Kipukkad az űrbuborék

Az új szkafander lényege az volt, hogy nincs. A zseniális találmánynak hála ugyanis az űrsétához mostantól elvileg semmilyen védőöltözetre nincs szükség, az erőtér megvéd mindentől, legyen az kozmikus sugárzás vagy gyilkos hideg, és természetesen még a levegőt is bent tartja abban a gömb alakú térben, amely épp elegendő egy vagy két ember befogadására. A mozgását egy a csuklóra szerelhető távirányítóval oldották meg, ez jeleket küld az űrhajónak, az pedig eszerint mozgatja ide-oda a gömböt. A szerkezet legfantasztikusabb tulajdonsága az volt, hogy gyakorlatilag semmilyen veszélyt nem jelentett az űrhajósoknak. Kipukkadni nem tudott, mert az erőtér automatikusan követte a benne tartózkodók mozdulatait, ha pedig valami külső tárggyal érintkezett, azt is magába kebelezte, a levegő nem szökött ki, a nyomás nem csökkent. Egy valamire kellett csak vigyázni: a különböző szerelések során a gömbbe kerülő tárgyak felülete lehűthette a hőmérsékletet, igaz, az űrhajóról érkező impulzusokkal ezt is hamar korrigálták, mindenesetre a védőruha továbbra is előírás volt, ahogy a hőszigetelt kesztyű is, valamint egy oxigénpalack, a levegő frissítésére.

 

A központban a thermomagnetikus mikrospacio elnevezést adták az új űrruhának, ám a legénység hamar megtalálta a megfelelő becenevet: űrbuboréknak keresztelve el a leleményes szkafandert. A szerkezet több kutatóhajóra is eljutott, tesztelés céljából, az önként jelentkezők pedig kipróbálhatták a találmányt.

 

A QX-D 3-as jelzésű kutatóhajó legfontosabb feladata a különböző űrbéli objektumok közeli, fizikális vizsgálata, valamint a bajba jutott járműveknek való segítségnyújtás volt, legyen szó külső szerelésekről, vagy életmentésről. Ezekre a feladatokra szintén tökéletes eszköznek bizonyult az űrbuborék, amelyet egyre többen szerettek volna kipróbálni, kénytelenek voltak ezért várólistát felállítani, megelőzendő az elégedetlenkedéseket. Néhány héten belül valóban mindenki sorra is került, ám az emberek nem elégedtek meg egy űrsétával, hanem – akárcsak a türelmetlen kisgyerekek a csúszdáknál – újra és újra feliratkoztak a listára, és már alig várták, hogy újra kint legyenek az űrben.

 

Persze nem csoda, hogy ezt az élményt mindenki többször is át akarta élni: az új szkafander ugyanis több évszázados vágyat elégített ki, mert hiába gyártottak ma már olyan űrruhákat, amelyekben hihetetlenül könnyedén lehetett mozogni, és amelyek már alig voltak vastagabbak, mint egy bármely normális légkörrel rendelkező bolygón viselt öltözék, azért az űrruha csak űrruha maradt, beborította az egész testet, korlátot képezett az ember és az űr között, amelyet továbbra is csak a sisak üvegén keresztül lehetett tanulmányozni. A láthatatlan burokkal ez a határ megszűnt, és – bár az előírás szerint még viselni kellett egy biztonsági ruhát – már önmagában a tudat is mámorossá tette a kirándulásokat.

 

Az űrséták annyira gyakorivá váltak, hogy a rendszert automatizálták, már nem figyelte árgus szemekkel a monitorokon keresztül egy ezzel a feladattal megbízott kutatócsoport, hogy mi is történik az űrbuborék használata közben, hanem a számítógép rögzített minden fontosabb adatot. Az űrsétálónak pedig mindössze arra kellett figyelnie, hogy a várólistán rá eső időintervallumot ne lépje túl, mert ekkor számíthatott a sorban utána következő haragos tekintetére a zsilipkamrában. Megesett, hogy az emberek összekaptak az űrbuborékon, számos félreértés adódott abból, hogy ki következik, ilyenkor kénytelen volt a vezetőség is beavatkozni, és a szabályok szerint lefolytatni egy rövid vizsgálatot. Hamarosan azonban a kapitánynak már olyannyira elege lett az egészből, hogy delegálta az űrbuborék felügyeletét az első tisztnek, aki továbbadta azt egy hadnagynak, hiszen fiatal korában mindenkit ostoba feladatokkal bíznak meg, tanulja csak meg ez a tisztecske is, mi a rendszer.

 

Derekan hadnagy nemrég végzett a tiszti főiskolán, jelenleg gyakorlati idejét töltötte, amely lehetett néhány hónap, de akár egy-két év is, attól függően, hogyan teljesít, illetve hogy mikor hívják be a végső nagy megmérettetésre, amikor az elmélet után a gyakorlati részből is levizsgázhat. Ezt az időpontot senki nem tudta pontosan, ahogy Derekan sem, de már kezdett egyre türelmetlenebb lenni, hiszen nem teltek túl eseménydúsan a napok ezen a kutatóhajón.

 

Eddig mindössze két olyan érdekesebb bevetésen vett részt, amikor elromlott teherhajókat kellett megjavítaniuk, egyszer pedig közelebbről megvizsgáltak egy üstököst, hogy valóban van-e rajta annyi vasérc, amennyit feltételeztek, vagy egyszerűen csak fel kell robbantani. A vesztét az okozta, hogy túl közel haladt az egyik szórakozó-bolygókból álló rendszerhez, és ugyan nem jelentett valós veszélyt, a turisták aggodalmaskodtak. Kiderült, nincs rajta elég fém, úgyhogy végül felrobbantották az égitestet. A látványosságot néhányszáz millióan látták is. Meg persze ők maguk, ahogy elhagyták a rendszert. Egyszóval ezeken az alkalmakon kívül meglehetősen eseménytelenül teltek a hónapok, amelyek leginkább a kutatók számára jelentettek hasznos elfoglaltságot. A fiatal hadnagy igazi bevetésre vágyott.

 

Nem csoda, hogy először nagy megtiszteltetésnek vette az űrbuborék felügyeletét. Természetesen ő maga is több ízben kipróbálta már a találmányt, teljes szívével és értelmével lelkesedett érte, úgyhogy örömmel vetette bele magát annak tanulmányozásába. Kikérdezte a hajón dolgozó tudósokat, akik leegyszerűsítve elmagyarázták neki az erőtér működési elvét, bemutatták a megfigyeléseiket, a kutatási eredményeiket, amelyeket egyébként már a galaxis másik részén lévő központba is továbbítottak. Most, hogy az űrbuboréknak új „gazdája” lett, a kutatók is úgy érezték, levettek a vállukról egy terhet, ugyanis volt elég dolguk. Éppen most fedeztek fel egy néhány fényévre lévő rejtélyes objektumot, a szkafanderrel pedig rengeteg felesleges adminisztráció járt, nem is beszélve erről a bosszantó várólistáról, amelyet komoly tudósoknak kifejezetten derogált vezetni.

 

A hadnagy tehát a zseniális szerkezettel együtt megörökölte a várólistát is, amely eddig nem tapasztalt szervezési és emberi kihívások elé állította. Már az időbeosztás elkészítése sem volt kis feladat. Az emberek a hajón más és más ciklusokban aludtak és voltak ébren, de az azonos időszakon belül lévők lépten-nyomon egymásnak estek, hiszen mindenki a szabadidejében szeretett volna űrsétát tenni. Visszatérő probléma volt, hogy ki hányszor járt már az űrben. Aki csak kétszer, joggal vádolta a már négyszer-ötször kint járókat, de ezek sokszor azzal védekeztek, hogy nekik a munkakörükhöz tartozott az űrséta, hiszen megfigyeléseket vagy külső szereléseket végeztek, ezért követelték, hogy a kötelező utakat ne számítsák be. Mások azzal jöttek, hogy néhány hét múlva leszerelnek, vagy más hajóra kerülnek, és nekik ezért lenne nagyon fontos, hogy kipróbálják a szerkezetet, egy veterán űrhajós pedig könnyes szemmel kérlelte Derekant, hogy hadd mehessen ki nyolcadszorra az űrbe: „ne utasítsa el egy haldokló utolsó kérését” – sírta el magát.

 

Objektív mércét, szempontrendszert felállítani lehetetlen volt, Derekan úgy érezte, hogy bár igyekszik minden kérést teljesíteni, mégis mindenki haragszik rá. Ezen felül hamarosan szembesülnie kellett az engedetlenség és a kreativitás sajátos találkozásából fakadó elképesztő emberi tulajdonsággal, amely – talán nevezzük huncutságnak? – minden harmadik-negyedik űrutazót jellemezte. Ezek a munkatársak lépten-nyomon valami szabályba ütközőt követtek el. Mintha nem is jelentene volna számukra semmit az űrséta, hogyha nem csempészhetik ki magukkal a hajóra hozott háziállatukat, vagy egy mini tűzhelyet, amellyel űrbéli pecsenyét sütögethetnek, vagy ha nem kezdenek egyéni, senkivel előre nem egyeztetett kísérletekbe.

 

Egy a hajó burkolatáért felelős munkás például nagynyomású festékpatronokat vitt ki magával, kíváncsi volt ugyanis, hogy az anyag áthatol-e az erőtéren. Az éppen elbóbiskoló Derekant hamarosan a vészjelző éles vijjogása ébresztette fel. A monitoron nem mindennapi jelenséget látott: egy színpompás gömböt, amelyből folyamatosan áramlott ki a festék, akárcsak egy felrobbanni készülő mini-szupernova. Azonnal mentőalakulatot küldött ki, akik behozták a renitens kollégát. Az illető biztonsági ruhája egy papagáj tollazatára emlékeztetett, ő maga pedig büszkén vigyorgott és mesélte „hőstettét” mindenkinek. Derekannak hosszasan kellett magyaráznia az esetet a kapitánynak, miközben az első tiszt kajánul kuncogott.

 

Egy másik alkalommal még elképesztőbb dolog történt. Derekan épp a hajtóműnél végzett ellenőrzést (ez is a munkaköréhez tartozott), amikor riasztották, hogy megint baj van az űrbuborékkal. Átrohant a hajón, és amikor a megfigyelőállásban a monitorra tekintett, nem hitt a szemének: az erőtér kettévált, két kisebb gömb lebegett az űrben, meg még valami, amit nem látott túl jól. A kommunikátor megnémult, hiába próbálta felvenni a kapcsolatot a kint tartózkodóval – a lista alapján éppen egy gépészre esett a sor. Nagyon megijedt, és a lehető legnagyobb felbontású képet kérte a számítógéptől. Ekkor azonban mosolyogni kezdett: a gömbben egy meztelen férfi igyekezett eltakarni magát, de mivel állandóan pörgött, ez alig sikerült neki. A másik, kissé távolabbi erőtérben pedig egy nő kuporgott, kezét hol a mellei, hol pedig az arca elé tartva, látszott, hogy görcsös zokogás rázza.

 

Ádám és Éva, ezennel kiűzettek a paradicsomból – nevetett Derekan, és utasítást adott az erőtér visszarendelésére. Még szerencse, hogy nem küldtem ki a mentőosztagot – mormogta, miközben a zsilipkamrába két tartalékruhát készített ki. A megszégyenült szerelmespár visszatérve töredelmesen bevallotta, hogy nem tudtak ellenállni a kísértésnek, mindenképpen ki szerették volna próbálni az űr-szexet, ezért elhatározták, hogy ketten mennek ki a buborékban. Valahogy kijátszották a biztonsági rendszert, és szerencséjük is volt azzal, hogy Derekant éppen elhívták a hajtóműhez. Azzal azonban nem számoltak, hogy a buborék ketté is válhat. A heves mozdulatok során ugyanis egyszer csak elszakadtak egymástól, az erőtér pedig követte mindkettejük testét, így jött létre a két gömb. Az űrruhák kilökődtek az űrbe, hiszen az élettelen testeket nem védelmezte az intelligens burok, ez volt az a valami, ami nem látszott élesen a monitoron. A ruhában maradt rádió híján azonban üzenni sem tudtak már Derekannak, és meg kellett várniuk az oxigénszint kritikus lecsökkenését ahhoz, hogy a rendszer automatikusan jelezzen.

 

– Köszönöm, hadnagy, hogy diszkréten kezelte a dolgot. Szörnyen érzem magam. Ez a néhány perc maga volt a pokol! Te pedig még a közelembe se gyere többet! Soha nem felejtem el, hogy erre rávettél! – üvöltötte a nő a megszeppent gépésznek, és kirohant a megfigyelőállásból.

 

– Hadnagy, ne haragudjon, hogy ez történt. Soha nem felejtem el, hogy ilyen rendesen viselkedett – hálálkodott a gépész is, ám Derekan sietve terelte ki a helyiségből:

 

– Nem csak maguk miatt nem szóltam senkinek. Ezt nekem is rendkívül kínos lenne kimagyaráznom.

 

Az eset persze nem maradt titokban. Derekan ugyan azt remélte, hogy mivel annyi riasztás történt az elmúlt időszakban, erre talán nem figyel fel senki, és – bár a rendszer mindent automatikusan rögzít – minden egyes sétát nem ellenőriznek le külön-külön, és ha majd arra kerül a sor, valahogy kimagyarázza. Azt azonban ő maga sem gondolta volna, hogy már negyed óta múlva ismét a kapitány szobájában áll, lesütött tekintettel.

 

Hihetetlen gyorsasággal terjednek a hírek ezen a hajón – gondolta bosszúsan, ahogy a megfigyelőállása felé bandukolt a folyosón, miközben mindenfelé nevető arcokat látott, elfojtott, majd a háta mögött kirobbanó nevetéseket hallott, és elkeseredetten konstatálta, hogy legújabb megbízatásának köszönhetően a pletykák és gúnyolódások középpontjába került.

 

Kinyújtózott az ülésében, amelyet most a lehető legjobban hátradöntött. Lassan kezdte úgy érezni, hogy ez az új kabinja, annyi időt töltött már itt. Alig aludt rendesen, minden tagja fájt, karikás volt a szeme, de egy űrsétát sem mert elmulasztani, annyira félt a botránytól, na meg attól, hogy ha visszatér a flottához, még a régi kadéttársai is rajta nevetnek majd. A hírek terjedésének ugyanis a galaktikus távolságok sem szabnak határt.

 

Apátiájából a kapitány parancsa rángatta ki, azonnali eligazításra hívták a tiszteket.

– Uraim, megérkeztünk ahhoz az objektumhoz, amelyet nemrég fedeztek fel a kutatóink. Azért hívtam ide mindnyájukat, mert egy igen rejtélyes jelenséggel állunk szemben – mondta a kapitány, miután mindenki felsorakozott a vezérlő helyiségben.

– Ez a valami egy gömb. A fénysugarakat részben visszaveri, illetve eltereli, de más elektromágneses hullámok mintha átmennének rajta. Igaz, ez a frekvenciától is függ. Egyszóval úgy viselkedik, mintha lenne is, meg nem is. Kutatóink ilyennel még nem találkoztak, már napok óta folyamatosan azon dolgoznak, hogy minél többet kiderítsenek ennek a furcsa tárgynak a természetéről, ám úgy tűnik, hogy ez távolról, pusztán a sugarak és frekvenciák segítségével nem elegendő. Meg kell néznünk közelebbről is.

 

A kapitány ekkor szünetet tartott, majd amikor újra felemelte a tekintetét, a kissé megszeppent Derekan hadnagyra nézett.

 

– Hadnagy, magát bízom meg azzal, hogy a fizikális megfigyelést elvégezze. Tudom, hogy nem a maga feladatköre, de… – és a kapitány most újra szünetet tartott, ezúttal azonban látszott, hogy valamit igyekszik leküzdeni, és csak akkor szólalt meg újra, amikor teljesen nyugodttá vált az arca. – Az utóbbi hetekben igen nagy tapasztalatra tett szert az új szkafander kapcsán, márpedig most ezt az eszközt fogjuk bevetni a vizsgálatkor.

 

Derekan szeme előtt elsötétült a világ. Hallotta, hogy mindenki kuncogni kezd a teremben, volt, aki hangosan is felnevetett.

 

– Csönd legyen! – kiáltott fel a kapitány. – Tudom, hogy mindenki hallott Derekan megpróbáltatásairól, de a hadnagy remekül helytállt. Nem ő tehetett róla, hogy a legénység bizonyos tagjai nem bírtak magukkal. Azt sem állítom, hogy túlzottan hálás feladattal bíztuk volna meg. Viszont nála jobban a tisztek közül senki nem ismeri az erőteret, úgyhogy hadnagy, ne csüggedjen, ezúttal valóban komoly kihívás elé állítom: a kutatócsoporttal együtt néhány órán belül dolgozzák ki az ismeretlen objektum megközelítésének tervét.

 

 

– Mintha valami hártyaszerű anyag lenne, és valamit a belsejében tart, de azt a valamit mi nem láthatjuk. Mindenhol átmegy rajta a sugár, de ott gellert kap. Látja, Derekan? – mutatta a kutatók vezetője, Kolat professzor.

 

– Igen, látom, és folyamatosan azon gondolkozom, az jár a fejemben… – Derekan kissé elbizonytalanodott, hogy ki merje-e mondani a megérzését, az utóbbi időben ugyanis túl sokan nevettek már rajta az űrbuborék kapcsán.

 

– Mondja csak, hadnagy, hátha fontos.

 

– Hát szóval, valahogy mindig az űrbuborékra gondolok. Ez a gömb pontosan úgy viselkedik, mint egy erőtér. Mint a mi általunk is használt erőtér. Persze biztos nincs igazam, és valami teljesen más dolog az az izé…

 

– Nem, nem, egyáltalán nem butaság, amit mond – vágott a szavába Kolat. – Mi is pont erre a megállapításra jutottunk. Az a valami nagyon hasonló a mi gömbünkhöz. A kiküldött szondáink semmilyen információval nem szolgáltak, képtelenek voltak kapcsolatba lépni az objektummal. Ahogy a szenzor megérintette a felszínét, egyszerűen arrébb ugrott. Látja, még ez a speciális háló sem használt, amelyet kifejezetten az ehhez hasonló rejtélyes tárgyaknál szoktunk alkalmazni. Ezért gondoltunk arra, hogy az erőteret kellene felhasználni. Hátha azzal kapcsolatba lép.

 

– Küldjünk ki valakit? Az nagyon veszélyes lehet.

 

– Nem, semmiképpen sem, először a szondát burkoljuk be az erőtérrel.

 

Lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy a robot megközelítette a rejtélyes objektumot. A műszer lassan úszott előre a halványan derengő gömb felé, de a szkafanderből szabad szemmel nem látszott semmi, csak a számítógép rajzolta köré a gömböt a monitoron. Amikor már csak néhány milliméter választotta el egymástól a két erőteret, az új űrruha felszíne hullámozni kezdett.

 

– Na, most végre történik valami! – kiáltott fel Kolat, és még feszöltebben figyelte az akciót. A két gömb mintha ismerkedett volna egymással. Hol megnyúltak, hol összeszűkültek, ritmikusan remegett a felszínük, aztán az ismeretlen objektum mintha megengedte volna, hogy az űrruha szétnyíljon a felszínén. Ez utóbbi sokkal kisebb volt, mint a rejtélyes gömb, a jelenet pedig úgy nézett ki, mintha egy cseresznyét ütköztetnének egy almának, csak nagyon lelassítva. Kolat lassan mozgatta a távirányító botkormányát, a cseresznye szétfolyt az alma felszínén, a magja, az erőtérben lévő szonda pedig közelíteni kezdett az alma héjához.

 

Amikor azonban hozzáért, a nagy gömb megrázkódott, ledobta magáról az erőtérbe burkolt szondát és néhány kilométerre elugrott. A műszerben és a szkafanderben nem esett kár.

 

Kolat és társai újabb számításokat végeztek, de csak fogták a fejüket: ma sem jutottak előrébb. Több napja folytak a kísérletek, már szinte minden lehető módon megpróbáltak kapcsolatba kerülni az ismeretlen tárggyal (legutóbb például apró fémgolyókat lőttek bele, amelyek aztán minden ellenállás nélkül átrepültek a felszínén), de teljes mértékben sikertelenül.

 

– A kapitány már nagyon türelmetlen – mondta az egyik asszisztens, aki épp a vezérlő helyiségből érkezett.

 

– Nem csoda, a központból is egyre jobban sürgetnek, éppen most érkezett egy újabb üzenet – mondta maga elé meredve Kolat, de továbbra is teljesen tanácstalan volt.

 

– Van egy ötletem! – szólalt meg akkor Derekan, aki az utóbbi időben visszanyerte az önbizalmát, ugyanis a küldetésre való tekintettel szerencsére leállították az űrsétákat, ezt az új feladatot pedig a rangjához méltónak érezte.

 

– Nos, Derekan?

 

– Ez a mi új szkafanderünk teljesen másképp viselkedik akkor, amikor élőlényt ölel körül. A program szerint ugyanis minket kell elsősorban védelmeznie. Amennyiben vizsgálunk is egy külső tárgyat, azt magába engedi ugyan, de az ember köré ragad, tehát amikor eltávolodunk a tárgytól, velünk marad, és soha nem fordult elő, hogy tévedésből egy meteoritot öleljen körbe, mi meg kikerüljünk az űrbe.

 

– Igen, ezt eddig is tudtuk. Mit akar mondani, hadnagy?

 

– Azt, hogy én kimennék. Megnézném közelről azt a gömböt.

 

– Maga? Az képtelenség.

 

– Nézze, professzor. Az eddigi vizsgálatok alapján az objektum ártalmatlan. Semmilyen káros sugárzást nem bocsát ki, sőt, alapvetően semmilyen jelet nem ad magáról, éppen ez a baj. Eddig csak az űrbuborékra reagált valamilyen módon, talán azért, mert hasonló természetűek. De ha ez így van, elképzelhető másféle hasonlóság is. Arra gondolok, hogy – az űrbuborékra hasonlóan – esetleg befogadna egy élőlényt ez a bizonyos objektum. Én nem vagyok tudós, de annyi már számomra is egyértelmű, hogy ilyen valami csak úgy nem alakul ki. Ha pedig intelligens lények készítették, lehet, hogy üzenni akarnak általa. De azt akarják, hogy személyesen menjünk az üzenetért.

 

– Derekan. Ez valóban egy igen különös tárgy, még nem találkoztunk ilyennel. Viszont azt nem tudhatjuk, hogy tényleg intelligens élőlények készítették-e, és ha még így is van, ki tudja, hogy nem akarnak-e rosszat. A küldetés nagyon veszélyes. Egyébként ebben a kérdésben mindenképpen a kapitány dönt, és kötve hiszem, hogy megengedné…

 

– Kolat professzor! – szólalt meg a hangszóróban a kapitány hangja. – Belehallgattam a beszélgetésükbe. Úgy döntöttem, támogatom a hadnagy ötletét. Lépnünk kell ebben az ügyben, nemrég érkezett egy segélyhívás a Tixcom rendszerből egy kereskedelmi hajóról. Ütközött és megsérült a külső pajzs. Csak mi tudjuk megcsinálni. Ha nem jutunk eredményre néhány órán belül, itt kell hagynunk ezt a furcsaságot. Ha a hadnagy vállalkozik rá, menjen ki. De legyen nagyon óvatos!

 

 

Remélem, most sikerrel járok, talán elfelejtik ezeket a vicces eseteket az űrbuborékkal – mondta magában Derekan, miközben egyre közelebb került az objektumhoz.

 

A hajóról, a háta mögül érkező fénypászmák továbbra is sejtelmes derengésbe vonták az ismeretlen gömböt, amely egyre nagyobb lett, most már betöltötte a teljes látóterét. Ha tehette volna, még gyorsabban közelít hozzá, de Kolat irányította a szkafandert, így tehát türelmesen ki kellett várnia, amíg a gömb felszínéhez ér. Közelről még érdekesebb volt ez az anyag nélküli valami: bizonyos pontjain átszűrődött a csillagok fénye, de máshol valami ködszerű dolog elhomályosított mindent.

 

Eljött a pillanat. Lassú, de határozott mozdulattal kinyújtotta a kezét, és megérintette a gömb rózsaszínes hártyáját. Felkészült mindenre: arra, hogy a gömb azonnal arrébb ugrik néhány tíz kilométert, és arra is, hogy valami baj éri, ám ez utóbbi most nem érdekelte, annyira fűtötte a harci vágy: valami fontos tettet szeretett volna végrehajtani. A gömb nem ugrott el, semmiféle robbanás sem történt, a keze puhán átsiklott az alma héján: igaza lett, őt beengedte!

 

Egyre beljebb hatolt, míg végül teljesen elnyelte az ismeretlen.

 

– Derekan! Derekan hall engem? Dere…. – Kolat hangja elhalt a kommunikátor hangszórójában, de a hadnagy nem is figyelt már a rádióra. Jelen pillanatban nem érdekelte semmi más, csak az, amit a gömb belsejében látott, az a tetraéder alakú tárgy, amely leginkább egy dobozra, vagy ládikóra emlékeztette…

 

A lendülete vitte előre, egyenesen a középpont felé suhant, de amikor elérte a tetraédert, érdekes módon lelassult, és azt megérintve meg is állt. Körbenézett: a hatalmas gömbben tériszonyhoz hasonló érzés fogta el, mintha állandóan attól kellene tartania, hogy lezuhan valamelyik irányba. Úgy érezte, a gondolatai visszapattannak a zárt buborék héjáról.

 

– Itt vagyok bent az almában. És a slamasztikában. Azt is mondhatnám, a slalmasztikában – szőtt idétlen szóviccet kínjában, mert bizony egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát idebent. Az idő múlásával a harci kedve alábbhagyott. Percek teltek el, és észrevette, hogy a gömb felszínén megjelentek a kutatóhajó robotszondái, valószínűleg azért, hogy őt valahogy kimentsék onnan, ám hasztalan próbálnak átjutni a felszínen. Az oxigént jelző műszer csipogni kezdett. Már nem maradt sok ideje.

 

 

A kezére nézett, illetve arra a tárgyra, amit a kezében tartott. Eddig homogén, oszthatatlan anyagnak látszott, de most, hogy jobban szemügyre vette, mintha nagyon finom vonalak futottak volna rajta. Követte a vonalakat, és észrevette, hogy azok csomópontokba rendeződnek. Mégiscsak valami intelligencia alkotta ezt a szerkezetet – gondolta, és próbálta kideríteni, milyen rendszer alapján következnek a csomópontok. Közben vészesen fogyott a levegője. Tudta, hogy néhány perc múlva elveszti az eszméletét.

 

Minden idegszálával a vonalakra és a csomópontokra összpontosított, igyekezett visszaemlékezni a matematikaórán tanultakra. Talán valami algoritmus lehet… Ha feltételezzük, hogy ez a kezdőpont, és innen jutunk el a másik oldalig, akkor talán… Eltelt egy újabb perc, és egyre ziháltabbá vált a légzése, már érezte az oxigénhiány hatását. Még maradt annyi ereje, hogy kitaláljon egy megoldási lehetőséget. Arra a következtetésre jutott, hogy a vonalak elrendezése, találkozási szöge, illetve a csomópontok elrendezése valamiféle utasítás lehet arra vonatkozóan, hogy mely csomópontokat kell egyszerre megnyomnia.

 

Egy pillanatra elhomályosult a világ, de visszatért a tudata, és néhány másodperc után sikerült újra összeszednie a gondolatait. A kezébe vette a tetraédert, még egyszer megforgatta, aztán a csomópontokra helyezte az ujjait. Mindkét kezére szüksége volt, hogy elérje a megfelelő helyeket.

 

A tetraéder először meg sem mozdult, majd – miután egyre kétségbeesetten nyomogatta a pontokat – egyszer csak kettévált, majd sűrített levegő áramlott ki belőle, és néhány másodperc alatt betöltötte az egész gömböt. Már alig volt magánál. Utolsó észlelésével a sisakjára vetített értékeket nézte, és amikor látta, hogy a levegő nyomása és összetétele megfelelő, kinyitotta a szkafanderét. Hatalmasat lélegezett, aztán még egyet, és még egyet, legalább egy percig semmi másra nem figyelt, csak arra, hogy újra tudjon gondolkozni. A szétnyílt tetraéderre nézett, amelynek a belsejében az üres gázpatron mellett egy ezüstszínű, ujjnyi vastag kapszulát pillantott meg.

 

Kivette, kinyitotta, és abban a pillanatban egy holografikus üzenet villant a szemei elé:

 

Derekan hadnagy ezennel átment a vizsgán. Gratulálunk! A Tiszti Főiskola Dékánsága.

 

A hadnagy ekkor hangos üdvrivalgást hallott a kommunikátorában, amely „csodálatos módon” újra működni kezdett. A hangzavarból aztán kivált egy erősebb hang, amely csendre intette a környezetét.

 

– Én is gratulálok, Derekan – szólította meg a kapitány. – Remek munkát végzett. Ugye nem haragszik a kellemetlenségekért? Higgye el, az éles bevetéseken sem lesz bennük hiány.

 

– Hogy csinálták? Előre elhelyezték ide ezt a gömböt? Csak a vizsgám miatt? És a hajó legénysége, őket is beavatták?

 

– Nem egészen. Összekötöttük a kellemest, illetve hát a maga esetében inkább a kellemetlent a hasznossal. Az új űrruháknak valóban most zajlik a tesztelése, ezt a darabot itt épp a legjobb barátja programozta be, ő készítette el az algoritmust is. Ne legyen rá dühös, nem tudta, hogy magának csinálja, ráadásul neki éppen ez volt a vizsgafeladata. Csak Kolát professzort, a legénységet nem avattuk be, hiszen előbb-utóbb kitudódott volna a dolog.

 

– Értem, hát ez… Nem találok szavakat… – lihegett még mindig Derekan, és valóban alig fogta fel, hogy mi történt vele.

 

– Jól vizsgázott emberségből, problémamegoldásból, bátorságból, a tanultakat jól alkalmazta, amikor kellett, gyorsan és jól döntött, ráadásul még hasznos kutatási eredményekkel is szolgált a tesztelés során. Én és Kolát professzor is teljes mértékben elégedettek vagyunk a teljesítményével, amit a jelentésünkben le is írunk. A lényeg, hogy mostantól a flotta teljes jogú hadnagya. Ahogy kikászálódott a gömbből, itt alaposan megünnepeljük a hajón, aztán visszatérünk a központba, ahol már várja a következő küldetése. Zárja vissza a sisakot, a ruhájába tettünk egy másik oxigéntartályt, automatikusan bekapcsolódik.

 

Derekan mindent úgy tett, ahogy a kapitány mondta. A gömb már a hajónál volt, amikor az egyik szonda éles elektromágneses tüskéje a megfelelő frekvenciával megbökte a felszínét, és az űrbuborék kipukkadt.