A Z   Ó R I Á S   K E R É K

Nem hiszek olyasféle dolgokban, mint a távoli bolygókról idelátogató idegenek, a mágia vagy a telepátia. A világ mechanikus, ahogyan Newton is megmondta. Az emberi test is az. Működik, működünk, aztán egyszer elromlunk. Végleg.

Erről nem is érdemes több szót ejteni.

Többet érdemel ez a nap. Régen láttam az őszt ilyen öregesnek, elmúlónak. Itt van, minden értékét a lábad elé szórja, de érzed, hogy nem hiteles. Sárga, mint az öregemberek fogai, szeme homályosan kéklik a fák ágain keresztül. Lát-e még egyáltalán, vagy csak megszokásból tudja, sejti, hogy merre van a fent és lent? Ki tudja megmondani? Lehelete nem kellemetlen, nincsenek rossz fogai. Ezt soha nem értettem, egyébként. Mármint, hogy a régebbi korokban hogyan volt lehetséges élni fogászati szolgáltatások, fogkrém és megfelelő szájvíz nélkül. De ez most nem is a legfontosabb kérdés.

Mintha zongora csilingelne a távolban. Érdekes ez a hang, de úgy egyébiránt a zongora hangja is. Ez most húros, vagy ütős hangszer voltaképpen? Vannak, akik billentyűsnek mondják, de ez butaság: a billentyű csak eszköz, semmi köze a megszólaló hanghoz, hacsak úgy nem, hogy az működteti a kicsiny kalapácsokat, amelyek megütik a húrokat. És abból lesz az a tűnődő, lassan ballagó hangsor, amelyet most hallok.

Elmenő, búcsúzó, szelíd hangok.

Istenem, mennyire szeretem a szelídséget! Nem is tudom, van-e tulajdonság, amelyet jobban értékelek a szelídségnél. Ahogyan a delfin, vagy a macska él. Vagy a madarak talán. De ez utóbbiban nem vagyok biztos, madarakkal ritkán találkozik az ember manapság, amikor meghalnak az erdők.

Az előbb elfelejtettem említeni, hogy az időutazásban sem hiszek, annak ellenére, hogy tudomásom van róla, egyes tudósoknak már sikerült valami kvarkokat a másodperc milliomod részének megfelelő időtartamra a jövőbe vagy a múltba küldeni.

Ettől még nyugodtan aludhatunk, azt hiszem.

A vidámpark nem illik bele az őszbe. Akkor sem, ha romos, akkor sem, ha öreg. Az ősz nem romos, az maga a rom. A vidámpark viszont sértődött, mert vége a nyárnak.

Nem jártam erre évtizedek óta. Gyerekkoromban igen, akkor magától értetődő volt, hogy vasárnapon, ünnepnapon a család kint töltötte ideje nagyobb részét ebben a hatalmas parkban a hinták és cukorkás bódék között. Mintha szépen berendezték volna az égiek a terepet: itt egy anyuka beszélget valamikori osztálytársával, amott egy kisfiú szalad a pörgő óriáskerékhez, futtában megkerül egy kézen fogva sétáló tinédzser párt, akik alig mernek egymásra pillantani, mert félnek, hogy a másik kiolvasná szemükből a vágyat. Három katona is ballag zöld egyenruhában a zene forrása felé.

Zene? Olyannyira magától értetődik, hogy az ember el sem gondolkodik rajta, honnan jöhet, mi szólaltatja meg a dalokat, és ki cseréli vajon a karcos lemezeket. Mintha a fák itt, ezen a különleges helyen nem csupán oxigénné alakítanák át megfejthetetlen vegykonyhájukban a szén-dioxidot, hanem egyúttal divatos popslágereket is fabrikálnának belőlük. Szól a zene mindenhonnan, a levelekből, az ágakból, a bokrok mélyéből, maga az Ég az, ami zenél.

Pedig csupán egy kedves, öreg néni bújik meg egy szűk bódéban, és ő választja ki napról napra, évről évre, hogy mely korongok kerüljenek rá a poros lemezjátszóra. A néni aztán majd megöregszik és meghal, a bódé előbb átalakul madárházzá, majd ez enyészet martaléka lesz. A lemezek a szeméttelepen végzik az emlékek és a nevetések között, benövi a gaz az utat is, amelyen a néni a munkahelyére igyekezett minden vasárnap. Azok az évek pedig bekerülnek az Isten emlékezetébe.

Arrafelé sétálok most. Valaki zongorázik, de én tudom, hogy a valóságban nem lehet itt semmiféle zongora, semmiféle zongorista, mert hiszen kinek is lenne kedve megzenésíteni az őszt?

A fiút akkor látom meg, amikor egy pillanatra megszédülök. Talán túl erős a levegő… Mindegy is. Eddig sem voltam egyedül egyébként: dacára annak, hogy szeptember van, a vidámpark még nyitva tart. Iskolaidő van, délelőtt, nem csoda, hogy alig páran lézengenek csak a játékok közelében, azok is inkább az alkalmazottak. Takarítanak, csomagolnak, a téli álomra készítik fel a hintákat, elektromos kisautókat. Szeretik őket, látszik minden mozdulatukon, és a játékok is tudják, hogy megérdemlik a pihenést. Látogatók nincsenek már.

Érdekes ez, az emberek mindig sokkal előbb rendezkednek be az elmúlásra, mintsem az időszerű lenne. Még csak a látóhatáron tűnik fel a halál, de ők máris megadják magukat, elnyújtóznak kéjesen a vég száraz levelekkel borított kerevetén, és kíváncsi szemekkel fürkészik a kaput: nyílik-e már? Csoda, ha csalódnak? Csoda, ha belefáradnak a várakozásba, belefáradnak a meghalásba?

Akárcsak itt: még működik a vidámpark, üzemel az óriáskerék, de senki nem ül rajta. Mert ősz van, mert a vidámpark a nyáré, mert nem illik szeptemberben már vidámnak lenni.

Mire mindezeket végiggondolom, a fiú már közelebb ér, észrevesz és int. Visszaintek, noha nem tűnik ismerősnek a kölyök. Aztán meg is bánom, hogy magamban lekölyököztem, mert nem is olyan gyermek ő már, tizennyolc lehet… vagy huszonnyolc. Arca, bőre, szeme még gyermeki tisztaságú, de mozgása, tartása jelzi, hogy terhet cipel sok-sok évtizede. Nem szólal meg, amikor ideér hozzám. Nem szólal meg, mert nem tud. Néma, mutatja.

Még nem találkoztam némákkal soha. Pedig biztosan volt rá alkalom. Vagy csak nem vettem észre. Hogyan is lehetne észrevenni, hogy valaki nem tud beszélni, ha nem akar, mert tudja, hogy képtelen? A fiú, mintha hallotta volna nyakatekert gondolatmenetemet, most elmosolyodik. Megszemlélem: ruhája kopott, elnyűtt. Farmer, sötét póló, teniszcipő. Vagy olyasmi. Szürke az egész, mint a szeme színe. Semmi feltűnő. De makacsul itt áll mellettem. Megszólítom.

– Keres valakit?

Nem is kérdezhettem volna butább dolgot, de a fiú arca azonmód kivirul. Bólogatni kezd, és rám mutat. Újra meg újra.

– Engem keres? – kérdezem, majd válaszolok is. – Akkor már nem kell keresnie.

Ez mindkettőnknek tetszik, felnevetünk. Én hangosan, ő némán. Mivel egyszerre tesszük ezt, olyan, mintha én kölcsönözném neki a hangomat. Most, hogy így megértettük egymást, nem is furcsa, hogy megragadja a karomat, és húzni kezd valahová. Úgy tűnik, mégiscsak itt dolgozik a fiú, mert határozottan az óriáskerék felé vesszük az irányt, és látszik, hogy otthonosan mozog a hátsó lépcsőn, amelyen felmegyünk az üzemtérbe. Ő maga lehet a kezelő, mert százszor begyakorolt mozdulattal helyezi feszültség alá a hatalmas masinát, majd megfordítja a homályosra kopott homokórát a berendezés tetején. A vidámparkban homokórával mérik a menetidőt. Érthető: nincs múlt, nincs jövő, nem számít, mennyi az idő, a homokóra valahogyan a jelent méri. Nincs is most szükség egyébre. Beszállok egy egyik gondolába, beakasztom a biztonsági láncot, és várok.

A fiú figyelemmel kíséri minden mozdulatomat, majd amikor látja, hogy indulásra készen állok, megtekeri a feszültségszabályzót, és a kerék elindul. Még éppen tudatosítom, hogy a homokóra ezúttal fordítva működik, értendő ez alatt, hogy alulról felfelé kezdenek szivárogni a finom homokszemcsék, de nincs időm ezen eltűnődni, mert ismét nyár lesz.

A gondola felemelkedik a levegőbe a fák fölé, amelyek már újra zöldellnek, és meleg szél borzolja a hajamat. Gyorsul a kerék, és felkiáltok. A lélek kiáltása ez, amely újra repül. Álmunkban történik ilyen, és a gyerekek tudják ezt… mi már ritkábban vesszük észre, ha felemelkedünk a földről.

De más is történik. A házak kezdenek összemenni. Pontosabban megújulnak, eltűnik a falakról a sok mocskos graffiti, az évtizedek pora, az amortizáció jelei. A vakolat megint csillogó lesz, de a folyamat itt nem áll meg. Lassan semmivé válnak a nyílászárók, majd a falak is, és a lakótelepek helyét búzaföld, kukoricás vagy zöldellő mező foglalja el. Magasról látom mindezt, de mintha szemem is javulna. Képes vagyok felnagyítani bizonyos engem érdeklő részleteket, talán a sasok tudnak ilyet. Látom a házak között sétáló, rohanó, bámészkodó embereket: minden és mindenki visszafelé halad. Az emberek öltözéke kezd kimenni a divatból: minden kör visszavisz egy évet vagy inkább évtizedet az időben. A gondola körbe-körbe jár, fent és lent, fent és lent, egyre gyorsul a kör, és már nem is tudom, melyik évben járunk. Majd egyszer csak megáll a kerék, megáll az idő, és megáll az élet. A fák nem mozdulnak. A levegő sem mozdul, a kerék sem. Én vagyok az egyetlen változó, áramló, folyamatosság a világban.

Megkockáztatom a fizikai állapotomhoz nem igazán alkalmas mutatványt: az óriáskerék állványzatán lévő vaslépcsőn lemászok a földre. Túlélem az attrakciót, egyszer szédülök csak meg közben, de mire igazán megijednék a mélységtől, már földet is érek. A fiú szintén mozdulatlan, keze a homokórán, félig rádől a vezérlőpultra. Enyém az idő, enyém a világ.

Még az őszi darazsak is megálltak a levegőben repülés közben. Valami láthatatlan erő megakadályozza, hogy lehulljanak az avarba, talán ugyanez a hatalom tartja össze a világegyetemet is, ki tudja? Mindenesetre nem kívánok változtatni a dolgok természetes rendjén, kikerülöm a levegőben ragadt rovarokat és madarakat. Van itt hely bőven minden teremtett lénynek, főleg, hogy most csak én vagyok abban a helyzetben, hogy mozoghatok a térben.

Elhagyom a vidámparkot, és visszaballagok a városba. Nincs messze a folyópart, úgy döntök, nem hagyom ki a megdermedt folyó látványát. Az élmény megéri a kis kerülőutat: a víz nem olyan benyomást kelt, mintha megfagyott volna, érintése nem jeges, nem hideg. Inkább olyan, mintha ez ember valami sűrű zselét tapintana. Kocsonyát, vagy hasonló anyagot. Nem kockáztatom meg a vízen járást, de elgondolkodom a dolgon. Végül úgy határozok, hogy nem feltétlenül kell mindent kipróbálni, amit egyébként szabad, lehet.

Az utcákon a pillanatba beledermedt emberi arcok fogadnak. Az ötvenes években lehetünk, talán a hatvanas évek elején. Egy férfi kezében a napi újsággal ül az egyik padon a parkban. Nem illik talán, de belekukucskálok olvasnivalójába, és a lap fejlécébe. Nem tiltakozik. Megállapítom, hogy egészen pontosan 1965. március 4. van. Édesanyám ma tizenhárom éves, jut eszembe. Hol lehet vajon? Otthon ült ezen a napon, és számolta az órákat? Kapott tortát? Amilyet szeret? Vagy meg sem kérdezték?

Meg kell állnom és elidőznöm emlékeim között egy percre. Hol is laktak édesanyámék akkoriban? Lássuk csak… Miközben tűnődöm, nem tudom nem észrevenni a körülöttem álló, haladó megfagyott emberek arcát. A valóságos, folyton áramló életben nincs lehetőség ily alaposan megszemlélni az egyes tekinteteket. Ez a fiatalember valami rosszra gondol éppen: arcát barázdák árnyékolják, szeme a múltba réved. Mögötte a hölgy arca maga a remény. Amott az öreg hölgy éppen segítséget kérne a mellette haladó férfitől: talán heveny rosszullét fogta el. Mindenki megy valahova, senki nem akar ott lenni, ahol éppen tartózkodik. Az egész utcakép egy monumentális menekülés a jelenből.

Majd figyelmemet magamra vonja egy tini-lány, aki a kishúgát tolja babakocsiban. Pontosabban egy másfél éves forma babát. De a baba éppen kifelé esik a kocsiból. Közelebb lépek, hogy megértsem a történést, és rádöbbenek: a nagylány éppen kiborítja testvérét a kocsiból! A nagyobbik arcán harag, a kisebbikén értetlenséggel kevert rémület. Miért teszi ezt velem a nővérem? Miért érdemlem ezt? És mi lesz most velem? Fájni fog, ha megütöm magam?

Nem tudom, a nagylány mire gondolhat. Illetve… dehogyisnem… Pontosan tudom, mi jár a fejében. Szíve tele van keserűséggel a helyzet miatt. A nap mint nap ismétlődő helyzet miatt. Barátai, barátnői valahol a zöld parkok egyikében ülnek egy padon, és beszélgetnek mindenféle fontos dologról. Vagy az uszodában lógatják lábukat a medence szélén. De az sem kizárt, hogy a közeli lemezbolt előtt hallgatják a bejárati ajtó fölé erősített hangszóróból áramló tánczenét, miközben táncra is perdülnek talán. Ő pedig nem vehet részt mindezen mókákban, mert napjában többször meg kell etetnie a kishúgát, még tisztába is kell tenni olykor, lefektetni ebéd után, és mellette maradni, délután pedig sétálni vinni, és tologatni le-fel ezen a hosszú úton. Ez nem igazságos. Közben múlnak a napok, a hónapok, az évek, és ő lemarad valamiről. Biztosan lemarad. Biztosan.

Azt is tudtam, hogy mi történik majd a következő pillanatban. A kocsi valóban felborul, a kicsi kiesik belőle, és megüti az oldalát. Aztán együtt sírnak összekapaszkodva sokáig, nagyon sokáig. A nagylány nem győz bocsánatot kérni, a kicsi meg csak öleli, és még felnőttkorában is sokszor felemlegeti majd ezt az esetet, amely meghatározta kettőjük gyerekkorát.

Pontosan tudom, hogy mi történik, mert édesanyám számtalanszor elmesélte már gyerekkoromban. Csak azt nem mondta, hogy mindez a születésnapján történt.

Nézem arcát. A bájos vonások mögött ott lapít, rejtőzködni próbál a félelem, a harag, a kétségbeesés. A „nem igazság” indulata, amely egész életét elkíséri majd. Már ott van. Már tudja, érzi, hogy valóban nem igazság. És soha nem is fogja megérteni.

Nem láttam őt évtizedek óta, attól a pillanattól fogva, hogy a kórházban elköszöntem tőle, és betakartam élettelen testét. Soha nem hittem volna, hogy a múltban fogunk újra találkozni.

Van idő, hiszen nincs idő.

Így csak nézem őt, nézem a húgát – nagynénémet – is, és arra gondolok, hogy milyen nagyszerű, mennyire ígéretes, és mennyire hazug az élet. Mennyire kíméletlen és kegyetlen az idő, amely felemészt mindent. Talán a halál teremtette meg az időt, de legalábbis kéz a kézben járnak. Előre megfontoltan, módszeresen elpusztítanak minden létezőt, mindazt, ami valaha létezett. Besöpörnek életeket, vidámparkokat és babakocsiból kieső babákat a múlt dohos raktárába, ahol minden csak egy szám, egy lezárt doboz, egy megfakult adat valaki leltárkönyvében.

Most, itt a megfagyott időben ülök le én is egy padra, közel az újságját mereven tartó férfi mellé. Nem tudok megszólalni, nincs, akinek beszéljek. Néma lettem, mint az a fiú, aki most már soha többé nem lesz képes elindítani az óriáskereket, ha mégis, akkor én már nem leszek rajta. Jó leszállni róla, jó nem venni részt többé a körforgásban, jó, hogy nem kell lenni már.

Hol járhat vajon a homokóra? A felénél dermedt meg a homok, vagy már csak pár szemcse maradt, amelynek végül nem maradt ideje átjutni a szűk nyíláson? Mennyien maradtunk itt, egy karnyújtásnyira a céltól? Mennyien fagytunk meg a legfontosabb mozdulat közben? Hányan vagyunk még mozgásban?

Lassan olvasni kezdem az újságot a férfi kezében.

Nincs benne semmi érdekes.