Novák Andor

 

A kiégés korszaka

 

1.

 

A forróság leverte John Doe kapitányt a lábáról. Levegő után kapkodott, nehezen mozgott. Ha fel kellett állnia a hintaszékből, mindig nagy nehezen tette meg: sóhajtozva, kendőjével az arcát törölgetve. Ezerszer végzett mozdulatok voltak ezek, unalmas napokon, egymás után. Talpra állva rápillantott a hőmérő higanyszálára, de azonnal elkapta a tekintetét, oly rég látta már, hogy 40 Celsius alá szökik árnyékban a hőmérséklet.

Kezében nedves kendővel, cserepes ajkakkal, hályogszerűen fakó szemekkel a messzeségbe pillantott. Az utóbbi időkben már vagy ezerszer. Kilométerekkel odébb homályosan derengtek a város kéményei; azok a monstrumok, amelyek vegyi kiválasztással fokozatosan takarták el a Napot. Balra, mint az élet színes oszlopai, a kozmodrom kiszolgálótornyai, indítórendszere és a kihelyezett irányító központja látszott. Az a hely, ahol egykor kozmonautaként dolgozott.

Mennyi ideje nem járt ott? Már vagy ezer éve…

A „kiégés korszakának” hívták ezt az időszakot – ahogy azt évtizedekkel előre megjósolták. Akkoriban kinevették a fejtegetéseket, mostanra azonban a középkori járványokhoz hasonló veszélyt jelentett az emberiségre. Csakhogy a „kiégés korszakát” nem lehetett olyan könnyen megfékezni, mint akár egy pestist vagy fekete himlőt.

A „kiégés korszaka”. Nem azért nevezték így, mert élhetetlenné vált az éghajlat. A fosszilis eredetű szén, kőolaj, földgáz irdatlan mennyiségű kibocsátása ugyan fokozatosan terjedt szét a Föld szféráiban, de az emberiség idővel hozzászokott az üvegházhatás okozta változásokhoz. Ezért nem is változtattak a kitermelési taktikákon, és nem született több a régi UNFCCC-hez hasonlatos jegyzőkönyv az üvegházhatású gázok kibocsátásának minimalizálásáról. A „kiégés korszakát” nem jellemezték politikai, etnikai és gazdasági háborúk, mivel az emberek többé-kevésbé két évszázada viszályoktól mentesen, általános jólétben éltek.

A „kiégés korszakát” az unalom jelentette.

Úgy tűnt, ezer éve semmi sem történik. 2436 nyarára az emberség mindent kipróbált, átélt, hallott, látott, összeszerelt, szétszedett, megírt, megkomponált… Kisajátította az égitesteket, tökéletesen feltérképezte a Naprendszert, emberlakta űrállomások keringtek az Oort-felhőben, a közeli csillagok kozmikus rendszerét elméletileg pontosan ismerte. Pokolian forró, pokolian szürke, pokolian hosszú napok követték egymást, és mindig ugyanoda tértek vissza, ahonnét elindultak. Nem volt több újszerű könyv, érdekes dallam, élvezetes munka. Nem volt már mit fölfedezni, nem lehetett zseniket szülni, semmire sem lehetett rácsodálkozni. Az ember tudta, bármibe fog, azt előtte már megalkották, ő csak lemásolhatja elődje munkáját.

John Doe kapitány, aki most megcsömörlötten felállt a hintaszékből és a messzi horizontot nézte – talán reményében, de tudva, hogy nincs remény –, ugyanígy érzett. Ezerszer pillantott a város irányába, ezerszer fújt a szemébe a szmog, ezerszer rimánkodott, ezerszer elevenítette vissza az elmúlt időket, és bármit tett, az napról napra ugyanaz volt. Kezdetben más szavakat használt, másfelé pillantott, más illatokat próbált érzékelni, más ötleteken töprengett, de már mindegyiket ismerte. Felesége a konyhában ezerszer dúdolta ugyanazt a dalt, míg ő ezerszer fordult meg, ezerszer látta a bejárati ajtót, ezerszer hunyta le szemeit, mint aki végérvényesen ki akarja lehelni a lelkét.

De hiszen ezt is ezerszer próbálta már…

Bement a házba. A fosszilis szél becsukta utána az ajtót. Végiggyalogolt a folyosón – képek a falon (ezerszer elkapott mozdulatlan pillantás, ezerszer átvizsgált arc) –, majd a konyhában igyekezett rácsodálkozni egykor szeretett nejére. De a szeretetet is ezerszer átélte már; semmit sem jelentett, nem volt benne izgalom. Az asszony ezerszer törölgette el ugyanazokat a fehér tányérokat, ezerszer száradtak ki ujjai a mosogatóvíztől, és a dallam, amit dúdolt, csak azért nem ment az idegeikre, mert ezerszer hallották már.

– Gyönyörű időnk van… – mondta a nő ezerszer, hangjában ezerévnyi bánattal. Miért is ne lett volna bánatos, amikor naponta ezerszer hasított szívébe az Egészségfigyelő Lombikintézet elutasítása, miszerint 150-es intelligencia alatt senki sem vállalhat gyermeket, neki pedig 148-as IQ-t állapítottak meg a gyermekvállalási szintfelmérő tesztek alapján?

A férfi hosszan nézte, majd válaszolt:

– Gyönyörű időnk van… – mondta ezerszer.

Majd egyszer csak, később, amikor a Napkorong elbújt a horizont alján összegyűlt mérgező gázok rejtélyes ködfelhői mögött, egyenes háttal leültek egymás mellé. Ezerszer bekapcsolták az autosztereoszkópikus tévét, és a túl ismerős műsorok túl ismerős hatásitól elkábulva újabb ezerévnyi hallgatásba feledkeztek.

 

2.

 

Valami körvonalazódott John Doe kapitányban. Nem tudta meghatározni: meglévő vagy új ötlet-e? Kezdetben az előbbire gondolt, de amint egzotikus gyümölcsként napokon keresztül ízlelgette az adó-vevő készülékén véletlenül elfogott táviratot – azon az idejétmúlt adó-vevőn, amelyen ezer éve már csak interferenciás zavarok száguldottak bolygóközi hullámhosszokon –, arra az elhatározásra jutott, hogy valami különlegeset talált.

A Föld internacionális elnökének lunáris bázisáról indult a közlemény, melyet valamennyi geostacionárius pályán keringő távközlési meg katonai műhold lesugárzott a Föld normatív szerveire. Onnan továbbjutatták a Marsra, a Jupiter Galilei-holdjaira, a Szaturnusz legnagyobb kísérőégitesteire, illetve a Plútón túl létesített kozmikus laboratóriumokba. A távirat így szólt: „Tisztában vagyunk azzal, hogy nincs új a Napunk alatt. Keresnünk kell tehát magunknak egy másik Napot. Arra kérek mindenkit, hogy a kiképzőiskolákból a fiatal tehetségeket szállítsák a Kopernikusz-3-ba. 4500 emberre van szükség, fele-fele arányban férfiakra és nőkre. A Föld minden esetben kivételt képez… Az expedíció neve: Exodus 1A-2A-3A”.

John Doe kapitány életében először most tudta elképzelni, milyen nagyszerű érzés lehetett felemelkedni, értelmet nyerni. Eddig mindig azokat a tételeket szajkózta, melyeket tanítottak neki. Azok alapján dolgozott, kutatott, és mindig bebizonyította egy-egy fizikai tétel abszolúte helyénvalóságát. Ez most egészen másmilyen volt. Az agyában fényesség gyúlt, és az ezerszer elismételt mozdulatok, az ezerszer hallott dallamok, a megunt illatok felélénkültek, mintha az egész világot – az ő világát – restaurálták volna.

Naphosszakat időzött az adó-vevő mellett, igyekezte ráhangolni az összes hullámhosszra, befogni a műholdak rádiójeleit, de nem sikerült. Elképzelhető, hogy a távirat valami probléma miatt került ki az éterbe, de, hogy rajta kívül mennyien hallották, azt nem tudta.

John Doe kapitány úgy ítélte, hogy a megannyi ezer és ezer egyforma nap közül elérkezett az ezeregyedik. Ezt a felesége is észrevette, értelmezni persze képtelen volt. Férje belépett az ajtón, sötét árnyéka megjelent a steril burkolaton. Dúdolva odanézett, és bár hajdan markáns, mostanra azonban megbarnult, ezeréves arca semmiről sem árulkodott, tekintete szokatlannak tetszett. Mintha élesebb lenne a kéksége, hullámzóbb a tükre. A tévében látott óceán színeihez hasonlított; amilyen árnyalatokat ő már nem tapasztalhatott.

– Gyönyörű időnk van… – mondta a nő ezerszer, hangjában ezernyi bánattal.

John Doe kapitány nézte a nőt. Az ezerszer kiázott kezeket, a minden pillanatban ezerszer jobban megfakuló, félszeg arcocskát. Hallgatta az ezerszer dúdolt gyerekes dallamot, de most az egyszer nem reagált. A nő majdnem kiejtette kezéből a tányért, annyira kívánta az ezerszer visszaismételt választ. Azt, mely az éj leszálltakor sem érkezett meg.

John Doe kapitány nem számított arra, hogy a szokásos műsorokban említésre kerül a Föld elnökének távirata. Csak ült, egyenes háttal. A sztereoszkópikus tévét sem nézte, pedig annak fénykeltő szemcsékkel pixelezett üveg- és foszforfelülete beborította az egész kupolaszobát, négydimenziósan köréjük vetítve mindazt, amit a kamera túlsó oldalán tapasztalt a riporternő. John Doe kapitány másutt járt. Az ő pulzálása a képeket, hangokat és a központi számítógép generálta szagokat áthatva teljesedett ki, mint egy liliom szirmai.

A kozmonautai szolgálattétele miatt tudta, mit takar a Kopernikusz-3 megnevezés, az persze titok, hogy amennyiben hordozórakéta indul oda, azt honnét bocsátják a pályájára. Mert bár a világűrjog 12/8-as paragrafusa kimondja, hogy a „Föld minden esetben kivétel…”, mégiscsak a Föld az elsődleges energiaforrás – az emberiség tér- és időbeli origója –, ahonnét a hasznos teher jelentős részét az űrbe szállítják.

John Doe kapitány számára az elmúlt néhány hét a „megmenekülés korszakát” jelentette.

 

3.

 

Általánosan elfogadott nézet, hogy a Föld élővilága a galaxisokhoz hasonlatos – ciklikusan változik. Az eseménydús kiteljesedést a nyugalmi állapot váltja fel, amelyben annak ellenére mozdulatlannak tetszik minden, hogy egyébként folyamatos átalakulásban és kölcsönhatásban állnak egymással a dolgok.

Az emberi viselkedésmód megértése az állatvilág megismerésének függvénye. A vadállatok egészen addig nyugalomban vannak, amíg rá nem veszi őket az éhség vagy a szomjúság, hogy vadászni induljanak. A közbenső időben – a párosodás ösztönét leszámítva – jobbára a napon heverésznek, játszanak, tökéletesen elvannak a „látszólagos tehetetlenségben”. Ez a képlet a növényevőkre is alkalmazható azzal a különbséggel, hogy nekik az életért folytatott küzdelem sokrétűbb.

Ha az embernek megadják az általános jólétet, értékrendjéből kivonják az életért folytatott harc energiaráfordítását, látszólagos biztonságot engedélyeznek a számára, akkor aktivitása a nyugalmi állapotba süllyed, mely szerves élőlény okán lustaságot, természetbeli elidegenedést eredményez. Így figyelhető meg, hogy a természetes közegüktől kiszakított állatok képtelenek visszailleszkedni az otthonukba. Ezen egyetemes törvény alól az ember sem kivétel, hiszen a természet része, s mint ilyen, az állatvilág tagja.

Sosem létezett a „kiégés korszaka”. Mindössze annyi történt, hogy az emberek számottevő hányadának nem kommunikálták a fejlődést, miközben megteremtették a jólétet és békét. Így az emberek tudásszomját béklyóba verte a nyugalmi állapot kényelme, azok pedig, akik nem vallották magukat Földlakónak, aktívan folytatták a kutatásaikat.

Az elmúlt évszázadban megfordult a tudomány világa. Technológiailag elérhető közelségbe kerültek a közeli csillagképek „hidrogénfúziós berendezései”, kétezer extraszoláris planétát, vagyis idegen csillagok körül keringő bolygót fedeztek föl, közöttük jó pár Szuperföldet, amik az adott csillagok Zöld Zónájában helyezkedtek el. Azok a férfiak és nők, akik a Földön kívül dolgoztak, folyamatosan ontották az eredményeket, amelyek jelentős része sohasem jutott le a Földre. Ezek a férfiak és nők az anyabolygót „halott planétának” nevezték. Nem volt ott már semmi, amit ne lehetett volna a Naprendszer többi bolygójából, a Napból, valamint az űr sötét anyagából kinyerni. Az űrbázisokon olyan dinasztiák élték mindennapjaikat, akik folyamatos impulzust nyertek az ismeretlen kutatásából – olyan élményeket szereztek, amilyeneket a Föld lakóitól az elmúlt évszázadokban teljesen megvontak.

A Földi ember civilizációról alkotott véleménye az ezerszer megírt könyv, ezerszer hallott dallam, ezerszer végzett munka unalma volt.

Az űrben dolgozók véleménye pedig az ezerszer megírt könyvben felfedezett ismeretlen sor, az ezerszer hallott dallamban felfedezett új akkord, az ezerszer végzett munkában egy csodás, új felfedezés.

A két véleményt minimum 42 163 km, maximum 16 455 765 700 km távolság választotta el egymástól.

 

4.

 

Az Exodus 1A-2A-3A úti céljai csak részben egyeztek. A tervezet szerint, fedélzetükön az összeválogatott legénységgel elrepülnek a Kentaur csillagképhez, feltérképezik az α Centauri A, az α Centauri B és a Proxima Centauri csillagokat, majd az Exodus 2A és 3A továbbhalad. Az Exodus 2A-t a Szíriusz „A” és Szíriusz „B” kutatására irányítják, a 3A pedig megközelíti, lehetősége szerint be is hatol a Mérleg csillagképbe, hogy szondákat juttassanak a Gliese 581c Szuperföld felszínére.

Az űrhajók a Föld-Hold közti bázisokon épülnek majd fel – túl nehéz lenne titokban tartani három, egyenként 820 000 tonnás űrhajó szárazföldi indulását. Egy időben szóba került, hogy a startokat a Holdról indítják, de aztán módosítottak a terven. Úgy döntöttek, legkönnyebb, ha az űrből kezdik meg az utazást, ahol csak annyi gravitációs erő hat a tárgyakra, amekkorát a Föld és a Hold közötti tömegvonzás alakít ki.

Az Exodus űrhajók különböző meghajtással fogják megkezdeni csillagközi utazásukat. Az 1A fúziós rakétával üzemel majd, a 2A és 3A részecskesugárral. Szükségszerűen választottak eltérő módszereket; ugyanakkor az Exodus 1A csupán 4,32 fényévet fog megtenni a céljáig, ami a fúziós rakéta nukleáris tolóerejét – a fénysebesség 10%-át – figyelembe véve negyven esztendőt vesz igénybe. Az Exodus 2A és 3A a részecskesugár meghajtásnak köszönhetően gyorsabb sebességre lesz képes – az 1000 méteres napvitorlákkal a fénysebesség 50%-ra is –, de legnagyobb előnye ennek a technikának, hogy az űrhajóknak nem kell majd üzemanyagot cipelniük, mert a tolóerőt lézersugarak által kapják.

Az első hordozórakétát, amelyik az Exodus alkatrészeit szállította a bolygóközi űrbázisokra, rendkívül precíz, több éves megfigyelés előzte meg. Tulajdonképpen a bolygóközi emberiség kétszáz éve erre készült. 2420 és 2436 között áttanulmányozták a kisbolygó övezetet, a trójai kisbolygók aszteroidáinak start előtti helyzetét, az Oort-felhőt. A PMO-program keretén belül kutatták a csillag nélküli égitesteket, és amikor találtak egyet, nyomban kiszámították annak tényleges pályáját, esetleges légkörének kémiai összetételét, gravitációs mezejének erősségét. Az Exodus 1A is 30 000 km/s átlagsebességgel halad majd, és egy planemóval, sőt, csak egy kósza aszteroidával való találkozás végzetes lenne.

John Doe kapitánynak igaza volt. Az előkészületek után egyszerre elindították el a Holdról, a Marsról, a Ganymedesről, az Ioró, az Európáról, a Callistóról, a Titánról és a Földről az első hordozórakétákat.

Ekkor már 2437-et írtak Földi időszámításban.

 

5.

 

Árnyékban 43 Celsiusra emelkedett a hőmérséklet. Madárének ezer éve nem zavarta meg a szél duruzsolását, de John Doe kapitánynak ez csak az utóbbi napokban tűnt fel. Eltöprengett: milyen lehetett a madarak hangja? A bolygót átszelő szabad madaraké?! És vajon ugyanolyan gyönyörűek voltak, mint az ornitológiai kiállítások rajzain? John Doe kapitány elképzelni sem tudta, ennek ellenére nagyszerű érzés kerítette a hatalmába.

Miközben evett a verandára kihelyezett asztalon, a tervének megvalósításán gondolkodott. A Napkorong szürkén égett a felhők mögött, melyek közül egynéhány koromfeketén vonult a lagymatag fuvallatok irányába.

Az asszony, aki az asztal túlsó oldalán ült, reggelije végeztével felállt, és amíg férje be nem fejezte az étkezést, ellépett a székétől. A messzeséget szemlélte derengő arccal, mint aki egy csodát vár, de a horizont szén-dioxidfellegein az éjszakára beígért tévéműsor képkockáit látta a valóság helyett.

Mikor John Doe kapitány elhelyezte a tányéron a villát meg a kést, az asszony visszafordult, behajtotta az ajtót, elvette a terítéket, majd ezerszer a mosogatóba helyezte azokat.

A férfi egyedül maradt. A szél halkan fújt, mint egy fütyörésző énekes. Felegyenesedett. A kánikulában hullámzott a panoráma alja, felgyulladt papírlapként összegyűrődött, de a város mögötti kozmodrom hatalmas épületein nem fogott ki a sűrű szmog. Büszkén magasodtak ki a talajból, mint az ókori Egyiptomban épült piramisok múzeumokban álló replikái.

Mélyet szívott a levegőből. Lehunyta kicsit a szemeit. Maga elé képzelte a munka menetét. Nyugdíjazása óta először fog visszamenni a kozmodrom szerelőépületeibe – nagyon kíváncsi volt, milyen fogadtatásban részesül. Azt is nehezen tudta elképzelni előre, hogy pontosak-e a fejében elvégzett számítások, mindenesetre nem hagyhatta elveszni az új benyomásokat.

Megfordult. Csak ekkor nézett föl. A bejárati ajtóval szemben állt. Hallotta a dallamot, amit felesége dúdolgatott. Úgy hatott rá, mint egy bakelitlemez karcán megakadt tű kattogása. Egy-egy-egy másodpercig ezerszer ugyanaz a dallamfoszlány.

Belépett. A szél ezerszer hajtotta be az ajtót. Megállt a konyha ívében. A nőt figyelte. Akár bájos is lehetett volna, de valami hiányzott belőle. A mozdulataiból, a szemeiből… az ereiben folydogáló véréből. Végül persze rádöbbent: az hiányzik belőle, ami őbelőle is egykoron. Az asszony ezerszer súrolta át a tányérokat; addig tisztogatta mindegyiket, ameddig makulátlanul fehérek nem lettek. John Doe kapitánynak sírni támadt kedve.

– Gyönyörű időnk van… – mondta a nő ezerszer, hangjában ezernyi bánattal. Remélte, férje ezúttal válaszolni fog. Imája meghallgatásra talált.

– Dolgozni kell mennem…

Az asszony fölnézett. Addig is, hogy ne vesztegesse fölöslegesen az időt, törölgetni kezdte a tányérokat. – Dolgozni…? Hova…? Minek…? Ki miatt…?

– A jövőnket kell felépítenem… – mondta John Doe kapitány, és már indult volna, amikor a nő száraz ajkai aprót pattanva szétváltak egymástól. Biztosan mondani akar valamit (gondolta John Doe kapitány). Bármi legyen is az, legalább beszél.

– Óh, hát nem elrontottam… – csattant fel a nő a maga színtelen módján. John Doe kapitány csak ekkor vette észre, hogy felesége egész idő alatt megfeszült izmokkal egy hófehér tányért törölgetett. Akadt rajta egy folt, amely sehogy sem akart lejönni. – Most kezdhetem elölről az egészet…

– Jó lenne… – suttogta maga elé John Doe kapitány, s köszönésként csak egy könnycseppet hullajtott ki szeme sarkából. De legalább agya megtelt ötletekkel. Ezernyi unalmas mozdulat, ezernyi egyforma napszak után végre súlyosnak érezte a lépteit.

Gyalog ment a kozmodromba. Másfél órát vett igénybe. Alaposan megizzadt, szomjazott és kimerült. Mégis, annyira jól esett felhagyni az örökké ismétlődő szokásokkal! Ezzel a másfél órával vette kezdetét az igazi élete – életük.

S az asszony eközben még mindig a tányérokat mosogatta…

 

6.

 

Mintha a világon senki sem értené meg – gondolta John Doe kapitány. Kilépett a függőleges szerelőépület ajtaján, messze gyalogolt tőle, és leült az egyik üres ládára a rádiólokátortól pár méterre. Sorban zúgtak fel a hajtóművek, egyetlen pillanatnyi nyugalmat sem találhatott itt az ember. De legalább szélcsend volt. A szmog leülepedett, mint a könnyű por, a többi üres láda pedig úgy rázkódott a különféle hatóanyagú hajtóművek robbanásaira, mintha a kozmodromot állandó földrengés rázná. Elszokott már ezektől a dörrenő, hatalmas detonációktól, de nem tett a füleibe füldugót. Hosszú évekig újra ez az állomás lesz a második otthona – ahogy mindig is az volt –, ezért vissza kellett szoknia a 120 dB fölötti hangokhoz.

Mintha a világon senki sem értené meg. Visszaemlékezett neje értetlen pillantására, amikor kiejtette száján a „dolgozni” szót, és tisztán csengett fejében a kozmodrom főparancsnokának kacaja, amikor elmondta neki, mire készül.

– Építeni akarok egy űrrepülőgépet… – jelentette ki John Doe kapitány.

A főparancsnok viccnek gondolta, nevetett egyet, mivel azonban a kapitány arca nem derült fel, komolyra fordította a szót.

– Építeni…? – kérdezte, és átpillantott a válla fölött, ahol tizenkét űrrepülőgép sorakozott egymásnak srégen, arra várva, hogy kibéreljék őket egy ionszférán túli utazásra.

– Igen… – nyomatékosította John Doe kapitány.

– De hiszen a robotika világában nincs szükség arra, hogy az ember építsen… Előkészíti a tervrajzokat, betáplálja őket a számítógépbe, majd hátradől és várja az eredményt. Építeni…? Ez nem szokás… Mi mindent azonnal készhez kapunk…

– Nekem… – kezdte John Doe kapitány, de nem tudta befejezni a mondatot. Tisztán érezte, hogy bolondnak, egyenesen őrültnek nézik. A kínos csendet, melyben észérvek semmiképpen sem hangozhattak el, a főparancsnok törte meg.

– Nos, John, ne mondja senki, hogy nem vagyok készséges… Tudja, a veteránokat mindig is nagyra becsültem. Nézze, ha magának ez a passziója…

– Köszönöm… – mondta John Doe kapitány. Mindketten másfelé fordultak, másfelé léptek, az ellenkező irányokba indultak. John Doe kapitány némi várakozás után kilépett a szabadba. Elgyalogolt a kihelyezett irányító központ mellett, helyet keresett a rádiólokátor köré gyűjtött ládák egyikén, majd leült.

Ennek idestova egy órája. A visszaemlékezésből egy lánctalpas szállítójármű zúgása verte fel. A betonúton robogott végig 3500 tonnás terhével – amit aligha az itteni űrrepülőgépekhez szántak. Morajlását még percekkel később is hallani lehetett a hajtóművek dörrenésében. John Doe kapitány arra gondolt: a Földön valóban semmi sem fejlődik. Ezerszer használt, ezerszer ismert szerkezeteket gyártanak az ezerféle programmal ellátott ezeréves gépezetek. Egyedül a szórakoztatóipar dübörög, mely elégeti a közvetlen emberi szavakat. Bezzeg az űrben, a távoli bolygókon…

Fölegyenesedett. Igaz ugyan, még sosem épített űrrepülőgépet – semmit sem épített, hiszen, mint mindenki mást, őt is kiszolgálta a robotika –, de ismerte a szerelés fázisait, az egyetemen pedig tanult hegeszteni, forrasztani. Az építéshez minden berendezés adott volt a kozmodrom szerelőépületében. Nem csupán a nejének, saját magának is be akarta bizonyítani, hogy képes véghezvinni az elhatározásait, ami olyan boldoggá tette, mint egykoron a házassága. Kihívást akart, izgalmat akart, de a legfontosabb: egyszer az életben látni, milyen, amikor feleségének felragyog a tekintete.

S már szaladt is vissza a szerelőépülethez. Agyát ellepték a műszaki tervrajzok, kezeiben a szerszámok tapintását érezte. Ez nem az ezredik alkalom volt. Építeni először fog.

 

 

7.

 

John Doe kapitány negyvenöt évesen ment nyugdíjba. Az űrrepülőgépet rá egy évvel kezdte el építeni, és ötvenkilenc éves korában fejezte be. Ezen idő alatt rettenetesen megöregedett, de úgy gondolta, habár a munka elhasználta a testet, a szellemét megfiatalította.

Tizenhárom évig minden nap reggel nyolcra ment a kozmodromba, és sötétedés után fejezte be a munkát. Átdolgozta a nyarat, az őszt, a telet, a tavaszt, s megint a nyarat… Sokszor a téli hónapokban is megizzadt, mert a fizikai munka jócskán ellátta a szervezetét égetnivalóval. Az overallját ilyenkor félig lehajtotta, félmeztelenül dolgozott. Arca piszkos volt, teste olajfoltos. Kerekeken guruló szerelő kocsin közlekedett. Egymaga kezelte a száz méter magasra felnyúló darukat, húzta meg a legapróbb csavarokat, hegesztette össze a titánötvözetű csővezetékeket. Elkészítette a csapokat, centrifugálszivattyúkat, szelepeket, befecskendezési fúvókákat. Olyan sok kenőanyagot használt el egy-egy nap, amennyit azelőtt sohasem.

Az egyik forró nyárra jutott a folyékony hajtóanyagú rakétahajtómű végleges kidolgozása. Azokon a napokon alig járt haza. A kozmodromban aludt, reggelizett, vacsorázott – az ebéd többnyire elmaradt. Fáradságos munkával szerelte össze a szivattyús táprendszer gázturbináit, gázgenerátorait, végül a rakétahajtómű legfontosabb részét, a tüzelőtérből és fúvócsőből álló hajóházat. Kidolgozta a 4000 Kelvinnek ellenálló hűtést is, amely egyfelől a hajóház falának megkettőzéséből és a közbenső részen áramló hajtóanyag-komponens áramlásából, másfelől a keramikus védőburkolatból állt.

A rakétahajtóművek elkészítése a szerelési idő majdnem háromnegyedét tette ki. Az utolsó három évben megfeszített tempóban dolgozott. Kivitelezhetetlen volt, hogy maga alakítsa ki az űrrepülőgép alapvető szerkezeti anyagát, így az alumíniumból és ugyancsak titánötvözetből készített alkatrészeket, valamint a szilárd hajtóanyag-töltetű, orbiterbe építhető startrakétákat összeszerelve hozatta a kozmodromba. Az első napokban, mint valami mechanikus pillangó jéggé fagyott kövületei, magányosan hevertek a delta-szárnyak, a hegyes orrkúp, a függőleges vezérsík, a vázszerkezet elemei, a rakéták, a hengerpalást ajtók, illetve a három szubszonikus fúvócső. Csak ezek után szállították le rendkívül óvatosan a folyékony oxigént, salétromsavat, nitrogén-tetroxidot, szénhidrogént, metilalkoholt és a hidrazin vegyületeket.

John Doe kapitány hallott egyet s mást. A Földi kozmonauták nem számíthattak csillagközi utazásra, de bizonyos információkat nem hallgathattak el előlük. Általuk tudta meg, hogy az Exodus 1A-2A-3A a legmodernebb technikákkal ellátott űrhajók. Azt is sikerült kipuhatolnia, hogy az utolsó Földről indított hordozórakétát 2450. július 4-én fogják fellőni a Jóreménység Fokáról.

Micsoda dátum – gondolta John Doe kapitány, viszont egy pillanatig sem késlekedhetett. A hatómű-rendszer kifogástalanul működött, de a vázat az eljövendő három év alatt össze kellett szerelnie! Életének talán legizgalmasabb időszaka volt ez, mert igazi határidő kötötte. Minden nap ütemtervet készített, és nem csúszhatott. Ha nem fejezi be időben az űrrepülőgépet, akkor mindenről lemaradnak. A félórás étkezési szüneteket lerövidítette; éjszakánként öt órát aludt. Izmai egyre jobban sajogtak, szemei égtek a sok hegesztéstől. Néhanapján kiment a szabadba, szívott egy kis levegőt, lemosta olajos testét és kezeit, majd visszament az űrrepülőhöz.

Ha nem látta volna, hogy az alkatrészekből egy ismerős forma jön létre, már nem dolgozna. Ezt bizonyosra vette. Így is számtalanszor fel akarta adni. Időnként csak az segített neki, hogy lelki szemei elé képzelt egy csillogó szempárt, életvidám arcot – a játszó képzeletében létező asszonyt. Erre gondolva John Doe kapitány tekintete is fénylett, ámbár üstöke már megőszült, bőre megereszkedett.

De megérte! Minden megérte! Mert két év és tizenegy hónap után, amikor az utolsó csavart is meghúzta, hátrálni kezdett. Kötszerek tarkították az alkatrészek szétkaszabolta karját, izmos mellét. Egyre csak távolodott. A hangárajtón beszökött a délutáni napsugár, mint egy haldokló szentjánosbogárka, és ebben a szürke fényességben megcsillantak az űrrepülő szárnyai, hátul a főhajtóművek fúvókái, az aerodinamikus test – ezer fénypont csillogott a 46,5 méter hosszú szerkezeten.

Gyönyörű volt. Elragadó! Saját kezűleg építette össze, tizenhárom év alatt. Ezt nevezik egy élet munkájának. 46,5 méter. John Doe kapitány arcához emelte kezeit, eltemette könnyeit, s bár lábai majdnem összerogytak, hajából csöpögött az olaj, testéről a gépzsír, rohanni kezdett. Rohant, végig a kozmodrom betonútján, végig a kerítés mentén. Rohant, rohant kifulladásig, és amikor feleszmélt, már csak azt látta, hogy felesége értetlenül áll vele szemközt, egy fehér tányért szorongatva.

 

8.

 

Ismeretlen férfi lépett be az ajtón. Ismeretlen arca volt, ismeretlen kezei, ismeretlen ölelése, ismeretlen hangja. Olajosan, kemény munkától megfáradtan egy ősembernek tetszett. A férje volt ez az ismeretlen.

Valami azonban ennél is jobban nyugtalanította a nőt. A férfi, aki tizenhárom évvel ezelőtt elment, egyáltalán nem hasonlított arra, aki visszaérkezett hozzá. A legrosszabb az volt, hogy folyton beszélgetni akart. A nő halálra rémült ettől az új személyiségtől. Időnként csak nézte: éjszaka, vagy amikor a verandán üldögélt. Sokat gondolkodott. Megöregedett, elméje viszont nem követte sejtjeinek hanyatlását. Nem is értette ennek tudatában, hogy napokkal később – a legnevezetesebb napon – miért indult el férjével a kozmodromba. Talán, hogy véget vessen az állandó unszolásának.

Az ötven méter magas hangárajtó előtt álltak. John Doe kapitány egyik ujjával megérintette a felesége tenyerét. Amaz összerezzent. Olyan érzésük támadt, mintha Küklopsz barlangjába merészkednének be. A férfi elragadtatva nézte a mesterművét. Hallotta a mögöttük gyalogoló kozmonauták hangját – azokat a suttogásokat, amelyek végigkísérték a munkáját. Csak hosszú másodpercek múlva vette a bátorságot, és nézett a feleségére.

– De… miért vettél egy selejtet…? – szólt az asszony. John Doe kapitány rádöbbent: el sem mondta a nejének, hogy űrrepülőgépet épített, jóllehet az asszony sem kérdezősködött a sebeit látva.

Felesége egy tapodtat sem mozdult. Alakját körvonalazták az álmosan reszkető napsugarak, akár egy mozdulatlan harmatcseppet. John Doe kapitány csak az akaratlan kritikát hallva vette a bátorságot, hogy elfogulatlanul szemügyre vegye a művét. Mögötte jelenleg hat ugyanolyan szerkezet állt – vagyis majdnem ugyanolyanok. Mert az általa épített űrrepülő orrkúpja bizony ferde volt, függőleges vezérsíkja 90° helyett körülbelül 92°-ban meredt fölfelé, a hegesztések félholdalakjai elcsúsztak, a kalapácsnyomokat nem sikerült eltüntetnie. Az űrrepülő a hangár közepén állt; bármikor kigurulhatott vele a betonútra.

– Ezt nem vettem… – mondta bizonytalanul John Doe kapitány, pedig büszkesége a hibákat látva sem szűnt meg. – Ezt… saját magam készítettem…

– Hát ezen… dolgoztál… – biccentett a nő. Végigrázta a kiejtett szó, mint valami trágárság.

– Ezen… Most pedig mutatni akarok valamit…

– De, John… Olyan gyönyörű időnk van, és nekem annyit kell mosogatnom. Amellett meg nem hinném, hogy beindul ez…

– Beindul… – biztosította a feleségét. A nyár tikkasztó levegőjét, a szakadatlan gépzúgást, az odakint kavargó szürkés port, mint sorozatos atomrobbanások, felkavarta néhány felszálló űrrepülőgép. A nő reflexszerűen fölpillantott, de csak a hangár födémjét látta. Visszanézett a különös szerkezetre. Bizalmatlanságot érzett.

– De, John… hová akarunk menni? Ugye nem egy földkörüli útra, mert…

– Nem, nem földkörüli útra…

– Ugye nem a Holdra? Tudod, hogy nem bírom az 1/6-os grav…

– Nem, nem a Holdra…

– Ugye nem a Marsra? Ismered azokat a bennszülötteket, és a Nix Olympica sze…

– Nem, nem a Marsra… – mondta ezerszer John Doe kapitány, és azt kívánta, bárcsak sose adatott volna meg nekik a jólét, amely azonnal megszerezhető emlékeket biztosított számukra az élet felfedezésének izgalma helyett.

– Mosogatnom kell… és este ismétlik a „Szent Nemzeti Ünnepünk” műsort.

– Annyiszor láttad már… Tudod, mi lesz benne, tudod, hogy a Kopernikusz-3 rezidenciáján a Föld elnöke elismétli ugyanazt a…

– Hogy beszélhetsz így…? Halkabban, még a végén meghallja valaki, és…

Egyikőjük sem fejezte be a mondatot. John Doe kapitánynak ezernyi kérdése lett volna még, ezer mindenre akart választ kapni, de látszott a feleségén, teljesen kimerítette ez a beszélgetés. Olyannak érezte, mint egy kisgyermeket, aki most tanul járni, és az első bizonytalanul megtett léptek után visszahuppan a szőnyegre. Ebben a korban a kicsik ügyetlenkednek, gügyögnek – óh, milyen fájdalmas volt ez a képtársítás!

John Doe kapitány megfogta a felesége kezét. Érdes tenyere felkarcolna a nő hamvas bőrét. Taszított rajta egy kicsit, mire az asszony kimozdult „tehetetlen” helyzetéből.

– Estére visszaérünk… – mondta, vagy inkább hazudta John Doe kapitány. Rettentően fájt neki, hogy neje tekintetében egy elhamvadó szikrát sem fedezett fel azokban a pillanatokban, amikor elmondta, hogy ő építette az űrrepülőgépet. Mint a kozmonauták többsége: felesége is bolondnak nézte, s most átfutott rajta egy kellemetlen érzés, miszerint valóban megőrült. Csak áltatja magát azzal, hogy az építéssel, a szellem felszabadításával jobbá tehet bármit is.

– Ha estére visszaérünk…

Ez a félmondat azonban elzavarta a kétségeit, rossz kedvét. Felesége megadta magát, és egy parányi érdeklődést tanúsított a tehetsége iránt – mint férfi iránt, mint férj iránt.

– Vissza…

Elindultak a hangár belseje felé. A nő kihúzta a férfi szorításából a kezét, és úgy közelítette meg az űrrepülőgépet, mint egy láncra kötött, veszett kutyát. Mélyet szívott a vasporos, sűrű levegőből, és amikor az űrrepülőgép mellé értek, fölpillantott rá. Nem tetszett neki az egész – tisztán látszott, hogy férje sok mindent kispórolt. Abban sem lehetett biztos, hogy ejtőernyők vannak-e benne a landoláshoz vagy egy esetleges katapultáláshoz; arra ugyanis a legkevésbé sem számíthatott, hogy hideg gázas mikro rakétákkal ellátott manőverező- és fékezőrendszert szerelt az ülésekbe.

Az űrrepülőgép 706 tonnát nyomott, 23 méter volt a fesztávolsága, 8,67 méter a magassága. Formája kissé hasonlított egy szárnyát kitáró madárra – és ki tudja, talán a rég kihalt madarak hangja is robbanó, kíméletlenül süvítő lehetett. Az asszony nézegette, amint a hegyes orrkúp belehasít a levegőbe, a fényesség megtörik a szárnyakon és a törzs alsó részeit borító hővédő lapocskákon. Valahol a távolban, a pillanatnyi csöndben újabb hajtómű indult be, és rövidesen a hangár fölött elsuhant egy 6,27 MN tolóerővel repülő „madár”. A nő ismét fölpillantott. A hangár födémjét látta. Utána a férjéhez fordult.

– Mi a neve az általad épített… épített…

– Mechanikus pillangó… – vágta rá John Doe kapitány, pedig nem is töprengett eddig ezen. A név automatikusan jött azon benyomás alapján, ahogyan az első napokban látta a szanaszét heverő alkatrészeket.

– És… akkor hová is megyünk… mit akarsz megmutatni…?

– Hogy nincsen… – itt abbahagyta a mondatot. Az évtizedek folyamán ennyi beszélgetés is eseményszámba ment, és ez bizakodóvá tette John Doe kapitányt. Talán láthat még csillogást a nő szemeiben.

S egyszer csak a nő fellépett a pilótafülkéhez vezető lépcsőn. Valami csoda lehetett ez, de a következő lépést is megtette, bármennyire is bizonytalan volt. John Doe kapitány azt kívánta, bárcsak látná a tekintetét – habár semmire sem számíthatott.

Na, majd meglátja a felesége! Meglátja, hogy mennyi mindent rejteget még az élet, mennyi mindent titkolnak el, mennyi érdekes dolog van a jelenlegi világban, mennyi mindent fel kell még fedezni, meg kell építeni… De a legfontosabb: szét kell szedni, újra kell gondolni, meg kell javítani…

 

9.

 

Az űrrepülő kisiklott a betonútra. Egy szabad madár, torkában dübörgő hanggal. Két utasát az ülésekbe szorították az övek és fémcsatok. John Doe kapitány engedélyezett magának némi mozgásteret, felesége azonban csakis a fejét tudta mozgatni. Nem zavarta, hozzászokott már a klausztrofóbiához.

Vízszintes startolás esetén nincs szükség visszaszámlálásra. John Doe kapitány egyszerűen csak engedélyt kért az irányító központtól a felszállásra, azok pedig ellenőrizték a légteret. Tíz perc múlva a Mechanikus pillangó három szubszonikus fúvócsövéből lángcsóvák törtek elő, égéstermék borította be a leszállópálya területét. Az orbiter gyorsulni kezdett, a pilótafülkében enyhe rezonancia érződött, ami pánikot okozott a nőben. Eleinte azt hitte, nem tud felszállni a gép, de végül, mint egy törött szárnyú őshüllő, a levegőbe emelkedett. Néhány pillanat múlva a kozmodrom területe már csak egy apró pontnak tetszett, amely hamarosan elveszett a sűrűn gomolygó felhők alatt.

Mikor a rezonancia megszűnt, John Doe kapitány korrigált a pályamódosító fúvócsöveken. Déli szélesség 34° 22′ és keleti hosszúság 16° 8′ felé vette az irányt.

Gyönyörű volt, hogy 25 000 méteres magasság felett kitisztult az égbolt. Mintha egy másik világba csöppentek volna. John Doe kapitánynak eszébe jutott az első Vénusz-szonda. Alattuk szürkés-fekete rétegződések váltogatták egymást hártyás és masszív foltokban, felettük a kék égbolt ragyogott aranysárga Napkoronggal.

– Gyönyörű időnk van… – mondta most John Doe kapitány. Rettegett a feleségére nézni, és félelme beigazolódott.

– Mindig ilyen a felhők felett… – válaszolta az asszony.

Sejtette, hogy a nőt nem fogja meghatni ez a természetes látvány. Kék érbolt, sárga napfény a keleti horizont vonalában; ilyen a tiszta égbolt. Muszáj lesz hát elhagyniuk a Föld légkörét a csodák megtapasztalása, a „kiégés korszakának” lerombolása érdekében.

Tizenöt perc alatt elérték az Egyenlítőt átszelő 20°-ot. Ez a kietlen terület hajdan a Kongói Demokratikus Köztársaság volt. Manapság csöndes sivatag. John Doe kapitány elfordította a pályamódosító fúvócsöveket, és a megfelelő irányba repültek tovább. Egy szót sem váltottak egymással, pedig a felhőtakaró helyenként elvékonyodott az ősi Afrika felett, ezért láthatták a sárga homokra ülepedett vegyi hulladékokat, egy ízben pedig a szavanna peremét. Persze ez is ugyanolyan természetes jelenség, mint az égbolt – noha idővel bizonyára ezek a pehelyfelhők is megvastagszanak majd.

A Jóreménység Foka felett haloványan eloszló gázokra lett figyelmes John Doe kapitány. A nő is észrevette a képződményt, apró hullócsillagként látta is a műszerek szerint már 250 km-es magasságba emelkedett hordozórakétát, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Nézte csak, mint a mosogatóvízből maradt hab leöblítését.

– Látod azt… látod…?

– Mindig ilyen egy felemelkedő rakéta…

John Doe kapitánynak arra sem maradt ereje, hogy fejét a beszélőpartnere felé fordítsa. Hisz maga előtt látta az arcot, a tekintetet – a hanghordozásból kitalált minden érzelmet. Valóban ki kell lépniük a légüres térbe. Már csak az segíthet a nőn; az ott elébe táruló látványtól szabadulhat meg az elképzeléseitől. …Szét kell szedni, újra kell gondolni, meg kell javítani… Figyelte egy másodpercig a mesterséges csillagocskát, majd függőleges helyzetbe irányította az űrrepülőgépet. Szorosabbra húzta a saját öveit, végül bekapcsolta a két startrakétát, melyek 28,5 MN tolóerővel az ionszférán túlra kezdték taszítani a Mechanikus pillangót.

Nem érhették utol a hiperszonikus hajtóművű hordozórakétát, amelynek nyolcadik fokozata az imént vált le – elérte az égésvégi sebességet –, de irányzéknak tökéletesen alkalmazhatták. Villámgyorsan emelkedtek. 350 km-es magasságban, amikor a Mechanikus pillangó kilépett a légköri ellenállásból, röppályája pedig vízszintessé változott, a gyorsító rakéták leálltak. Elérte ugyanis azt a magasságot, amelyen a tárgyak akár éveken keresztül is stabilan keringhetnek az űrben.

John Doe kapitány tizenhat éve nem látta az űr sötétjét, ahol gigantikus, rideg kristályként tündökölt a Hold bármiféle légköri torzítás nélkül, s ahol az erőteljes napfény körülragyogja a Föld északi sarkát. A csillagok élesen világítottak, gyönyörű halmazokba rendeződtek, távoli ködfoltocskák fagyos képei derengtek. A tejút tündöklő sávja a galaxis szimmetriasíkjában a láthatáron túlra haladt, benne megannyi csillagközi molekulafelhő sejlett sötét foltokban. Ha körbeforgatta a fejét, a zodiákus alakzatait vehette szemügyre sokkal élesebben, ahogyan azt a földi csillagászok látták egykor. John Doe kapitány a végtelen űr keltette ámulat, az ezerszer, de oly régen látott kozmoszban felfedezett új érzelmek hatására lecsökkentette a szokásos 7,8 km/másodperces sebességet.

– Nézd csak… az ott a Mars… ott van a Nagy Kutya csillagkép és az α Canis Maioris… az a csoda pedig a „jövő szülőanyja”, az Orion-köd…

– Tudom… tudom… tudom…

– Már olyan régen láttad őket…

– Már láttam őket…

John Doe kapitány gyorsított. Bár a hordozórakétát nem téveszthették szem elől, túlságosan lemaradni sem akart. A szemhatáron belül láthatóvá vált a geostacionárius pálya, azon a majd’ kétezer műhold, mint egy Föld körüli jelzőfénygyűrű, mögöttük 300 km-el pedig a töméntelen űrszemét. Nem lehetett megkülönböztetni egymástól a műholdakat, mivel a nációk egyetemes eltörlésével a Föld egyetlen országgá és nyelvcsaláddá alakult. Elvetették ezért a „Raduga”, a „Sirio”, a „Satcom”… meg a többi elnevezést, és felvették helyettük a numerikus beosztást. A Mechanikus pillangó jelenleg a 1127 azonosítószámú műhold felett repült el olyan távolságra, hogy ne zavarja a jeladását. Miután átjutottak az űrtörmelékeken, kiértek a Föld Hold közötti térbe, melynek központjában, mintegy 200 000 km-re a Földtől lebegtek a hatalmas űrbázisok az Exodus 1A-2A-3A űrhajókkal együtt.

John Doe kapitány távolról látta őket, de a szemeit nem lehetett becsapni. Az űrhajók olyan technológiával épültek, melyet a Földön elképzelni sem lehetett. Zeppelin formájúak voltak, a legdurvább becslése szerint is 2000 méter hosszúak, és körülbelül 900 000 tonnát nyomhattak külön-külön. John Doe kapitány, mialatt ámulva nézte a Hold felületéről visszaverődő acélos csillogásban reszkető alakzatokat, arra gondolt, hogy az Exodus űrhajók az emberiség eddigi legmonumentálisabb építményei – illőek egy csillagközi utazáshoz. Három különálló űrváros, melyek hosszú évekig fogják szelni az űrt, hogy végül megérkezzenek a rendeltetési helyükre. Összeszorult a gyomra, miközben visszaidézte a tizenhárom évvel ezelőtt véletlenül befogott üzenetet: „Arra kérek mindenkit, hogy a kiképzőiskolákból a fiatal tehetségeket szállítsák a Kopernikusz-3-ba…”

Ha most fiatal lenne… ha nemcsak fiatalokat toboroztak volna…

Egy könnycsepp csordult ki a szeméből. Felesége észrevette, és a szokásos hangnemén, egy halk sóhajtás után megkérdezte:

– Mi bajod…?

John Doe kapitány értetlenül nézett a nőre. Azok a könnyek folytak végig arcán, amelyeket egészen idáig magába fojtott.

– Hogyhogy…? Nem látod…?

– Űrváros… mint azokon a képeken, amelyeket…

– Megvalósították az elképzelhetetlennek vélt elképzeléseket… az emberiség megvalósította az álmokat…

– Űr… bolygók… csillagok… űrhajók… Nekem a Földön van dolgom… Mo…

– …sogatnod kell.

A nő tekintete változatlan maradt. Nem rezzent, nem vibrált. Csak az űrből érkező jéghideg fények keltettek némi optikai csalódást, de a ragyogás, amit John Doe kapitány világ életében látni akarta, nem mutatkozott. Sohasem fog mutatkozni.

– Nem érted…? Az álmok… mindenki hazudik, aki a „kiégés korszakáról” beszél… Nézd meg… az ember nagyokat álmodik, és az ember megvalósítja az álmait… Nem számít, hogy a Földön vagy az űrben…

– Nem értem, John, hogy mi közünk ehhez az egészhez…

John Doe kapitány nem magyarázta meg.

Hallgatott. Becsapta saját magát. Ő sem különb a nőnél, csak sokkal többet képzelt magáról. A reménytelen hitnek azonban nincs értelme. Visszanézett az űrvárosokra, amelyek belátható időn belül elindulnak; átszelik a Naprendszert, az Oort-felhőt, kilépnek a csillagközi térbe, és az emberek, akik titángyomrukban élik majd az életüket, utódokat nemzenek, kutatni fogják a távoli világok valós tüneményeit.

John Doe kapitány visszavezette az űrrepülőt a Földre. Hosszabb ideig tartott, mert a légkör felé közeledve minduntalan elképzelte, hogy az enyhe dőlésszöget megváltoztatva függőleges helyzetben folytatja a landolást. Képes lenne elégetni magát? Minden további nélkül, mégsem módosított a visszatérés menetén. Nem bírta kioltani a felesége életét, pedig tizenhárom évig egyfolytában hiábavaló ábrándokat kergetett: a nő tekintetében egyszer sem csillant meg az a bizonyos fényesség.

Ezerszer látott arckifejezéssel értek földet…

Ezerszer átélt csalódás vezette lábukat… haza…

 

10.

 

A hőmérő higanyszála 47 Celsiusra emelkedett. Az árnyékos verandán langyos szellőcskék fújtak. John Doe kapitány mozdulatlanul ült… mígnem egyszer csak felemelkedett a székből, elpillantott a messzi távolba. A poros kozmodrom irányába, melynek betonútjait már rég nem szaggatták lánctalpas szállítójárművek, parancsnoki pontja üresen terpeszkedett szét, irányító központjának rádióiban pedig csupán a néma magány beszélgetett a törött ablakokon besüvítő szélrohamokkal. Az egész létesítményt leselejtezték. Egy részét az űrbe szállították, a Földön használhatatlan eszközöket pedig eladták, elégették. A Mechanikus pillangó maradványai talán még most is a szelek útját járja, valahol.

John Doe kapitány napellenzőt formált a tenyerével. Kormos és fekete gomolyfelhők úsztak a közelben, a messzeségben a réteges fellegek között átsütött a mindig változatlan napsugár. Egy kis idő elteltével visszahuppant az ismerős, de már megszokott székbe. Hallgatta nejének dúdolását. Az ezerszer ismételt dalra ő is rázendített; együtt énekelt a nővel, színtelen hangjuk egybeolvadt.

A szék nyikorgott.

Hatvannégy éves is elmúlt, de akárhányszor kijött a verandára, eszébe jutottak a zeppelinhez hasonló űrhajók. Igyekezett kitalálni, merre járhatnak most. A Neptunuszon is túl; persze nem kizárt, hogy már beléptek az üstökös magok felhőjébe. A kozmonauták bizonyára körbeülnek egy asztalt, kivetítenek egy hatalmas térképet és megfestik az útvonalat a csillagképek között; talán célpontként kijelölve a Canis Major törpe galaxist, piros pontokkal ábrázolva az útjukba kerülő bolygókat. Azzal próbálta magát vigasztalni, hogy az úton ezernyi veszély fenyegetheti az űrhajókat, sőt, talán már meg is semmisült mind a három. Szíve mélyén tudta, nem így van. Az Exodus 1A-2A-3A normálisan halad a rendeltetésszerű útján, a rajtuk utazó kutatók pedig az övénél sokkal végtelenebb hitet táplálnak.

Persze, hiszen azok a fiatalok már nem a Földi nemzedék tagjai – nem a Földön születtek és nevelkedtek, így gondolataik és reményeik is sokkal távolabbra mutatnak. Ők az új generáció, akiknek nem otthonuk ez a földekkel, tengerekkel, óceánokkal fedett vasmag. Ők az űrlakók, akik bátorsággal felvértezve merészkednek a Tejútrendszer mélyébe, és akik minden megtett fényperccel új tudást, új tapasztalatot szereznek…

John Doe kapitány hallotta, hogy lefolyik a mosogatóvíz. Lassan folyt. Lehunyta a szemeit. Ezerszer elképzelt utazások, ezerszer megsiratott kudarcok során saját magában találta meg az igazi világűrt. Ebben a sötétségben elevenné vált a lehetetlen is – itt szedett szét, gondolt újra, javított meg mindent… –, míg nyughatatlanul egy gránitűrhajóval száguldott innen messzire. Tudta, sohasem fog visszatérni. Sohasem.

Nem hiába gravírozták aranyozott betűkkel ezt a feliratot az űrhajó homlokzatára, miközben a mély űrjének egy ismeretlen pontja felé száguldott:

„Nyugodjék békében az ember, aki csak egyetlen pillanatra is, de szabad akart lenni…”