Tomasovszki István (Stephen Paul Thomas)

Párhuzamos bizonyítási eljárás

 

– Nem, nem… nem mondom, hogy Jack volt az, akit a legtöbbet láttam a gyülekezetben, de ez nem zárja ki, hogy hitt Istenben – mondta Delgado tiszteletes, kávéját szürcsölgetve, válaszolva Mrs. Malcolm kérdésére, aki azt firtatta, hogy vajon üdvösségre jutott-e az elhunyt. – Az üdvösség egy nagyon bonyolult kérdés – fejezte be a mondatát és próbált volna szabadulni, valaki mást keresni, aki nem ennyire ragaszkodó, mint egy folyami pióca. A halotti tor már vagy fél órája tartott, de még mindig nem tudott ettől a kellemetlen stílusú hölgytől megszabadulni.

– Ó, én sokat horgásztam vele, akkor sokat emlegette Istent, mondjuk nem úgy… – kuncogott Bill, a szomszéd – már megbocsásson a tiszteletes úr, sokat káromkodott, ha leakadt a hal a horogról, de ugye ki nem? – nagy, húsos kezével a tiszteletes vállát lapogatta. Ízetlen tréfa volt, de mindegy, legalább ki van mentve az előző, végeláthatatlanul hömpölygő diskurzusból, aminek valószínűleg még a következő négy temetésen sem lett volna vége.

– Persze Bill,  van olyan ember, akinél megesik az ilyen, de azért ilyen dolgok miatt ne vegyük a szánkra Isten nevét – fordult hozzá a fiatal tiszteletes. Mrs. Malcolm csalódottan hátrált el a vendégek sűrűjében, ez talán megfelelő, és nem udvariatlan, elterelő hadművelet volt a beszélgetés megszakítására. Persze Bill sem volt sokkal jobb és értelmesebb beszélgetőpartner, de talán nem kell mindig ugyanazokat a kérdéseket boncolgatniuk, amiket Mrs. Malcolm minden temetésen olyan rigorózusan körbejár. Amit úgysem tudunk megsejteni sem, el van zárva előlünk, arról nagyon hosszan nem érdemes beszélgetni. Jobb, ha a szilárd hitünk visz előre.

– Higgye el, most itt mulatok, de eléggé megviselt a váratlan halála, – tette hozzá a szomszéd – nem volt még itt az ideje, hogy elmenjen…

Csak hümmögtek, álltak ott némán, nem tudták, hogy hirtelen mit mondjanak.

– Most, a XXIII század elején már nem a hit az, ami lázba hozza az embereket, nem igaz, atyám? – egy fiatal, öltönyös férfi lépett oda hozzájuk. Az asztalról elvett egyet abból az eperzselével töltött süteményből, amiből már a legkevesebb volt, úgy látszik, mindenkit ez vonzott ide.

– Ó, ne haragudjon, engedje meg, hogy bemutatkozzam: David Fincher.

– Örvendek uram, – mondta a tiszteletes – de nem gondolom, hogy attól, hogy ha ma használjuk a modern kor vívmányait és eszközeit, attól a hitünket el kéne dobnunk. Az, hogy ezek a dolgok léteznek, semmi mást nem bizonyít, csak hogy Isten szabad akaratot adott nekünk arra, hogy használjuk elménket és felfedezzük saját határainkat. Nézze, én is használom ezeket – húzott elő a reverendája zsebéből egy apró kis tárgyat – ez egy emlékeztető berendezés. Nem hanggal, nem képpel, nem az ismert módon kommunikál, hanem fogalmam sincs róla, hogyan. Használom, mert mindent elfelejtek, bár bevallom, furcsán érzem magam, számomra ez idegen dolog.

– Régen telepátiának hívták, ma már csak hullámkommunikáció a neve, sokan nem szeretik ezt a kifejezést – mondta egy fiatal hölgy, aki most lépett a körbe. Hosszú, szőke haja egészen a derekáig ért, amit egy vastag, fekete szalag fonatszerűen ölelt körbe. – Mi ezt használjuk a suliba puskázásra, bár most már árnyékolt termekben íratják a teszteket. Még Jack bácsi… – kicsit halkabbra fogta, mikor az elhunyt nevét kiejtette – szóval még ő vette nekem.

Csendben álltak ott, egyre bővülő körben. A sütemény kifejtette hullámkommunikációs hatását, ahogy az illata terjedt a nappali levegőjében, mert a kör egyre szélesebb lett, újabb és újabb emberek csatlakoztak és vették el az utolsó süti darabokat.

– A jó öreg süti illat is megteszi, hogy összehívjunk egy társaságot, nem kell hozzá semmilyen kütyü, nem igaz? – mondta az Tim Carlson, a fűszeres a szomszéd utcából. Még dédapja nyitotta a múlt században a hagyományos boltocskát, ő, az unokája abból nagy forgalmú virtuális diszkontot varázsolt. A fotelből rendelhetsz tőle, ki se kell mozdulnod, automata lebegők hozzák ki a friss árut az ajtó elé.

– Te mégis átalakítottad az üzletet… – mondta Bill, a szomszéd, szokásos apró kuncogással. – Pedig a nagyi hogy szerette a szombat délutánokat, mikor a nagyapád kirakta az „Ugorj be egy jó szóra” táblát… Csak ültek órákon át ott és megváltották a világot. Az volt még az emberibb világ…

– Jó-jó, igaz, – ismerte el Tim, és nagyot harapott a sütiből – de ki akarja ma csevegéssel tölteni az időt egy fűszerbolt előterében? Minden fiatal a virtuális kávéházakban ücsörög. Nem tarthatok fenn egy boltot arra, hogy ott az emberek beszélgessenek!

– Kedveseim! – trillázó hang tolakodott be a körbe. A nő fekete, térd fölött elvágott minit viselt, Delgado tiszteletes rosszalló pillantással követte, ahogy belépett a kör közepébe. Sokan bizonytalanok voltak, hogy a miniszoknya alól kibukkanó lábakat nézzék, vagy az újabb tálca eperzselés süteményt, amit a formás lábak tulajdonosa tartott a kezében. Mary Spencer volt, a „vígözvegy”, ahogy sokan hívták, az elhunyt valamikori felesége. Már hét éve külön éltek, a válás is folyamatban volt, de az elhunyt halála előtt nem fejeződött be, mert a férfi nem akart válni. Most a nő örökössé lépett elő, fele részben számíthatott az lebegőautó-kereskedés részvényeire, a másik felére Jack fia, Sao (Mary semmiből előkerült mostohafia) tartott igényt, és a vígözvegy mindent meg is tett annak érdekében hogy ez is az övé maradjon. Szemrevaló teremtés volt, a külső eltakarta a sokak által kétségesnek tartott értékekből álló belsőt.

– Mary, milyen csinos még most is – mondta a férfi, aki David Fincher néven mutatkozott be, és kezet nyújtott. – A fia barátja vagyok, ő hívott meg az alkalomra, de nem tudom, hol van. Nem látta véletlenül?

– Saora gondol? – kérdezte a nő zavartan mosolyogva, közben a tálcát az asztalra csúsztatta, az üres tetejére. – Ő nem a fiam, nem-nem, csak a lehetséges mostoha fiam, bár ez még nem teljesen biztos, hogy tényleg Jack fia. Pár hónapja nyújtott be keresetet a férjem vagyonára, állítva, hogy Jack az apja, bár nem tudom, hogy ez hogyan lenne lehetséges, de a mai modern világban miért pont ez ne lenne az? Amúgy nem tudom, hol lehet, nemrég még itt volt, aztán elment a konyha felé, próbálja ott megtalálni.

– Köszönöm, nagyon kedves, inkább várok, – mondta udvariasan a David nevű férfi – mert nem akarok illetlenül mászkálni egy idegen lakásban.

– Ahogy gondolja… Á, Bill, hát itt van? – fordult a nő a szomszéd férfi felé. – Köszönöm, hogy eljött, bár tudom, hogy az utóbbi időben nem volt valami jó a viszonya Jackkel, ezért külön öröm, hogy mégis megtisztelte őt ezen a napon

Nem volt jó a viszony, gondolta Tim, a fűszeres, persze, hogy nem volt jó, nyílt titok volt, hogy először a szomszéd Billel csaltad Jacket… Aztán persze jöttem én, aztán engem is dobtál. Ki lehet a mostani, talán hátul az az ismeretlen, öltönyös férfi, aki végig követ a tekintetével? Korábban valami táska volt nála, biztos utazó ügynök lehet, kedveled az alkalmi kalandokat. Van most is valaki, aki rendszeresen karban tart téged, látható, hiszen ötvenöt évesen is ilyen formában vagy…

– Kedveseim, nekem sajnos el kell mennem a konyhába, hoznom kell frissítőket, addig folytassák csak nyugodtan a beszélgetést, és élvezzék a házi készítésű eperzselés pitét! – mondta az özvegy és a konyha felé indult. Csak pár pillanat kellett, hogy a férfiak felocsúdjanak a látványos távozás után, és máris lecsaptak a zselés süteményre. A kör szűkült, majd kinyílt, lüktetett, élt, mint egy medúza. Az eperzselés pite megtette a magáét, síri csönd lett. Ha Jack Spencer szelleme itt járna, bizonyára otthon érezné magát.

 

Ebbe a némaságba hasított bele Mary sikoltása. Rögtön utána tompa puffanás hallatszott (ez volt az, amikor elájult, és összeesett), majd egy éles csörömpölés (a süteményes tálca is landolt közvetlenül mellette a kövezeten).

A tömeg hamar köréje csoportosult, majd újabb sikolyok hallatszottak, az emberek ismét hátrébb húzódtak. Némelyikük a konyha felé mutogatott, volt, aki csendben súgott a másiknak valamit, többen mondták, hogy „ez lehetetlen”, „hiszen meghalt, most temettük el”. A konyha felől mindent átható kékes fény áradt. A fény úgy nézett ki, mint valami zselés cukorkamassza, pontosan ugyanolyan zselé, mint ami a süteményben van. A fényen belül egy alak ült a konyhaasztalnál, hátulról éppen úgy festett, mint Jack. Senki sem mozdult, halk, bizsergető moraj futott végig az egybegyűlteken, akár egy hideg borzongás.

Az öltönyös férfi, aki korábban az ajtó közelében állt a kezében egy kisméretű táskával (akit Tim, a fűszeres Mary új pasijának nézett), most a konyha egyik sarkában ült egy kis asztal mögött. Az asztalon valami berendezés villódzott, potméterek és különböző gombok voltak rajta, mint egy billentyűzeten, volt egy oldalra hajtható kisméretű képernyője is. Mellette állt egy ázsiai férfi, szintén öltönyben, ő az állítólagos mostohafiú, Sao. A temetésen nem vehetett részt, az özvegy és a család többi tagja megtiltotta ezt, de a házba már bejöhetett, bírósági végzést hozott, miszerint a vizsgálat idejéig joga van itt tartózkodni. Senki sem tudta, hogy milyen vizsgálat idejéig, de a hivatalos papírral nem akartak szembemenni.

– Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem David Fincher, a foglalkozásom pedig törvényszéki szakértő és vagyoni bűncselekményekkel foglalkozó bűnügyi nyomozó. A megyei ügyészség kért fel engem, hogy folytassak le egy bizonyítási eljárást egy örökösödési perben. Azért vagyok itt, hogy a mellettem álló Mr. Sao Vaotang, vagy ahogy ő mondja, Mr. Sao Spencer keresetének valódiságát, miszerint hogy ő Mr. Spencer törvényes fia, hitelesen igazoljam, vagy éppen meggyőződhessünk az ellenkezőjéről. A kereset, amit Mr. Sao Spencer nyújtott be, nyomozati szakaszba lépett, így kerültünk ma ide. Elnézést kérünk a felfordulásért és a kialakult helyzetért, de nem sok időnk van ennek az eljárásnak a lefolytatására két okból: az egyik, hogy Madam Spencer valószínűleg sürgős távozásra készül, a komp ma este indul a Hold kolóniára. Ahogy értesültünk róla, tegnap délután eladta a lebegőautó-kereskedést is – bár erre bírósági zárlatot rendeltünk el, amit ő ezzel az akciójával megsértett – és ezzel a vagyonnal távozni készül. Ugye, nem tévedek, Madam Spencer? – kérdezte a férfi az özvegyet, akit éppen egy székre segítettek felülni a konyha bejárata előtt. Még mindig kicsit kába volt, így a kérdés költői maradt, a törvényszéki szakértő tehát folytatta. – A másik ok pedig maga a berendezésből adódik, amit most először próbálunk használni ilyen típusú eljárásoknál.

Előrelépett, a sarokban ülő alak mellé.

– A kollégám, Mr. Beakman, aki ebben a segítségemre lesz. Amit itt látnak, az nem más, mint egy paralel térhajlító berendezés. Ezt még eddig a pillanatig csak kísérleti jelleggel használták, de eljött az az idő, mikor gyakorlati hasznát is láthatjuk ennek a hosszú folyamatnak.

Abszolút csönd uralkodott a nappaliban. Csak egy villa esett ki valakinek a kezéből, nyilván ugyanaz a megdöbbenés uralkodott rajta is, mint mindenki máson. Bill, a szomszéd az utolsó süteményfalatok legyűrésével küszködött, alighanem kiszáradt a szája az események miatt.

– Az előttünk elterülő burok nem más, mint egy párhuzamosan létező valóság egy bezárt cseppje. Ez a csepp egy másik, mellettünk létező párhuzamos univerzumból hozott át ide az ott létező jelenből egy kis részletet. A cseppben látható személy, jelen esetben Jack Spencer – a tömeg a név hallatán felmorajlott – a másik univerzumban nem ugyanazt a sorsot követi, mint ebben, láthatólag él, hiszen ugyanebben a konyhában ül és vacsorázik. Tulajdonképpen ezért kellett sietnünk, mert nem voltunk abban biztosak, hogy a lehetséges létező párhuzamos univerzumok egyikében még élve találjuk őt, mert csak ez adhat esélyt a bizonyítási eljárás levezetésére. De mint látják, huszonhat párhuzamos létező tér átnézése után a konyha nem volt üres, Jack abban az univerzumban is létezik. Persze arról nem beszélnék hosszabban, hogy a felkeresett másik huszonötben milyen más, lehetséges variációk léteztek, mert azokban olyat is találtunk, ahol ez az épület már nem is létezett. Abban az univerzumban a lehetséges múlt már jóval korábban elágazott, ha Jack abban él, talán nem is ebben a városban, vagy nem is itt, ezen a helyen. Így mindenképpen úgy gondolom, hogy jó helyen járunk. Nem tudom, követnek-e még engem…

Az emberekről nem lehetett megmondani, hogy követik-e vagy sem. Ugyanabban a megmerevedett pozitúrában álltak, mint az esemény bekövetkezte előtt, és csak bámulták a lüktető buborékot. Számukra ez a délután ilyetén alakulása felért egy hipnotikus szeánsszal.

– Akkor folytatnám a Mr. Sao Spencer által benyújtott kereset rövid ismertetésével: Mr. Spencer, aki egyébként nevet is változtatott, felvette az állítólagos édesapja nevét, a keresetben kijelenti, hogy ő a néhai Jack Spencer mesterséges úton fogant fia, így igényt tart Mr. Spencer hagyatékára, amelyek tételesen felsorolva a következők: Holdfény – lebegőautó-kölcsönző, A Legjobb Modellek  lebegőautó-kereskedés, a Külső Perem Erőművek tizenkét százalékos részvényeinek tulajdonának ráeső részei. Ezeken a javakon fele részben osztozik a törvény szerint a jelenlegi feleséggel, ha a kereset bizonyításra kerül.

Mary Spencer közben kapott egy kávét, két rokon próbálta a széken tartani. Nem tudott megszólalni, csak nézte maga előtt a kékes massza belsejében valamilyen zöldséges-húsos ételt falatozó férjét. Az egész helyzet szürreális volt.

– Mielőtt bárkiben felmerülne, hogy miért nem tudjuk megállapítani a genetikai rokonságot Mr. Jack és Sao Spencer között, ez azért nem lehetséges, mert Mr. Spencer holttestét atomizálták, Madam Spencer kérésére, állítólag ez volt a férje utolsó kívánsága a halála előtt. Mr. Sao Spencer így már nem találkozhatott az apjával, aki a megyei kórházban hunyt el ismeretlen betegségben. A betegség okát a gyors lefolyása miatt nem sikerült kiderítenünk.

A hallgatóságban mozgolódás támadt. A kékben derengő Jack felállt, és a konyhapultnál egy kis papírdobozból pálcikákkal szedett még magának az ételből. A pálcikákból már látszott, hogy valamilyen ázsiai vacsorát eszik. Kényelmesen visszaült a helyére, a széket maga alá húzta. A sarokban ülő technikus, Mr. Beakman valamit állíthatott a berendezésen, mert a buborék kitisztult. A férfi arca tökéletesen láthatóvá vált. Az összegyűlteken újabb moraj hullámzott végig. Az arcbőrét hegek borították, mintha himlőhelyes lett volna. Borzasztó látvány volt, sok nőrokon hátat fordított, többen a nappali hátsó részébe húzódtak. De senki sem hagyta el a házat. Mindenkit érdekelni kezdett a furcsán alakuló délután további része.

– Aki esetleg attól tartana, hogy meglát, vagy meghall minket, azt meg kell nyugtatnom, hogy ez nem fordulhat elő. Mr Beakman talán elő tud állítani olyan körülményeket, hogy az asztalon meg tudnánk mozdítani egy-két dolgot, a találmány jelenlegi kidolgozottsága ezt lehetővé teszi. Tulajdonképpen előidézhetünk olyan jelenségeket, amit poltergeistnak, vagyis tárgyak önkéntelen mozgásának hívunk, de ezt itt nem fogjuk bemutatni.

Közben Jack befejezte az evést és a maradékot egy berendezésbe öntötte (valamiféle megsemmisítő vagy feldolgozó lehetett, bár technikailag elmaradottabbnak nézett ki, mint az itteni készülékek, olyasmi volt, mint egy régi konyhamalac), majd hirtelen kiment a buborékból, vagyis a nappali felé vezető ajtón keresztül eltűnt a látókörükből. Mr. Beakman fürgén felállt a kis műszere mellől, udvariasan helyet kért magának és a szétspriccelő rokonság között a nappaliba tolta a görgős asztalkáját (amihez egy kihajtható székecske is tartozott) és újra elfoglalta a helyét az egyik sarokban.

– Tisztelettel kérek mindenkit, hogy húzódjon a falhoz közel, hogy a buborékot át tudjuk ide helyezni, és követni tudjuk az eseményeket.

A technikus ujjai gyorsan mozogtak. Pár billentyű leütése után az egyik potméterhez nyúlt, és lassan állítani kezdett rajta. A buborék, mint egy hatalmas zselécukorka, vándorolni kezdett, majd megállapodott a nappali közepén. Nem sok helyet hagyott a gyászolóknak (bár ez a megnevezés már nem biztos, hogy illett rájuk, mivel Jack a szoba közepén állt, és valamiféle távkapcsolóval bajlódott, mintha nem pár órája vettek volna tőle végső búcsút). Egyesek megijedtek, mikor a cipőjük a buborékhoz ért, de Fincher nyomozó biztosított mindenkit róla, hogy semmi végzetes sem történhet velük. Az özvegy (ez az elnevezés is furcsának hatott most már) a férjétől jobbra ült, a kanapé szélén, félig a zselés masszába érve, bár őt ez láthatólag nem zavarta. Mostanra már összeszedte magát és tartását is visszanyerte, kihívó arckifejezéssel várta a fejleményeket. A Sao Spencerként megismert férfi még mindig a technikus mellett állt, arca szenvtelen volt, semmilyen érzelmet sem árult el.

Jack a szoba közepén egy fotelre zökkent  (egyébként a fotel egyáltalán nem ott helyezkedett el, ahol az itteni fotelek, a stílusa is régimódi volt az itteni modern bútorokhoz képest, már-már szegényes, karfáján szakadással.) A tévében (ami szintén sokkal korábbi típusnak tűnt, mint az itteniek) valamilyen Szerencsekerék típusú vetélkedő ment, Jack kiabált is a tévének és a szereplőknek valamit, bár a hangját nem lehetett hallani, csapkodta a térdét, majd az asztalt ütötte a távkapcsolóval, ha a játékos nem adott jó választ a feltett kérdésekre. Az asztalról felvett néha egy kendőt, egy pohárba mártotta, és az arcán lévő sebeket tisztogatta. Majd hirtelen kikapcsolta a tévét, és felállt a fotelből. A bejárati ajtó felé indult.

– Csak reménykedhetünk benne, hogy nem hagyja el a házat, mert ott nem tudnánk követni, sajnos még korlátozottak a találmány lehetőségei, Mr. Beakman, legyen olyan szíves – és Mr. Beakman volt olyan szíves, a potméter állításával a kék buborék az ajtó felé vándorolt, utol is érte Jack Spencert. Pont akkor, amikor ajtót nyitott. A fekete ruhás gyászsereg elviharzott az útjából, teljesen feleslegesen, hiszen mindannyian külön világban léteztek. Most először voltak olyanok, akik elhagyták a házat, itt is kinyitották az ajtót, és az itteni valóságban is kiléptek az utcára, főleg azok, akik kisebb gyerekkel voltak, vagy idősebbek, akiknek elegük lett az átélt eseményekből.

 

Jack egy pillanatig állt az ajtóban, majd utat engedett egy középkorú nőnek és egy fiatalembernek. Mind a hárman bejöttek a nappaliba és megálltak a helység közepén. A gyászolók ismét felhördültek, a  férfi Saora hasonlított, bár mintha kicsit fiatalabb lett volna. De ezt akár okozhatta az a torzulás, ami az adás néhol gyengülő minősége miatt lép fel, vagy az, hogy itt egy fekete, elegáns zakó volt rajta, ott pedig egy rövid ujjú ing. A haját is másként viselte, de lassan egyértelművé vált, hogy ő volt az. Azok hárman már javában beszélgettek, mikor Fincher nyomozó megszólalt:

– Mr. Beaker, ha lenne szíves a hangsávot nekünk is kikapcsolni…

És Mr. Beaker ismét volt szíves ezt megtenni.

– … mondtam hogy elegem van belőled! – harsogta Jack a középkorú nőnek, aki vonásai alapján ázsiai származású lehetett. – Nem érdekel, hogy azt mondod, ő a fiam, nem érdekel, hogy nincs semmitek, nem érdekel senki és semmi! – az itteni nappaliban újabb fojtott moraj futott át, úgy látszik, ez volt a kedvenc kifejezőeszközük a megdöbbenésre. Ők már, úgy látszik, mindent bizonyítottnak láttak, de Fincher nyomozó csendre intette őket.

– Tudom, hogy nem érdekel, de akkor gondolkodtál volna, mikor Hanoiban leadtad a spermáidat a génbankban. A nyilatkozat szerint az ott kapott egyszeri és emelt összeg fejében a nevedet kiadják majd az anyának, aki akár támogatási igényekkel is felléphet.

– Ez baromság! – ripakodott rá Jack. – Nem volt semmilyen nyilatkozat, amit aláírhattunk volna. Háború volt, és mi, amerikai katonák Ázsia felszabadításáért harcoltunk, értetek! – a gyászolók ismét suttogni kezdtek. Mindenki a tizenkét évvel ezelőtti második ázsiai konfliktusra gondolt, amely aztán nem vezetett igazi összetűzéshez.

– Akkor ez mi? – mondta a nő, és egy papírt lobogtatott előtte. Mr. Beakman volt olyan szíves és kinagyította a szöveget. Tisztán látszott rajta a Jack Spencer aláírás, a fejlécen pedig az hogy „Apaságvállalási nyilatkozat”.

– A kormány kért rá a hatalmas veszteségek miatt – mondta Jack. – Ázsia haldoklóban volt, minden második katona hozzájárult a lakosság újjáteremtéséhez, a háborúban rengeteg férfi halt meg. Akkor ti most mind, egytől egyig, mindegyikhez elmentek, és megfejitek őket?

– Nem tudom, hogy a többiek mit csinálnak, – mondta a nő csendben – én csak tanulni szeretném küldeni a fiamat. Más nem érdekel. Te kiemelt juttatást kaptál a spermáidért. Ha nem kellett a pénz, minek írtad alá, hogy a neved kiadható?

– Az arra volt elég, hogy megvegyem ezt az évek lakatlan, lerobbant koszfészket! Ez az egy normális szobám van, a hálószoba beázik, büdös és penészes, a konyha is düledezik… erre volt elég az a hatalmas összeg! És most miből fizessek neked? A filléres nyugdíjamból, amit háborús veteránként kapok? – mondta Jack, és kiment a buborékból, valahová a hálószoba felé. A Sao kinézetű fiatalember és az anyja a szobában maradtak.

 

– Jó rendben, és ez mi a frászt bizonyít? – az özvegy szólalt meg, aki a kanapé karfáján ült. Felállt, és könnyedén a buborék közepébe sétált. Nem volt szívbajos, mint az egybegyűltek nagy többsége, akik viszolyogtak a kék buborék érintésétől is. Vagy éppen nem volt vesztenivalója, ezt jelen esetben még senki sem tudta megítélni.

– Itt van ez a férfi, aki Saora hasonlít, meg ez az ázsiai származású nő, de az egésznek mi a köze a mi világunkhoz? – kérdőn és pimasz tekintettel nézett a nyomozóra. – Miért történne minden ugyanúgy a mi világunkban is? Hiszen ott Jack él és virul, itt meg halott, vagyis már csak az atomjai léteznek szerteszórva a világban. Mit akar ebből az egészből kihozni?

– Madam Spencer, kérem, üljön vissza a helyére, megpróbálok mindent elmagyarázni – a nő kénytelen-kelletlen újra visszaült a kanapéra – amint látja, a férje a másik univerzumban háborús veterán. Ott járt az I. Ázsiai háborúban, legalábbis a falon lévő fényképek tanúsága szerint, helyreállította a békét, és evvel talán egy nagyobb konfliktust akadályozott meg, más hős honfitársával, és a legfontosabb: bizonyítottan utód született a spermabankban leadott mintájából. Hadd kérdezzem meg, hogy Jack a mi világunkban, mint az ön férje, nem kapott behívót, esetleg tartalékosként, az első délkelet-ázsiai háborúba, huszonegy évvel ezelőtt? Miért ne lehetne az itt álló Sao az ő fia ebben a valóságban is?

– Honnan tudjam én, nem vagyok a felesége olyan régen, csak öt éve házasodtunk össze. De az, ha valami a másik valóságban megtörtént, az itt nem kell, hogy törvényszerűen megtörténjen – mondta kezét értetlenül széttárva az özvegy.

 

A beszélgetés a kapu innenső oldalán megszakadt, mert közben Jack visszatért a hálószobák felől, kezében egy kis dobozkával.

– Nézd, ez az összes vagyonom, – mondta a nőnek, és a fekete selyemdobozkát a kezébe nyomta – ez egy jegygyűrű, amit egy nagyon kedves nőnek vettem, akivel talán megváltozna az életem. Mást nem adhatok, csak a kitüntetésemet, de azzal semmire se mennél – és valóban, a kék buborékban lévő nappali falán ott volt a Bátorság Keresztje, ami ugyanolyan rangos kitüntetés lehetett az ottani mérték szerint is.

 

A gyászolók közül a „szegény ördög, ott nem sok mindene van” kósza mondat röppent fel…

 

A nő csendben eltette a gyűrűt. A Sao kinézetű férfi bátortalanul kezet nyújtott, majd mind a ketten elhagyták a látóteret. Jack pár pillanat múlva visszatért és a székre roskadt. Arcán némelyik hólyag már kipukkadt, véres genny csorgott belőle. Többen eltakarták a szemüket, nem is nézték, hogy a férfi a valószínűleg gyógyszeres folyadékba mártott kis cseppentővel tisztítja őket. Igazán borzasztó látványt nyújtott.

Lassan végzett vele, az órájára nézett, majd hirtelen felugrott. A nyomozás valóságában már fél nyolc körül járt az idő, sötétedett, meglehet, hogy ott is akörül járhatott, bár Mr. Fincher elmondta a hallgatóságnak, hogy ez egy párhuzamos univerzumban nem törvényszerű. Az embereknek persze fogalmuk sem volt, mi számít törvényszerűnek, hiszen még a párhuzamos univerzumok létezését sem tartották annak.

Jack a kanapéhoz lépett, az itteni nappaliban persze mindenki felugrott, szinte reflexből, ő pedig egy rántással fekvőhellyé alakította a kihúzható ágyat. Tiszta ágyneműt terítette rá, majd elment a fürdőszoba felé. Pár perc múlva egy fürdőköpenyben tért vissza, kezében parfümös üveggel, az arcát kenegette vele. Néha fájdalmas grimaszt vágott, ahogy a himlőhelyekbe belemart az illatos folyadék. A vérző sebekre sebtapaszt ragasztott. Az emberek összesúgtak, egyesek szerint a parfüm csak fertőtlenítésre szolgált, mások szerint talán vár valakit, mi másért illatosítaná be magát éjszakára.

 

És valóban: csöngetés hallatszott. Valaki még ebben a valóságban kinyitotta az ajtót, a hang annyira élethű volt. Persze nem állt az ajtó előtt senki.

 

Jack Spencer elhagyta a buborékot, Mr. Beakman most nem találta fontosnak követni őt. Közben izgatott pusmogás tört ki az emberek között, mindenki találgatni kezdett, ki lehet a látogató.

Előbb egy nő szaladt be a képbe, maga után húzva a férfit. A kép közepén összefonódtak, a férfi szenvedélyesen ölelte a nőt, a nő meg a férfi köpenyét bontogatta. A nő úgy volt öltözve, mint egy prostituált, a miniszoknyája alól kilátszott mindene, térdig érő lakkcsizma volt rajta. Lassan, érzékien fejtette le a férfi válláról a köpenyt, teljesen nyilvánvaló volt, mi fog következni. Ekkor sokan indultak el az ajtó felé, főleg azok, akik tinédzser gyerekekkel voltak, vagy azok az idősebbek, akik még korábban úgy döntöttek, hogy maradnak, de a mostani események is jelentős pulzusszám-emelkedést okoztak. A gyászoló társaság a felére fogyatkozott, csak a kemény mag maradt meg, akiket már igazán érdekelt, mi lesz a másik térben élő Jack sorsa, és főleg az, hogy saját jelenükben hogy oldódik meg az örökösödési ügy. Egyesek perverz módon úgy helyezkedtek, hogy az elkövetkező eseményeket jobb szögből élvezhessék. A következő másodpercben zaklatott hangok töltötték be a nappalit, egyesek fel is sikoltottak.

Arra lehetett gondolni, hogy a kék derengésben fürdőző Jack testéről teljes egészében lekerült a fürdő köpeny, de nem ez történt. A nő a férfi csípőjénél megállt, és hátrébb húzódott. Az arca teljesen láthatóvá és felismerhetővé vált: Mary Spencer volt az. Mary, mint profi prostituált a másik valóságban az itteni elhunyt férjével enyelgett. Az évszázadokkal ezelőtt élt korai szürrealista alkotók sem festhettek volna ennél felkavaróbb életképet…

– Mr. Beakman, vegye le a képet, kérem – szólt közbe Fincher nyomozó – a továbbiakra nem vagyunk kíváncsiak. Kérem, rögzítse az adatokat a későbbiekre, és jelezzen, ha a jelenetek publikusak lesznek.

Mr. Beakman, mint mindig, tudta a dolgát. A kék buborék a nappali közepére húzódott, nem tűnt el, csak lebegett másfél méter magasan, de nem lehetett benne látni semmit. A berendezés készenléti állapotba állt.

Mary Spencer közönyös arccal ült a kanapé sarkán. Mindenki őt nézte, de nem kereste a szemkontaktust. Fincher nyomozó törte meg a csendet:

– Madam Spencer, hogy érinti önt az imént látott jelenet?

A nő elképedt arccal nézett vissza a férfira.

– Hogy a francba érintene? Magát hogy érintené az, ha egy másik valóságban valahol éppen „boy-szolgálatot” folytatna – kezével jelezte a macskakörmöket és gúnyos hangra váltott – mit gondolt, ki vagyok én? Mindenki cicababája?

A hallgatóságban legalább ketten voltak azok (Saot nem számítva), akik ezt gondolták.

– Madam Spencer, ne haragudjon, de meg kell kérdeznem, mivel foglalkozott ön, mielőtt megismerkedett néhai férjével, Jack Spencerrel?

– Milyen kérdés ez? – ugrott fel a nő hevesen – visszavonult üzletasszony voltam, amíg bele nem bolondultam Jackbe…

– Özvegyasszonyt mondott? – kérdezte Fincher közbevágva.

– Nem, üzletasszonyt, maga… – elharapta a szót.

– Mivel foglalkozott a Jacket megelőző, korábbi férje halála előtt, Madam Spencer? – a nyomozó ráerősített. A termen izgatott moraj futott végig, senki sem tudta, hogy Marynek volt előző házassága is.

– Mindig is üzletasszony voltam! Több tiszteletet kérek öntől – a nő már magából kikelve kiabált.

– És az azt megelőző két házassága után, ahol szintén özvegyen maradt? Azelőtt mivel foglalkozott?

A nappali már zsongott, mint egy méhkas, mint egy tárgyalóterem a vádbeszéd közben.

A nő nem szólt semmit, csak éktelen dühvel nézett a nyomozóra.

– Mr. Beakman, a fotókat legyen kedves – szólt oda a technikusának Fincher – ezeken a képeken Madam Spencer (akkor még Sheila Stratovska) látható, amikor az őrjárat bevitte az egyik illegálisan működtetett bordélyból. A letartóztatáskor ellenállt, drog hatása alatt volt és verekedett is a járőrökkel. Ennek nyomai az arcán is láthatók. Persze azóta jelentősen megváltozott, négy férj özvegye és sikeres üzletasszony, nemde bár, Madam Spencer?

– Szemét! – sziszegte a foga között a jelen valóságban aranyszőke és feddhetetlen üzletasszony. – Ezt nem teheti velem büntetlenül!

Ekkor volt az, hogy Bill, a szomszéd, és Tim Carlson, a fűszeres elhagyták a házat. Úgy látszik, hogy mindkettőjükben egyszerre szólalt meg a lelkiismeret, vagy inkább a szégyenérzet égette őket, mikor megtudták, mibe nyúltak bele.

 

– Mr. Fincher, azt hiszem, vissza lehet kapcsolnunk…

– Igen, kérem, akkor tegye meg, Mr. Beakman!

A szoba közepén az apró kék buborék egyre nagyobb lett, majd ismét betöltötte az egész nappalit. A másik világ Jackje és Maryje az ágy szélén ült. Láthatólag már túl voltak az aktuson, a nő a harisnyáját húzta, a férfi éppen rágyújtott. Az ágy gyűrött volt mögöttük.

– Miért vagy szomorú, nyuszika? – Mary stílusa más volt, mint itt, de azért el lehetett képzelni ilyennek is, így, hogy már lehullott az álarc. – Hát nem voltunk ugyanolyan jók, mint minden héten?

A férfi nem szólt, csak maga elé fújta a füstöt. A nő, félig felöltözve, az ölébe perdült.

– Na, ne legyél morci, nyuszika! Jövök minden héten, ahogy mondtam.

– Nem tudok ma fizetni…

A nő ellökte magától a férfit, aki a hátára esett a paplanok közé.

– Miért nem? Elkártyáztad, elittad, mit csináltál a  rendszeres pénzemmel?

– Gyűrűt vettem neked – mondta Jack, ugyanolyan nyugodtan, mint korábban, most a nappali plafonja felé fújva a füstöt.

– Oh, csak nem… – Mary megenyhült és a férfi lába elé térdelt – hát mutasd akkor!

A férfi egy jó mélyet szippantott a cigiből, egész hosszan, hogy evvel is húzza az időt.

– Odaadtam valakinek. Már nincs meg.

A másik világbéli Mary úgy pattant fel, mint aki parázsba lépett. Sokan hátra is hőköltek a nappaliban.

– Akkor miért mondtad el? Mióta űzöd már ezt a kis játékot velem? Hónapok óta hitegetsz, hogy elveszel. Azóta hozom neked az orvosságot is az ázsiai nyavalyádra, hogy ne rongyolódjon teljesen szét az arcod! – mondta a nő, és egy hosszúkás fiolát tett az asztalra.

A fiola olyan volt, mint egy kémcső és egy pipetta kombinációja. A pipettát ki lehetett húzni a csőből, és az anyagot a megfelelő helyre csöppenteni. A férfi unott képpel elnyomta a cigit és az üvegcsére mutatott.

– Hogy az? Azt mondod gyógyszer? – mosolygott gúnyosan – azt hiszed, nem tudom mi az? Az az egyik legcsendesebb gyilkos, a bőrön át felszívódó Kayuka, mérhetetlenül erős keleti gombafaj mérgének kivonata, ajzószer és kábítószer egyben. Rácsöppented a bőrömre, amitől az ugyan nem lesz szebb sem gyógyultabb, de utána az egész baromira nem érdekel, mert minden fájdalmam elmúlik, és feltüzel. Az sem érdekel a csöppnyi boldogságért cserébe, hogy hónapokon belül elpatkolok, mert a szerveim feladják a harcot a méreg ellen. De még ebbe a játékba is belementem érted, mit veszthetek…

A hallgatóság a nappaliban egy emberként hördült fel, lelkes közönség volt. Érdekes módon a Kayuka ebben a világban is létező és használatban lévő kábítószer, beszerzése nagyon körülményes volt, akár egy cseppje is dollár százezrekbe került.

A nő a kék burok közepében, megigazította a combfixén lévő kis műrózsát, majd hirtelen mozdulattal kihúzta a pipettát, és az egész fiola tartalmát – körülbelül öt csöppet – a férfi arcába löttyintette.

– Akkor dögölj meg a mámorba, te féreg! – kiáltotta. A fiolát az asztalra dobta, és ugyanezzel a lendülettel az ajtó felé indult. Mr. Beakman ezen alkalommal szükségesnek látta, hogy kövesse a nőt. A nappali evilági oldalán az emberek a falhoz húzódtak, hogy utat engedjenek a növekvő buboréknak.

Ebben a pillanatban egy bejárati ajtó repült be a képbe. A kék buborék szélén ért földet, mert annak még nem volt ideje az ajtóig terjeszkedni, a prostituált Mary meg is tántorodott. Fekete ruhás kommandósok özönlötték el a párhuzamos univerzum nappaliját. Az egyik felszólította Maryt, hogy tegye hátra a kezét, megbilincselte. Minden olyan gyorsan zajlott le, hogy a világ innenső oldalán senkinek sem volt ideje a meglepődésre. A másik oldalról hallatszó lábdobogások és parancsszavak ellenére itt síri csönd volt.

Egy fehér köpenyes férfi lépett be a képbe. Odasétált az asztalon lévő fiolához és egy fehér nejlon tasakba rakta, és „bűnjel” címkével látta el. Egy másik fehér köpenyes férfi egy injekcióval a kezében Jackhez lépett.

– Az ellenméreg, Uram. Ne aggódjon, pár hónapos kezelés után rendbe jön – Jack ugyanolyan egykedvű képpel vette ezt is tudomásul, mint azt, amikor a nő képen löttyintette a méreggel.

 

Ekkor a bejárati ajtó felől egy újabb, fekete öltönyös férfi lépett a képbe. Azok, akik az eseményeket még mindig figyelemmel követték, ismét döbbent csenddel reagáltak, csak hátulról lehetett hallani egy elfojtott szisszenést. Fincher nyomozó volt, teljes életnagyságban.

 

– Sheila Stratovska, letartóztatom egy rendbeli előre kitervelt gyilkossági kísérlet vádja alapján, valamint négyrendbeli előre kitervelt gyilkosság vádjával, amit korábbi kuncsaftjai ellen követett el. Most már legalább ismerjük a mérget is, amit használt, megvan az ujjlenyomat, így semmi akadálya, hogy a társadalom egy darabig megszabaduljon öntől. Elvezethetik.

A fekete ruhás csoport elvezette a nőt. Jacket is kikísérték, valószínűleg egy mentőautóhoz, mert nagyobb dózist kaphatott a méregből. A fehér ruhás technikus is összepakolt, már távozott volna, mikor a nyomozó utánaszólt:

– Mr. Beakman, az üvegcsét legyen olyan kedves – valóban, a technikus a másik világban az itteninek a szakasztott mása volt. Most sokan egymásra néztek, zavarodottság volt érzékelhető, mintha a hallgatóság kezdte volna elveszteni a fonalat.

A technikus odaadta a kis nejlon tasakot, majd kilépett a buborékból a másik világ meg nem mutatott részébe, csak az ajtó csukódását lehetett hallani. Fincher állt a nappali közepén, kezében a bizonyítékkal. Akkurátusan kesztyűt húzott, majd kivette a hosszúkás fiolát. A halványan pislákoló csillár felé tartotta. Látszott, hogy valamit nézeget benne, vizsgálgatja, lötyögteti.

– Egy csepp, pontosan egy csepp maradt benne. Éppen annyi, amennyi kell.

A fiolát akkurátusan az asztal közepére állította úgy, hogy ne dőljön el. A pipettát, ami egyben dugó is volt, erősen rányomta. Lehúzta a kesztyűjét, szépen összehajtva zsebre rakta, majd utoljára még körbe nézett.

– A tied a terep – mondta majd búcsút intett a hálószoba felé. Kilépett a buborék ajtó felőli oldalán, majd halk ajtócsukódás hallatszott.

 

Aki hallotta és látta, megint úgy érezhette, mintha az érzékei megcsalnák, mintha ez az egész valamiféle varázslat lenne. Legalábbis mintha mindannyian Kayukával becsöppentett kockacukrot ettek volna.

Senki sem szólt semmit, mindenki Fincher nyomozó felé nézett, arra a férfira, aki az e világban irányította a szálakat. A másik Fincher utolsó mondata mintha neki szólt volna…

– Mr. Beakman, a fókuszt, legyen olyan kedves.

 

A buborék hirtelen zsugorodni kezdett, pont oda összpontosult, ahol a kis fiola ácsingózott az asztal lapján. Olyan kicsi lett, mint egy gesztenye, kék derengéssel vette körbe az üvegcsét.

 

– Madam Spencer, California állam nevében letartóztatom önt Jack Spencer meggyilkolása vádjával, valamint korábbi két férje előre eltervezett meggyilkolásának vádjával. Kérem, álljon fel és jöjjön velem, remélem, nem kell semmilyen kényszerítő eszközt alkalmaznom.

A nő hirtelen felugrott a kanapéról.

– Mégis, hogy képzeli? Milyen bizonyítékok alapján fog engem vádolni? A férjem kórházban halt meg, ismeretlen betegségben, a korábbi férjeim is betegek voltak! Talán ez a párhuzamos világban elkövetett bűntett elegendő lesz magának itt is, talán ez a kis fiola… – mondta, és nagy lendülettel a kék buborékban lévő bűnjel felé kapott. Nagy meglepetésére az üvegecske a kezében maradt.

A szó torkára fagyott. A nappaliban újra döbbent moraj futott végig.

– Pontosan, Madam Spencer. Pont ez a kis fiola, ami ugyanolyan, mint az a négy, amit a garázs háta mögött lévő fészerben találtunk, de azok tisztára voltak mosva, le voltak tisztítva, törölgetve, ujjlenyomat nélkül. Ezen azonban már rajta van az ön ujjlenyomata, és benne van a méreg egy cseppje is, így elegendő bizonyítékunk van ön ellen.

– Maga szemét, mocsok állat – ordította a nő, és rávetette magát a nyomozóra. Az könnyen leszerelte, bilincset vett elő, és a nő kezét hátrabilincselte. A nő, aki nem sokkal korábban még Madam Spencer volt, most már inkább egy őrült, tajtékzó prosti, közben folyamatosan ordított.

– Te rohadt kis fattyú – ordított Sao felé – azt mondtad, nem köpsz be, te mondtál el mindent! Azt mondtad, osztozunk majd a pénzen, hogy rohadnál meg!

– Vezessék el – mondta Fincher a hallgatóságból előlépő fekete öltönyös rendőröknek. – Mr. Beakmen, köszönöm a nagyszerű munkáját.

Öltönyzsebéből gumikesztyűt és kis nejlon tasakot vett elő, a pipettás fiolát abba helyezte bele, mint perdöntő bizonyítékot. Közben sokan az ajtó felé indultak, Mr Beakman is pakolni kezdte a berendezéseit.

 

 

Fincher nyomozó éppen a lebegő autójához ért, mikor Delgado tiszteletes mellé lépett.

– Nyomozó úr, csak egy kérdést engedjen meg, mielőtt elmegy…

A zsaru látta, hogy a lelkész teljesen össze van zavarodva.

– Persze, mondja csak, hallgatom.

– Honnan tudta? Honnan tudta hogy a másik világban Mary ugyanezeket a bűnöket követte el?

A nyomozó mosolyogva nézett rá.

– Nem tudtam, csak reménykedtem, hogy valahová kilyukadunk a mai nap. A párhuzamos világokban minden nagyon gyorsan történik.

– És akkor itt, ebben a világban most mindent Sao örököl? Ez akkor szilárd bizonyítást nyert?- mutatott a tiszteletes a ház felől a kocsi felé közeledő férfira. Sao csendben az autó másik ajtajához lépett és beszállt Mr. Beakman mellé a hátsó ülésre.

– Ja, hogy Lee ügynök? Nem, ő csak eljátszotta, hogy a fia az elhunytnak. Valami csali kellett, hogy a nyulat kiugrasszuk a bokorból, nem igaz?

– De hát a másik világban is ott volt, az anyjával együtt…

Fincher nyomozó mosolyogva nézett ki a lebegő rendőrautó lehúzott ablakán. Barátian megpaskolta a lelkész karját.

– Nem kell mindent elhinni, ami a szeme elé tárul.

– De hát az üvegcse…

Fincher kezet nyújtott.

– Ugyan, atyám, maga hisz a párhuzamos világokban? – kérdezte mosolyogva, de nem várt a válaszra, és gázt adott. A lebegő, narancs-kék forgólámpák fényében fürdő autó lassan emelkedett Los Angeles légi autópályája felé és a levegőben lebegő talánnyal magára hagyta a megdöbbent lelkészt.

 

– Nem, nem hiszek – gondolta magában a tiszteletes. – Megmaradok a saját hitemnél.

 

Sarkon fordult és elindult a legközelebbi lebegőtaxi-állomás felé.