Fraktál

1

Csengettek. Már vártam. Ennek ellenére összerezzentem a hangra. Régen nem szólalt már meg. Akin pedig ezt számon kérhetem, az én magam vagyok egyedül.

Kinyitottam az ajtót, és ott állt ő. Gyönyörű volt, mint mindig. Zöld szeme smaragdként ragyogott, ajkain ott bujkált az a rejtélyes mosoly, amit olyan jól ismertem. Mintha soha el sem ment volna. Szólni akartam, üdvözölni, kérdezni, mesélni, mi minden történt, mióta nem találkoztunk, de egy hang megelőzött. Egy hang, mint rozsdás fűrész, hasított a tudatomba, s én ismét a fotelban találtam magam. Lassan visszatértem a világba, és realizálódott bennem:

Csengettek. Már vártam. Elbóbiskolhattam közben. Nyilvánvaló magyarázat. Sietve – amennyire erőmből tellett – ajtót nyitottam, és ott állt ő. Kicsit idegesnek tűnt, de hangja határozottan csengett.

„Jó napot, Professzor Úr, a nevem…”

Nem számít. Ugyanolyan szeme volt, mint Virágnak, csak még volt benne valami gyermeki ártatlanság. Vajon én öregszem, vagy ezek az egyetemista lányok lesznek egyre fiatalabbak? Talán az utóbbi.

„… amiért végtelenül hálás vagyok.”

Jó volt valódi emberi beszédet hallani megint. Meg is lepődtem magamon.

2

Természetesen kért teát. A nan-o-matornak hála, kisvártatva két bögre gőzölgött előttünk a kis kerti asztalon. Az enyémben klasszikus fekete tea, egy kevés bergamottal ízesítve, szigorúan cukor nélkül. Az övében valamilyen gyümölcstea-keverék. Ez lehet a kedvence, mert egy percig sem gondolkozott, már át is küldte a receptet a Fraktálon a „nyomtatóra”.

Nyomtató. Így csúfolom a szerkezetet, pedig valójában a nan-o-mator molekuláris összeszerelő berendezés cseppet sem hasonlít azokra a régi gépekre, melyek valaha elvitathatatlan és nélkülözhetetlen szerepet játszottak az információ terjedésében.

„Nem magányos?” kérdezte hirtelen.

Na, ez meglehetősen indiszkrét kérdés, még ha igaz is, hogy a világ végén lakom, és időtlen idők óta nem fogadtam senkit.

„Elnézést! Professzor Úr, én…”

Édes, ahogy elpirul zavarában. Ha lenne lányom, talán pont ilyen lenne.

Régen szólítottak professzornak. Már nem dolgozom az egyetemen. Eljöttem, miután… A továbbiakban, ha lehet, hagyjuk a professzorozást, és ne kérjünk többet elnézést! Szeretném, ha ez egy egyszerű beszélgetés lenne.

„Igenis, Uram!”

Kihúzta magát ültében, és úgy tisztelgett, ahogy a katonák a régi filmekben. Igyekezett hozzá komoly arcot vágni, de igen hamar repedések jelentek meg a maszkon és úgy hullott le, mintha sohasem lett volna. Gyöngyöző kacaja betöltötte a levegőt és azzal együtt a szívemet is.

Néztem ezt a lányt és valahogy hihetetlennek tűnt, hogy tegnap még azt sem tudtam, hogy a világon van, most pedig úgy néz vissza rám, mint régi ismerős. Egy képesség, amely a fraktál-generáció sajátja. Szemében megértés és elfogadás tükröződött. Mert megengedtem. Mert így akartam. Egy percre elhittem, hogy mégis Virág tért vissza hozzám.

„Nem Virág vagyok. Ha ő lennék, maradnék, és nem csak éjszakára, de az idők végezetéig. Akkor ölelnénk egymást, mint férfi és nő, mint tüzes szeretők, vagy csak mint két ember, akiket összeköt valami megmagyarázhatatlan, amit ők sem értenek, csak éreznek. Igen, én is szeretnék egyszer ilyet, de én nem ő vagyok. Én reggel elmegyek.”

Talán könnyebb volna, ha nem maradna éjszakára, de a legközelebbi civilizált hely három órányira volt innen, amiből egy óra csak gyaloglás. A házhoz járó szép kilátás csak extra. Nekem, aki anno meg akartam szökni a világ elől, a civilizáció – és főleg az emberek – hiánya elsődleges szempont volt. Ma már nagyon kevés ehhez hasonló hely maradt a Földön. Talán egy nap megérem, hogy nekem is lesznek szomszédjaim. Talán addigra már nem is fogom bánni.

3

„A szerkesztőm megölne, ha tudná, mit művelek.”

Kortyolt egyet a vörösborból, és a vállamra hajtotta a fejét. Így néztük a kandallóban lobogó tüzet. A Hold még jó pár órára volt attól, hogy a látóhatár fölé emelkedjen, így ez volt az egyetlen fényforrás. Nem hiszem, hogy az ilyen helyzetek benne foglaltatnának egy egyetemi lap önkéntes újságírójának munkaköri leírásában.

„És ez így van jól. Ha egy sima interjút akarok veled, ahhoz nem kell idejönnöm. Egyébként is bármikor összevágok egy oldalra valót a régi nyilatkozataidból. Van belőlük elég.”

Valóban. Amikor Virággal megkaptuk a Nobel-díjat, egy csapásra megváltozott az életünk. A média felfedezett minket, és jöttek a véget nem érő szereplések, interjúk. Hamar unalmassá vált azonban, százszor tették fel ugyanazokat a kérdéseket. Néha már nem is a kérdésekre válaszoltunk, csak javasoltuk, hogy olvassanak utána, és beszéltünk valami másról, ami érdekelt minket. Persze ez még azelőtt volt, hogy a fraktál elterjedt volna. Addigra ő már nem volt velem, s én nem adtam több interjút. Most pedig itt van mellettem egy ember, aki akkor még meg sem született. Számára a fraktál olyan természetes, mint a levegő.

„Milyen volt?”

A fraktál kérés nélkül jött, és azóta sem változott semmit. Talán csak jobban értjük, és jobban ki tudjuk használni.

Egy kéz simított végig az arcomon, aztán a tűz kikerült a látóteremből, hogy egy szempárban tükröződjék vissza. Ott pedig már egy egészen más tűz is volt.

„Mesélj róla!” kérte, de nem bírtam megszólalni. Azokban a szemekben valami meghatározhatatlan dolog égett. Virág szeme csillogott így néha, amikor valamin nagyon elmélyülten dolgozott. Néztem azokat a szemeket, és emlékeztem. Olyan dolgokra, amiket – azt hittem, – örökre elfelejtettem. El akartam felejteni.

4

Esős idő volt aznap, emlékszem, morgolódtam is miatta. A projekt tapodtat sem haladt előre, és bár kaptunk rá pénzt, az valamit elárul, hogy egyedül Virág és én voltunk hajlandók hivatalosan a nevünket adni hozzá. Mindketten doktoranduszok voltunk, még csak tekintélyünk sem volt. Az egyetlen ok, amiért megtűrtek minket az volt, hogy az egyetem egyik legnagyobb támogatója, a Charles Fort Alapítvány egy mindenkori teleportáció kutatócsoport működéséhez kötötte a folyósítást. Nem voltunk sem népszerűek, sem nélkülözhetetlenek.

Akkoriban kezdtek elterjedni a nano-összeszerelő-berendezések. A valódi előnyük az volt, hogy a legkülönfélébb eszközöket elő tudta állítani egy helyen. Így, ha egy cég rendelkezett egy nano-összeszerelővel, meg persze a megfelelő tervekkel és nyersanyagokkal, hetekkel hamarabb piacra dobhatta az új terméket, mint a hagyományos logisztikára építő versenytársai. Ez egyes, gyorsan változó piacokon az életet jelentette.

„Nem kell történelemórát tartanod, ezt ma már mindenki tudja. Ahogyan azt is, hogy az összeszerelők egy évtized múlva a háztartásokban is elterjedtek, és a beépített újrahasznosítóknak hála a folyamatos nyersanyagigény problémáját is enyhíteni lehetett. De a teleportáció is létezett akkor…”

Létezett. Már egy ideje, de senki sem használta. A távolsággal ugyan nem, de az átküldött tárgy méretével négyzetesen nőtt az energiaigény. Egyszerűen nem érte meg. Amellett pedig valami oknál fogva, semmi nem jött ki belőle élve. Még a baktériumok sem. Volt egy méregdrága fertőtlenítőnk. Pontosabban még az sem, mert a vírusok túl primitívek. Nem élnek, így meghalni sem tudtak.

Elhallgattam, és csak néztem a tüzet. Éreztem magam mellett a lányt, és bár nem néztem rá, tudtam, hogy ő is a tüzet nézi. Nézi, de csak engem hallgat, csak rám figyel. És én hálás voltam ezért. Mindenért.

Talán tényleg túlzásban vittem a történelemórát? Vagy csak tudta, amit én is. Csak mellébeszélek. Nagy köröket teszek, hogy ne kelljen megérkeznem oda, ahol minden kezdődött. A laborba, azon az esős napon.

5

Úgy mesélték, villám csapott be, és túlterhelte a generátort. Én magam nem emlékszem.

Virággal egyszerre tértünk magunkhoz, de nem a laborban voltunk. Kilométerekre onnan, egy erdei tisztáson feküdtünk. Teljesen átáztunk.

Egymást támogatva elbotorkáltunk a legközelebbi ember lakta helyre. Közben nem szóltunk egy szót sem. Nem értettünk semmit, és a szavak kevesek voltak az érzéseink leírására. Örültünk, hogy életben vagyunk, de a hogyan teljesen összezavart minket.

Nem kellett kérdeznem semmit, tudtam, mit érez, és tudtam, hogy ez kölcsönös. Mintha egyik pillanatról a másikra hihetetlen empatikus képességeket fejlesztettünk volna ki. Tudtunk egymásról olyan dolgokat, amikről soha nem beszéltünk. Egy részünk kinyúlt a testünkből és megérintette a másikat.

Nem tudtuk, mi ez, vagy hogy lehet-e irányítani.

Mi voltunk az első emberek a fraktálban.

6

A következő hónapok a tűzből megmaradt adatok kimentésével elemzésével, és döglött egerek gyártásával teltek. A fraktál – persze akkor még nem ez volt a neve, sőt neve sem volt – lassan az életünk részévé vált. Megtanultuk kezelni, bizonyos részeit korlátozni. Telepatikus képességeket nem adott, de sokkal jobban megértettük egymást. Virággal elválaszthatatlanok lettünk. Ma azt mondanák, hogy túl mélyre merültünk a fraktálban, de mi csak azt tudtuk, hogy szükségünk van a másikra. Jobban, mint azelőtt bármikor. És ez az érzés máig nem múlt el.

A közös munka aztán meghozta gyümölcsét. Előbb egy doktori fokozat formájában, majd mikor egy nap egy egerünk saját lábán mászott le a célasztalról, tudtuk, hogy győztünk.

Egy év múlva teleporttal utaztunk Stockholmba, hogy találkozzunk a svéd királlyal.

„És hogy tudtatok kiállni ezzel a világ elé? Nem féltetek? Egy gép, ami értelmetlenné teszi a távolság fogalmát a Földön, gyakorlatilag az egész elhatároláson alapuló közigazgatási rendszert aláássa, ahogyan – megjegyzem – ez történt is. Azon kívül nincs, ami korlátozza a migrációt. Bárhol lehet katonai csapást mérni, csak oda kell teleportálni az egységeket…”

És csak sorolta a lehetséges buktatókat. Népszerű téma volt ez az irodalomban, alternatív történelemmel foglalkozó regények hada jelent meg azóta. Talán ő is olvasott párat. A valóságban az átmenet meglepően simán ment. A vesztünket nem a gép okozta. Illetve nem közvetlenül. A fraktál volt az, aminek a létét az emberek nem tudták megemészteni.

A fraktál megjelenése és terjedése egyes csoportokból szinte vallási fanatizmust váltott ki. Némelyek közösségekbe tömörültek, és a minden határon túli egyesülést keresték a többi emberrel. Mások az ember ilyetén erőszakos kiterjesztését az ördög művének tartották, ezért az egyén, mint önmagában létező, másoktól elhatárolt egység megőrzésére törekedtek.

Valahol mindkettő gyávaság. Önmagunk teljes feladása és alárendelése a közösségnek, az egyén feloldása és beolvasztása annak beismerése, hogy képtelenek vagyunk vállalni magunkat, és a létezéssel járó felelősséget. Mint egy fogaskerék egy óra belsejében. Nincs koncepciója az időről, de biztonságos helye van, és egyszerű, a szerkezet által ráosztott feladatát fáradhatatlan végzi. A fejlődés, adaptálódás írmagja sincs meg benne, és az egész szerkezettel együtt ő is megszűnik működni, mikor lejár a rugó.

A másik véglet, az elhatárolódók, ezzel szemben a status quo-t tekintik a tökéletes állapotnak. Newton óta tudjuk, hogy bármely rendszer állapota csak más rendszerekkel való kölcsönhatás révén változhat meg. Ha a kölcsönhatást valamilyen módon kiküszöböljük, a rendszer úgy marad, ahogy hagytuk. Aki a változásokról lemond azonban, egy kedvezőbb helyzet elérésének lehetőségét ugyanúgy eldobja. Ha pedig valódi egyensúlyi állapotban van egy rendszer, onnan kimozdítva az egyensúly visszaállítására törekszik.

Virággal az elsők voltunk, akik megtapasztalták a fraktált, és azt kell mondjam, meg tudom érteni mind az eufóriát, mind a pánikot. Viszont sem a feloldódás, sem az elhatárolódás nem megoldás. Önmagam meghatározása életem feladata, nem kerülhetem ki. Amíg csak annyit tudok mondani, mi nem vagyok, nem vagyok kész.

Nem vagyok kő. Nem vagyok madár. E két megállapítás bár igaz, nem visz előre.

Nem vagyok te, nem vagyok ő, sem másik ember. Én én vagyok, de magamat nem láthatom, csak valaki más szemében visszatükröződve, és a határaimat is csak úgy ismerhetem meg, ha előbb összeütközöm valakivel, és érzem, hogy eddig tartok én és itt kezdődik ő.

A folyamat nehéz, és nem triviális.

A fraktál által hozott megosztott információs tudatréteg – így nevezték el az a közös emlékezetet, amiből előhívhattunk dolgokat, ha akartunk, – még azt a menekülőt is elvette, hogy valaki az élete során összegyűjtött élményeivel azonosítsa magát.

Ezek után nem meglepő, hogy némely radikális fraktál-ellenes csoport a terrorizmustól sem riadt vissza.

7

„Nem volt könnyű neked, amikor elment!” mondta a lány, mire én csak becsuktam a szemem, és csendben magamhoz szorítottam.

Virág és én elválaszthatatlanul összenőttünk. Először a fraktál mellékhatásának hittem, de kiderült, hogy valódi régimódi szerelem. Kitöltött engem, és én őt. Együtt bármire képesek voltunk. Ezért amikor az évtized terrortámadásában sokakkal együtt életét vesztette, majdnem meghaltam én is. Bizonyos értelemben meg is haltam, legalábbis egy részem. A világ elvesztette minden színét, ízét, illatát, de bántóan zajos lett. Nem leltem örömöm az emberekben, sem a munkámban. Nyugalomra vágytam, hát ide jöttem.

„S húsz éve nem tértél vissza… Hadd kérdezzek valamit! Akkor is beengedtél volna, ha történetesen nem zöld a szemem, és nem azon a napon születek?”

8

Reggel, mire felébredtem, megint egyedül voltam.

Emlékszem, előző este végül nem volt szükség a vendégmatracra. Mikor az ágyhoz vezetett, arra gondoltam, milyen régen nem aludtam senkivel. Az egész szoba teljesen más, ha van veled valaki. Mikor az a másik ember kitölti az űrt. Benned.

Felkeltem, és félig tudattalanul utasítottam a nan-o-matort, hogy készítsen egy kávét. Odaérve azonban nem csak a kávém várt rám. Ajándékot kaptam. Egy töltött pisztolyt és egy régimódi névjegykártyát a lány nevével.

Az egyik nyilvánvalóan felesleges.

Azt bedobtam az újrahasznosítóba.