Bújj, bújj emlék!

 

Ebben a világban a tizenkilencedik születésnap a legszerencsétlenebb. Tavaly még jól hangzott a tizennyolc. Ráütni egy pecsétet valahol, valamilyen papírra, átbillenteni a fiúgyermeket bizonyos életkorba, és kész. Csakhogy itt a tizennyolc még tizenévest jelent, és csak a húsz éves a férfi.

Mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember felnőtt legyen?

Itt nincsenek tizenkét éves felnőttek.

És most ez a tizenkilenc. Egy híján húsz. Se nem hús, se nem hal.

Misi csak szemlélődött. Szemben az apja, jobbról-balról Helga és Nóra, aztán az anyja üres széke. Az asztal közepén egy tortára váró tálca, és a mai alkalomra kölcsönkért antik falióra harangja ebben a percben megszólal. Egy-két…

Az apja a kékesre borotvált állát simogatja, felnyújtott hüvelykjével okét mutat, és minden egyes ütésre bólogat. Fél szeme az ajtón. Helga a házilag festett, szőke haját rázva veri a taktust az asztalon.

Há-né… Nóra, a kis sovány vöröshajú ropogtatja a csipszes zacskót, de minden egyes ütésre kicsit kinyújtja a nyelvét. Nincs is itt. Valahol másutt van és legyen az bárhol, csak jó buli legyen, ahol nem hallani ezt a bosszantó tiktakot. Ö-ha…

És végre az este tizenkilenc megkönnyebbült sóhaja. Nézik az üresen csillogó tányérokat, és az anyu sehol. Misi sosem akart ünneplést, mindig többet jelent egy jól sikerült hétköznap, és ezekre a feszült percekre sem számított, de legyen, ha már kell. Az ünnepek már csak ilyenek. Vannak külsők, és vannak belsők.

– Bocsássatok meg, siettem, ahogy tudtam.

Az anyu beesett az ajtón. Misi segített kirakosgatni a táskájából a csúszkáló műanyagkütyüket. Semmit nem hozott. Ami itthon van, abból nemhogy születésnapi, hanem semmilyen vacsora nem lesz. Ahogy rájuk nézett, mintha a saját bűnét szemlélte volna, a szeme kerekre tágult.

A kör már csak olyan, hogy önmagába fordul, Misi.  Keresi a saját kezdetét, aztán egyszerre csak tökéletes lesz. Te is mindig belefeledkezel anyád szemébe, mint én…

– Vissza kellett fordulnom félútról – magyarázkodott az anyja. Megigazította volna a haját a fali tükörben, aztán csak legyintett. – Rámszóltak az üzletből, hogy a megrendelésem valahol elakadt a rendszerben. Elnézést kértek, de újbóli személyes szignó kellett, és ha már ott voltam, kicserélték a személyi megrendelőmet is. Kaptunk egy újabb kütyüt, amit majd keresgélhetek a táska alján.

Már megint a könnyeivel küszködik.

Minek? Naponta emlékeztették az új rendeletre. Megszűnt a spontán vásárlás, előzetes megrendelés van. De ő annyira hozzászokott már, és annyira akarta ezt a ma esti tizenkilencet, hogy kitört belőle a sírás. – Tudom, Misikém, de kifutottam az időből, és éppen ma!

Tehát, nem lesz torta és vacsora sem.  Néha jó, ha nem sikerülnek dolgok. Helga és Nóra sem bánta, és egy-egy hepibörzdé után beugrottak a szobájukba az egyetlen zacskó csipsz társaságában. Nóra, a kis vörös, aki szeret utálatos lenni, még fintorogva visszanézett.

– Ez van, te kis nób. Azért szeretlek.

Misi megszemlélte a felemelt középső ujját.

– Rendben, te kis blokkolt. Én is téged.

Aztán jó beszélgetni még egy kicsit hármasban. Ezt a középső ujjat nem nézte jó szemmel anyu, de hát két lány után egy fiú a kis felállójával… Ugye, milyen szép a szeme? Az  arcának egyik fele most a fájdalom, a másik ő maga. Most a fájdalom dominál, mert nem sikerült az ünnep, de hát tudod, hogy a fájdalom nem kerül pénzbe. A pénz kerül fájdalomba. És ne nevess, és ne borzold össze megint anyád haját, hagyd már békén, gyertek ide, agyoncsaplak benneteket!

Aztán Misi is elvonult. Átballagott Helga és Nóra birodalmán, bebújt a kis tengerész-ágyába, és tanulás előtt még becsúsztatott egy lemezt. Keressünk egy kis lazítót. Megnyomta a gombot és fülére illesztette a fejhallgatót.

A várakozás ismerős másodpercei. Karját összefonja a mellén és lehunyja a szemét.

Egy eredeti víárdöcsempjönsz a Queen-től! Amikor beúsznak az első taktusok, a füléhez kap és erősen, egyre erősebben szorítja rá a fejhallgatót.

Kéttenyérnyi, kemény valami, amit a fülére szorítanak, nagyon szoros és fáj, de apu és anyu ott állnak az ágy mellett, és bátorítják, semmi baj, megszokod, csak egy pillanat az egész, de a fejhallgató szúr, a három zöld köpenyes bácsi nagyon barátságos, próbálják elterelni a figyelmét, kiabálniuk kell, mert a fejhallgató tompítja a hang-világot, hány éves vagy, négy, ó, hát ez már nem gyerek, hanem egy igazi, karakán férfiember, ne tépd le a fültappancsot, kérlek, ezeket a kis furcsaságokat most ráragasztjuk a homlokodra, még egyszer kérlek, mert az előbb biztosan nem hallottad,  ne tépd le ezeket sem, biztosan megszúrtad már az ujjadat és az is fájt, és biztosan elestél már és lehorzsoltad a térdedet meg a könyöködet és az is fájt, de apu és anyu bekötötte, és te egy kis hős vagy, mert nem sírsz, ha fáj valamid, mert egy ilyen férfiember nem sír, anyuka, kérem, lépjen hátrébb, csak a munkámat végzem, Laci, gyere már és segíts lefogni, látod, hogy letép magáról mindent, és ez is emlékezni fog…

Cesarina. Szép név és  a nő is szép. Bűn, ha egy ötven éves pap szépnek tart egy fiatal nőt? Cesarina… Maga elé penderít egy apróságot, aki a kislánya lehet, és egy  durva zsákból varrt öltözéket igazgat magán, amit valahol a kikötőben szerzett. Törölgeti a kislány taknyos orrát, és mögé bújik. Kerek mellei lehajoltában kibukkannak a zsákruhából és nagy, hálával teli szemeket mereszt rá: – Köszönöm, atyám, hogy közbenjárt Luigi-nál. Paolo fiam ma elment a kikötőbe, és munkát kapott a hajón. Ezért megígérte, hogy vasárnap ő is eljön velünk a templomba. Áldja meg az úr, atyám…

De milyen könnyű, felszabadító érzés volt keresztet hinteni feléjük és tovább gázolni a sáros utca ritkás köveit taposva, gondolataidba merülve és élvezve, hogy a csuhád szegélye egyre súlyosabb a sártól…Sár volt ott, fiam, sár kívül-belül, sár mindenütt…

Emlékek… Most ne tolakodjatok! Már nem vagyok négy éves, ma lettem tizenkilenc, és ez most egy egészen más fejhallgató!

Vííí áár dö csempjönsz, vííí áár dö csempjönsz!

 

 

Egy napon óra után a tanár úr szokásától eltérően nem vonult azonnal a tanáriba. A folyosó zugából nézte, ahogy elzúdul előtte a diákcsapat.

Misi sohasem sietett. Amint kilépett a teremből, már csak néhányan voltak a folyosón, és tudta, hogy a tanár úr egyenesen belevág a közepébe.

– Milyen óránk volt most, Misi?

Nem várt választ. Mást akart ez a harminc éves, sovány alak. Vékony mappa a  hóna alatt, negyvenöt percnyi tudás, amit holnapra meg kell újítania. Tanár úrnak kell szólítania, és el kellene surranni mellette.

– Történelem, középkor, tanár úr.

– Én felolvastam egy részletet egy középkori, irodalmi műből.

– Igen.

– És te nemigen figyeltél oda.

– Figyeltem, tanár úr. És válaszoltam is a kérdésére.

– Akkor most elmondanád, hogy mi az a csuha, fiam? Mi az, hogy te az egész osztály füle hallatára köpésről beszélsz órán, fiam? Miféle köpés?

– Nem köpésről beszéltem, tanár úr. – Misi látja, hogy nem szabadulhat, és a tanár ezt tudja. – A régebbi magyar nyelv csuhának nevezi a papok öltözékét. A korabeli nyelv szerint pedig…

A tanár nem várta meg, hogy befejezze. Már csak néhány elkésett alak szivárgott ki a termekből, és közel hajolt.

– Miről beszéltünk órán, fiam? Nem a középkori történelmet vettük? A papok öltözéke a középkorban a szimplakevlár volt, és ez nem csak az anyag neve, amiből készült, hanem az öltözékük neve is. De úgy látom, nem boldogulunk veled. – Remegett. Misi tudta, hogy olyan szavakat fog kimondani, amit az iskola falai között a tanároknak is tilos. – Engem kurvára nem érdekel, hogy emlékszel-e az előző életeidre, vagy nem. Az sem érdekel, hogy nem a te hibád, hogy téged nem sikerült blokkolni, ez a tudomány keresztje, nem az enyém. De neked itt, ebben az iskolában ezekből a tankönyvekből kell tanulnod, fiam! Tudod, hogy ki az iskola főszponzora? Tudod, hogy kik a támogatóink? Tudod, hogy sehol nem tanulhatnál, ha nem viselnénk ilyen türelemmel, te kis nób!..

Ő a türelmetlen, két perc múlva jelenése van az igazgatónál, annyi kibírható…

Misi lélekben amúgy sincs ott. A szimplakevlárt megeheti a tanár úr, ha már szilvalekvárt álmában sem kóstolt. Az legalább emészthető, és ő emlékszik az ízére. Amikor többször is fiamnak szólítja, a testén jégcsap kóborol. Keresi a pontot, ahol belédöfhet.

Délután elballagott a külvárosi építkezéshez, és bejelentkezett a hétvégére. A kalácsképű építési vállalkozó természetesnek vette, hogy amit a téglái és a papírjai között kimond, az úgy van. Néhány alkalom után ahhoz is hozzászokott, hogy amit Misi mond, az is úgy van.Tudta, hogy nób, és azt is, hogy rendesen meg kell fizetnie. Nem akarta, hogy egy feketemunkása éjjel megint lehordja az összes anyagot, amit nappal félpénzért hordatott fel vele. Szüksége volt erre a csendes, erős emberkére, és egy idő után már úgy bánt vele, mint a többiekkel. Tehát a szombatja már foglalt, a pénz pedig jól jön otthon.

Mert hogy is van ez ebben a világban? A „normálisnak”, természetesnek született ember hajt, tapos, szenved, hogy valamihez hozzájusson, amit az élete értelmének tart, vagy valamit teremtsen. Hogy legyen mire gondolnia, ha éppen nem tevékeny. Regisztrál, élménykedik és tervez, hogy holnap is elfoglalja magát, és építgesse szánalmasan rövidre szabott jövőjét. És várakozik, várakozik, idő, idő, míg a mérleg másik serpenyőjébe egy láthatatlan erő odavet némi örömérzetet, és az is várakozás, hogy vajon hol állapodik meg a mérleg nyelve. A nób csak beülteti a képekbe az emlékeit, hiszen jónéhányszor átélte már mindazt, amire még csak most törekszik az, aki normálisnak született, vagy Emlékezőnek született ugyan, de sikerült idejében blokkolni. Az Emlékező és a nób feleslegesnek tartja, hogy újból megtanuljon dolgokat, amelyeket már átélt. Csak az új ismeretekre fogékony. Tapasztalatokat gyűjt és szemlélődik, mert a nób alapjában véve barátságos, és türelmes természet.

Már amikor.

 

Azon a napon, amikor kifordult az iskola kapuján, már sejtette. Régóta benne volt a levegőben. Roni tízméternyire támaszkodott, és amikor látta közeledni, ellökte magát a faltól. Roni erős, flegma természet, ki tudja, mennyi ideje készül, hogy elégtételt vegyen egy nóbon. Huszonöt év körüli, környékbeli csavargó, Debrecen városának nagy fia, az önkéntes rendcsináló, akitől mindenki félt, és most erős, görbe lábait szétterpesztve elállta a járdát. Homlokba zselézett haj, széles bőröv, világító zsebek. A barátnője néhány lépésnyire támasztotta a falat, őt is ismerték. SayHa nicknéven lógott a világhálón, és Sajha néven az iskola környékén. Jaj volt annak, aki eltévesztette az első betűt. Most fél arcát eltakaró napszemüvegben forgatta fémláncon lógó személyi komját, egy pillantással felmérte Misit, és várta a fejleményeket. Furcsa páros. Egy férfi sok mindenre képes, de egy nő mindenre.

Misit nem lepte meg, hogy Roni mellőzte az előzetes szócsatát. Aki ütni akar, az ütni is fog. Ahogy a világító zsebek fényében villámgyorsan felé lendült az erős ököl, áthelyezte a testsúlyát, és kicsit oldalra billentette a fejét. Áldott izommemória! Egy gyönge mozdulat olykor hasznosabb az erősnél. Roni ökle elől a legutolsó pillanatban eltűnt a célpont, és a lendület továbbsodorta a testét. Meg sem kellett botlania ahhoz, hogy elterüljön a járdán. Egy hajszálnyi, vagy egy lépésnyi, mindegy, csak elkerüljön a vágás. Arra törekedj, hogy az ellenfél erejét használd, és fordítsd önmaga ellen. Annakidején császárunk testőrségéhez akartál tartozni, hát most is úgy tartsd kezedben a katanádat és a lelkedet, hogy érdemes légy mindkettőre!

– Még ütni sem tud! – kászálódott fel Roni.

Misi figyelte, ahogy félrelökdösi az iskolából kifelé tartó fiúkat-lányokat, mert azonnal közönsége támadt a jelenetnek. – Gyere kis nób, gyere! – Misi emlékszik a kardjára, ami most nem lehet vele, de a támadó és védekező mozdulatok örökké érvényesek. Nézd a szemét, a pillantásában benne van minden terve, kiolvashatod belőle a következő mozdulatát, nem érhet felkészületlenül. Nem kell, hogy erős légy, még gyengék az izmaid, a  felismerés tegyen erőssé, most még elég, ha az ellenfeled erős. Tehát csak közelebb kell engednie egy lépésnyivel ezt a Ronit, és gondolatban le kell tenniük a kardot. Amint újból támad, máris rövidebbnek tűnik a keze, és a nagy ember kisebb lett. Roni várakozásával ellentétben Misi közelebb lép, ez annyira megzavarja, hogy a sújtása már tétova, és nem is nehéz elhajolni, mert már megelőlegezte az elméjének a képet, amint eltalálja ezt a kamaszt, és nem számított rá, hogy közben negyvenöt fokot fordult az állás. Most nem a járda hosszában zuhant el, hanem a téglafallal találta magát szemben.

Amint lerogyott, Misi utánavág a nem létező kardjával. Bosszús legyintésnek tűnik a külső szemlélők számára, de a félelemérzete csak lassan múlik.

De akkor  Sinidzsi Ozsiro derekán hatalmas seb tátongott… Emlékszel?

– Ezért utálunk benneteket, te rohadt nób! – tajtékzik Roni. Mindenki tudja, mennyit költ felszerelésre és edzőkre. A zsebei már nem világítanak, csak a nyúlós folyadék csorog végig a dzsekijén, amit felszív a ráragadt téglapor. – Menjünk, Sajha! Beülünk valami nóbmentes helyre.

A nézőközönség lassan oszladozik, Sajha eltámogatta Ronit, de a napszemüvege fölött még visszapillantott. A pillantás elismerő, vagy nem, már nem fontos, és az sem, mi lett volna, ha Roni nem vigyáz olyan kínosan arra az s betűre. Örülni kell, hogy vége, és még egy fáradt mosolyra sem futja. Csak ketten maradtak Kiskaresszel, aki később jött ki, látott is valamit a jelenet végéből, de úgy tesz, mintha nem látta volna.

– Gyere, Komi, üljünk be mi is valahová.

Misi fáradt, de már egy mosoly is előkerül. Mindenki Kominak szólította. Kovács Mihály, tehát Komi. Olykor Komi, a nób…

Haza kellene mennie. Helga, Nóra, apáék…

Enged Kiskaresz unszolásának. A pénz náluk is alszik, spontán fogyasztás egyébként sincs, előzetes megrendelésük és helyfoglalásuk sincs. A beülésük egy rozzant, de barátságos padot jelent a debreceni nagyerdei parkban. A város is öreg, az erdő is. Felszállnak a mágnesesre, elsuhannak a Nagytemplom sárga épülete fölött, aztán feltűnik a Hortobágy folyó kanyargó ezüstszalagja, amit nemrég vezettek át a városon. A parton végig kínai smaragdfák hosszú sora, a sétányok padjai apró gyufásdobozok, rajtuk emberfej-pontocskák.

Kiskaresz a neve ellenére nagydarab, masszív fiú. Szinte napra egykorúak, de Kiskaresz igazi Emlékező. A szülei egyszerűen csak nevelték. Szülők és születettek. Mi másból áll a világ?  Egyik gyerek ilyen, a másik olyan. Ő is elbújtatja az emlékeit, és igyekszik belesimulni a mostani életébe. Még a látszatát is el akarta kerülni valamiféle szervezkedésnek, ez elfárasztotta, és talán egy idő után besokallt, nem tudni. Ezt a kegyetlen terhet ismerni kell. Már amikor a teher kegyetlen: elhárítani a közeledő nőket. Egy egészséges, tizenéves kan ezeréves tapasztalattal… De ritkán terelődött a beszélgetésük errefelé, nem faggatták egymást. Hallgatólagos megegyezés. Kiskaresz szívesen beszélt a narválokról, a fókákról, a jegesmedvékről, és örökké tartó, őrjítő szelekről. A suliban néha ő is elszólta magát: ha felvette a dzsekijét, „várjatok, felveszem a kamikot”, és egyszer azon kapták, hogy nyersen eszi a szalonnát. Akkor érezte jól magát, amikor a legnagyobb hidegben mindenki fázott. Igazi Emlékező volt, születése idejének áldozata. A szülei meg sem próbálták blokkoltatni, talán azt sem tudták, hogy kellene, aztán már késő volt.

Szavak…. A nóblokkolt szó is a tiniszlengből nőtt ki, és hiába volt minden hivatalos elnevezése az állapotnak, ez a kifejezés vert gyökeret a köztudatban, ami aztán lerövidült a nób-ra. A nóboknak is tartozniuk kellett valahová, de a sok  fal, ami mintha csak azért épült volna, hogy a szokatlanul jövő-menőknek útját állja, ugyanúgy legyengítette és elkedvetlenítette őket, mint bárki mást. A nóbot feszíti az állapotából fakadó vágy, hogy megnyilatkozzon, de egy mesterkélt, hazug szintet nem fogad el, és ha egy társadalom nem talál ellenségképet, akkor úgyis kitermeli. Tehát kapóra jött a jelenlétük. Áldás, vagy  átok az emlékezés, de jogtalan előny. Mindig, mindenütt levontak a nóbok és az Emlékezők teljesítményéből, még akkor is, ha az éppen nem a mivoltuknak volt köszönhető. Te most más kérdést fogsz kapni, nem azt, amit a többiek. Az előző életeidben is emlékeztél az előző életeidre? Nem emlékszel? Hahaha…

 

 

Húsz évvel ezelőtt ébredt rá a világ, hogy az akkoriban születettek egy részével valami nincs rendben. Csak később sikerült behatárolni a dátumokat, és találtak három évet. Sem előtte, sem utána nem történt semmi hasonló. Egy gyermek megszületett, bizonyos normák szerint felnőtt, mint mindenki a világban, de ez az új generáció egyszerűen másképpen nőtt fel, és olykor nem engedte, hogy neveljék. Ha engedték is, a viselkedésük már a fejlődés korai szakaszában olyan jellemzőket mutatott, hogy a jelenséget nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Váratlan dolog volt ez világszerte. Ad-hoc bizottságok alakultak, belebújtak az ominózus időszak születési anyakönyveibe, pörögtek a nyilvántartások poros lapjai. Speciális kísérleteket végeztek, az egészségügyben a szokásostól eltérően állandó orvosi jelenlétet biztosítottak, és arra a kövekeztetésre jutottak, hogy a megfigyelt, fiatal alanyok néhány százaléka emlékezik az előző életére. Senki nem hitte el. Aztán végigpásztázták az ezoterikus mezőt.

Megdöbbentő volt az eredmény. Az akkoriban született gyermekek közel öt százaléka már három-négy éves korában megnyilvánult. A szüleiknek egy idő után tudomásul kellett venniük, hogy gyermekük olyan ismeretekkel rendelkezik, ami túlmutat az ösztönösségen, és addigi neveltetésük és környezetük sem indokolt. Néhány év eltelt, míg a magasabb szinten illetékesek is kidugták békaszemüket a mocsárból, de aztán recsegve-ropogva megmozdult a gépezet. Speciális vizsgálatok alá vetették az újszülötteket, de ezzel a kommunikáció természetes hiányában jó ideig nem mentek semmire. Várni kellett, mert a jelek csak a gyermek fejlődésének későbbi szakaszában váltak nyilvánvalóvá, és ezekre is nehézkesen született meg a kimondott magyarázat. Az akkori tudóstársadalom feje tele volt a szokott, normális információkkal, a rendszer döcögve bár, de működött, és ezt a váratlanul jelentkező, minden tudományos alap nélküli tényt csak nehézkesen tudták begyömöszölni a többi közé. Egy idő után felsőbb nyomásra prioritást élvezett minden agykutatással foglalkozó intézmény. Felülvizsgáltak és újraértékeltek mindent, ami kapcsolatban lehetett az Emlékezőkkel, még akkor is, ha ez nem fért bele semmilyen rendszerbe, ami eddig a társadalmat életben tartotta és irányította. Bosszankodtak. Elkéstek. Szégyenkeztek afölött, hogy az áltudományokhoz fordultak. Kényszeredetten tanulmányozták újra az addig figyelmen kívül hagyott esetleírásokat.

K.N. három éves kislány, USA. Colorado, Denver-közeli farm. A kislány egyedül játszott a ház körül, aztán a játékot gyorsan félbehagyva beszaladt a házba. Hóna alatt cipelte a kölyökkutyáját, a falon lógó puskára mutogatott, aztán a kutyát bent hagyva kiszaladt. Az udvar fölött egészen alacsonyan egy sas keringett. Az apja nem lőtt, az anyja sem terelte be a baromfiakat, de egész délután a kislányukkal foglalkoztak és napokon át telefonálgattak… G.R. négy éves fiú, Norvégia, Kristansund. Egy reggel a gyermek…Aztán a  szülők sokáig telefonáltak…

Ami vagy érdekelt valakit, vagy nem, de Misi célravezetőbbnek látta, ha csak a saját dolgaira, és a saját életükre koncentrál.

Mi zaklatta fel ezt a világot? Hányan vannak még a különleges életűek? Hányan bújtatják el az emlékeiket, hogy belesimuljanak a mostani világuk hétköznapjaiba, hányan tűntek el az élet forgatagában, és hányan maradtak a figyelem középpontjában? A Teremtő, vagy a természet szeszélye folytán kifogták azt a három évet, ahol meg kellett jelenniük. A társadalom átstruktúrálódott, néhány elszigetelt helyen vallást alapítottak az új jelenségre, a világvallások egymásnak ugrottak, a média hisztérikussá vált, csoportok és szervezetek alakultak világszerte. Tömegek fordultak mély tisztelettel az Emlékezők felé, mert valamiféle próféciát láttak megvalósulni megjelenésükben, a másik oldalon fellázadtak a korcs nemzedék ellen, és nyíltan a halálukat kívánták. Valahol középen irigységgel vegyes borzongással vették tudomásul, hogy az Emlékezők nem a végérvényesség tudatával néznek szembe az elmúlással, hanem félelem nélkül és reménnyel, amit tökéletesen beillesztenek az életükbe, és ezt a bizonyosságot a „normálisan” születetteknek semmilyen tankönyv, és semmilyen kezelés nem adhatja meg.

De megadja-e egy nóbnak? Aki nem is normális, és nem is  igazi Emlékező. Akinek a tanácstalan tudomány belebabrált az életébe, köztes állapotra ítélte, és megragadt valahol a kettő között.

Se nem hús, se nem hal.

Korcs.

De az új jelenség kitermelte a haszonlesőket is, akik óriási lehetőséget láttak a különös nemzedékben.  Titkos irodákat, illegális ügynökségeket alapítottak, és a mély, sötét katyvaszból, ahonnan ők is származtak, igyekeztek begyűjteni azokat a kalandorokat, akik vagy önként jelentkeztek, vagy megfizették őket. Ők voltak a nóbvadászok.

Mindenki tudta, hogy sem az Emlékező, sem a nób nem halhatatlan a szó igazi értelmében, és ezen a félreértésen bukott el a sok tudományos törekvés. De így, vagy úgy, mégis hiteles információkkal szolgálhatnak korabeli helyszínekről, eseményekről, időpontokról. A nóbvadászok ezeket akarták megszerezni, és ők is így, vagy úgy. Némelyikük azért vadászott rájuk, mert kíváncsi volt Szókratész korabeli öltözékére, testalkatára és mozgására, némelyikük a piramisok építéséről akart tudni első kézből. Ők voltak az ártalmatlanabbak. De létezett egy másik fajta is.

Misi hónapokkal a tizenkilencedik születésnapja előtt találkozott a jelenséggel, de akkor még gyanútlanok voltak. Helga új fiúja elfogadta az Emlékezőket és a nóbokat, megvolt a saját élete, amit Helgával akart szebbé tenni. Barátságos volt Kiskaresszel és Nórával is, aztán együtt lógtak egy ideig. Még Nóra is rászállt, mint a légy a mézre.

– Igazán békén hagyhatnátok már bennünket – zúgolódott egy este Helga. – Amikor  csak találkozom vele, mindig ott lógtok a nyakunkon.

– Lógunk a nyakatokon? – Misi megdöbbent, hiszen együtt voltak szinte minden alkalommal. – Nélkülünk egy lépést sem tesz! Ha kettesben akarna lenni veled, nem hívna állandóan minket is.

– Akkor biztosan buzi! – dühöngött Helga. – Melyikőtöket választotta? Kiskareszt, vagy téged?

– Na, látod, milyen hülye vagy! Mikor akart lenni veled édes kettesben?

– Még nem, de akkor is! Szálljatok le rólunk!

– Úgy lesz, hercegnő, úgy lesz!

Betartotta a szavát, és az új lovag, amikor ráébredt, hogy mostanában csak Helga ér rá, ők pedig nem, ő sem ért rá. Helga tombolt, Kiskaresz bűntudatot érzett, Nóra csak vállat vont, Misi pedig egyszerűen sajnálta az egészet.

Csakhogy a lovag nem távolodott el. Egyenként próbált kapcsolatot tartani velük. Hol Kiskareszt csípte el valahol, hol Misit várta meg, hol Nórát követte, mint az árnyék, mígnem gyanút fogtak. Felébredtek, de már nyakig voltak valamiben, amire egyikük sem vágyott.

Kincsvadász volt, a legrosszabb fajta.

Amikor kiderült a kiléte, megbeszéltek egy újabb találkozót. Valamit valamiért. Misi ragaszkodott egy drága helyhez, és hogy ott legyen Kiskaresz, Nóra és Helga is. Az új barát ledobta az álarcát. Mindent tudott róluk. Tudta, hogy Helga és Nóra mikor van otthon, percre tudta, hogy apu és anyu mikor lép ki a munkahely kapuján, és tudott a kalácsképű építkezőről is. Átvették a stílusát, és a következő találkozón az ügynök úgy nyomta Kiskaresz kezébe a rég vágyott mini-kamerát, hogy ideje sem volt tiltakozni.

– Ezt nem gondolod komolyan – dünnyögött Kiskaresz. – Én megdolgozom a…

– Már megdolgoztál – veregette meg a vállát az ügynök –, csak nem tudsz róla. – Aztán nyíltan Misihez fordult:

– No, kötünk üzletet?

– Miről van szó? – Misi a szeme sarkából figyelte, ahogy szorongatja és simogatja Helga kezét. – De nem ígérek semmit.

– Nem is ígérhetünk, míg nem tudjuk, miről van szó – kacsintott a lovag Helgára. –  Ez máris egy üzletember gondolkodása. Itt? Vagy négyszemközt?

Jónéhányan üldögéltek a környező asztaloknál, az ajtó is percenként nyílt.

– Itt.

– Biztos vagy benne? – Aztán, hogy mindannyian hallgattak a belső zsebébe nyúlt, és a poharakat félretolva egy térképet hajtogatott szét az asztalon.

– Misi, ne már! – Helga a tenyerébe temette az arcát. Nem akarta látni, ahogy most megnyilvánul egy Emlékező, aki a testvére és ráadásul nób. De Misi megnyugtatta.

– Ez csak a hely lenne, ugye? – Csak egy pillantást vetett a a térképre. – Ha már üzlet, tudnod kell, hogy előbb az én időm, csak azután a hely. Ha az időm nem stimmel, akkor már a hely is érdektelen. Ezért mondtam, hogy nem ígérek semmit.

– Igazad van – gondolkodott el a másik. – Először is egy évszám. Tehát körülbelül…

– Várj! – szakította félbe Misi. – Csak ide, a fülembe, és halkan. Nem akarom, hogy ezek itt még vénembernek szólítsanak.

– Misi, te olyan hülye vagy… – csattant fel Nóra, de az ügynök már súgott.

– Szerencséd van – bólintott Misi. – És most lássuk a pontos helyet.

Az ügynök rábökött a térkép egy pontjára, de ebből nem lehetett megtudni semmit. Részletesebb térkép kellene.

– Készültem, tanár úr! – Egy másik zsebéből előkerült egy más léptékű térkép. Misi hosszan könyökölt fölötte, de zavarta az ügynök sóvár tekintete, és nem is bánta, amikor diszkréten kivonult a mosdóba. Látták, hogy félúton már a telefonjáért nyúl.

Különleges árat kért. Egy Queen-lemezt. Az összes eredeti Queen-nótával.

Az ügynök a fejét csóválta. Igen, a pénzforgalom bármikor ellenőrizhető, és hasonló szituációban senki nem keresi a bajt. Egy ilyen hely tele van kamerákkal, nem úgy, mint egy külvárosi építkezés, ahol a felhalmozott raklapok és téglacsomók között bármi történhet. Talán Misi azért kér olyasmit, ami nem pénz, de fontos neki. Misit pedig nem érdekelte a lemez, csak úgy beugrott valahonnan, hogy a régóta betiltott Queen-felvételek legfeljebb csak kormányzati archívumokban voltak fellelhetők. Kérhette volna, hogy kilencszáz fekvőtámasz a Nagytemplom tetején, tornázzon meg az infóért, hiszen mást sem tett, mióta Helgát hitegeti. És ha létrejön az üzlet, úgy tornázik meg a saját pénzéért, ahogy akar. Elégtétel lesz Helgáért, aki némán, törött tekintettel kapaszkodott az asztal sarkába, mint aki nem érti, miért történik vele mindez.

De az ügynöknek voltak kapcsolatai. A drága találkahelyet is útközben, az utolsó pillanatban rendelte, és aznapra, ami kevesek kiváltsága. Talán ezért imponált Helgának. Egy ideig nem is jöttek össze, de világos volt, hogy  egyiküket sem téveszti szem elől. Két hét elteltével az út túloldaláról felmutatott egy csillogó lemeztokot.

– Tudod, hogy ez a Farrokh Bulsara buzi volt?

Misi éppen Nórával tartott hazafelé, és nem tudta.

– Én pedig nób vagyok –  adta át az összehajtogatott papírlapot. –  Rajta van minden, amit kértél. – Nóra úgy szorította a kezét, hogy alig tudta kirángatni a másik zsebéből a minikamerát. – Ezt pedig Kiskaresz küldi.

Pillanatok alatt túl voltak a cserén.

– Hová küldted? – kérdezte sírós hangon Nóra, amint az ügynök eltűnt.

– Oda, ahol rossz neki, piroshajú. – Misi érezte a lánykéz remegését. – Gyere, menjünk haza, még mielőtt elkap a frászkeltő hangulat. Menjünk haza.

 

 

Másfél szoba egy társasház negyedik emeletén Debrecen szélén, lift és klíma nélkül. Mióta Debrecen a keleti régió fővárosa, a nyugati régióé pedig Budapest maradt, fővárosi lakásnak számít. Az előző tulajdonos extrém módon alakította át a rendelkezésre álló szabvány-teret; a konyha tágasabbra épült, mint a félszoba, tehát a konyhából kialakított egy szobát, ez most a szülőké, és a félszobába telepítette a konyhát. Ez meglepő volt a költözésnél, de később egészen praktikusnak tűnt. Az egyetlen nagyobb szoba kétharmadánál megosztott: fal helyett egy rugalmas drapéria választja el Misi kuckóját Helga és Nóra birodalmától; lányok itt, fiú ott. A feszes fal Helgáék oldalán rózsaszínű, Misi oldalán zöld.

A drapéria-falon íves sátorcipzár. Át kell lépkednie a lányok területén, zipp-zipp, ajtónyitás, megszemléli a középső ujját, eltűntem, ne zavarjatok. Odabent egyetlen kis szekrény, a széles falipolcokon minden elfér, ami fontos, alattuk a tengerész-ágy; ide jól esik bebújni egy fárasztó nap végén, és felrakni a fejhallgatót. Odaát a mélységes csendben Nóra titkos versírási szenvedélyének hódol, szinte látni, ahogy rágja a ceruza végét… A múzsa most közeledik rózsaszínű szárnyakon, és az invokáció ihletett pillanatában, amikor a kis piroshajú éppen csókra emeli a homlokát, olyan jól esik felordítani:

BÁÁÁJSZIKO! BÁÁÁJSZIKO!

– A frászt hozod rám! – Nóra csendje szétrobban, valahol csattan az eldobott ceruza. – Szétrúgom a… – Ilyenkor tudja, hogy Misi éppen frászkeltő hangulatban van, de az adok-kapok-ban mindig elfelejti, hogy nem szabad frászt emlegetnie, mert éppen attól lesz frász. Nevezz el valamit, és az lesz!

A rugalmas paravánon kidomborodik egy ujj nyoma, ahogy rajzol odaátról: lentről felfelé indul, ez az N szára, máris látható a végeredmény, NÓB lesz, a lányok viháncolnak odaát egyéb értelmesebb tevékenység hiányában, a szombáditúláv csak a fület és a lelket foglalja el, a szemnek nincs más dolga, odatéved, aztán finoman rá kell csapni a dudorra; a túloldalon előbb csend, aztán némi suttogás után színészi, hangos jajgatás, az apjuk nevetve beront, ugyanis a türelem csak bizonyos határig célravezető, azon túl már ostobaság. Néhány kérdés, aztán válogatás nélkül kikap mindenki, aki a keze ügyébe kerül. Az apjuk nagyon erős, de a lányoknál láthatóan visszafogja az erejét, a fiára tartogatja, pedig tudja /de milyen régóta tudja/, hogy vele nem fog boldogulni. Már ötévesen is úgy siklott ki a kezei közül, mint a kígyó. Egy rossz mozdulat mégis, Misinél feléled az izommemória és ahogy a védtelen apa félig az ágyon, félig a padlón hever, Helgáék is kihasználják az alkalmat, rárontanak ők is. Félre minden ellentéttel, megjelent a közös ellenség. Az anyjuk épp akkor néz be, és egy élő gombolyagot lát a földön fetrengve. Miután felfogja, hogy a családja az, felkap egy rongyot, és laposra ver mindenkit. Jól esik kipirult arrcal felölelni őket, aztán mindenki szeme láttára és füle hallatára bocsánatot kérni. Apu megöleli és nevetnek, de mostmár csend legyen, mert ellenkező esetben mindenki agyoncsap mindenkit, megértettétek?

 

 

Hatalmas gátak tartják ölelésükben az emlékek tavát. És egy kis pocok, egy ürge, vagy egy vakond mégis elég, hogy parányi lyukat fúrjon a monstrumba. Először csak halvány szivárgás, aztán a benti nyomásnak engedve egyre tágul a rés. A gát ledől. Az emlékek vize patakká, folyammá alakul és megállíthatatlanul, sebes árként rohan. Nyugalmat áraszt ott, ahol szabadon folyhat, de ha sziklába ütközik, olyan erőt mutat, amit az állóvíz nem ismer.

 

 

Egy délután a ház lakóival együtt Misi is megcsodálta azt a gyönyörű autót a házuk előtti parkolóban. Tudnék ezzel mit kezdeni, sóhajtott egy hangosat, de nem válaszolt senki.

Egy metálkék Abram volt. Aki ilyet tart, az nem egy lift nélküli négyemeletes panelben lakik. Még nem is a közelben. Az üveg mögött trópusi fával borított műszerfal, és az alcantarával bevont ülések láttán kedve támad az embernek feltörni az ajtót, és beszállni. Csak ülni benne néhány percet, míg érte nem jönnek, és be nem viszik, de elmondhatja, hogy ült egy ilyenben. Arról nem beszélve, hogy egy Abram nem hétköznapi használatra való. Még legalább egy másiknak lennie kell otthon.

Felballagott a negyedikre. Próbálkozott a kulccsal, de az ajtó nyitva volt.

Valami nem volt rendben. Szemben, a konyha ajtaja nyitva, az asztalnál pedig ott ült az apja, akinek még munkában kellene lennie. És még két idegen. Egy férfi, és egy nő.

Egy pillantásba került, hogy összekapcsolja őket az odalent álló autóval. Meglódultak a gondolatai. Hivatalos ügyeket nem lakáson intéznek, egyébként is minden dolguk rendben van. Hivatalnokok egy Abrammal? Nem. A kalácsképű vállalkozó? Ő örül, hogy lyuk van az orrán. Nem. A nóbvadász villant be, de egy nóbvadász nem így intézi a dolgait, és nem ilyen embereket küld, tehát nem. Az apja…

– Csukd be az ajtót, fiam.

Az apja sohasem kertelt.

– Ők a szüleid, Misi. Édesapád, és édesanyád.

Mintha mindig is tudta volna. Mint ahogy azt is lehetett tudni, hogy az Etna egyszer kitör, és azt is, hogy San Francisco városa egyszer elmerül a földrengés keltette kataklizmában. Ez az idegen férfi maga volt a kataklizma, ahogy félig felemelkedett ültéből, és beszélni kezdett, de a szavai nem jutottak el hozzá, a fehér gallér fölött remegő tokáját látta csak, mellette egy sápadt bőrű, ritkuló hajú, verébarcú nő hosszú, ápolt körmökkel, aki apró szemeivel úgy nézett fel rá, mint egy istenre. Amikor a férfi fiamnak szólítja, újra érzi a jégcsap hidegét.

Ó, Uram!

Az idegen hang kavargott körülötte, csapódott egyik faltól a másikig, egy drága karóra alatt kövér ujjak matattak az asztalon fekvő fényképeken: egy nagy ház valahol a zöldövezetben nagy udvarral, úszómedencével, a kék Abram, és még egy másik autó a háttérben…

És egy kutya! Egy önzetlen lény, akit megérinthet, simogathat…

Apa!..

Helga húszharmincegyben született, tehát vele semmi baj. Nóra húszharminchárom januárjában, abban az évben, amikor megjelentek az Emlékezők, de húszharminchat szeptemberében sikeresen blokkolták. Te húszharminchárom augusztusában születtél, hét hónap a korkülönbség, számszerű adat, de ez ne jelentsen semmit, mert szép, új világ, és az újat elfogadjuk  fiam, de a szépet meg kell benne keresni, mint mindegyikben. Szép, új életek ugyanabban a világban? Sok világ van, és egy élet? Vagy sok élet, és változó, megújuló világok? A kérdések sötét mélységek lakói; olykor felszínre törnek, és ha akkor nem kapjuk el valamelyiket, visszaszállnak a tudatunk óceánjának fenekére, hogy aztán a legváratlanabb helyeken, és a legváratlanabb pillanatokban bukkanjanak fel újra… Mint az emlékek.

Apa!..

Váratlan ez nekem is, nem így indult, fiam… A magas státusz, a közéleti szereplés, ahol kétszer voltál útban, egyszer születésed  előtt, aztán már utána…Még egy éves sem voltál…De egyszer minden végetér, és látod, az öregség pénze nem hozta vissza a fiatalság gazdagságát. Tudják, hogy nemsokára húsz éves leszel és már magad dönthetsz…

– Apa! Már elmentek, hallod? Már csak ketten vagyunk. Miért így beszélsz?

Az apja felrezzent.

– Tudod, néha előjön. Bocsi. – Mindig frissen borotvált állát simogatva elmosolyodott. – Gyere ide, fiam.

– Köszi, hogy segítesz, apa. Te mindig segítesz. – Misi közelebb húzódott. – Mondd, előfordulhat, hogy a múlt alakjai találkoznak és valamelyikük felismeri a másikat?

Az apja nagyon lassan emelte rá a tekintetét.

– Felismerted őket. – És ez nem kérdés volt, mert egy arcot is jól kell ismerni ahhoz, hogy ne legyen szükség válaszra. – Nem tudom, fiam. Bonyolult ez. Minden világ ismeretlen, és ha száz titkunk van, a százegyedik már igazán nem számít. Az emlék és a jelenvaló mindig keveredik. Ha zenét hallgatsz, és közben kintről egy autóduda megszólal, általában felborítja az összhangot, de nagyon ritkán és nagyon véletlenül előfordul, hogy éppen odaillik, és ilyenkor észre sem veszed, mert tökéletesen belesimul a harmóniába. Nem tudom, fiam. Ők nem Emlékezőnek születtek. Számukra csak a jelenvaló életük létezik…

– És a mi életünk, apa? A tiéd és az enyém? Már megint így beszélsz. Ugye, rendben leszünk? Elmentek. Csak az ajtóig kísértem őket.

– Az jó – mosolygott a szemébe az apja. Az öröm felvillant az arcán, hogy ezen a százegyedik titkon is túl vannak. – Tudod, hogy amit eddig mi megígértünk egymásnak, azt mindig be is tartottuk. Szóval, erről a mai napról senkinek egy szót se, oké?

 

 

Két ember topog lefelé a lépcsőházban, amely annyira szűk, hogy még egy visszhangra sem telik a falai között. Halkan kérdezgetik egymást, de a kérdések belevesznek a visszhangtalanságba. A kövér férfi kabátujjába ápolt madárujjak kapaszkodnak, és az apró, szegényes neszek mellett valahol, valamelyik lakásban egy kutya vonít.

Kutya? Egy ilyen helyen?

Szombááádi túúúú!..

Egy ilyen helyen nem tartanak kutyát. Komi, a nób volt éppen frászkeltő hangulatban.