Szabó János

Az eltűnt bizonyíték

A sikátorban megbúvó pici üzlet tulajdonosa előjött a csengőszóra, melyet a bejárati ajtó mozgásérzékelője szólaltatott meg. Egy kissé zavart fiatalember állt a pult előtt.

– Üdvözlöm! Mivel szolgálhatok?

– Nem tudom jó helyen járok-e? Én egy emléket szeretnék vásárolni.

– Vagyis egy emléket szeretne bevésetni. – javította ki a tulaj.

– Igen, igen. Bevésetni. Ez a helyes kifejezés.

– Milyen emlékre gondol?

– Valami kalandos, izgalmas felfedező élményre lenne szükségem, amit elő tudnék adni egy baráti társaságban úgy, mintha az valóban velem történt volna.

– Kedves uram! Az általam bevésett emlékképet, ön nagy magabiztossággal fogja elmesélni, azt garantálom. Nem lesz a társaságnak olyan tagja, aki kétkedéssel fogadná. Szabad kérdeznem milyen érdeklődésű emberek között prezentálná előadását?

– Tudja, megismertem egy lányt. Csodálatos teremtés. Nagyon jól alakulnak a dolgok köztünk, és most meghívott az édesanyjához vacsorára, ahol a család barátai is jelen lesznek. Csupa világutazó és kutató, meg mindenféle kalandor. El akarom kápráztatni őket.

Az emlékmester érdeklődve markolászta az állát.

– Hogy hívják a hölgyet?

– Sara Brown.

– Nocsak! Netán a nagyra becsült Edward Brown professzor lányáról van szó? Akit néhány éve gyilkoltak az egyik dél amerikai expedícióján?

– Igen. Azt hiszem. – helyeselt a megrendelő. – Szóval éppen ezért, valami nagyon ütős élmény kellene.  Az is fontos, hogy azt az emléket másnak ne adja el. Nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni, hogy valaki rajtam kívül még átélte.

– Ez kissé megdrágítja a szolgáltatást.

– Nézze, a pénz nem számít. Most az a legfontosabb, hogy sikerem legyen.

Az árus kicsit elgondolkodott, majd egy furcsa gép monitorját tanulmányozta. Miközben ujjai villámgyorsan sodortak egy henger alakú tárgyat, az arcán képek százai villogtak eszeveszett gyorsasággal. Látszólag teljesen a képernyőre koncentrált, de hirtelen odaszólt az ügyfelének:

– Valójában önnek egy olyan vésetre van szüksége, melynek eredeti, és egyetlen birtokosa már elhalálozott.

– Az talán nem annyira fontos… – jegyezte meg a kuncsaft.

– De bizony hogy az. Na meg is van. – állította meg a keresést az adatbázisban a tulaj. – Elmondom miért is fontos, hogy az eredeti alany már ne éljen. Tudja ezek a kalandor népek, nem mindig dúskálnak az anyagi javakban, és néha napján bizony felkeresnek engem, hogy eladjanak egy-két régebbi sztorit. Akkor milyen kellemetlen helyzetbe kerülne, ha pont az egyik jelen lévő személy emlékét mesélné.

– A mindenit! Igaza van! Erre nem is gondoltam.

– Semmi baj! Azért vagyok, hogy segítsek.

– Mintha az imént talált volna valamit. – szólt a vevő.

– Igen egy nagyon fantasztikus élményt találtam önnek. Mikor is lesz ez a bizonyos összejövetel?

– Ma este.

A boltos most meghökkent.

– Ma este? – kérdezte kimeredt szemmel. – De hát akkor nem segíthetek.

– Ne tegyen tönkre! Ebben az emlékvésésben volt minden reményem.

– Higgye el, nekem eladó. De nem lenne etikus bevésnem önnek az emléket, merthogy a képeket az agy, csak a vésést követő huszonnégy óra elteltével jeleníti meg.

– Semmi más mód nincs? – könyörgött a megrendelő.

– Hát… Van egy módszer, ami nem elterjedt, de hatékony. Csak kissé bonyolult. A lényege, hogy a vésés alkalmával, elhelyezek az emlék elején egy kulcsszót, amit ha meghall, rögtön aktiválódik az emlék. Ezt a kulcsszót viszont valaki másnak kell bemondania.

– Kinek?

– Akárki lehet. Megoldhatjuk úgy is, hogy mielőtt mesélne, felhív engem, én bemondom a telefonba, és ön hiba nélkül fog teljesíteni.

A fiatalembernek felderült a képe.

– Ez jól hangzik. Megtudhatnám mit talált?

– Arról szó sem lehet. Ha bármit megtud az emlékről, mint hogy az magától előjönne a fejében, az agy automatikusan dolgozni kezd. A képzelt, és a vésett képek összekeverednek. Az egész anyag törlődhet, sőt még emlékezet vesztést is okozhat. Higgye el, amint megkapja a kulcsot, úgy dől magából a szó, mint a vízfolyás.

– De mi van, ha valaki a helyszínen véletlenül pont használja a kérdéses kifejezést, és én alkalmatlan időben kezdek beszélni.

– A kérdés jó! De majd olyan szót választok, amit senki nem használ.

* * *

– Nahát kedves fiatalember, úgy hallottam a lányomtól, hogy ön is felfedező, mint megboldogult férjem volt.

– Így igaz asszonyom.

– Merre tevékenykedett?

– Valójában szinte mindenütt.

– Akkor bizonyára rengeteg élménnyel gazdagodott az évek során.

– Hát, ami igaz, az igaz. Szinte már megszámolni sem tudom kalandjaim sorát.

– Remélhetem, hogy elkápráztat minket valami rendkívüli történettel. – fordult az asszony a vendégek felé, és rámosolygott a lányára, aki büszkén feszített új partnere oldalán.

– Rögtön, rögtön. Csak ha megbocsátanak, előbb egy fontos telefonhívást el kell hogy intézzek. Felállt az asztaltól, és kilépve a teraszra, előbb megbizonyosodott róla, biztos egyedül van-e. Mikor látta, hogy minden rendben van, feltárcsázta a számot.

– Haló. Igen én vagyok. Hogy mi? Kalauz? Az meg mit jelent? Haló. Haló! Ja hogy kalauz?

Az agyában villámgyorsan peregni kezdtek a képek. Látott mindent. Szinte fizikai fájdalmat érzett, ha most rögtön nem mesélheti el valakinek. Visszament az asztalhoz, ahol nagy szerencséjére, pont kínos csend ülte meg a társalgást.

– Na szóval, néhány évvel ezelőtt, zsoldos katona voltam Kolumbiában. Egy hírhedt drogbáró alkalmazott. – itt egy pillanatra megakadt. Drogbáró, úr isten bárcsak tudná mi lesz a történet vége. – Mindenes voltam. Ha kellett öltem is…

És csak mondta, mondta, megállás nélkül. A társaság pedig egyre nagyobb elképedéssel hallgatta a cifrábbnál, cifrább sztorikat. Már a lány is elhúzódott tőle, akinek imponálni szeretett volna. Érezte hogy baj van, de nem tudta abba hagyni. A többiek pedig hagyták beszélni. Egészen addig, amíg egy történész csapat lemészárlását ecsetelte, egy régészeti lelőhely környékén. Amire azért volt szükség, hogy a drogtermesztők további földterülethez jussanak. Ekkor azonban a házigazda felpattant, és arcul ütve a fiatalembert azt kiáltotta:

– Én ezt nem hallgatom tovább! Ön bizonyára provokál uram!

A vendég megszeppenve tapogatta sajgó orcáját, és csodálkozva nézett körül. Mindenki undorodva bámulta. Mindenhonnan elfojtott pusmogás hallatszódott:

– De az lehetetlen. Hiszen elítélték, és kivégezték, nem?

– De valószínű, hogy volt cinkosa.

– Mit képzel, idejön, és dicsekszik vele!

A mesélő zavartan pislogott.

– Nem értem.

– Ó! Valóban? Az én férjem vezette azt az ásatást. A társát, a másik zsoldost egy éve, de hiszen ezt maga nagyon jól tudja, letartóztatták, és kivégezték. Magát pedig azóta körözik! Eddig a pillanatig! Ugyanis most hívom a rendőrséget!

* * *

Mr Smiss, az emlékvésde tulajdonosa, a híreket nézte hologramos televízióján. A kommandósok, éppen délutáni vendégét hurcolták el, egy gyönyörű családi ház teraszáról. Elégedetten kikapcsolta a készülékét, és hazaindult. A háza előtt leparkolta autóját, és kiszállt. Egy férfi várta az utca azon részén, amit nem világított be a közvilágítás.

– Segíthetek?

– Én vagyok, Smiss.

– Á! Ön az. Látta a híreket?

– Igen.

– És meg van elégedve?

– Azt hiszem jobban nem is sikerülhetett volna. Van egy téglám a nyomozóknál. Azt mondta az emléke „A” osztályú bizonyíték. Nem is lesz bírósági tárgyalás.

– Én mondtam, hogy megéri. Ön most már szabad ember. Tiszta lappal indulhat.

– Igen. De mi lesz a biztosítékommal?

– Mármint hogy én tartom-e a számat? De hát a kulcs az ön kezében van. Azzal egy csapásra eltüntet minden egyéb bizonyítékot.

– Tényleg úgy lesz?

– Garantálom!

– Hát akkor…Málhazsák.

– Micsoda? Málhazsák? Hogy jön ez ide?

De ebben a pillanatban Mr Smiss megmerevedett, és csodálkozva nézett az idegenre.

– Bocsánat, segíthetek? Keres valakit?

De a férfi nem szolt, csak sarkon fordult és elsietett. Mr Smiss bosszankodott kissé a neveletlen fráteren, de azután bement a házba.

– Megjöttem, drágám!

– Sokáig voltál! Kivel beszélgettél a kapuba?

– Fogalmam sincs. Valami kéregető lehetett, de azután inába szállt a bátorsága.

VÉGE