Papp Dezső

 

A halál interneten érkezik

 

1.

George Hamilton közvetlenül az egyetem elvégzése után került a Powerszoft szoftverfejlesztő céghez. Csodálkoztak is az ismerősei, hogy a barátságos, jóképű, szőke, kisportolt fiatalembert felvették a vállalthoz, hiszen a diák évei alatt a városi jégkorong csapatban nyújtott teljesítményétől eltekintve semmilyen említésre méltóval nem tűnt ki az évfolyamtársai közül. Itt pedig a hoki tudására nem igen volt szükség…

Hogy a Powerszoftnál alkalmazták az kizárólag a nagybátyjának, William Cambell tábornoknak köszönhette. Rajta múlt, hogy a vállalat kap-e vagy sem megrendeléseket a Pentagontól.

George a Powerszoft beléptető rendszerekkel és számítógépes személyazonosítással foglalkozó részlegéhez került. Ennek az egységnek volt a legkevesebb megrendelése, azok többsége is gyorsan elsajátítható rutin feladatokból állt. Újat itt nem igen kellett kitalálni, általában a korábban kidolgozott programok valamelyikét kellett a megrendelő szájíze, illetve a hely sajátosságához igazítani.

A vállalatnál George-al soha senkinek nem volt problémája. Mindenkivel előzékeny, kedves, udvarias volt. Soha nem késett el, soha nem hiányzott a munkahelyéről. A munkában ugyan nem volt kezdeményező, de amit rábíztak, azt a legjobb tudása szerint megcsinálta.

Már negyedik éve koptatta a Powerszoft irodabútorait, amikor a cégvezetés elhatározta, hogy indulnak a rendőrség arcazonosító szoftver pályázatán. Ettől kezdve George kollégáival éjjel nappal a probléma megoldásán dolgozott, azonban az eredmény minden igyekezetük ellenére is lehangoló volt.

Már csak egy hét volt hátra a határidőig. Úgy tűnt, szégyenszemre semmilyen olyan kézzelfogható eredményt nem tudnak felmutatni, amivel egyáltalán a bírálóbizottság elé lehetne állni. A sikertelenség híre eljutott a Powerszoft vezérigazgatójának, Alex Palmernek a fülébe is. A tüske hajú, negyven év körüli, kövér, állandóan izzadó igazgató személyesen kívánt meggyőződni a dolgok állásáról, ezért hétfőn tíz órakor minden előzetes bejelentés nélkül betoppant a laborba, ahol George is dolgozott. Mindenkit maga köré rendelt, majd utasította Steven Saylort, a projekt vezetőjét, hogy futassa le a programot. Az eredmény minden korábbinál rosszabb volt.

– Ez egyszerűen siralmas – jegyezte meg Palmer a monitortól elfordulva, majd rosszalló tekintettel végigpásztázta a csoportot. A szeme a kopasz, szemüveges, csont sovány, idegességében a kezét tördelő Sayloren állt meg.  – Ha csak ennyire képesek, pocsékolás minden cent, amit magukra költünk – mondta szemrehányón. – Ettől már húsz évvel ezelőtt is többet tudtak, még a legócskább szoftverek is… Huszonhét százalékos eredmény egyszerűen nevetséges.

– Valószínűleg a nagy sietség miatt valamilyen beállítási hiba történhetett, eddig ötven és hatvan százalék közötti volt a pontosság – védekezett a riadtan pislogó Saylor.

– Az sem jobb! Úgy hírlik a Megaline nyolcvanhét százalékot ért el… Három napot adok, hogy maguk is legalább ennyit produkáljanak!

– Ilyen rövid idő alatt…

– Nem érdekel a magyarázkodása! – rivallt Palmer a projektvezetőre. – Három nap, nem többet, nem kevesebbet. Csütörtökre vagy kész vannak, vagy egytől egyig repülnek… Világos!

– Iiiigen – dadogta Saylor.

Palmer mackós léptekkel elindult az ajtó felé. Ekkor az addig háttérben meghúzódó George kollégái félretolva, mindenki meglepetésére az igazgató elé lépett és magabiztosan azt mondta:

– Nyugodt lehet igazgató úr, minden rendben lesz, még ma délután kilencvenöt százalék feletti eredményt érünk el.

Halk moraj futott végig a csoporton, az emberek értetetlenül súgtak össze George szavait hallva.

Palmer arca megnyúlt a csodálkozástól.

– Mennyi? – kérdezet rekedten.

– Amint mondtam kilencvenöt százalék, vagy több – felelte George vidáman.

– Kilencvenöt százalék, vagy több – ismételte meg lassan a fogai kötött szűrve George szavait az igazgató, miközben szürke vizenyős szemeiben a hitetlenség apró szikrái táncoltak.

Saylor meghökkenve bámult George-ra, fel nem tudta fogni miért mondta ezt az oltári nagy hülyeséget, hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy már az is kisebbfajta csoda lesz, ha hatvan százalék fölé jutnak… Ijedten az igazgatóra pillantott, aztán megköszörülte a torkát és reszelős hangon megszólalt:

– Ez azért túlzás fiatal barátom… Öööö… persze csütörtökön a mainál sokkal jobb eredményt fogunk felmutatni, de azért a kilencvenöt százalék, erős túlzás.

– Egyáltalán nem! – tiltakozott George. – Garantálom, hogy délután kilencvenöt százalék feletti lesz az eredmény.

– Az előbb látottak alapján ez meglehetősen hihetetlenül hangzik – szólt Palmer kétkedve.

– Délután fél négykor személyesen meggyőződhet róla – jelentette ki határozottan.

– Ez megbolondult!… Elment az esze! – jegyezték meg a kollégái.

– Maga most szórakozik velem? – kérdezte Palmer felháborodottan.

– Miért tenném? – felelt George a kérdésre kérdéssel. – Maga igazán rendes volt velem, ide vett dolgozni, szép fizetésem, jó munkahelyem van… Egyszerűen csak arról van szó, hogy kidolgoztam egy megfelelő hatásfokú eljárást.

– Teeee?!… Egy szál magad? – mondta elképedve Saylor.

– Igen! – válaszolta George sziklaszilárdan.

– Nem is tudom hány éve dolgozol itt, de soha, még csak a legapróbb ötleted sem volt.

George elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Mint mondtam, sokat gondolkoztam a problémán – folytatta George az igazgatóra nézve. – Körülbelül egy hete este nem jött álom a szememre. Az ágyban forgolódva eszembe jutott valami, még az egyetemi időkből… Nem hagyott nyugodni a dolog keresgélni kezdtem a régi dolgaim között. Már azt hittem…

– A lényeget, ha lehetne! – állította le türelmetlenül Palmer. – A dolog meserésze nem érdekel.

– Tegnapelőtt este megtaláltam, amit kerestem – mondta nyugodt hangon és a zsebéből előhúzott egy papírtokos CD-t. – Ezen a lemezen rajta vannak a szükséges algoritmusok, csak a grafikus felületet és a leírást kell megcsinálni hozzá és már mehet is a bírálóbizottság elé… Bátran állíthatom, normál körülmények között az eredmény kilencvenöt százalék feletti… Tegnap már kipróbáltam.

– Ez vagy zseni, vagy teljesen bolond – jegyezte meg egy öblös hang a háttérben.

– Inkább az utóbbi – tromfolt rá a közeléből valaki.

Saylor idegesen igazgatta a szemüvegét.

– Miért nem szóltál erről a magánakciódról? – kérdezte szemrehányón.

– Ma délután akartam, csak előtte még egyszer szerettem volna lefuttatni a programot.

– Őszintén szólva, nem hiszek magának – jegyezte meg Palmer.

– Ha nem hiszi, jöjjön vissza fél négyre, de jól kösse fel az állát, nehogy leessen – mondta George szemtelenül.

A munkatársai döbbenten meredtek George-ra. Biztosak voltak benne, hogy az igazgató azonnal kipenderíti a Powersofttól. Azonban Palmer a várakozásokkal ellentétben másképp reagált.

– Ha igazat beszél, nagy embert csinálok magából ennél a cégnél, de ha átvert még azt is megbánja, hogy megszületett – mondta nyugodtan.

– Akkor már kezdheti is legyártatni a névjegytáblámat az irodám ajtajára – felelte George vigyorogva.

– Ennyire biztos a dolgában?

– Ezer százalékig!

– Mi a neve?

– George Hamilton, uram!

– Remélem, nem okoz nekem csalódást, George – mondta Palmer szkeptikusan és kicammogott a helyiségből.

 

2.

A délutáni teszt hihetetlen eredménnyel zárult, a George programjával vezérelt gép kilencvenhat egész négytized százalékos eredményt produkált.

A program igazi sikermunka lett. Világszerte óriási volt az érdeklődés iránta. A vállalat az arcazonosító szoftverből horribilis bevételre tett szert.

George-nak nem lehetett panasza, Palmer megtartotta a szavát. A Powersoft fejlesztési igazgatójává nevezte ki, busás fizetést, kényelmes, panorámás irodát adott neki.

 

3.

George részletre vásárolt egy gondozott kertben álló, magas fallal körülkerített családi házat. Alig két hete lakott új otthonában, amikor a garázsából az úttestre kanyarodva egy kopott farmernadrágot, fakó, rojtosra mosott kockás inget viselő, fekete hajú férfi látott a kapujában. Lizával, a barátnőjével éppen vacsorázni indultak egy indiai étterembe. Ismerősnek tűnt neki az az alak.

Az idegen a motor zúgására feléjük fordult. George ekkor megpillantotta az arcát. A kapujában Raymond Kovalski állt. El sem tudta képzelni, hogy kerülhet oda, hiszen öt éve életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték Philadelphiában.

Egy pillanatig úgy gondolta, hogy téved, de be kellett látnia, hogy nem, ugyanis a világon nem volt még egy olyan hegyes orrú, gülü szemű alak, mint Kovalski.

Évfolyamtársak voltak az egyetemen. Raymond pszichológiát és számítógép programozást tanult. Csodálatos hipnotizőr és igazi programozó zseni volt. Minden idejét egy számítógéppel vezérelhető hipnotizáló szoftver elkészítésével töltötte.

Pár nappal a letartóztatása előtt Raymond felkereste George-ot. Akkoriban George igyekezett kerülni a társaságát, ugyanis azt suttogták róla, hogy kisgyerekek meztelen fényképei voltak a számítógépén, azért hagyta ott a barátnője.

Raymondnál fél tucat CD volt. Arra kérte, hogy őrizze meg azokat a számára és senkinek ne szóljon róla. Mikor megkérdezte, hogy mi van a lemezeke, azt mondta: a hipnotizáló program egyes elemeinek a biztonsági másolata. Nagyon sok munkát ölt bele, ezért jobbnak látja, ha az otthonán kívül is van egy példánya egy megbízható barátjánál.

A lemezek egyikén az az arcfelismerő program volt, amivel George megcsinálta a szerencséjét a Powersoftnál. Mikor a saját boldogulására felhasználta nem gondolta, hogy Kovalskit valaha is kiengedik a börtönből.

Raymond az interneten keresztül rácsatlakozott a kiszemelt személy számítógépére. Távvezérléssel bekapcsolta annak a webkameráját. Ellenőrizte, hogy a célszemély ül-e a gép előtt, aztán aktivizálta a computer hangrendszerét és elindította a programot. A hangszórókból észrevétlenül előkúszó szugesszív hanghullámok, a monitor hipnotikus fényjátéka befolyásolható állapotba hozta áldozat elméjét, majd betáplálta az agyába a kulcsszót és az arra végrehajtandó utasításokat.

Egy-két nappal az önkívületet követően Raymond egy utcai telefonfülkéből felhívta a megdolgozott személyt és bemondta a kulcsszót. Ezután az illető – általában interneten keresztül – az összes pénzét a beleszuggerált bankszámlára utalta.

Mire Raymond túl volt a huszadik ilyen akción a média már rendszeresen foglalkozott az önmagukat telefonhívásra kifosztó emberek különös eseteivel. Az ügyben a legnevesebb pszichiáterek nyilatkoztak. A rendőrség is nyomozni kezdett, azonban a hatóságok az ötvenedik eset után is ott tartottak, mint az első napon. Senki sem tudott magyarázatot adni arra, hogy az ország legkülönbözőbb részén élő áldozatok egy rejtélyes telefonhívás után – egyik pillanatról a másikra – miért utalják az összes pénzüket egy ismeretlen, valamelyik offshort paradicsomban nyitott bankszámlára.

A tehetősebb emberek, de még a kispénzűek is egyre jobban féltek, hogy ők is áldozatokká válhatnak. A sajtóban vadabbnál vadabb teóriák láttak napvilágot. Az újságok paranormális jelenségről, távhipnózisról, szellemekről, a földön kívüliek akciójáról cikkeztek.

Raymond talán sohasem bukott volna le, ha nem rúgja ki a barátnőjét. A lány azt hitte, hogy feleségül veszi. Amikor azonban szóba hozta az esküvőt Raymond útilaput kötött a talpára.

A lány bosszút esküdött! Elkezdte terjeszteni, hogy azért szakított Raymonddal, mert pedofil oldalakat néz az interneten. A hír futótűzként terjedt az egyetemen. Valaki feljelentette…

Raymondnak fogalma sem volt róla, hogy a volt barátnője mit művel a háta mögött. Akkoriban éppen tudatmódosító szoftverje korszerűsítésével volt elfoglalva. Szerette volna elérni, hogy az áldozat fényképének, illetve internetes elérhetőségének a betáplálása után a program a webkamera képe alapján automatikusan azonosítsa és hipnotizálja a célszemélyt.

Nem is sejtette, hogy a hatóságok, mint pedofil gyanús egyént már napok óta figyelik.

A bérlakásában csapott le rá a rendőrség. A gyermekképek után kutató nyomozók mindent felforgattak, a laptopját lefoglalták.

Raymond mindig tartott attól, hogy a számítógépe illetéktelen kezekbe kerülhet, ezért speciális védelemmel látta el. Ha a computerét bekapcsoló a megfelelő pillanatban nem ütött le egy kizárólag általa ismert billentyűkombinációt a rendszer észrevétlenül minden ellene felhasználható adatot végérvényesen letörölt gépe winchesteréről.

Raymond mindenre számított, csak arra nem, hogy pedofiliával vádolják. A hatóságok mindent elkövettek, hogy bizonyítékot találjanak, azonban sem környezetének a kikérdezése, sem a napokig tartó kihallgatása, sem lakása többszöri átkutatása nem járt eredménnyel. Számítógépének szakértői vizsgálata is holtvágánynak bizonyult. A szakemberek néhány kérvényen, hivatalos levélen, programozási és pszichológiai témájú dolgozaton, illetve egy számcsoportot tartalmazó dokumentumon kívül mást nem találtak.

A nyomozást vezető Hunter hadnagy már azt fontolgatta, hogy bizonyítékok hiányában kéri Raymond szabadon bocsátását, amikor az egyik beosztottja, Hillman nyomozó – maga sem tudta miért – a számokat elküldte a számítógépes elemző részlegnek. Mindenki meglepetésére a számsor annak a bankszámlának a száma volt, amiről pár nappal korábban az ugyancsak talányos módon kifosztott denveri kereskedő, John Fox számolt be hipnózis alatt…

Raymond letartóztatása után George egy vízhatlan tasakba csomagolta a lemezeket és egy vaskazettában elásta a szülei kertjében.

George-ot többször is kihallgatták. A nyomozók minden kérdésére őszintén válaszolt, azonban a rábízott CD-kről mélyen hallgatott. Nem azért mert Raymond megkérte, hanem azért mert az ösztönei azt súgták, hogy az adathordozók még hasznára válhatnak.

A lemezeket csak jóval azután vette elő, miután véglegessé vált, hogy Raymond élete hátralévő részét az Egyesült Államok egyik legszigorúbb börtönében fogja eltölteni.

A hat titkosított CD közül csak egy kódját tudta megfejteni, ezen a karrierjét megalapozó arcfelismerő program volt. A többivel azonban évek óta nem tudott megbirkózni, pedig gyakran próbálkozott, mert úgy sejtette, a lemezek valamelyikén Raymond bankszámlaszámai vannak. Ezek némelyikén pedig ott pihennek azok a dollármilliók, amik nem kerültek elő a nyomozás során.

 

4.

George a járda mellé kormányozta a kocsit, leállította a motort, aztán megszólalt:

– Maradj a kocsiban, amíg beszélek azzal az emberrel – utasította a barátnőjét.

– Ismered? – kérdezte Liza.

– Valahonnan ismerős, de nem tudom hová tenni – hazudta.

– Elég lecsúszott alaknak látszik – mondta a lány undorodva. – Vajon mit akarhat?

– Azért megyek oda, hogy megtudjam.

– Rendben – szólt Liza –, de kérlek, siess, mert farkas éhes vagyok.

– Ígérem, gyorsan elintézem – mondta lányra mosolyogva.

George kiszállt a járműből és elindult a személykapu irányába. Ahogy közelebb ért látta, hogy Raymond fiatal kora ellenére alaposan megöregedett az elmúlt években. A háta kissé meghajlott, hajában ősz szálak csillantak, arca megnyúlt, szürkévé vált, a szeme körül ráncok húzódtak.

– Szervusz, Raymond! – üdvözölte barátságosan. – Alig ismertelek meg.

– Nem csoda, a börtönben minden nap triplán számit – mondta közömbösen.

– Úgy tudtam életfogytigot kaptál.

– Így igaz.

– Remélem, nem szöktél meg?

– Ahol én voltam onnan lehetetlen megszökni!

– Sikerült tisztázni magad?

– Nem, üzletet kötöttem a titkosszolgálattal. Elvégeztem egy munkát, amiért cserébe szabadon engedtek.

– Nem kis dolog lehetett.

– Még az egyetemen írtam egy hipnotizáló szoftvert. Azt használtam, amikor az interneten rákapcsolódtam azoknak a pacákoknak a gépére, akikkel aztán a számlámra utaltattam a pénzüket… A titkosszolgálatot nagyon érdekelte a dolog. Éppen csak elítéltek máris megkerestek. Elmondták, mit szeretnének, én pedig elkészítettem a vágyaiknak megfelelő programot.

– Ők is pénzt nyúlnak le? – kérdezte George elképedve.

– Hová gondolsz, terroristák ellen használják.

– Terroristák ellen? – nézett rá elkerekedett szemekkel.

– Igen! Az volt a feladatom, hogy írjak egy olyan programot, amivel az interneten keresztül észrevétlenül rá lehet csatlakozni a terroristák számítógépeire. Míg a rendszer lemásolt minden adatot a célszemély winchesteréről a szoftver aktivizálta a számítógép webkameráját és hangegységét. Amikor a keresett figura használta a gépet az arcfelismerő rendszer elindította a hipnotizálási folyamatot. Az öntudatlan állapotban lévő paciensnek a fejébe táplálta a feladatát, és hogy azt milyen jelszóra kell elvégeznie… A dolog akárcsak a pénzátutalásoknál itt is tökéletesen működött. Amikor a manipulált tudatú fickó meghallotta az agyába vésett szót beindult és elvégezte a munkát.

– Te maga az ördög vagy, Raymond!

– Ugyan már, én csak egy ügyes programozó vagyok. Azok voltak ördögi fickók, aki kidolgozták az Ultra projektet. Én csak a számítógépen való futtatását oldottam meg – mondta szerényen.

– Mi a fene az az Ultra project?

– A CIA agymosási programja volt az ötvenes években.

– Mi a manó! – mondta csodálkozva. – Sosem hallottam róla.

– Szigorúan titkos kutatás volt. Első éves voltam az egyetemen, amikor az egyik tanórán Morison professzortól hallottam az Ultráról. Amit mondott, nagyon meglódította a fantáziámat. Addig jártam az öreg viselkedéskutató nyakára, míg beadta a derekát és elintézte, hogy tanulmányozhassam a módszert. Ennek a felhasználásával készítettem a pénzlenyúló szoftveremet…

– Te jó ég! – álmélkodott George.

– Az Ultra programban egy rakás olyan német orvos vett részt, aki a háború alatt a koncentrációs táborokban próbálkoztak az emberi viselkedés befolyásoló módszerek kidolgozásával.

– Mondhatom szép csapat lehetett! – jegyezte meg George.

– Nem szép, hanem válogatott csapat – folytatta Raymond vidáman –, az eredményük sem volt lebecsülendő. Kidolgoztak egy hipnotizáló eljárást, amivel olyan alvó ügynököket képeztek ki, akiket kulcsszóval aktivizáltak, hogy elvégezték a piszkos munkát. Igaz náluk még a hagyományos módszert alkalmazták, a computerizálás az én érdemem – emelte meg a fejét büszkén. – Állítólag ilyen manipulált fickó végzett a Kennedy testvérekkel és Lennonnal is. Vannak akik az Ultra számlájára írják a guyanai Jonestownban elkövetett tömeges öngyilkosságot is.

– Akár egy fantasztikus film – állapította meg George.

– Látom, felvitte az Isten a dolgodat – váltott témát Raymond George házára pillantva.

– Nem panaszkodhatom – mondta őszintén, aztán megkérdezte: – Segíthetek neked valamiben?

– Mielőtt elkaptak, adtam neked hat CD-t… Emlékszel?

– Természetesen – bólintott George.

– Azokért jöttem.

– Sajnálom, de amikor letartóztattak, nagyon beijedtem. Valamennyit összetörtem és elégettem a szüleim kandallójában – hazudta szánakozó hangon.

– Ne akarj átverni! – emelte fel a hangját Raymond. – Az én arcfelismerő programomat adtad el a Powersoftnak, abból élsz ilyen fenemód jól.

– Azt én írtam, az összes lemezedet megsemmisítettem. Azt sem tudom mi volt rajtuk.

– Ne hantálj! – mordult rá dühösen – Belenéztem a programba. Amit én írok, abba mindig beleteszek ide-oda egy-egy apró jelzést, olyan monogram félét. Megtaláltam benne… A többit nem tudtad feltörni.

– Ezért semmisítettem meg – hazudta határozottan.

– Nem tettél te ilyet, most is valamennyi ott lapul a fiókodban. Abban a reménykedsz, hogy egyszer csak sikerül kitökölnöd a kódot, de biztosíthatlak, hogy nem fog menni, úgyhogy jobb, ha szépen visszaadod valamennyit.

– Mondom, hogy nincsenek meg a CD-k.

– Idefigyelj, George, ha jót akarsz magadnak, és még sokáig szeretnéd élvezni a jólétet jobb, ha visszaadod, ami az enyém, különben gyorsan a boncasztalon találhatod magad – mondta vicsorogva.

– Fölöslegesen fenyegetődzöl, már nincs meg amit keresel – szólt megilletődve.

– Ne hazudj, tudom, hogy nálad van! – kiáltotta és megragadta George gallérját.

– Engedd el a ruhám és kotródj innen, különben rendőrt hívok! – kiáltotta George és megragadta Raymond csuklóit.

– És akkor mi lesz? – kérdezte gúnyosan Raymond, miközben elengedte George ruháját.  – Tiszta vagyok, mint a frissen esett hó. Új személyazonosságom van, a titkosszolgálat mindent elrendezett… Egyébként, ha annyira ragaszkodsz azokhoz a rohadt CD-khez tartsd meg őket, csak a négyes számúról készíts egy másolatot. Végül is csak arra van szükségem.

– Milyen program van rajta?

– Semmilyen, ha program lenne, nem jöttem volna el érte, az itt van a fejemben – bökött bal keze mutatóujjával a halántékára –, azt már rég újraírtam volna.

– Akkor minek kell?

– Mert néhány fontos adat van rajta.

– Csak nem azok a bankszámlaszámok, amiken a lenyúlt pénz maradéka van? – kérdezte megélénkülve.

– Minden pénzt visszavettek tőlem.

– Már amit megtaláltak!

– Annyi hiányzott, amennyit feléltem.

– Az újságok azt írták, hogy legalább húszmillió dollárnak nyoma veszett. Igen nagy lábon élhettél akkoriban – mondta gúnyosan.

– George, add ide, ami az enyém és már itt sem vagyok – kérlelte Raymond.

– Mondtam már, hogy mindegyiket megsemmisítettem. Az arcfelismerőnek is csak a kikódolt másolata van meg.

– Nem hiszek neked. Őrzöd, mint a szemed fényét, mert abban reménykedsz, hogy egyszer csak sikerül kisilabizálnod a kódot és megszerezheted a pénzem.

– Ez eszembe sem jutott – tiltakozott bizonytalanul.

Raymond a szeme sarkában mozgást észlelt George autója körül. Odapillantott. Látta, hogy a lány kiszáll az autóból és elindul feléjük.

– Azt hiszem most jobb lesz, ha befejezzük a diskurálást, mert a csajod idejön. Holnap este pontban fél nyolckor felhívlak – mondta Raymond és elindult a kocsival ellentétes irányba.

– Fölöslegesen fárasztod magad, nincs CD – dobta utána George.

– Ahogy mondtam, holnap este fél nyolckor felhívlak, addig gondolkozz el a dolgon. Ha akkor is elutasítasz, garantálom, hogy nem éled meg a Függetlenség napját – szólt vissza a válla fölött.

 

5.

Másnap pontosan fél nyolckor megcsörrent George mobilja. Kicsit visszhangzott a készülék, de azért azonnal felismerte Raymond hangját.

– Gondolkoztál a dolgon? – kérdezte Raymond.

– Igen! – felelte George nyugodtam.

– És, hogy döntöttél?

– Megegyezhetünk.

– Ezt meg hogy érted?

– A CD-ért cserébe kérem az összeg felét.

– Te megőrültél! – kiáltotta Raymond dühösen. – Nem volt elég, hogy lenyúltad az arcfelismerő programomat.

– Azt tekintsük a lemezek őrzési díjának – mondta George szenvtelen hangon.

– Egy centet sem kapsz tőlem, te mocskos gazember.

– Akkor sosem látod a lemezeidet.

– Ez az utolsó szavad?

– Igen!

– Halott ember vagy, George Hamilton – szűrte a szavakat a foga között Raymond és megszakította a vonalat.

 

6.

Három hét telt el Raymond Kovalski felbukkanása óta. Július elseje volt. Az óra hajnali kettőt mutatott. George még mindig a számítógépe előtt ült háza dolgozószobájában. Kovalski felbukkanása óta minden idejében a negyedik lemez kikódolásával töltötte. Liza a barátnője, már rég az igazak álmát aludta az emeleti hálószobában.

Úgy döntött, tesz még egy kísérletet, aztán aludni megy. Változtatott a paramétereken és leütötte az Enter gombot. A program ismét nekivágott a lemez rejtjelrendszerének a megfejtéséhez. Talán három perc telt el, amikor úgy tűnt George-nak, hogy valamilyen kellemesen nyugtató zene hullámzik át a szobán, amiből, mint Vénusz a habokból egy lelkére ható, szelíden simogató női hang bontakozik ki. Nem tudta eldönteni, hogy a szavak a számítógépéből jönnek-e, vagy csak túlhajtott elméje képzelgése játszik vele. Az igazat megvallva, nem is érdekelte, mert az elringó muzsikával aláfestett mondatok egész megfáradt lényét kellemes melegséggel, rég nem érzett nyugalommal töltötték el.

Váratlanul elsötétült a laptopja képernyője, majd a fénytelenségből hirtelen egy fekete-fehér, forgó spirál bontakozott ki. George meglepetten pislogott a kijelzőre.

Tekintetét a szobában lebegő női hang az alakzat középpontjára irányította, majd a dallamok között bújócskázó szavai, éberségét elaltatva lassan lelke legmélyére hatoltak.

George a szemét mind nehezebben tudta nyitva tartani. Az képernyőn tekergő spirált egyre nyúlósabbnak, cseppfolyósabbnak érezte. A nő cirógató mondatai mind távolabbinak tűntek. Az önkívület bizonytalan határárán dülöngélve tudata legmélyén megpislant egy apró vészjelző lámpa, de tompa agya már képtelen volt reagálni. Ekkor az egész lényére rátelepedett hipnotikus erő szélesre tárta tudattalan elméje kapuját.

 

 

7.

Két nappal később George az irodájában ült, amikor megcsörrent az asztalán a telefonja. Éppen a kávéját kortyolgatta. Pár perccel korábban jött vissza a vezérigazgatótól, személyi kérdéseket beszéltek meg.  A kijelzőn látta, hogy a telefonközpont ügyeletese keresi. Felvette a kagylót.

– Elnézést, uram, hogy zavarom – szabadkozott a központos nő –, de egy férfi már legalább egy tucatszor kereste ma délelőtt, minden áron önnel akart beszélni. Kértem, hogy közölje a nevét és a telefonszámát, hogy visszahívhassuk egy önnek alkalmas időpontban, de nem volt hajlandó megadni… Most ismét vonalban van.

– Mit mondott, mit akar?

– Azt állítja, hogy együtt játszottak az egyetemi évek alatt a hoki csapatban.

– Kapcsolja a fickót!

A készülék kattant egyet, George beleszólt a kagylóba:

– Halló! George Hamilton vagyok, kihez van szerencsém?

Egy pillanatig csend volt a vonal másik oldalán, aztán meghallotta Kovalski hangját.

– Nem adtad vissza, ami az enyém, ezért most megfizetsz!

– Ugyan Raymond, ne gyerekeskedj! – mondta felháborodottan – Már azt hittem lezártuk ezt az ostoba ügyet.

– Emlékszel, mit meséltem neked a titkosszolgálatnak írt programról?

– Persze hogy emlékszem.

– Azt kaptad be elsejére virradóra. Csak egy szót kell kimondanom, és már aktivizáltalak is. Akkortól nem vagy ura az akaratodnak, pontosan azt teszed, amit beléd szuggeráltam…

George-t kiverte a verejték.

– Csak blöffölsz! – mondta, pedig tudta, hogy Raymond igazat beszél. Elsején hajnalban valami furcsa önkívületi állapotba került, miközben a kódot igyekezett megfejteni. Ha most azonnal nem tudja jobb belátásra bírni, csak az Isten a megmondhatója, hogy mi történik vele.

– Figyelj, George, mondom a jelszót.

George pánikba esett.

– Könyörgöm ne! – kiáltotta rémülten. – Minden úgy lesz, ahogy akarod, csak kérlek, ne mond ki azt a szót.

– Már késő, eljátszottad a lehetőséget, most viseld a következményeit – mondta jeges nyugalommal. – Tehát a kulcsszó…

– Neeee! – üvöltötte George és elkapta a fülétől a kagylót, de elkésett. Az agytekervényeiben már ott lüktetett az az átkozott mondat: acta est fabula – vége a komédiának!

 

8.

George magába roskadva ült az íróasztala mögött. Nem tudta mennyi idő telt el, amikor úgy érezte azonnal haza kell mennie, mert a postaládájában valamilyen küldemény várja. Agya józanabb fel ugyan azt súgta, hogy ne engedjen az ösztönzésnek, de a késztetés minden észérvnél erősebb volt. Görgős székében ellökte magát az íróasztaltól. Felpattant és a Powersoft földalatti parkolójába rohant. Beszállt a Cryslerjába és elindult hazafelé.

Háza személyi kapuja előtt állt meg. Kiszállt a járműből és a postaládához lépett. Kivett belőle egy duci borítékot, aztán egyenesen a dolgozószobájába ment. Felbontotta a küldeményt. Egy párnázott borítékot talált benne.

Nem tudta mit kezdjen a borítékkal, ledobta az íróasztalára, aztán átment a konyhába és töltött magának egy pohár vizet. Mire megitta valami arra ösztökélte, hogy vegye elő Raymond lemezeit és tegye a borítékba.

Betette a poharat a mosogatóba és visszament a dolgozószobába. Míg odaért egy belső hang arra bíztatta, hogy ne engedelmeskedjen az utasításnak, azonban az elméjét uraló erő azonnal elfojtotta a kezdeményezést.

Kinyitotta a könyvszekrénybe rejtett széfet. Kivette az adathordozókat és becsúsztatta a borítékba. Mikor végzett ismét autóba szállt, mert a fejében valami azt rendelte, hogy a levelet vigye el az Austin utca 27-hez és dobja be Nigel Ferguson postaládájába.

Az Austin utca a kínai negyeden túli, csőcselék lakta, lepusztult gettóban volt. Ide George önszántából soha sem tette volna be a lábát, azonban a benne munkáló kényszer most odairányította.

A jármű GPSZ-ébe beírta a címet, aztán elindult.

A vásott bérkaszárnya bejáratával szemben állt meg. Még le sem állította a motort az utca koszlott házainak ajtói máris kinyíltak. A sötét nyílásokból ellenséges tekintetű négerek jöttek elő, akik bandákba verődve kihívóan kezdték méregetni.

George-nak rossz előérzete támadt. Szíve szerint dolgavégezetlenül tovább állt volna, azonban az agyába dübörgő ukáz erősebb volt a félelménél.

Kiugrott az autóból. A szíve riadtan kalapálni kezdett. Átfutott az utcányi széles, töredezett járdán és berontott a szürke a lépcsőházba. Kellemetlen szag csapta meg az orrát.  Megpróbált a lehető legkisebbeket lélegezni.

Az emeletre vezető lépcső irányából lépéseket hallott. Nyugtalanul körbenézett. A bejárattal szemben megpillantotta a málló falon sorakozó, rozsdafoltos, tört ajtajú postaládákat. Csak egy horpadt fedelű ládán volt valamilyen írás. Közelebb lépett, hogy kibetűzhesse.

– Nigel Ferguson – olvasta megkönnyebbülten az öntapadós címkére nyomtatott nevet. George lemerte volna fogadni, hogy valaki a címkét közvetlenül az érkezése előtt ragasztotta fel a ládára. Talán éppen az, akinek a lépeseit hallotta az előbb.

Bedobta a küldeményt és már indult is vissza. A napfényre kiérve megállt, hogy tüdejét teleszívja friss levegővel. A jólesőnek induló légvétel azonban félúton elakad. Az egymást durva szavakkal bíztató népség ugyanis ekkorra már egyetlen bandába verődve a szomszéd ház sarkánál sorakozott. Amit megpillantották, mindenki a másikat túlkiabálva feléje kezdett mutogatni.

Tudta, nincs vesztegetnivaló ideje, ha nem szedi a lábát, nagyon ráfizethet.

Nekiiramodott. A gyülevészhad egyetlen szívdobbanásnyi időre elhallgatott. Ekkor egy fejkendős, kigyúrt, lapos orrú, koromfekete fickó kivált a kompániából, baseballütőjét meglengetve kiáltott valamit és futni kezdett a Crysler felé. Erre mintegy vezényszóra a vasrudakat, csöveket, láncokat felfegyverkezett csoport is nekilódult.

George régen sprintelt ekkorát, levegő után kapkodva feltépte a kocsiajtót, bevágta magát a járműbe, beindította a motort, sebességbe kapcsolt és padlóig nyomta a gázpedált.

A gumik felsikítottak, a kocsi elindult. George a visszapillantó tükörben látta, hogy támadói lemaradnak mögötte. Az öklüket rázó suttyók dühükben utána vágták a fegyvereiket, de azok már nem tehettek kárt a villámsebesen gyorsuló Cryslerban.

 

9.

A hazafelé vezető úton abban reménykedett, hogy a levél leszállításával ismét ura lehet az akaratának, hiszen Raymond elérte a célját.

Éppen akkor kapcsoltak be a kertje sétányát megvilágító napelemes lámpák, amikor beállt a garázsba. Nem volt kedve bemenni az üres házba. Liza két napra elutazott az unokatestvéréhez Huntsville-be. Elhatározta, sétált egyet a kertben. Bezárta a garázsajtót és elindult a díszkővel kirakott sétaúton. Néhány lépés után azonban egy belső késztetés a ház felé fordította.

A dolgozószobába ment. Valami arra sarkallta, hogy a páncélszekrényből vegye ki a pisztolyát. Egy barátja tanácsára vásárolt a Browningot, amikor beköltözött a házba. Ő tanította meg bánni vele.

Csőre töltötte a fegyvert, aztán a hóna alá vette az íróasztalán heverő laptopját és átment nappaliban. A pisztolyt a modern vonalú dohányzóasztalra tette. Leült a kandalló előtti fotelbe. Ölébe vette a hordozható számítógépét, kinyitotta a képernyőjét, rácsatlakoztatta a mobil internet egységet, aztán bekapcsolta készüléket. Amint a rendszer felállt a kijelzőn Raymond kenetteljesen vigyorgó képét pillantotta meg.

– Egész nap figyeltelek. Láttam, ahogy hazarohantál, és azt is, amikor bedobtad a csomagot, meg ahogy elpucoltál a fekák elől.

– Remélem, most elégedett vagy? – kérdezte George fáradtam.

– Teljes mértékig, végre visszakaptam, ami az enyém – mondta elégedetten.

– Akkor még ma este bezsebelheted a pénzt.

– Azt fogom tenni, csak előtte még van egy kis dolgunk.

– Nekünk?

– Igen, még van egy aprócska feladatod!

– Mit akarsz még, utaljam a számládra az összes pénzem?

– Látod, ez nem is rossz ötlet. Neked már úgysem lesz rá szükséged.

– Miért? – kérdezte George meghökkenve.

– Mert most főbe lövöd magad – felelte jeges nyugalommal.

– Azt már nem! – tiltakozott George rémülten.

– De bizony megteszed – szólt Raymond szelíden.

– Neeem… Neeem! – visította George.

– Megmondtam, ha akadékoskodsz nem éled meg a Függetlenség napját, az pedig holnap után lesz. Én pedig szavatartó ember vagyok.

– Ugye csak ugratsz? – kérdezte reménykedve.

– Miért tenném? El akartad lopni, ami az enyém, ezért megöllek. Quid pro quo.

– Ezt nem teheted velem! – vinnyogta ijedten. – Azonnal állítsd le a folyamatot!

– Sajnálom, de nem segíthetek, épp az előbb csúszott ki a számon a kulcsszó – mondta mímelt szánakozással. – Akit pedig meghallja a jelszót annak, mint tapasztaltad, nincs visszaút.

George egész testében remegni kezdett.

– Gondolom, ez a Quid pro quo volt a kulcsszó – jegyezte meg csendesen.

– Ráhibáztál!

– Mit jelent?

– Valamit valamiért.

– Valamit valamiért – ismételte George a szavakat, közben érzete, hogy agyát elönti a tehetetlen düh. – Tűnj a képernyőmről, te szemét! – üvöltötte a webkamerába.

– Máris lecsatlakozom – mondta készségesen Raymond. – Nem vagyok rá kíváncsi, hogyan loccsan szét az agyvelőd…

– Ne reménykedj, akármennyire is szeretnéd, nem leszek öngyilkos! – mondta George határozottan. – Ezért a disznóságért visszajuttatlak a börtönbe, azt garantálom.

– Erre már nem lesz alkalmad, George. Mire felszáll a repülőgépem – tudod, megyek a pénzem felvenni –, te már halott leszel. Így van beléd programozva… Hát akkor, viszlát a pokolba öregfiú – mondta önelégült mosollyal a szája sarkába, aztán eltűnt a monitorról.

 

10.

George félrelökte a laptopját. Felvette az asztalon heverő Browningot, átvitte a dolgozószobába és bezárta a páncélszekrénybe, hogy ne is lássa, majd visszament a nappaliba. Bekapcsolta a tévét, de nem volt türelme nézni. Az ablakhoz ment. Félrehúzta a függönyt, jobb vállát a falnak vetette és kibámult a holdfény ezüstözte kertbe. Csak akkor fordított hátat a kinti világnak, amikor a hold eltűnt a kertvégi öreg fenyő mögött.

Iszonyatosan fáradtnak érezte magát, mégsem akart lefeküdni. Visszament a szoba belsejébe. Beült az egyik fotelba. Kezeit a fotelkarfára fektette, s lehunyta égő szemeit. Nem aludt, csak ült mozdulatlanul. Egyetlen gondolat sem indult el kilúgozott agyából, ennek ellenére mégis úgy érezte, hogy a koponyája majd szétrobban, olyan iszonyatos csatát vív benne az őseitől örökölt életösztön és a fejébe ültetett halálvágy.

Mire újra kinyitotta a szemeit már késő éjszaka volt. A házra telepedett, máskor kellemes csendet most ijesztőnek találta. Borzongás futott végig a testén, mintha jégcsapot húztak volna végig meztelen gerincén. Ilyen magányosnak, még soha életében nem érezte magát. Mindent megadott volna érte, ha Liza most vele lett volna.

Érezte, hogy az önpusztítás ördöge végleg legyűri az életvágyát. Tekintetével végigsimította a kandallót, a falakon lógó képeket, a bútorokat, mintha csak búcsúzna tőlük, aztán felállt, s mint az alvajáró áttámolygott a dolgozószobába. Kinyitotta a páncélszekrényt és remegő kézzel a pisztolyáért nyúlt…