Palotai Nándor

A díler

Minden akkor kezdődött, amikor az első csepp vér kihullott az orromból, egyenesen a zakómra. Azonnal sejtettem, hogy ez attól van, de egyszerűen nem hittem el. Miért pont velem történik ez az egész, amikor annyi felelőtlen idióta van a világon? Mint az a srác a vécében, aki alig hogy telehányta a csészét, máris húzta ki az újabb csíkot az ülőkére. Neki miért nincs semmi baja, amikor lazán odanyomja az arcát, ahová mások a seggüket szokták? Nem egy olyan csúnya buliban jártam már, ahol a tagok nem elégedtek meg azzal, hogy a két végén égethetik azt az oly sokat emlegetett gyertyát. Nem. Ők inkább egyenesen a  láng közepébe tartották azt, s vörös szemeik lila árka mögül, mohó kíváncsisággal figyelték, ahogy egyre sebesebben olvad, és vesz fel újabbnál újabb, izgalmasan torz formát az élet. Valamiért azonban az igazi önpusztítók egyszerűen elpusztíthatatlanok, ellentétben velem, aki a dolgoknak leginkább csak a szájával átellenes végét szokta meggyújtani, ám valamiféle érthetetlen oknál fogva, most mégis én szívom meg.

Nem mintha annyi időm lett volna merengeni. Az az államról csöpögő meleg, ragacsos nedvesség, egy pillanat alatt változtatta át a táncpartnerem, filigrán, csinos nőből, halálfélelemtől remegő, fekete plüssbe csavart csontvázzá. Akármerre fordítottam a fejem, a látványom mindenhol egy újabb adag rettegésnek adott életet. Úgy voltam vele, hogyha eljutok a mosdóba, talán le tudom vakarni az arcomról a mélyvörös bizonyítékot, de ahogy a tánctér szélét pásztázva a helyiség után kutattam, tekintetemet sikerült egyenesen egy izomfejű proteincsárda szeme közé fúrni. Nem mintha túlzottan félnék a nagydarab emberektől, de ennek a hússzekrénynek egy zsírtól fénylő, kunkori zsinór vezetett ki a füléből, és amint meglátott, rögtön odakapott a jobb kezével, miközben az ingére akasztott kis mikrofonba valami hihetetlen vehemenciával fröcsögte bele a tüneteim. A hatás persze nem maradt el, szinte másodpercenként bukkantak elő a kopasz fejek a tömegből, és csaknem mindegyik arc tartalmazta azt a megvetést, amit az ilyen fasírtok szoktak táplálni az egy mázsán aluliakkal szemben. Az hogy böszmék, még a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy sokan vannak, én pedig köszönöm, de nem kérek eljárást. A végén még megállapítanák, hogy szekunder vagyok… Szerencsém volt, mert hiába állták el páran a bejáratot és jöttek többen utánam, sikerült egy formás és egy hatalmas női fenék közt átbújva, a teraszt őrző szekus mögött kislisszannom a szabadba. Miután átdobtam magam a korláton, és egy szép seggest ugrottam az alatta terpeszkedő bokorba, már csak egy nyugodt zugot kellett találnom, hogy telefonálhassak. Abban a hatalmas kertben ez nem volt nehéz. Tíz perc rejtőzködés és néhány, az elemlámpák sugara elől való apróbb vetődés után, már Steve kocsijában ültem. „Szóval egy jó díler kéne mi?” – vert hátba kedélyesen. Hát persze hogy az kéne, mi más. Steve eléggé otthonosan mozgott ebben a közegben, és alig egy perccel azután, hogy végigmérte a véres, csapzott fejemet, már a zsebemben volt a kontakt. Valamilyen rejtélyes oknál fogva ő nem tudott elvinni a taghoz, én meg jobbnak láttam nem firtatni a dolgot. Végül Steve egy buszmegállóba rakott ki, a mosakodást pótlandó, egy huligán-kendővel az arcom előtt, és biztos ami biztos, két tamponnal az orromban. A buszmegállóban, hála az égnek nem volt senki, de a sofőr meglehetősen gyanakodva mért végig, miközben a jegyet vettem. Azon a rohadt buszon zötykölődve, két megállót kellett kibírnom anélkül, hogy bármi nagyobb vércsepp kikerülne a kendő alól. Most is egyre jobban érzem, ahogy lüktet végig a vörös életnedv az ereimben, és ez a nyomás a fejemben pedig valahol félúton van egy másnapos vicc és a migrén között. A buszon mindössze egy idősebb házaspár, és egy fiatalabb arc utazott csak. Az öregek nagyon méregettek. A mammer valamit nagyon magyarázott a papinak, és közben az Istennek le nem vette a szemét rólam. A papa egy pár másodpercig feszülten figyelt a mamára, utána viszont csak a fejét csóválja és legyintett. Hát fater, kösz hogy szolidarítottál velem, mert ha egy buszon kapnának el, akkor azon nyomban kampó lenne. A fiatal srácon viszont látszott, hogy az egészet vágja, sőt, vagy két percig kereste velem a szemkontaktust, bár nem értettem mire fel. „Na jó. Nesze te homár! Tetszem?”- gondoltam magamban, miközben a lehető legcsábosabban a szemébe néztem. Az arc azonban egy szempillantás múlva már az összezárt tenyerét kezdte el fixírozni. A tekintete körülbelül olyan volt, mintha egy majálisról szökött menetelős zenekar lenne, mely hangos dobokkal, csörömpölő cintányérokkal és hatalmas fúvósszekcióval együtt, a karmester lelkes pattogásának hatására, a „nézd már meg a tenyeremet vazzeg” című nótát harsogná több száz decibelen. A srác ölébe ejtett ökle szép lassan és diszkréten nyílt szét. Nedves tenyerének dombjain három pirula rejtőzött, egy kis fehér, egy nagyobb tört-fehér színű, és egy oválisabb, kék kapszula. A szememmel jeleztem neki, hogy most köszönöm, de kihagyom a lehetőséget. A srác egy diszkrétebb vállrándítással nyugtázta az egészet, egy finomabb, amolyan „úgy kell neked” mosoly társaságában. Nem sokkal később le kellett szállnom. Mikor felálltam hogy jelezzek, láttam a kis suhanc szeme villanásán, hogy ő már tudja hova igyekszem. „Ja hogy úgy!” – vigyorodott el. Miközben leszálltam, még egy utolsó pillantást vetettem a kedves utastársaimra. A mammer az ellentétes oldalra néző ablakon bámult kifele, kínosan ügyelve arra, hogy a legapróbb információ se jusson el hozzá arról, hogy én egyáltalán létezem. A fater szeméből valamiféle együttérzés, sőt bíztatás sugárzott felém. Általában nem hat meg az emberek véleménye, de ez most valahogy hihetetlenül jól esett. A kölyök elég közömbös maradt, bár ő szerintem látott már nálam durvább állapotban lévőket is cuccért menni. Amikor a busz megérkezett a megállóba, a fékezése olyan volt számomra, mintha épp egy rosszabb fajta hullámvasúton ülnék, ami éppen kisiklani készül. A megállóban hála az égnek volt szék. Muszáj volt leülnöm, bár már legalább öt perce hogy itt szenvedek, és könnyen lehet, hogy még ennyi időt se szabadott volna. A cetli szerint amit Steve adott, a rézsútosan szemben lévő hamuszürke társasház első emeletére kellene felvergődnöm. Nagyon nehéz felállni, érzem ahogy lóg a nyelvem, a belem és a farkam is, szinte majd el csúszom rajtuk, úgy szédülök. Ha lenne itt a közelben egy trafik, biztos vennék most egy kis amfetamint hogy talpon maradjak, vagy esetleg még egy kis füvet mellé, hogy legyen mit pippantani, ha már végre túlvagyok ezen az egészen. Na már csak két lépés és… kapukód. Na gyere ide te rohadás cetli, te! Kettő-öt-kilenc-három. A zár szigorú zizegése olyan most, mintha egy apró körfűrész metélné ketté a tevefossá száradt kisagyamat. A lépcsőfokok, mint önálló hegyláncok követik egymást, a szintetikus megváltásom felé. Félemelet! Apró örömök az életben. Pontosabban: apró örömök az én életemben, melyről hamarosan egy díler fog dönteni. Remek. Na, ez lenne az az ajtó. Nem egyszerű szerkezet, tíz pontos zár, ráadásul ezen látszik, hogy biztos valami űrhajós-acél. Hármat kell kopognom. A fémes zörejre szinte azonnal az arcomra fókuszált a kukucskáló kamerája, most pedig valami mechanikus kotorászás hallatszik, remélem ez azt jelenti, hogy bebocsátást nyertem. Ahogy lassan kinyílt az acélajtó, valami iszonytató tömör vegyszerszag csapott állon, és az ajtóban egy igen testes, amolyan kidobó szerű fazon fogadott, és nemes egyszerűséggel csak annyit dörmögött hogy: „Foglaljon helyet!” – és a vaskos, szafaládékat megszégyenítő mutatóujjával egy fehér műbőrszékre mutatott, majd azon nyomban el is tűnt a szemben lévő ajtón. Soha nem voltam még dílernél, halovány lila gőzöm sincs arról, hogy most mi fog történni, vagy hogy mennyibe fog ez nekem kerülni. Valaki azt mondta, hogy még vetkőzni is kell… bár az egy csaj volt, szóval lehet hogy nekem elég lesz a pénz. Ekkor hirtelen kinyílt a szemben lévő ajtó. Hát nem erre a látványra számítottam! A dílerem egy zömök, kopaszodó úriember, egy koszos, fehér köpenyben, az apró, gombostűnyi szemét pedig egy kis kerek szemüveg nagyítja fel akkorára, hogy az a halandók számára is láthatóvá váljék, a nyakában pedig ott fityeg az a furcsa ipszilon-alakú akármi, amit már csak a régi filmekben látni.

– Jó napot kívánok! – harsogta orrhangján, én pedig a magam megkínzott orgánumában viszonoztam az üdvözlést. Ezt követően jó alaposan végigmért, a véres fejemtől egészen a saras cipőm orráig, majd megkért hogy mondjam el hogyan érzem magam. Nem kellett kétszer kérdeznie.

– Felülről vegyen le mindent kérem! – vágott a közepébe.

„Na ez biztos egy rohadt perverz!” – villant át az agyamon, és sajnos ezt a forma valószínű észrevette, mert valami iszonyatosan szemrehányó módon nézett rám. Mindenesetre követtem a tanácsát. Amikor az utolsó ruhadarab is lekerült, fogta a kis ipszilonját, a fülébe tette a felső két végét, majd a hideg fémormányt a mellkasomhoz nyomta, miközben azt kérte, hogy lihegjek neki. Most valami furcsa gépért nyúl, ami leginkább egy hordozható játékkonzolhoz hasonlít, azzal a különbséggel, hogy egy kisebb méretű pánt lóg ki a hátuljából.

– Ez most lehet szorítani fog egy kicsit. – mondta, majd a felkaromra illesztette azt az akármicsodát, ami azon nyomban nekilátott berregni, és egyre nagyobb erővel igyekezett minden létező életet kipréselni a karomból. Már majdnem szóltam a dílernek, hogy szedje le rólam, ám a szorítás hirtelen elengedett, és a furcsa eszközt is hamar eltávolította a ropi méretűre összelapított felkaromról. Mélyet sóhajtott az ürge, majd szép lassan belekezdett abba a mondókába, ami elől képes voltam egy teraszról seggest ugrani egy tüskebokorba.

– Nagyon sajnálom, de ön nem ment át az idei második lakossági vírusteszten. – mormogta halkan. Nem igazán tudtam mit mondani erre. Vágtam hogy ez lesz a baj, azért is jöttem ide, bár egyvalami nagyon nem hagyott nyugodni.

– Primer lennék, vagy szekunder? – tettem fel azt a kérdést, amit az ilyen helyeken udvariasságból nemigen szokás.

– Szekunder. – suttogta. Tehát nem volt más választásom, csak ez a fehér törpe. Engem nem az elkülönítő kamrába vittek volna, hátha kiheverem magamtól, hanem azon nyomban megkaptam volna az injekciót. Ha volt ott a pultban robodiagnoszta, akkor talán még ott helyben. Esetleg a fekete plüssbaba még foghatta volna a kezemet közben, hogy ne legyek annyira szomorú… hát csesszék meg! A kis fazon közben a mellettem lévő íróasztal fiókjából három különböző zacskót vett elő, mindegyikben vagy fél tucat pirula volt.

– Ez itt a vérnyomáscsökkentő – dobta oda az apró fehér tablettákat – ez itt az értágító, – mondta a nagyobb, sárgás cuccokra – ez pedig a szívgyógyszer. – mutatott rá végül a kékre.

– A szedés rendjét pontosan tartsa be, különben visszatérnek a tünetek. Ha félbehagyja, belehalhat. – mondta, majd a kezembe nyomott egy eléggé vízállónak tűnő kis műanyag kártyát, amin a bogyók pontos adagolása volt feltűntetve.

– Egyenlőre száz egység lesz. Később, ha már többször itt járt, akkor ez természetesen csökkenhet. – közölte. Remek. A gyógyszereimből már kapásból egy zacsi drágább, mint az éjjel-nappalikban, díszdobozos csomagolásban, ajándék szipkával együtt árusított, lehúzós kokain.

– Jobbra van a fürdőszoba, ott meg tud mosakodni ha akar. Majd ha távozik, legyen szíves az ajtó mellett található piros gombot használni. – és már indult volna meg a szembe lévő ajtó felé.

– Azt meg szabad tudnom, hogy meddig kell szednem a gyógyszereket? – kérdeztem bátortalanul.

– Ameddig élni akar. – hangzott a tömör, és vitathatatlan válasz. – Viszontlátásra! – és már be is csukódott az a bizonyos ajtó.

Leforrázva mentem be a fürdőszobába. A kártyácska szerint a legjobb lenne minden pirulából most rögtön bekapni egyet, így hát a számhoz emeltem a kis gömböket, majd rögtön küldtem is utána a klórszagú csapvizet. Eddig valahogy sohasem törődtem a vírustesztekkel. Minek is törődtem volna! Amint letudtam a heti kötelező három munkanapot, mindig jött valami házibuli, kerti parti, vagy valami hülyeség, vagy csak simán elmentünk páran valami jó bringához. Seggről finom a por! Ugyan ki a halál hitte volna, hogy bármi bajunk lehet, amikor meg voltunk róla győződve, hogy a tesztek csak a nagyon öregeket, meg az olyannyira nyomikat viszik el, akik régen még ennyit sem éltek volna, mert satnya csecsemőként jól ledobták volna őket valahonnan? Na várjunk csak! Akkor most én is nyominger vagyok? Á dehogy. Akkor csúnyább lennék. Az is lehet, hogy semmi bajom nem lenne, ha nem eresztették volna rá a népre ezt a csúfságot. Bár minek is sírok ezen, ha megérdemeljük? Mi kértük hogy legyen! Évi négy nátha, cserébe pedig heti három munkanap, és állampolgársági jogon ötezer egység. Úgy megtapsoltuk, mint az állat, és persze mindenki úgy gondolta, hogy ő aztán tuti nem betegedhet meg. Istenem de naivak voltunk! Ez a havi ötezer a halott emberek pénze! Sőt! Akár a dílerek pénze is lehet. Igen! Betegítsünk meg valakit, aztán ha meghal, el lehet szórni a pénzét, ha meg nem hal meg, mert ahhoz túl leleményes, akkor meg élete végéig tejel, miközben azt hiszi magáról, hogy ő veri át a rendszert! Hát ezt már tényleg csak az Isten tudja, egyedül egy dolog biztos: most már van egy állandó dílerem.