Tölli Tamás

A Lény

– Mi üthetett ebbe az ócska szerkezetbe? – motyogott félhangosan Naritaró. A Számítógép  nem reagált, mert úgy programozták, hogy automatikusan figyelmen kívül hagyja a suttogást. Hogy egy torokgyulladás okozta rekedtség ne tegye lehetetlenné a kommunikációt, a fagylaltot száműzték a rendelhető édességek listájáról.

– Számítógép, a szervizszekrénybe teszem a Társgépet, légy szíves húsz percen belül megjavítani – folytatta a legénység egyetlen élő tagja.

Nem egy különösen súlyos űrbaleset, exovírus vagy ember-idegen találkozás miatt volt csupán egy ember a fedélzeten, hanem az automatizáció magas fokának köszönhetően. A Számítógép tökéletesen vezérelte az űrhajó minden porcikáját, emberi személyzetre csak azért volt szükség, hogy legyen kiért izguljanak a kilövés közvetítését tátott szájjal bámuló tömegek. Fontos volt még, hogy legyen ki aláírja a textilzsebkendőket, amelyeket aztán az Űrhajósra áhítozó fiatal lányok magányban született könnyei áztatnak. Szigorúan azután, hogy a zsebkendőt fél autó áráért megvásárolták az Űrrelikviák Áruházában. Nem lévén több, mint háromdimenziós, mozgó és beszélő dekoráció, az asztronauta kiválasztásánál nem számított a szakértelem. Fontos volt azonban, hogy lehetőleg minél kevesebbet egyen és kapcsolataival támogassa az Űrügynökség vezetőjének politikai karrierjét. Naritaró tibeti-szociális munkás végzettségével, bő másfél méteres magasságával, negyvenöt kilójával és apjának az Asahi Média Társaság legbefolyásosabb igazgatósági tagságával ideális jelöltnek bizonyult.

– Húsz perc a Társgép nélkül. Addig mit csináljak? – morfondírozott Naritaró, aztán jobb ötlet híján egy teaszertartásba kezdett. A tömeg- és helykorlátozások miatt a hagyományos teaszertartás űrhajós változatában mellőzni kellett a könnyű süteményt, a porceláncsészéket, a bambuszseprűt és a teaport. Valójában nem állt másból, mint egy piszkosfehér, a TEA feliraton kívül bármilyen jellegzetességet nélkülöző zacskó felrázásából, majd feltépéséből. A zöldes barna folyadék – hogy legalább egyvalamiben emlékeztessen a földi változatra – nélkülözött bármiféle ízesítést. Alig egy cseppnyit volt szórakoztatóbb, mintha Naritaró a tea elkészítése és elfogyasztása helyett egy kalapáccsal csapkodta volna a bal mutatóujját. Mivel a rakományt összeállító szakértők annak alacsonyabb tömege és magasabb tápértéke miatt a kalapáccsal szemben a teát választották, az űrhajós csak gondolatban sózhatott rá bármelyik végtagjára.

A tea elfogyott és még mindig semmi hír a Társgépről. Ennyi időt még sohasem töltött egyedül és már teljesen tanácstalan volt, hogyan tovább.

– Kávé? Nem. Az még a teánál is rosszabb. Majd talán holnap, vagy inkább egy hét múlva. Mégsem. Inkább hazaviszem és jó pénzért eladom az “Űrkávét, Amit Naritarónak Szántak és Amit Ajkaival Érintett”. A lányok odalesznek érte. – fűződött tovább a gondolat, de túl gyorsan eljutott a végpontjáig. A Számítógép még mindig csendben dolgozott.

– Meglátogassam a Lényt? Nem, az puha, nyálkás, undorító. Egy cseppet sem szórakoztató. Inkább a falat bámulom. A Lényt a Gliese 581g-n szedte össze a felderítő automata űrszonda és egy „Ne piszkáld!” feliratú létfenntartó üvegtégelybe helyezte további földi elemzések céljából.

– Fehér és kifejezetten unalmas. Szörnyen unalmas. Undorítóan unalmas. A Lény is undorító, de legalább nem unalmas. Inkább megyek, és megnézem azt.

– Visszataszító, ahogy izeg-mozog. Mint egy amőba. Mindjárt elhányom magam!

– Számítógép, végeztél a javítással? – váltott motyogásból fennhangra Naritaró.

– A nevem A Számítógép és az ELEMZÉSSEL végeztem. – helyesbített a központi vezérlő. Precíz mérnökök tervezték a rendszerét, akik a kommunikációs funkciónál is nyolc tizedes jegy pontosságot szabtak meg, akárcsak a navigációnál. – Az elemzés eredménye szerint a Társgép javíthatatlan. Napi háromórányi működésre tervezték, ehelyett folyamatosan be volt kapcsolva.

Naritaró először fel sem fogta az üzenetet. A sokk hatására blokkolódtak az agyi funkciók és az űrhajós egyszerűen csak félig tátott szájjal bámult maga elé. A Számítógép kamerái érzékelték ezt, de a központi egység szokásos eseménynek értékelte az esetet és semmit sem reagált rá.

– Micsoda? Hogy érted azt, hogy javíthatatlan? Még legalább két hét, amíg visszaérünk a Földre. Én ezt nem bírom ki! Megjavítod a Társgéped vagy szétverlek! – ordította vöröslő fejjel az asztronauta.

– Egyrészt nincs megfelelő testi erőd, hogy szétverj, másrészt az gyors halálodat jelentené az Űrhajó életfenntartó rendszereinek leállása miatt. – jött a nyugodt hangú, kiszámított válasz A Számítógéptől.

Naritaró elmormolt magában egy féltucatnyi tibeti átkot, amik talán a Himalája messzesége miatt nem hatottak a központi egységre, majd hadonászva nekirohant a vezérlőpultnak és eszeveszetten csapkodni kezdte azt.

Amikor magához tért, világosodni kezdett. Elég lassan ahhoz, hogy a szemét ne bántsa, de elég gyorsan, hogy mire visszaemlékezett az elmúlt nap történéseire, tökéletesen lássa a környezetét. A Számítógép nem haragudott rá. A mérnökök csak tökéletesen időzített világítást képesek programozni, érzelmeket nem.

– Tizenhárom nap, ebből legalább öt fájdalmas – tekintett végig a karján és kezein éktelenkedő kék-zöld foltokon. A harci kedve teljesen elpárolgott. Rájött, hogy a testéhez nyomódó gömbölyű, meleg idomok élményét már csak emlékei alapján idézheti fel.

Az ötödik tea már nem csúszott le a torkán. Három órán át elfoglalta magát, mire idáig jutott, de tudta: nincs tovább. A Számítógép is figyelmeztette, hogy csak egyszerű újjáélesztő funkciókkal rendelkezik, egy koffein túladagolás miatti komplikált infarktus vagy agyvérzés kezelése meghaladja a képességeit. A Társgép keltette meghitt együttlét-képzetek egyre jobban hiányoztak neki. Érintésre vágyott. Hogy a Sandra program dúskeblű vöröse vagy a sportos Dóra kényezteti és hogy az egyszerű összebújáson kívül történik-e valami más is, az már nem is számított.

Hosszasan nézte a Lényt. A vonagló, nyálkás testről visszaverődő fény játéka elbűvölte. Mintha a korábbi, tintahal-szürkeségű árnyalatok a szivárvány színeire bomlottak volna, felfedve a korábban rejtve maradt harmóniát.

– A zöld lámpa azt jelenti, hogy parazitamentes, nem jelent veszélyt. Mi lenne, ha megérinteném?

Kinyújtotta a mutatóujját és a Lény felé közelített vele. Az amennyire lehetett, összehúzta magát és az edény távolabbi felébe húzódott. Ahogy végül egymáshoz értek, mindketten megremegtek. Naritaró gyorsan visszarántotta a kezét és visszarohant a vezérlőbe.

Mintha belehatolt volna az ujjaival. Valójában a Lény körülölelte a kezét. Furcsa, nyirkos, hűvös érzés volt, leginkább egy enyhén túlérett kajszibarack belsejéhez hasonlított.

– Hmmm, milyen jó volt a tüzes barna lány karjaiban barackot majszolni, aztán pezsgővel és eperrel kínálni őt. De az csak képzelet volt, Noriko – két napja így nevezte a Lényt – viszont valóság. Milyen finoman simogatja a kezem és milyen csodálatosan selymes a bőre!

Az utolsó éjszakát töltötte az Űrhajón. Reggel kapcsolatba lép az apjával és az Űrügynökség vezetőivel. Tudta, hogy senki sem számított arra, hogy idegenekkel kerül kapcsolatba és egyiküket haza is hozza magával.

– Hidd el Noriko, mindenki minket ünnepel majd. Mi leszünk a leghíresebbek az egész világon.  Államfők fogadnak és rock-sztárok fényképezkednek velünk. Ne féltékenykedj, ígérem, nem használom többé a Társgépet.

Naritaró még soha nem élt át olyan mennyei álmokat, mint ezen a éjen, miközben a Lény egész testét körbefonta.

– Apám, apám, mi történt veled? – kérdezte Naritaró aggódva, miközben apját hárman tartották, hogy össze ne essen újra. Az űrhajós ünnepi szkafanderében, oldalán a piszkosfehér, pulzáló Lénnyel megilletődve állt a vezérlőteremben. Beszélgetésüket a televízió élőben közvetítette.

– Fiam, ismételd meg, mit mondtál!

– Apám, szeretem Norikot és feleségül akarom venni!

– De ő nem emberi lény és különben sincs hova felhúzd a jegygyűrűjét. Gondold át még egyszer, sírba viszed vele szegény édesanyádat!

– Naritaró, itt a Fusigi, a Föld Egységkormány vezetője beszél. Térj észhez, a kitagadást kockáztatod azzal, hogy nem hallgatsz apádra!

– Sajnálom, ha emiatt többé nem láthatom apámat, de a szerelmemet választom. A döntésem megmásíthatatlan.

– Félreértettél, Naritaró. – mondta Fusigi – Az emberiségből tagadunk ki. Az elmúlt percekben átprogramoztuk A Számítógépet, ami nem fog leszállni a Földön. Felküldtünk némi utánpótlást, mert nem akarjuk, hogy éhen halj. Keress más bolygót magatoknak! A kommunikáció ezzel véget ér. Földlakó többé nem léphet kapcsolatba veled.

Ahogy a képernyő elsötétült, az űrhajós megsimogatta Noriko felső nyúlványát.

– Úgyis be akartam mutatkozni a te szüleidnek is, mielőtt összeházasodunk. Szerinted megengedik, hogy hozzájuk költözzünk?