utas, és egy jegyellenőr között. A vita a jármű másik végében zajlik, így a professzor hallgathatja addig a Fővám téri megálló egyik holo-plakátját. A bemondónő, szinte még lány, erősen feszülős, rikító vörös, latexhez hasonlatos ruhát visel, melyet, élénk színben csillogó aprócska, valószínűleg mű, féldrágakövek díszítenek. Ugyan az íróasztal miatt, csak deréktől felfelé látszik, de eme öltözet látványvilágáról, csak egy szó jut eszébe a professzornak. Noha ezt nem támasztja alá a meglehetősen szolid smink, s elegáns, konty-jellegű hajviselet. No de a ruha? Meg lehet, nem mindegyik stylist meleg, fut át a gondolat a professzor elméjén, s elmosolyodik. Inkább a békésen hömpölygő Dunát figyeli, mert különben egy szóra sem fog emlékezni a hírből. Ám annál többre a diszkréten elfedett, ám annál provokatívabb vörös, fekete szegélyű blúzba öltöztetett dekoltázsból. Természetesen a két fiatalt sokkal jobban érdekli a látvány, s néhány érintéssel már le is töltik holo-padjükre az egész videót.
„Nem volt könnyű megszervezni, lassan három évtizede készülnek rá a világ „űrnemzetei”, de immáron már látni a projekt befejeződését. A pulzár hajtóművel hajtott űrhajók minden eddiginél nagyobb távolság megtételére  készülnek.„Gaia” és a „Terra” már hatalmas méretüknél fogva is kihívást jelentettek minden országnak. Mindenkinek, mert kisebb-nagyobb mértékben minden ország részt vett a megépítésükben. Vagy tervezésükben. A Magyar Űrügynökség mérnökei ugyan csak az üzemanyag-szabályozókat tervezték át gazdaságosabbra, s valamelyest erősebbre, biztonságosabbra, de egy űrutazás során egy ilyen berendezés működése is létkérdéssé válhat. A munka javarészét természetesen a űr-nagyhatalmak végzik. USA, Kína, Japán, Németország, Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia, de a kisebb nemzetek is sikeresen végezték el mind a tervezésben, mind a kivitelezésben a feladataikat. Talán, még sikeresebben, mint a nagyok. Gaia és Terra először a Rubin-királynőt fogja megközelíteni, s lehetőség szerint, bár erre senki sem lát sok esélyt, kapcsolatot felvenni. Bármilyen módon. Erre egy teljes hónapja lesz a legénységnek. Ezek után, mivel valószínűleg nem fognak sikert elérni, tovább haladnak, s rutin-ellenőrzéseket hajtanak végre mindkét hajón, az Ares-űrállomás közelében. Miután a Mars körüli pályát elhagyják, tovább haladnak a gázóriás Jupiter felé. Egyrészt, hogy a Kallisztón lévő Galileo-állomás személyzetével egy újabb ellenőrzést végezzenek, másrészt, hogy a hatalmas gázbolygó gravitációját használhassák az űrhajók gyorsítóként. A Végső állomás az Erisz névre hallgató törpe-bolygó lesz. A tudósok és kutatók reményei szerint az itt lehelyezett műszerek segítségével jobb megfigyeléseket lehetmajd végezni a Naprendszeren túli égitestekről. Néhány vehemensebb akadémikus megkockáztatja azt kijelentést is, igaz egyelőre csak halkan, hogy talán a Rubin-királynő relytéje is csökken ezen megfigyeléseknek köszönhetően. Miután Gaia és Terra végrehajtotta küldetését, elindulnak visszafelé, ám ezúttal a Neptunuszt fogják használni segítő gyanánt. Ám mielőtt felhasználnák a bolygó gravitációs erejét, annak Nereid nevő holdján a Neptun-V állomás személyzetével fognak végrehajtani ellenőrzéseket. Az utolsó előtti megálló ismét az Ares-űrállomás, ahol, akárcsak az indulás után, ekkor is teljes és mindenre kiható, háromszoros ellenőrzést fognak végrehajtani mindkét űrhajón, s azok legénységén. Az út előreláthatólag öt évet vesz majd igénybe. S mindez idő alatt…”
A felvétel többi részét már nem hallhatta, mert az ajtók ismét becsukódtak. S azt sem láthatta, hogy ugyan a „dekoratív” megjelenésű hölgy mindvégig látható volt, de fej mellett számos látványos animáció illusztrálta mondatait. Animációk az állomásokra való érkezésről, az indulásokról, a lehetséges veszélyekről, a végállomásról s a hazaútról. De hallgatni is bőven elég volt. Az esemény már lassan kezdi elveszteni jelentőségét, annyit „reklámozták”. Ettől függetlenül a professzor nem irigyelte a legénység tagjait. Öt év hosszú idő. Igaz, hogy sokkal rövidebb, mint a korábbi technológiák bármelyikével, de ez még így is rengeteg idő. S elsősorban a legénység mentális egészsége jutott eszébe. Hisz tulajdonképpen nem lesz lehetőségük elhagyni az űrhajójukat. Sem akkor ha megunják, sem akkor ha valami baj történik. Amikor űrállomások, vagy bolygó-telepek közelében lesznek, akkor is csupán minimális az esélyük a túlélésre, ha valami hiba adódik. Eszébe jutott az első, emberes Mars-expedíció. 2051-ben a teljes legénység a siker kapujában, a Mars légkörében égett szénné. S egyetlen egy apró csavar miatt, mely kilazult a helyéről a heves rázkódás közepette. Pedig ott is leellenőriztek mindent. Sokszor. Alaposan. Mégis meghalt hat ember, és odaveszett több évnyi, sok ezer ember fáradságos munkája. De a Rubin-királynő ezt is közönyösen szemlélte. Ha ugyan figyelte egyáltalán. Mert akkor is ugyanazt tette, mint most. Keringett a Föld körül.
Némán.

„Gaia” és „Terra” a tervek szerint közelíti meg Eriszt. A törpebolygó nem fejt ki ellenállást, ahogyan a két űrhajó megközelíti. Csendben várja az érkezőket. A legénység szerencsére nem bolondult meg a hosszú és veszélyes út alatt, ahogyan attól sokan tartottak. Ez ugyan a fejlett híradástechnikának és kommunikációs eljárásoknak is köszönhető volt, ami ugyan nem biztosított naprakész beszélgetési lehetőséget, de legalább nem unatkoztak. S mellékesen számos értékes adatot is szolgáltattak közben az űrközpontok számára.
A fagyos és távoli világ már évmilliók óta nem fogadott látogatókat. Sötét és hideg hely. Barátságtalan. A Nap mindössze egy leheletnyivel fényesebb mint bármelyik csillag az égbolton. Hamar munkához lát a legénység. A Holdra-, Marsra, és Vénuszra szállással ellentétben, az itt elhangzott szavak nem lesznek olyan maradandóak. S nem is olyan magasröptűek.
„Itt érezni igazán a honvágyat….s azt, hogy milyen reménytelenül aprók vagyunk a Világmindenségben.”
Elhelyezik a műszereket, beüzemelik a karbantartó robotokat, s végül, egy díszesen megmunkált aranytáblát. A szöveg szinte teljesen ugyanaz, mint amit Amstrongék hagytak a Holdon. Még huszadik század közepén.
„Békével érkeztünk, az egész emberiség nevében.” Ez az egyetlen mondat, ám minden írott emberi nyelven. Valamint, akárcsak a Voyager-2 esetében, egy tömörített leírás az emberiségről és a Földről.
Az egész küldetés mindössze monoton, unalmas rutin munka is lehetett volna. Semmi több. Egy újabb hódítás, az emberiség történelmében. Egészen az utolsó napig a törpebolygó felszínén ez így volt.
Az első emberes expedíció a Naprendszer széléhez, biztosan mérföldkőként vonult volna be az emberiség emlékezetébe, még akkor is, ha eseménytelenül telik. Elvégre a Holdra szállás sem volt valami izgalmas esemény a landolás után. Ormótlan ruhákba öltözött emberek botladoztak a törmelékek között, s igyekezték használni az eszközeiket. Unalmas volt, s az Eriszre tett látogás sem sokban különbözött ettől. A kép is, az iszonytató távolságnak és késésnek köszönhetően, ugyanolyan gyatra minőségű volt az első lépésekről, mint 1969-ben. Hiába izzadtak meg a technikusok a feljavításával és a jel erősítésével. Egyszerűen a távolság mérete, s a két pont közötti milliónyi tényező torzította az adást.
De az utolsó napon, alig néhány perccel az indulás előtt a legénység egyik tagja, a szeme sarkában egy furcsa csillanást látott. Sietve odaszökdécselt, hogy még határidőn belül meglesse vajon a szeme káprázott, vagy egy érdekes kőzetet talált.
Egyiket sem.
Egyszerűen csak ledöbbent. Társai már szólongatták, de ő mozdulni sem bírt. A teste kifogástalanul működött, de az agytevékenységet figyelő sapka révén az űrhajókban tartózkodó tagjai a személyzetnek, „látta” az érzelmeket.
Döbbenet. De mitől?
Végül, alig néhány másodpercnyi várakozás után felfüggesztették a felszállás protokollját. Szerencsére a hajtóműveket még nem indították be, így nem történt energia pazarlás. Ám a segítségre induló társak is, igaz kisebb mértékben, de szintén a meglepődés hatása alá kerültek. Szkafandereik fénykévéjében valami olyasmit találtak, ami váratlan volt.
Bármennyire is fel voltak készítve, jóformán minden eshetőségre, s hasonló is szerepelt a kiképzésükben, valamint a protokollban, de most egyszerűen megdöbbenve néztek.

A mélyszürke színű tárgy pontosan ugyanolyan alakú volt, mint a Rubin-királynő. Még a rajta lévő geometriai minták is. A különbség a méretben volt. Amit itt, az Erisz felszínén találtak, az mindössze fél méteres volt. De ugyanúgy nem volt rajta jele, semmilyen emberszerűségnek. Se bejárat, se kijárat, se hajtőmű blokk vagy nyílás, se híd vagy pilótafülke. Akárcsak a Rubin-királynőn.
Hosszas vita után végül a „Gaia” legénysége vállalta a szállítását, természetesen szigorú körülmények között. Alaposan elzárva. Ezt azért tudta megtenni a legénység, mert mindegyik tagját felkészítették idegen lényekkel való találkozásra. Különösen, ha veszélyesekkel találkoznának. Így a többszörösen bebiztosított kapszula, a félméteres hasonmásnak adott helyet. A Földdel titkosított csatornán váltottak ezentúl üzeneteket. Egyelőre nem kívánta senki sem nyilvánosságra hozni az eseményt. A két testvérhajó egyre közeledett a Föld felé. Végül az űrügynökségek úgy döntöttek, hogy miután „Terra” és „Gaia” elhagyja a Neptunuszt, közlik, persze, roppant körültekintően a felfedezett tárgyat. Egyelőre azonban nem mutatnak róla képeket.
A fogadtatás természetesen vegyes volt. Egyesek egyenesen hazugságnak tartották a kijelentést. Mások tévedésnek. Megint mások, különösen az egykoron alakult „Rubin” szekták maradványai, „Égi jelnek”. Ám a többség csupán feszült izgalommal várta, vajon mi fog történni, ha Föld közelébe ér a két hajó. S vajon mit tesz majd a Rubin-királynő?

A legénységnek volt a legrosszabb. A paranoia többször is úrrá lett rajtuk, és kis híján végeztek egymással a közel két és fél éves visszaúton. Nem sokkal az Ares-űrállomáshoz való érkezésükkor mindannyian, egyöntetűen jelentették be, hogyha ennek vége, ők többé nem kívánnak az űrbe menni. De még az űrkutatásnak a közelébe sem. Feletteseik megértőek voltak, hiszen igen súlyos terhet kellett elhozniuk idáig. S ezzel egyikük sem kívánt többet foglalkozni, s ezt nem is várták el tőlük. Mindegyik tagja a legénységnek, noha ezt nem kérték, tisztes végkielégítést, és azonnali álláslehetőséget kapott. Nyugodt, békés munkát, nyugodt, békés helyeken. Mindegyikük olyasmit, amihez volt érzékük, ám több nem kellett hozzá a Világűrrel foglalkozniuk. Elfogadták, habár nem is igazán halloták a szavakat. Szó nélkül adták az ujjlenyomatukat, mely rádióhullámokkal sugárzódott a Földre, az ügyintézők holo-padjére.
Végül elérkezett a várva várt pillanat. „Gaia” és „Terra” óvatosan közelítette meg a „Rubin-királynőt”, s vitte nehéz terhét, az időközben „Smaragd-királyfinak”  elnevezett objektumot. A legénységtől kapta a nevet, s akárcsak egykor, a közvélemény most sem háborgott. Hosszasan gondolkodtak a Földön különféle tudományágak szakértői, hogy mit tegyenek a kis objektummal, s nem jutottak dűlőre. A legénység számos vizsgálatot végzett rajta, s éppen ezek eredményei tették döntésképtelennek a roppant tudással felvértezett koponyákat.
A királyfi ugyanis közel sem volt olyan titokzatos, mint a királynő. Hasonlóan néma volt, összetételét nem lehetett megállapítani, mert egyetlen eszközzel sem tudtak mintát venni belőle, de néhány adatot sikerült így is meg tudni róla. Először is a tömegét. Öt kilogramm, huszonöt dekagramm és tizenhét gramm. Pontosan. Bár mintát nem sikerült belőle venni, de átvilágítani sikerült. Kiderült, hogy nem homogén szerkezetű, de tömör. Nincsenek benne üregek, s a látszattal ellentétben, az egyes részei, ha lassan is, de változtatják helyzetüket. A Földhöz közeledve, ez egyre gyorsabb ütemben történt. Amikor már csupán fél millió kilométerre voltak a királynőtől, az egyik ilyen „zsák” ütemes mozgásba kezdett. Másodpercenként húzódott össze, majd ernyedt el. Néhány másik „hólyag” pedig fel-le mozgott, néhány centimétereket. Mondani sem kell, maguk a kutatók között is számos elmélet született és pusztult el, már azon rövid idő alatt is, míg a „Gaiai” ilyen közel vitte a királyfit a királynőhöz. Ám, mivel semmi mást nem tudtak meg, így választ nem kaptak egy kérdésre sem.
Végül az űrhajó kapitánya hozta meg a döntést.

A Földön és a Föld körül, minden hadsereg készenlétben állt. Biztos, ami biztos alapon. Az űrállomásokat, rekord idő alatt felfegyverezték, pénzt és munkaerőt nem kímélve. De nem volt szükség hajcsárokra, bár a legtöbb ember titkon azt remélte, hogy nem történhet semmi rossz. Hiszen eddig sem tett semmi rosszat a királynő. Igaz jót sem.
Így hát gauss-ágyúk százai a Földön, rakéták tucatjai a Világűrben, s a Holdon, valamint számos, rögtönzött módon, erőteljes, gyémántvágó-lézerekkel felszerelt űrsiklók vártak. Ráadásként, ezúttal az összes atomhatalom felkészült arra, hogy ha kell, végső megoldásként, lerobbantják a „Rubin-királynőt” az égboltról.
Ám arra senki sem készült fel, amit a „Gaia” és legénysége tett. Az emberek alkotta űrhajó alig kétszáz kilométerre közelítette meg a királynőt. Majd a hangár ajtaján kiengedték a királyfit, egyenesen a királynő felé lökve. Feszült csend telepedett az egész emberiségre.

Közel egy percen keresztül semmi sem történt.
Aztán a Rubin-királynő egyszer csak megállt. Egy helyben lebegett tovább. Geometriai formáinak vonalai halványkéken, majd izzó vörösen, végül lágy fehéren világítottak fel.
Utána a királyfi élénken villogtatta smaragdzölden a saját mintázatát.
Válaszként lilásan villantak a vonalak a királynőn.
Ekkor a királyfi háromszor, erőteljes fehér fényben villantotta mintázatait.
A királynő meglódult, noha felülete semmit sem változott, s testéből sem távozott semmi, ami a löketet biztosította volna. Elképesztő sebességgel száguldott a királyfi felé, aki szintén így tett. Alig három másodperc alatt beérték egymást, s csupán az utolsó kilométeren lassított a királynő, ám meglepően hirtelen, mégis elegánsan. Egy ekkora tömegű „járműtől” nem vár ilyesmit az ember.
S az emberek feszülten figyeltek. A két „objektum” mintha „beszélgetett” volna. Az orr részeiken, ha egyáltalán esetükben lehetett ilyesmiről beszélni, folyamatosan villogtatták mintázataikat, egymás „szavába” vágva. Változatos színekben és kiszámíthatatlan intenzitásokban, fényerőben. Közel fél órán át tartott a „diskurzus”. A királynő „hasa” felnyílt, s a királyfi lágyan belibegett. Aztán a királynő elfordult a Földtől, s megszólalt.
Minden egyes ember hallotta hangját, kedvesen, lágyan simogatva az elméjében, mely hang aztán „végigfolyt” a gerincén, s szétáradt, kellemes melegséget vívén minden egyes sejtjébe, hogy azután lassan, óvatosan múljon el az érzés.
A királynő, a királyfival a „hasában”, aztán pontosan úgy tűnt el, ahogyan érkezett.
Mindössze egyetlen egy szót mondott az emberiségnek:
Köszönöm.