Öröklét

 

Egy  mentőkabin  sodródott az űrben, némán és  elhagyatottan, akár egy koporsó az óceán  ké-ken hullámzó sivatagában.

Egyetlen utasa merev arccal bámult kifelé az apró üvegablakon. Elcsigázott  tekintetét mélyen a végtelen űr sötétjébe fúrta, mintha a  galaxisok és naprendszerek távolán át  megpillanthatná az otthonát. Hidegen fénylő szemének borzalomtól eltorzult tükrében azonban nem a kozmosz ragyogó palástja csillant meg, hanem egy  némán felvillanó, hideg kék tűzgömb. Mikor az Ar-gó kutatóhajó felrobbant, a férfi önkéntelenül is összerezzent.

A lelke  mélyén  jól tudta, hogy mekkora  ostobaság, a robbanás pillanatában  mégis eget rázó robajra és vakító lángtengerre számított, ehelyett a hatalmas űrhajó némán enyészett el a pusz-tulás fényében. A férfi összeroskadt.

Most  tudatosult  benne, hogy egyedül  maradt a világűr egy  távoli szegletében. Arcát a  kezei közé  temette, ám  hiába csukta  be  a  szemét, mert  a  sötétségben újra és újra azt a  felvillanó  fénygömböt látta. Hirtelen jeges félelem és fojtogató kétségbeesés  rohanta meg, mely ellenál-lhatatlanul rántotta görcsbe a  gyomrát és szorította a torkát. Soha  nem  volt könnyű  élete, de  ilyet még nem érzett. Mintha a hajó pusztulásával együtt elveszett volna ő maga is.

Nem  kedvelte  az embereket; feszélyezték a  túlzsúfolt nagyvárosok és  kolóniák  hömpölygő  tömegei, az emberek kicsinyessége, esendősége  és gátlástalansága, de  most  bármit megadott volna azért, hogy valaki megszólítsa, megszorítsa a kezét vagy akár leköpje.

– Mindig  arra vágyunk, amit  nem kaphatunk meg, és nem  becsüljük meg azt, amink van… – motyogta magában, mint valami gyógyító varázsigét a téboly ellen. Arra gondolt, hogy az em-berek évezredek óta gyilkolják egymást, mintha nem is lenne más céljuk, mint  az  ellenségeik elpusztítása, és közben egyikük sem gondol arra, hogy mi lesz, ha ez a gyilkos megszállottság egyszer révbe ér, és elpusztul minden ember.

– Ne félj Robert, nem vagy egyedül – szólította meg ekkor egy testetlen hang.

A  férfi  rémülten ugrott fel a  mentőkabin fémpadlójáról, és tekintett szét a  szűkös fémkriptá-ban.

– Van itt valaki? – kérdezte bizonytalanul, ám  örömét, melyet annak esélye okozott, hogy  ta-lán más  is túlélte  az Argó pusztulását, szinte  azonnal beárnyékolta a  rettegés. Jól emlékezett még az elmúlt tizennyolc óra lidércnyomásos pillanataira. A társaira, akik egymással vagy ön-magukkal végeztek.

– Igen – felelte a testetlen hang – , én mindig is itt voltam veled.

– Megőrültem… – futott  át a férfi agyán a gondolat, de  igyekezett úrrá lenni az érzésein. Ke-ményebb fából faragták annál, mintsem ilyen könnyen összeomoljon.

– Nyugi – ismételte  magában – , csak a sokk  hatását  érzed. Rázósabb helyzetekben is  voltál már, most is kihúzod magad a bajból.

Megpillantotta a még bontatlan whiskysüveget, az egyetlen dolgot, melyet alig egy órája érde-mesnek  tartott arra, hogy  magával hozza a mentőkabin  fedélzetére. Mohón  kapott a  három-száz éves ital után, és miután durván felnyitotta az üveget, egy  hatalmasat kortyolt annak  tar-talmából. Megborzongott, ahogy  az erős, füstös ízű  folyadék  végigszaladt a  testén, de  meg-nyugodott kissé.

– Jól van, lássuk csak – simított végig rövidre nyírt, őszes haján, és jobbjában keményen  szo-rítva az  üveget, fel-alá kezdett járkálni  a hibernáló kamrák és a mentőkabin vezérlőpultja kö-zött, akár egy halálraítélt a kivégzése napján, mikor számot vet önmagával.

– Hogy is  kezdődött? – erőltette elcsigázott elméjét a  logikus gondolkodásra, ezzel is  vissza-szorítva a még mindig fenyegető közelségben kígyózó őrület árnyait.

Jól emlékezett még 2285 január másodikára, a napra, mikor először találkozott Jeannel.

– Ébredjen Mr. Bennet, üzletet akarok kötni önnel – búgta édesen lágy hangján, és  már ott le-hetett egy ideje, mert friss kávé illata lengte be az alkoholszagtól nehéz levegőt.

– Ki  a franc  maga? – morogta ő, és  erős  másnaposságtól tompa fejjel  megpróbált feltápász-kodni a földről.

– A nevem Jean – mosolygott rá a lány – , és egy remek ajánlatom van önnek.

– A kurva  életbe… – motyogta  magában a férfi, és  belekortyolt az üvegbe. Fáradtan  nekitá-maszkodott a mentőkabin falának, és újra lepergette magában az elmúlt öt év eseményeit.

A kezdet kezdetén a  legjobbkor jött  a Jean által hozott  lehetőség; egyrészt remek üzlet  volt, mely  biztosította  számára néhány hónapig a  megélhetést, másrészt kezdte már megőrjíteni  a bezártság, így önmagában is felvillanyozta a gondolat, hogy végre elhagyhatja a kereskedelmi  űrállomást, ahol megbízatások híján immár három hónapja  vesztegelt, és  egy  hosszabb időre ismét járhatja a sötét végtelent.

– Hogy rohadtam volna meg, amikor aláírtam azt a szerződést! – dühöngött most.

– Ne bánkódj Robert – szólt a testetlen hang – , a sors akarta, hogy így legyen.

A férfi mozdulatlanná dermedt, de nem esett pánikba. A whisky  enyhített az idegeit uraló  fe-szültségen.

– Nem, Robert – válaszolt a kimondatlan  kérdésre  a  hang – , nem  a képzeleted  szüleménye vagyok.

– Ez megnyugtat – mondta a férfi. Próbált higgadt maradni, de elég nehéz volt uralkodnia ma-gán. Azon tűnődött, hogy ha nem őrült, akkor vajon mi lehet ez az egész?

Talán  a szervezetébe került valamilyen gáz, mely egy repedt vezetéken keresztül jutott az Ar-gó légterébe, esetleg súlyos fejsérülése van, és képzelődik? Végső lehetőségként pedig ott van az is, hogy meghalt, és az elmúlt percekben Szent Péter szólt hozzá, bár amilyen életet  élt ed-digi harmincnyolc évében, akkor már inkább Lucifer.

– Tévedsz Robert – szólt ismét a hang, és Bennet  már biztos volt abban, hogy azt  csak a fejé-ben hallja, és nincs külső forrása – , nem vagy hallott, én pedig nem egy metafizikai materiali-záció vagyok, bár magasan fölötted állok.

– Értem – mormogta Bennet, és hanyagul  levágta magát a mentőkabin  irányítópultja előtt el-helyezett székbe. – Akkor mégis ki a jó frász vagy, talán a lelkiismeretem, az elmúlt  karácso-nyok szelleme vagy csak egy sima krampusz? – kérdezte gúnyosan.

– Az irónia jó – jegyezte meg a hang – , önmagában  nincs befolyással az eseményekre, de  ja-vít a  hangulaton. Ezt szeretem  benned Robert, hogy válsághelyzetekben képes vagy  gyorsan visszanyerni önmagad felett az uralmat, és megőrizni a hidegvéred. Többek között ezért is vá-lasztottalak téged.

– Mégis, mire? – húzta fel jobb szemöldökét érdeklődően a férfi, és kiegyenesedett a székben.

– Arra, hogy részed legyen a halhatatlanságban – válaszolta a hang ünnepélyesen.

– Ne  is  folytasd – rázta meg a  fejét mosolyogva  Bennet – , a többit kitalálom. Cserébe  nem kérsz mást, csak a lelkemet – a cinizmus segített  neki abban, hogy nyugodt  maradjon, külön-ben igen nehezen tudta volna rendezni a tényt, hogy gyakorlatilag magában beszél.

– Nekem nem a lelked kell  Robert – szólt a hang  lekicsinylő megértéssel – , nincs jogom  ah-hoz, hogy  a lelkedet  kitépjem a világegyetem  örök  körforgásából. Amit  a  halhatatlanságért cserébe kérek tőled, az a tudatod. Az  elméd ereje, az  emlékeid, az érzéseid  és vágyaid. Min-den, ami Te vagy – folytatta a hang, azonban már korántsem testetlenül.

A férfi elhűlten figyelte, ahogy a semmiből jelenik meg a hasonmása, egy másik Robert  Ben-net.

– Talán így túljutsz végre a dilemmán, hogy hallucinálsz-e vagy  sem – mosolygott a  férfira a hasonmás, és hanyag mozdulattal az ölébe dobta a mentőkabin falára akasztott  egyik szkafan-der sisakját.

– Ki vagy te? – suttogta elborzadva Bennet, és hitetlenkedő  tekintetét felváltva emelte a  sem-miből előtűnő hasonmásra, és ejtette az ölében heverő sisakra.

– Mindeddig soha  nem éreztem  szükségét annak, hogy  nevem legyen – vonta  meg a vállát a másik – , de  ha mindenképp szólítani akarsz  valahogyan, akkor nevezz  Öröklétnek. Ami pe-dig  a  többi  kérdésedet  illeti – tette  még  hozzá  fontoskodóan – , én egy  tisztán csak  tudati  szinten létező entitás  vagyok. Nincs szükségem anyagi testre a létezéshez, a képmásodat  csu-pán  azért  öltöttem magamra, hogy  megkönnyítsem a  helyzetedet. Úgy  vélem, hogy  neked, mint különös fajod egy tipikus tagjának, könnyebb  megnyílnia önmagának, mint akár a hozzá legközelebb álló személynek. Persze javíts ki, ha tévedek.

Ám a  férfi nem  igazán figyelt  képmása agyturkász pszicho halandzsájára, inkább azon  mor-fondírozott, hogy ha már így áll a  helyzet, szívesebben  látná maga előtt a bögyös  Cheryllt, a csapos lányt a Hold egyik szakadt krimójából. Neki szívesen megnyílna.

Ám hiába várta tétova reménykedéssel az újabb csodát, maradt a semmiből előtűnt klón.

– Ébresztő  Robert – csettintgetett néhányat  a kissé ingerült képmás – , rengeteg dolgunk  van még, és nincs sok időnk. Leköteleznél, ha néhány percig arra figyelnél, amit mondok neked.

A férfit meglepte a különös jelenés hihetetlen emberszerűsége. Összehúzott szemöldökkel né-zett végig  feszülten várakozó  képmásán, és arra  gondolt, hogy ha nem  őrült, akkor  biztosan részeg. Azonban eleget élt és látott már ahhoz, hogy adjon egy esélyt a lehetetlennek.

– Honnan ismered ilyen jól a nyelvünket, és hogy lehet az, hogy ennyire hasonlítasz hozzánk?

– A feltűnésetek óta figyellek titeket – válaszolta önelégülten Öröklét – , és tizennyolc óra bő-ven elegendő volt ahhoz, hogy teljesen  megismerjem a nyelveteket, és  átvegyem a  gondolat- és fogalomvilágotokat. Nem  mintha különösebb  kihívás  lett  volna. Ami azt  illeti, nehezebb volt magamat leképezni a ti tudati szintetekre – biggyesztette le az ajkát lekicsinylően.

Bennet  azonnal magára  ismert ebben a  gesztusban, sok baja  származott már ebből  a lenéző fintorból.

– Értem – vette tudomásul az elhangzottakat – , de tőlem egész pontosan mit akarsz?

– Azt kérem  tőled  Robert – válaszolt  a  hasonmás, nyomatékosítva  a ,,kérem’’ szót – , hogy fogadd el az ajánlatomat, és add át magad  nekem teljesen. A társaid közül csak te  bizonyultál méltónak arra, hogy eggyé válj velem, és  ezzel  erősíts  engem, hogy jobbá  tegyél. Soha nem mértem az időt, de a ti fogalmaitok szerint immár több ezer éve keresem a  tökéletesedés útját, és  ezalatt az idő alatt sok száz tudatot olvasztottam  már magamba. Légy hát te is a részem, és segíts abban, hogy a célomat elérjem.

– Lássuk csak, hogy tényleg jól értem-e – vágott Öröklét szavába a férfi. – A társaim elbuktak a próbádon, és ezért megölted őket, engem pedig arra kérsz, hogy a tudatomat olvasszam a  ti-édbe. Cserébe halhatatlanságot ígérsz, ám sejtésem szerint ez azt jelentené, hogy a tudatod  ré-szeként élnék tovább, de ehhez előbb meg kellene halnom. Mi van akkor, ha nemet mondok?

– Ebben az esetben csalódást okoznál nekem Robert – sötétült  el Öröklét tekintete – , és  kén-telen lennék azt hinni, hogy nem csak gyenge vagy, de ostoba is.

A férfi nem válaszolt a vele szemben ülő tüneménynek, ehelyett felállt a székből, és rátámasz-kodva  a  mentőkabin vezérlőpaneljeire, kibámult az  ablakon. Néhány  pillanatra  néma csend  nehezedett a beszélgetőkre, majd, akár egy jól megkomponált színielőadásban, a kabin fémvá- za remegni és  nyikorogni kezdett, hogy  aztán a fedélzeti  számítógép vészjelzője törje  meg a  komor hallgatást.

Bennet a monitorokra pillantott, és sztoikus  nyugalommal vette  tudomásul, hogy az  elsődle- ges életfenntartó rendszerek súlyosan megsérültek, és rohamos tempóban fogy az energia is. Fogadni mert volna arra, hogy Öröklétnek ebben komoly szerepe van.

– Nincs sok időd Robert – jegyezte meg Öröklét.

– Miféle cél  indokolhatja kilenc ember  legyilkolását? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy  fáradt tekintetét levette volna a végtelen űr néma ragyogásáról.

– A Gy’ll újjáteremtése – ütötte meg fülét a hideg, elszánt válasz.

– A Gy’ll? – fordult meg Bennet, és értetlenül nézett hasonmása elszánt szemébe.

– A népem otthona volt egykor – mondta Öröklét, és a hangján mintha mélységes szomorúság suhant volna át – , de elpusztították.

Bennet már sejtette, hogy Öröklét arra a kopár bolygóra  gondol, mely körül az Argó is  kerin-gett, egészen a megsemmisülése pillanatáig. A hasonmás  kíváncsi tekintetétől  kísérve átment  a mentőkabin bal oldalára, és az ablak sarkán át hosszasan nézte a hatalmas, sötét korongot. Határozott arcvonásai, a szögletes áll, a lefelé kunkorodó  ajkak és a  szemöldökök között  hú-zódó ráncok a félhomályban erősebb kontúrt kaptak.

– Nincs  azon a  bolygón semmi, csak mérgező óceánok  és kopár sziklák – jegyezte  meg egy idő után.

– Valaha  gyönyörű  volt – lépett  mellé  Öröklét, és  a  mindeddig  magatehetetlenül  sodródó mentőkabin lassan irányba  fordult. Bennet pedig  megértette végre, hogy a  rémálom kezdete-kor az Argó miért nem volt képes elhagyni az orbitális pályát, és a legvégén a mentőkabin mi-ért nem tudta maga mögött hagyni az űr ezen elátkozott szegletét.

Csak  nézte a sötét árnyként  fölé tornyosuló  bolygót, és  azon tűnődött, hogy  milyen lehetett  egykor.

– Megmutatom – szólt átszellemülten  Öröklét, és a következő  pillanatban a férfi már a  Gy’ll felszínén volt. Olyan látvány tárult a szeme elé, melyet talán  csak egyszer láthat valaki  életé- ben. Szélsebes madárként suhant át a párás  levegőn, azúrkék és smaragdzöld színekben pom-pázó, hatalmas óceánok és tengerek felett.

A látóhatár csodálatosan ragyogó bíbor és rubinvörös árnyalatokban fürdött, miközben a férfi alábukott a  végtelennek  tűnő víztömeg alá, és  megnyílt előtte egy fantasztikus világ. A  kris-tálytiszta vízben hatalmas, a férfit  leginkább tintahalak és ördögráják keverékére  emlékeztető teremtmények  úsztak, némán és  méltóságteljesen. Törékenynek tűnő, teljesen áttetsző  testü-kön ezernyi árnyalatban tört meg a fentről alázuhanó napfény, mintha e lények kívül  állnának a fizika törvényein, és testükön áthaladva  több  száz új  életre  kelne a Bennet által ismert  hét alapszín.

– Az őseim… – hallotta a fejében Öröklét csendes, nyugodt hangját.

A  férfi lehunyt  szemének sarkában  egy  apró, csillogó könnycsepp fakadt ki, mikor  Öröklét megosztotta vele tudatának egy kicsiny darabját, és Bennet fejében felzengtek a Gy’ll egykori lakóinak ősi dalai és történetei. Életében nem hallott még ilyen szépet.

– Ez csodálatos – suttogta a férfi, miután Öröklét lassan visszahozta őt a múlt varázslatából.

– Igen, az – helyeselt  a hasonmás, ám  a  hangjába mély szomorúság vegyült. – Valóban  cso-dálatos, de nem tudom olyannak felépíteni, amilyen egykor volt.

– Úgy érted, hogy ezt a bolygót te magad teremtetted? – fordult hasonmása felé a férfi.

– Igen – nézte elgyötört arccal a sötét korongot Öröklét.

Néhány percre ismét súlyos némaság nehezedett a két mozdulatlan alakra, majd Öröklét hirte-len megszólalt:

– Annak idején az én népem nem a  technikai fejlődés útjára  lépett, hanem a lélek és  az elme ösvényeit  követte. Nem  ismerték  a  vagyont, a birtoklás  vágyát, nem gyűlölték  egymást, és nem kihasználták a  világukat, hanem  annak szerves  részeként tekintettek  magukra. Életüket az elme és a lélek  tökéletesítésének és nemesítésének  szentelték; nem ismerték a  háborúsko-dást, így nem  voltak fegyvereik  sem, melyekkel megvédhették volna magukat, mikor az  ide-gen megszállók megérkeztek. Őseim fejlett erkölcsi törvényei tiltották egyetlen pusztító  fegy-verük, a telepátia bevetését, így kiszolgáltatottá váltak az idegen akaratnak. Megpróbálták  ve-lük felvenni a  kapcsolatot, mivel azonban már nem volt hangokon  alapuló nyelvük vagy  jel-képrendszerük, telepátiával pedig sikertelenül próbáltak kapcsolatba lépni a náluk fejletlenebb és primitívebb agyfelépítéssel rendelkező támadókkal, némán kellett tűrniük a sorsukat.

Öröklét itt néhány pillanatra elhallgatott. Hátat fordított az élettelen bolygónak, és nekidőlt  az  egyik hibernáló fülke üvegfalának. A hangja keserű dühtől csenget, mikor tovább folytatta:

– Soha nem derült ki számomra, hogy az ismeretlen  hódítókat milyen cél vagy szándék  vezé-relte a Gy’llre. Talán nyersanyagokat kerestek, talán egy náluk erősebb faj elpusztította az  ot-thonukat vagy egyszerűen csak bolygóról  bolygóra vándoroltak az űrben, nem  tudom. Annyi bizonyos, hogy hívatlanul telepedtek le a Gy’llen, és kiforgatták, megerőszakolták a bolygót. Őseimre primitív állatokként tekintettek, és vadászták őket, puszta szórakozásból is.

Nem  tiszteltek  semmit, mi  népem  számára  évezredeken  át  szent  volt  és  sérthetetlen; úgy mocskolták be a bolygó tiszta felszínét, mintha csakis ők léteznének a  világmindenségben, és a Gy’ll nem volna több szentségtelen fészküknél.

A férfit egyszerre lenyűgözte és megrémítette az a szenvedély és düh, mellyel Öröklét  beszélt a népe  múltjáról. Lenyűgözte, mert  csodálatos volt az a játszi könnyedség, ahogy ez  a furcsa teremtmény  lemásolta őt, és rajta keresztül az  embereket. Minden gesztusa, minden  szava és mondata  oly  tökéletesen emberi  volt, hogy Bennet  egy-egy pillanatra el is  feledkezett arról, hogy vele szemben egy testetlen és  örök lény, egy pusztán szelleme entitás  áll, mely alig  pár órája pontosan olyan könnyedén mészárolta le a társait, mint ahogyan most beszél.

Ugyanakkor  megrémítette ez a  tudat, mert  saját népe történelméből jól tudta, hogy  az olyan célok, melyek mögött ilyen indulatok feszülnek, sohasem  üdvösek. Szülőbolygója, a Föld, át-esett már sok olyan háborún és tragédián, melyek mindegyike egy-egy ilyen céllal kezdődött.

Egy nép vagy egy nemzett elvesztett valamit, melynél drágább kincse nem volt, a szülőföldjét és a vérét, és e veszteség néma fájdalma végigkísérte az eljövendő generációk mindennapjait. Jó  táptalaja volt ez  a bosszúvágynak és a  gyűlöletnek, melyet előbb vagy utóbb  ügyesen ki-használtak az  önjelölt  vezetők és a vérgőzös  lidércnyomásokat istenítő diktátorok, s a  mind-addig némán szenvedő nép elvakultan állt a rég elveszett álom vérrel bemocskolt zászlaja mö-gé. Igen, Öröklét  nagyon is  emberi volt, és ez  jobban  megrémítette a  férfit, mint amennyire csodálta ezért.

– Aztán egy napon – folytatta Öröklét az  egyre keserűbb monológot – , a népem  úgy  határo-zott, hogy nem tűri tovább némán a  szenvedést, és végleg lerázza magáról az  elnyomók rabi-gáját. Felhasználva eredendő kapcsolatukat, mely a szülőbolygójukhoz kötötte  őket, az idege-nek ellen fordították annak minden erejét, és csaknem sikerült is végleg elsöpörniük az  elnyo-mást. A  megszállók azonban rájöttek  őseim  titkára, és  miután  hajóikkal elhagyták a  Gy’llt, egy  fúziós  bombával olyan  láncreakciót  indítottak  el  a bolygó magjában, mely  hamarosan  darabokra szakította azt.

Látván az elkerülhetetlen véget, népem még életben maradt tagjai megpróbálták egyetlen szu-pertudatban egyesíteni, ami fajukból megmaradt. A legbölcsebb és legerősebb tudattal rendel-kezők vezetésével egy telepatikus  mezőben egyesítették  minden gondolatukat, emléküket  és érzésüket. A  többség  halhatatlanná vált, ám sokan  nem  voltak  képesek  elszakadni a  szülő-bolygójuktól, így mikor a Gy’ll felrobbant, vele pusztultak ők maguk is.

Fajtársaim és szülőbolygóm halálának szimfóniája volt az én megszületésem örömdala; a vilá-gom és népem egy része elpusztult, míg én életre keltem.

Öröklét ismét elhallgatott. Úgy nézett Bennetre, mintha ott sem volna, mintha most is csak le-begne; téren és időn kívül, testetlenül az örökkévaló magány és elszigeteltség börtönében.

Ahogy  hasonmása  szemébe nézett, a férfi  arra gondolt, hogy időnként milyen furcsa  játékai vannak a sorsnak. Ott voltak ők ketten, egy  halandó ember és egy  halhatatlan tudatú élőlény, két olyan teremtmény, mely mindig is azt hitte  magáról, hogy erős és megtörhetetlen. Élték  a maguk céltudatos életét, mélyen bezárkózva a saját belső világukba, és dédelgették magukban az  illúziót, hogy  ők irányítják az  életüket. Most pedig itt állnak némán, egymással  szemben, egy élettelen bolygó árnyékában, és a  határtalan magányon  kívül, mely galaxisokon  átívelve  is összekötötte őket, rá kell döbbenniük, hogy szükségük van egymásra.

– Nem  tudom, hogy  pontosan  mikor  ébredtem  öntudatra – vette fel  ismét története  fonalát Öröklét – , mint már mondtam neked, számomra nincs jelentősége az időnek, így soha  nem is éreztem szükségét, hogy számoljam a múlását vagy keretein belül elhelyezzem magam, és fel-osszam az életem állomásait. A legelső emlékem az  a mérhetetlen fájdalom és kínzó  üresség, mely  átjárta  mindenemet, mikor felébredtem. Akkor és utoljára  sajnáltam, hogy  nincs igazi, hús-vér testem, mert akkor üvöltöttem volna, hogy keserű fájdalmam moraja végigsöpörjön az  univerzumon. Ehelyett azonban meg kellett tanulnom együtt élni több ezer tudat néma  fájdal-mával és keserű bosszúvágyával. Átkoztam őseimet, amiért ilyen életet adtak nekem, és a leg-szívesebben  a fénynél  sebesebben száguldottam  volna  át a világegyetemen, de nem  voltam képes elszakadni a helytől, hol egykor a Gy’ll létezett, a sötét  űrben kavargó portól és  szikla-tömböktől, mely  valaha a  népem otthona volt. Egy  napon elhatároztam hát, hogy  újjáterem-tem.

Ahogy Öröklét  kimondta az utolsó  szavakat, a szemében vad  fény gyúlt, mely oly tisztán  és élesen ragyogott, akár egy szupernóva. A férfit a  fiatal korára emlékeztette, az  évekre, mikor nem ismert lehetetlent, és bármire képesnek tartotta magát.

– Körülöttem mindenfelé ott kavargott a  Gy’ll – folytatta Öröklét. – A bolygó  robbanása, bár nagy  volt és  pusztító, nem volt  képes  darabjaira tépni a bolygómagot és szökési  sebességre gyorsítani a törmeléket. A  bolygót alkotó anyag jelentős része nem lökődött ki a szabad űrbe, hanem por és szikla formájában továbbra is ott keringett a részben épen maradt mag körül. Az én dolgom csupán  annyi volt, hogy  felhasználva tudatom erejét és az emlékeimet, életre  hív-jam és felerősítsem az univerzum anyagában rögzült telepatikus lenyomatokat.

– Azt akarod  mondani, hogy pusztán az  akaratoddal teremtettél újra egy  bolygót? – hitetlen- kedett  Bennet. Jól ismerte  a Föld  mindenkori  nagyhatalmai által támogatott és végzett  agy-kontroll kísérletek történeteit, de soha nem hitt igazán a paranormális jelenségekben.

– A kezdet nem volt könnyű – rázta a fejét  Öröklét –, fogalmam  sem volt arról, hogy mit  te-gyek. Őseim spirituális ismeretei a világegyetem felépítéséről  pótolhatatlanok  voltak mindig is, de nem segítettek a materiális világ törvényeinek teljes megismerésében és kijátszásában. Hiába kívántam a régi Gy’ll felélesztését, nem tudtam uralni az anyagot. Fiatal voltam még.

Öröklét szavait a mentőkabin fedélzeti számítógépének ismételt vészjelzése szakította meg. A személytelen géphang monoton  ritmusban jelentette be a mentőkabin  rendszereinek leállását, és határozta meg a levegő- és energiatartalékok teljes kimerülésének pontos idejét.

– Nincs sok időd Robert – jegyezte meg az ismét beálló csendben Öröklét –, talán  lassan dön-tened kéne.

– Tudom, de nem akarok elhamarkodott döntést hozni. Folytasd a történeted – válaszolta Ben-net, nyugalmat  erőltetve magára. Húsz perc nem túl  sok idő, főleg ha az  ember élete a tét, de azt remélte, hogy Öröklét meséje talán felvillant előtte egy  kiskaput, melyet kihasználva élet-ben maradhat.

–Jól van – egyezett bele  Öröklét. Nem mutatta ki, hogy  pontosan átlátja Bennet minden gon-dolatát.  – Sokáig  úgy  tűnt, hogy akaratom nem  képes valóra váltani a  célomat, míg egyszer meg nem jelent egy  űrhajó. Az  utasai egy régi és bölcs faj képviselői voltak, kiket  határtalan tudásvágyuk  hajszolt a végtelen univerzum világain át. Mikor érzékelték  a jelenlétemet, kap-csolatba léptek velem, ám csupán az a tudás érdekelte őket, amit  őseim rám hagytak. El akar-ták venni az örökségemet, még akkor is, ha engem elpusztítanak, ám  én erősebbnek bizonyul-tam – Öröklét hangjában diadal csengett.

– Végül én voltam az, aki elvettem a  tudásukat, és ezen ismeret birtokában  már tudtam, hogy akaratom erejével hogyan gerjesszek olyan forgó gravitációs mezőt, mely torzulást hoz létre a téridő szövedékében, és az  így létrejött  időhullámok közül a megfelelőt  kiválasztva, elérhes-sem a múltat, az egykor volt Gy’llt.

– Van Stockum  sávjai – jegyezte  meg  a  férfi – , de ezek létrehozásához  hatalmas tömeg  és energia kell.

– Pontosan – helyeselt a hasonmás – , ám ti még mindig korlátoltan gondolkodtok, ha az ener-giáról van szó. Saját tudásotokba vetett hitetek  teszi fajotokat vakká. Megszállottként  keresi-tek  az  alternatív  energiaforrásokat, hogy kielégíthessétek  civilizációtok  energiaéhségét, ám nem használjátok a  körülöttetek elterülő  univerzum erőit, a  tudat hatalmát és az ezzel  köny-nyedén elérhető nullponti energiát.

– Tisztában vagyunk a kvantum energia fogalmával – magyarázta Bennet – , ám  ennek léte és eredményes használhatósága még mostanában is kérdéses.

– Ezért  nem  vagytok  képesek kitörni  energiafüggőségetek börtönéből – mosolygott  atyaian Öröklét – , de ez a történetünk szempontjából lényegtelen. Miután beazonosítottam a megfele-lő  téridő  koordinátákat, sikerült  visszatérnem a Gy’ll  aranykorához, így végezetül már  csak annyi dolgom volt, hogy lemásoljam annak az időnek a telepatikus lenyomatait, és visszatérve a saját időmbe, azt sémaként felhasználva idomítsam az anyagot és a teret.

– Miért nem mentetted meg a bolygódat és a népedet? – kérdezte Bennet.

– Sajnos azt nem tehettem – komorult el Öröklét – , hiszen azzal változtattam volna a múlton.

– Értelek – bólintott a férfi. – Ha a múltban bármit teszel annak érdekében, hogy megmentsd a bolygódat, azzal megszünteted a kiváltó okot, mely a te születésedet eredményezte.

– Időparadoxon – folytatta   Öröklét. – Ha  megmentem  a  népemet, a  jövőben  nem  születek meg, így nem is mehetek vissza  a múltba, hogy megmentsem őket. Ez az  ellentmondás belát-hatatlan  következményeket  okozna  a téridő  folytonosságában. Talán  összeomlana  minden, vagy az  univerzum ezt úgy  korrigálná, hogy létrehozna egy párhuzamos, alternatív  idősíkot. Bármi lenne is a vége, én nem léteznék.

– Értem  a  szavaid  mögött  rejlő  dilemmát – mondta  Bennet, és az  idő közben  bejegesedett üvegablakon keresztül kitekintett a föléjük  magasodó bolygóra. Csak most vette észre a  lehe-lete nyomán feltörő párafelhőt.

– Döntenem kellett: a népem vagy én.

– Ez  nem túl  felsőbbrendű – jegyezte  meg  csípősen Bennet – , úgy  látom, hogy a  te becses szellemi örökséged mégsem olyan értékes.

– Sajnos azt be kell látnom – lépett Bennet  mellé Öröklét – , hogy őseim tudati és  lelki fejlet-tsége a sorsdöntő pillanatban zsákutcának bizonyult. A legvégső harcban, az élet-halál viadal- ban gyengének mutatkoztak és  elbuktak. Túlságosan elszakadtak  a körülöttük létező világtól; oly mélyre hatoltak a felsőbb dimenziók  birodalmába, hogy a végén már nem tudtak  kapcso-latot létesíteni a materiális világgal. Én már születésemtől fogva egy más filozófiát követtem. Szembesülve a halál megrázkódtatásával, még  ha az részleges is volt  csupán, őseim úgy dön-töttek, hogy engem  másnak teremtenek, mint amilyenek ők voltak. Felébresztették  bennem a régi, primitív ösztöneiket, hogy a jövőben képes legyek megvédeni önmagam.

– Ebben  nagyon is  hasonlítunk – jegyezte meg a férfi – , a  mi fajtánk azonban, még  ha nyo-mokban is, de ismeri a részvétet és az  önfeláldozást. A te esetedben példaképp, én talán  más-képp  döntöttem  volna. Én megkíséreltem volna  megmenteni a  népemet, akár az én  halálom árán is. Néha nehéz döntéseket kell meghozni, és nem mindig lehet a magunk érdekeit nézni.

– Igen, ezért választottalak téged  Robert. Benned megvan az, amit nagyon sokáig  értektelen-nek hittem, és már hosszú ideje csak benned fedeztem fel újra.

Öröklét utolsó szavaira Bennet már nem  figyelt, gyakorlott űrhajós lévén ugyanis észrevette a hamarosan beálló oxigénhiány első jeleit. A  légzése nehezebbé vált és enyhén szédült. Az  el-múlt néhány percben már várta  ezt a pillanatot, hogy  tökéletesen időzítve még azelőtt  felölt-hesse  magára az űrruháját, hogy a gyorsan beálló levegőhiány vagy a leálló légszűrők  okozta szén-dioxid-mérgezés megölné, ám nem túlságosan hamar, hiszen az űrruha levegőtartályának kapacitása is véges volt.

Mikor a szkafander nyomás alá került, Bennet rápillantott a bal csuklóján elhelyezett  apró ki-jelzőre, és csalódva vette tudomásul, hogy a sárga lámpa kigyulladása alig  negyvenöt percnyi oxigéntartalékot jelent.

– Még háromnegyed óra, és finito – mormogta.

Öröklét eközben érdeklődve figyelte a férfi gyakorlott  mozdulatait, melyekkel oltalmazó pán-célként vette magára az űrruhát, és előzékenyen mutatott a vezérlőpult előtti székre.

– Én  a  helyedben bekötném  magam, a mesterséges  gravitáció hamarosan  megszűnik – mo-solygott könnyedén.

Bennet most először gyűlölte igazán a hasonmását, ám nem volt sok ideje az érzelmeire, mert alig csatolta be magát a székbe, a  mentőkabin minden  rendszere kikapcsolt. Sűrű, nyomasztó sötétség nehezedett mindkettejükre, fokozva a helyzet szürreális mivoltát.

– Úgy gondolom, hogy elég időt adtam  neked Robert, itt az ideje a döntésnek – szólt Öröklét, és a magatehetetlenül  sodródó  mentőkabin  fémváza ismét megnyikordult, mintha  pengeéles acélkarmok mardosnák a külső burkolatot.

– Miért nem téped ki csak simán a tudatomat a testemből? – fakadt ki a férfi.

– Az eggyé olvadásnak mindenképp önkéntesnek kell lenni, mindkét  részről – magyarázta hi-degen Öröklét – , különben  az új tudat nem  képes beolvadni az enyémbe, és ez  rengeteg bajt okozhat. Korábban próbálkoztam ezzel, és nem kellemes élmény, egyik félnek sem.

– Értem.

Bennet igyekezett  spórolni a levegővel, de a  szíve majd’ kiugrott a mellkasából, olyan  heve-sen  vert. Elérkezett az a  pillanat, amiről azt  hitte, hogy soha nem  fog eljönni. Titkon azt  re-mélte, hogy ez az egész csak egy rémálom, és hamarosan felébred. Ám bárhogyan is  remény-kedett ebben, a megváltó ébredés nem jött el. Ehelyett maradt a halál nyomasztó közelsége. A társaira gondolt, és az elmúlt alig egy nap eseményeire.

Ismét maga előtt látta a tűzgömbben némán elenyésző űrhajót, és ez megrémítette. Nem a  ha-lál gondolata, hanem annak a módja. A  vérszomjas élet-halál harc, mely a komor  folyosókon dúlt, a  rettegéssel eltöltött  órák, melyek  lidércnyomása sok társát  öngyilkosságba  hajszolta,  az Argó megsemmisülése, és az ezek után beálló, súlyos csend.

Hirtelen vad düh öntötte el; egyszerűen nem tudta elviselni, hogy kilenc ember ilyen némán és jelentéktelenül  tűnjön el. Nem  mindegyiküket kedvelte, de  öt hosszú évig járták  együtt a vi-lágűrt, és Bennet most úgy gondolta, hogy ami velük  történt, az nem fair. Mikor a  hajó végét várta, a bekövetkező robbanást kísérő csalódottság jobban fájt neki, mint a társai elvesztése. Remegjen bele a világűr az Argó pusztulásába, vakító lángtenger borítson be mindent, milliók sikoltsanak  fájdalmukban, történjen  bármi, csak  ne ez. Ne úgy  tűnjenek el a kozmosz  néma vákuumában, hogy nyomuk sem marad az univerzum szövedékében.

Most  ettől félt  a legjobban, hogy ő is  így hal meg, némán és  nyomtalanul. Ő meghal, és ez a sötét és kopár bolygó ugyanúgy járja majd baljós útját, mint tegnap vagy ezer éve.

Öröklét türelmesen állt vele szemben, a keze a zsebébe dugva, hófehér  öltönye kifogástalanul mutatott rajta, és némán őt figyelte. Bennet szinte látta maga előtt, ahogy a sötét és hideg aka-rat láthatatlan csápjai ott hullámzanak a mentőkabin körül. Döntenie kell hát.

Fogadja el Öröklét ajánlatát, és eldobva az életét váljon eggyé vele?

Ez nem azt jelentené, hogy  elismeri mindazt, amit ez a valami a  születése óta elkövetett?  Ha eggyé olvadna Öröklét tudatával, vajon nem szentesítené a társai halálát, és még ki tudja hány élőlény pusztulását? Hiszen Öröklét szemében ők mind gyengék voltak, méltatlanok az életre; azokat pedig, akik megfeleltek az általa felállított próbán, megzsarolta és kirabolta.

Arra gondolt, hogy a Föld vészterhes  századaiban hány és  hány ember állhatott hasonló  pró-batétel előtt. Sokan voltak, akik hallgattak és tűrtek, ezáltal szentesítve  mások kegyetlenségét és rémuralmát, míg azok száma, akik  szembenéztek a  terror démonaival, oly  kevés. Közülük mégis sokan életek tucatjait, talán százait mentették meg.

Öröklét büszkén mesélt  ősei felsőbbrendű  örökségéről, melynek nevében és  védelmében  vi-szont hidegen és érzelmek nélkül gyilkolt. Hát nem az élet  megalkuvások nélküli tisztelete és védelme minden spirituálisan és mentálisan fejlett élőlény legfőbb erénye?

Odahaza az emberek között, egyre inkább divattá vált a szemlélet, hogy a Föld csupán egy  je-lentéktelen sárgolyó az univerzum egy távoli pontján, míg az ember méltatlan lakója ennek, és érdemtelen a nála  fejlettebb fajok elismerésére  és áldására. Hát így működne a  világminden-ség? Egy faj fejlettségét abban mérnék csupán, hogy készen áll-e a bolygóközi utazásra?

– Nem… – suttogta  magában a  férfi. – Az  emberiségnek sok hibája van, félelem az  ismeret-lentől, kapzsiság, birtoklásvágy, önteltség, agresszivitás. Ám mindezek mellett ott van bennük a  részvét, az  idealista, harmóniára való  törekvés, és  az  önfeláldozás. Ha  nem  is oly fejlett, mint sok más faj a világegyetemben, akkor is értékes.

Bennet nem akart meghalni, de szembe kellett néznie azzal, hogy ezt nem ő dönti el. Így vagy úgy, de hamarosan eljön érte a halál, az viszont csakis tőle függ, hogy  hogyan  hal meg. Soha nem akart hős lenni, de mindig meghozta a  számára legjobb döntést, még ha  az nehéz volt is. A  társaira gondolt ismét, és arra, hogy mire  készül. Csak az járt a fejében, hogy ő  emberként akar meghalni.

Kiverte a víz, miközben kicsatolta  magát a székből, ám legnagyobb  megdöbbenésére, halálo-san nyugodt volt. Öröklét nem kérdezte, hogy  mire készül, hamarabb ismerte minden  gondo-latát, mint ahogyan az tudatosult a férfi  fejében, de nem állította meg. A  szemében inkább lá-zas kíváncsiság csillant meg, mint aggodalom vagy harag.

Bennet odalebegett a mentőkabin zsilipjéhez, és megkapaszkodott az egyik tartóoszlopban. Néhány percig mereven figyelte az ajtó nyitókarját, mint a kígyóbűvölő a vele szemben teker-gő kobrát. Eddigi nyugalma váratlanul elszállt, az agyában újra és újra kiadta az utasítást, de a keze nem engedelmeskedett.

– Gyerünk már, most légy kemény – buzdította  magát. – Hoztál egy döntést, hát  tartsd is ma-gad hozzá.

– Biztos vagy magadban Robert? – érdeklődött Öröklét. –  Odakint rossz lesz neked.

A férfi nem felelt, de a kínos hallgatást hamarosan a  szkafander bal karján felvillanó kis  lám-pa fénye megtörte.

– Piros – állapította  meg magában  Bennet – , vagyis  tizenöt  percre  elég még az  oxigén. Ez nem fair! – kiáltotta, és feltépte a kabin külső ajtaját.

Az  agya igazán  fel sem fogta a  zuhanást. A szeme előtt  olyan gyorsan ömlött szét a  bolygó sötét körvonala, hogy néhány pillanatig nem volt képes megkülönböztetni azt a körülötte elte-rülő űrtől. Azt  hitte, hogy a bolygó  gravitációja azonnal magához szippantja és meg  sem áll annak  felszínéig, de hamar  rájött, hogy a zuhanás, és  annak szédítő sebessége  csupán érzék-csalódás. Valójában nem zuhant, csupán sodródott az űrben, akár egy papírlap a szélben.

Fogalma sem volt arról, hogy hogyan lesz tovább, csupán abban volt biztos, hogy nem  hódol- hat  be  Öröklét gyilkos  felsőbbrendűségének. Különben  is, az utolsó lépést már  megtette, és néhány percen belül úgyis meghal.

– A kocka el van vetve… – gondolta magában, és hagyta, hogy bensőjében minden más érzést elnyomjon a milliárdnyi csillag gyémántragyogásában elterülő végtelen űr csodálata.

– Miért tetted ezt Robert? – kérdezte Öröklét.

– Nem tudod? – válaszolta Bennet, de már csak gondolatban.

– Tudom, de nem értem – hangzott egy idő után a válasz.

– Úgy tűnik, hogy az őseid mégsem adtak át mindent neked, vagy a legértékesebb  tudásuk el-pusztult a régi Gy’llel.

– Az áldozatodra gondolsz Robert? Megítélésem szerint értelmetlen az, amit tettél.

Bennet sokáig nem felelt, érezte, hogy egyre nehezebben szedi össze a gondolatait.

– Meg kell értened, hogy nem lehettem a részese valaminek, ami mások halála árán jött létre.

– Az  univerzum egy  sötét és  kegyetlen  hely Robert – válaszolta Öröklét, némi szünet után – , ahol csak  a  legerősebb, legéletképesebb egyedek maradhatnak fent. Ti ezt  evolúciónak hív-játok.

– Én sokáig azt hittem…azt hittem, hogy a világmindenség egy  csodálatos hely. Úgy gondol-tam mindig is, hogy…hogy minden rossz azért történik velünk, hogy túléljük, és közben meg-találjuk és megőrizzük magunkban a legjobbat.

– Érdekes megközelítés – jegyezte meg Öröklét.

– Tudod…tudod, az jutott az eszembe…

– Igen, Robert…

– Az jutott az eszembe, hogy te  megtettél mindent a népedért. Öltél, túléltél, még egy új boly-gót is összehoztál, csak egyvalamit nem tettél még meg… – Bennetnek csak iszonyatos erőfe-szítéssel sikerült összeszednie a  gondolatait. Úgy  érezte, hogy a tudata lassan elhagyja a  tes-tét, és messzire sodródik a bolygó mögül előtűnő napsugarak aranyló fényében.

– Már  tudom, hogy  mire gondolsz Robert, de mondd csak – bátorította  Öröklét, a hangjában némi aggodalommal.

– Szóval…

– Szóval… csak  egyvalamit…csak egyvalamit  nem tettél még meg. Nem adtál lelket  a boly-gódnak.

Öröklét  már értett  mindent. Születésétől fogva a haláltól való félelem határozta  meg minden tettét és gondolatát. Paradox módon megszállottjává vált az életnek és a halálnak, holott ő ma-ga pusztán tudati energia volt, vagyis halhatatlan. Évmilliókat töltött el  a múltba révedve, mi-közben  nem törődött a  jelenével. Felsőbbrendűnek  tartotta  magát, bolygóteremtőnek, élet és halál urának, de tudat alatt elutasította ősei igazi örökségét.

Gonosznak és hidegnek látta az univerzumot, mert ő annak akarta látni, és egyre inkább a rab-jává  vált  önmaga  börtönének. Felállított  magában egy szubjektív  világképet, melyben  meg tudta magyarázni ősei pusztulását, ám nem tett semmit annak érdekében, hogy ezen változtas-son. Tudat  alatt  érezte, hogy  nem a sorsa  által  kijelölt utat  járja, és  ez  a gondolat  belülről kezdte felemészteni. Dühös volt magára, amiért nem képes kitörni ebből a  bénultságból, és ez megakadályozta abban, hogy jobb legyen, hogy igazán teremtsen. Az új Gy’ll ezért volt kopár és élettelen.

Az  egója  egyszerűen  nem engedte, hogy  szembesítse magát  a  legnagyobb  gyengeségével, ezért  elfojtott   dühét és gyilkos  indulatait rázúdította azokra, akikkel kapcsolatba  került. Azt kereste mindvégig, aminek már a birtokában volt, csupán át kellett látnia a félelem, az erőszak és a bűnös önteltség vakító ködén.

– Az  univerzum  nem tökéletes  Robert – szólt végül –, de ebben  a tökéletlenségében  rejlik a teljessége. Nem akartam elfogadni, látni a Teremtés igazi arcát. Azt, hogy a jónak és rossznak egyformán helye van benne, mert így  tökéletes. Kérlek, hadd  mentselek meg, csak ne  állj el-lent nekem.

– Sajnálom pajtás – válaszolt a férfi –, de nem tehetem.

Néhány pillanatig ismét súlyos csend nehezedett a két beszélgetőre, majd Bennet  suttogva el-ejtett szavai hagyták el a mozdulatlanul sodródó testet:

– Fáradt vagyok…

– A testedet már nem menthetem meg, de a tudatodat igen.

– Megtennél nekem vala..

– Igen, Robert.

A férfi elmosolyodott.

– Addig…addig pár percre le…lehunyom a szemem, de te ne hagyd ab…

Öröklét énekelni  kezdett. Lassú, bús  dala áthullámzott az űr  sötétjén, de Bennet azt már nem hallotta. Élettelen teste szélsebes madárként repült az új Gy’ll felett, és nyomában napfény ha-sította szét a mérges gázoktól terhes levegőt.

A démonként üvöltő tűzhányók kialudtak, a  mindedig forrongó felszín megnyugodott, és  mi-közben Bennet teste lángolva elenyészett a Gy’ll légkörében, Öröklét elfoglalta igazi helyét.

Végre hazaért.