3 D sakk

 

Áldor az öntudatvesztésig megszédült a zuhanás és a becsapódás közben. Amikor végre felocsúdott, a megsérült mentőkapszulából kicsúszva porhanyós rögöt markolt a keze, akár csak kétszáz éve, az anyabolygótól búcsúzva. Régen volt? Ő ugyan nem állt haragban az idő múlásával. Hála a gondosan beosztott pihentető hibernálásoknak, az űrhajós kapitány most is csak jó ötvenesnek nézett ki.

Még fájt a megszégyenítés, de már nem is nagyon bánta, hogy katapultálták a zendülők kezébe került irdatlan űrhajóról, annyira magával ragadta a sorsváltás élménye. Újra a réges-régen elhagyott szülőföldön! Legyen most ő az anyaföldtől erőre kapó Anteusz! Nem landolhatott volna olyan zord táján a Földnek, amit a felajzott lelkiállapotában kedvesnek ne talált volna. De történetesen egy díszletszerűen idilli vidéket látott maga körül: erdő, rét, kis patak és egy sziklás hegyoldal, aminek csapódva a lélekvesztője az imént sérült meg. Megilletődöttsége gyermeteg érzelgősségbe vitte. Nem tudott betelni az enyhe szélben hajladozó fák, a röpködő lepkék és a zümmögő bogarak csodálatával. Már-már a fűszálak közt mászkáló hangyákat kezdte tanulmányozni, amikor megpillantotta az erdő felől közeledő négylábúakat.

Zsákmányra éhes farkas jött egyik felöl, éppen támadásra készült, de Áldornak a legkevésbé se kellett tőle tartania. A mentőkapszula idejekorán regenerálódott a zűrös érkezés traumájából, és kész volt megvédeni a gazdáját, hiszen erre lett programozva. A csikasz máris lemerevedett, csodálkozva elterült a fűben, majd egy idő múltán szégyenkezve visszakullogott az erdőbe.

Másik irányból egy borjú formájú kutyus közeledett. A nyakába rögzített hordócskával mintha csak valami reklámfotóból lépett volna elő. Szelíden tűrte a simogatást, hűséges barna szemeiből ki lehetett olvasnia a kérést, hogy szeretne megszabadulni a koloncától. Ami tulajdonképpen egy szemüvegtok módjára szétpattintható nagyobbacska tartály volt, egyik felében elsősegélyes szerekkel, a másikban bőséges hidegélelemmel.

A lassan kitisztuló agyú Áldornak nem is annyira a figyelmesség, hanem az expressz fogadtatás tűnt fel. Mintha már várták volna! Vagy olyan sokáig hevert kómában, hogy éppen ő hagyott időt egy mentőakcióra? Akkor pedig már az űrhajó is leszállt valahol… Sértődötten megvonta a vállát. Ő már nem felelős semmiért, no meg a világűrben szörfözve éppen elege volt az időfolyamatok kuszaságaiból!

A kutyus fel volt szerelve oldaltáskákkal is. Egyiknek a lapos külseje valamiféle képernyőül is szolgált, mert az imént még, ha igaz, óriási vörös kereszt látszott rajta, amit aztán egy üzenet váltott fel:

– Üdv, te szegény homo sapiens! Honnét pottyantál ide? Szóban válaszolj!

– Retúr az űrből. – Kapásból felelt, bár nem is tudta, hogy hová száll a szava. Talán a semmibe? De mégse, hiszen reagálás jött rá, méghozzá dallamos női hangon:

– Ezer szerencséd, kedves szűkszavú barátom, hogy Tarzan egyből megkedvelt. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy az ő megérzése számomra is garancia, mert génjeiben örökölte az emberismeretet. Remélem, nem fogok csalódni benned.

– Szeretnék hálás lenni a barátságos fogadtatásért, csak tudnám, hogy kinek! Egyedül a szépen csengő hangod biztat.

Áldor túláradóan udvarias akart lenni, de csak efféle bumfordi széptevés tellett tőle. Ami azért az űrhajós kiscsajoknál mindig bejött. De a kellemes, ám határozott hangú ismeretlentől immár kezdett jobban tartani, mint az imént a farkastól.

– Maradjunk annyiban, hogy most letáborozol ott, ahol vagy. Holnap majd elkezdjük az ismerkedést. Vigyázz, mert hideg az éjszaka! Tarzan mindenben segítségedre lesz, de ne feledd, hogy ő nem a szolgád, hanem a társad.

De mennyire hogy a társa! A beszélgetés közben már lemálházta, és most együtt láttak hozzá a kicsomagoláshoz. Először is felállítottak egy sátrat a feneketlennek tűnő táskák tartalmából. A mentőkutya az orrával böködve, szájába fogva, oldalával megnyomva helyezgette a felszerelést, és mellesleg Áldor kétkezi ügyetlenkedését is irányította. A sokat próbált marcona férfi nem tudta megállni, hogy a bozontos nyakát átkarolva megölelje egy óvatlan pillanatban, az pedig röptében körbenyalta az arcát. De amikor mindent elrendeztek, és a sátor előtt egy kis tüzet akart gyújtani, akkor szelíden, ám igen határozottan megakadályozta. Azért némi szabódás után elfogadta a mentőkapszula készletéből kiegészített vacsorát.

De újra feltámadt a gyanakvása, amikor megjelentek az első csillagok, és az égből pottyant űrhajós egyre különösebben kezdett viselkedni. Fejét hátraszegve az égboltra szegezte a tekintetét, össze-vissza forgolódott, hogy más-más nézőpontokat keressen, mert végre úgy láthatott minden csillagképet, mint gyerekkorában, és egyiket se akarta elmulasztani. Még nem gondolta át, hogy azok holnap és holnapután is ugyanott lesznek, és az ő számára talán már örökké. Aligha fog újra közöttük kalandozni és más nézőpontból bámulni rájuk. Hihetetlen, hogy éppen egy planéták közül hazakeveredett űrhajósnak lett nagyobb élmény a csillagos égbolt látványa, mint akár a legszebb festői táj a Földön. A Göncölszekér, a Fiastyúk és a többiek mintha már hazavárták volna. A csillagképek várták haza – ide a Földre! A mentőkapszulából előkapott egy távcsövet, aztán csalódottan félredobta, inkább hanyattfeküdt a fűben, hogy jobb látószöget nyerjen. A látványtól határtalanul gazdagnak érezte magát, és megértette, hogy Kopernikusz előtt miért gondolhatta bízvást mindenki, hogy ő a világegyetem középpontja. És évezredeken keresztül a legcsiszoltabb elmék szerkesztettek elméleteket erre a csalóka látszatra…

Tarzan ügyet se vetett a csillagokra, még a teliholdra sem ugatott fel, mint azt a lármás falusi házőrzők szokták. Neki Áldorral volt gondja. Már megelégelte társa különös mutatványait, szelíden megböködve figyelmeztette, hogy ideje lenne lefekvéshez készülődni. Kitartóan noszogatta valamiféle morgás, dorombolás és ugatás keverékéből álló hangon, amit csak azok ismernek, akik már meg tudták szerettetni magukat valaha egy jóravaló kutyussal.

Végül is kellemes vackot készítettek maguknak és nyugovóra tértek. A hálózsákból kinyúlva a gazdi ráhelyezte kezét az alváshoz kuporodott kutyája hátára, így pihentek volna, de még sokáig nem tudtak elaludni. Tarzan időnként nagyokat sóhajtott, aztán rándult egyet a teste és elmerült az éberalvásban. Áldor aggódva figyelte, aztán amikor végleg elcsendesedett, a saját ábrándjai felé fordult.

Magányos kisgyerek volt, nyaranta nagyapja kertjének végében alakította ki a saját birodalmát, ahol naphosszat eljátszott egyedül. Alkonyatkor a hűséges házőrzőjük jött érte és kedves vakkantásokkal adta tudtára, hogy már várja a vacsorához készülődő család. Tudálékosságra hajlamos kisfiú létére azzal magyarázta a kutyájuk iparkodását, hogy már ő is szeretné befejezni a napot. Akkor még nem tudta elképzelni, hogy az oktalan jószág szeretetből jött érte. Ma már tudja, hogy tévedett, mert a hajdani házőrzőt, akár csak most Tarzant, igazi szeretet vezérelte.

A reggel hűvöséhez képest a mosakodásra való patak vize szinte langyosnak tűnt. De milyen bámulatos tud lenni egy napfelkelte! Azt Áldorénál nagyobb áhítattal még senki nem élte át.

Azért a tábori reggeli is jólesett, kiváltképp, hogy nem egyedül kellett falatoznia. Aztán mintha csak arra várt volna, hogy végre elrendezkedjenek, megszólalt az immár ismerős hang:

– Kedves vendégem, Tarzannak barátja! Amíg aludtál, sikerült ellenőrizni, hogy valóban eredeti homo sapiens lehetsz, nem valami klón vagy netán egy tökéletes robot. Ráadásul egy jóvágású pasi… Szeretném tudni miféle űrhajóból dobtak ki, de te alighanem jobban hánykódsz a kétségek között, hogy kihez is kerültél. Ezért előbb én mesélek. Rendben?

– Rendben!

– Ezzel a picike szóval is fölösleges volt fárasztani magad, elég lett volna, ha csak bólintasz… Szóval, amíg ti a világűrben kergettetek ábrándokat, itthon tovább pergett a valós történelem. Száz év alatt diadalmaskodott a környezetvédelem, kimosdattuk a Földet, elsöpörtük a technológiát, egyedül az elektronika kapott szabad utat, de letisztulva, szinte láthatatlanná válva, és beépülve az élővilágba.

– Micsoda?! Talán még a Tarzan is egy elektronizált jószág? Ha ezt előre sejtem, nem tudtam volna így megszeretni.

Nevét hallva a hűséges jószág méltatlankodó morgásból örömcsaholásba hajló hangot hallatott.

– Máris egyek vagytok az értelmetlen érzelgősségben! De hadd mondjam el, hogy mi történt velünk! Bekövetkezett a megmagyarázhatatlan katasztrófa: néhány évtized alatt csaknem kipusztult az emberiség. Csak azok maradtak meg, akik minden más emberi lénytől elkülönülve éltek. Ez ugye szerinted is képtelenség, tehát a kutatók újabb és újabb ésszerű gyógylehetőségeket tártak fel, de akik ezekre hagyatkoztak, mind elpusztultak. Így hát hermetikusan elkülönített önellátó tanyákat kellett létrehozni, a maradék népesség efféle farmokon él magányosan, a többi közt én is.

– Amit elmondtál, az tényleg hihetetlen. És nem értem. De kérdezősködni se merek, annyira félelmetes. Még az űrhajónkon is, a kétszáz éves összezártság és minden veszedelmek ellenére, tulajdonképpen virult az élet. Igaz, hogy eltorzult formában. Tudod-e mi az igazi generációs probléma? A hibernálással megnyújtott életűek és az útközben születettek ellentéte.

– El tudom képzelni. De ne kerülgesd a forró kását! Nem mered megkérdezni, hogy a legendás szerelmek földjén már a szexuális kapcsolat sem lehetséges? Nem születnek utódok? Egy emberöltő múlva kihal az emberiség?

Előfordulhatna, de került egy áthidaló megoldás. A maradék népet az Antarktiszon hibernálták. Vegyük az én esetemet! Ha megöregszem, egy fiatalt fognak felébreszteni és a helyemre telepíteni. Engem pedig visszafagyasztanak – hiszen valamikor szintén onnan hoztak ide – arra számítva, hogy mielőtt elfogy belőlünk az összes tartalék, mégis csak beválik valami gyógymód. Vagy az űrből jön segítség. Még az is lehet, hogy ti lesztek a megoldás.

– Mi és a megoldás! Ez csak vicc lehet!

– Talán neked… De nem terhelem tovább az agyadat. Magadra hagylak Tarzannal.

– Egy pillanat! Azt se tudom, hogyan szólítsalak, miközben biztosra veszem, hogy te már elkereszteltél engem.

– Én Éva vagyok, de téged nem foglak Ádámnak hívni, maradjon csak Áldor a neved.

– Szóval tudod az űrhajós nevemet. De én éppenséggel szebb nevet akartam magamnak választani a Földön. És szeretnélek végre látni, legalább a képernyőn!

– Úgy talán lehetséges. Csakhogy annak nem ez a módja…

A férfi meghökkent erre a hangra és egy rég elfelejtett fajta mosolyra torzult az arca. Még próbálkozni is merészelt:

– De van jobb ötletem is, kedves Éva! Ránk nem vonatkozhat a találkozási tilalom, hiszen különböző populációkhoz tartozunk.

– Ezt meg se hallottam, te alattomos csábító!

Nagy csattanással megszakadt a virtuális kapcsolat. Amit azért Áldor nem vett nagyon a szívére, mert úgy érezte, hogy mégis csak elkezdődött köztük valami.

Lábánál a kutyával jólesett a napfényben fürödni, nagyot lustálkodni és valódi levegőt szívni. Ami azért karcosabb volt, mint az űrhajó mesterséges légtere. Kényeskedő tornamozdulatokkal megropogtatta a csontjait, aztán lassan terepruhába öltözött a kapszula gondosan összeállított készletéből. Kitelt volna azzal is a napja, hogy reggeltől estig bámulja a természet csodáit, a napszakok óramű következetességű változását, de ennél azért többre vágyott. Derűsen jelt adott Tarzannak és fölkerekedtek egy felfedező sétára.

Hamarosan jól kitaposott ösvényre bukkantak és azon bandukoltak tovább. Áldor össze-vissza nézelődött, de azért elővigyázatosságra késztette, hogy Tarzan szemmel láthatóan célirányosan vezette valahova. Ha már itt volt ez a csapásnak is nevezhető mezei út, nem okozott nagy meglepetést, hogy szembetalálkoztak rajta egy különös fogattal. Valóságos tehénke húzott könnyedén egy kétkerekű kordét, ami élelmi termékekkel volt lazán megrakodva. A két jószág egymás mellett elhaladtában sajátos módon üdvözölte egymást, de Áldor nem érte be a futó találkozással. Visszafordult és többször körbejárva tanulmányozta a mesebeli lassúsággal vonuló fogatot. Már tudta, hogy az állatok itt elektronikusan vezérelve teljesen önállóan cselekszenek. De külön elismerést váltott ki belőle az a praktikus kialakítású kocsirúd, melyhez odaállva a tehénke minden külső segítség nélkül befoghatta magát és kedvére fuvarozhatott a könnyű kis kocsival. Áldor szívesen kísérte volna őket a céljukig, de Tarzan ismét ellenszegült. Erős, lenyűgöző fejét felvetve szelíden visszafordulásra kényszerítette.

Tehát az őrizője sem engedi, hogy Évát megközelítse! Féltésből, vagy féltékenységből?

Így hát a mezei csapás másik végén kötöttek ki. Egy valóságos kis majorságra bukkantak, ahol szintén emberi jelenlét nélkül folyt a bukolikus gazdálkodás. Szórakoztató volt tanulmányozni, hogyan oldották meg állati erőforrást használva, középkori szintű furfangos áttételű szerkezetekkel az elengedhetetlen gépesítést. Például a taposómalom továbbfejlesztésével, vagy kerengetővel. Érdekes lett volna Tarzannak elmesélni a hajdanvolt szerzetesek trükkjét, akik jobb sorsra érdemes kutyusokat fogtak be az unalmas nyársforgatásra.

Áldor szórakoztató élményekkel gazdagodva, ám lassan felébredő aggodalommal indult vissza a szálláshelyükre. Eddig mégis csak egy űrhajó parancsnoka volt, és még a legnagyobb konfliktusok közepette is mindennel el volt látva, de most hogyan történik például az élelmezése? Amikor még az elemi higiénia feltételeit is magának kell megoldania… Hát majd csak lesz valahogy!

Útközben viruló mezei virágokat gyűjtött csokorba és kajánul figyelte, hogy társa mit szól a tépdeséshez. De az is inkább a gondolataival látszott elfoglalva lenni. Ki tudja, hogy mi jár a busa fejében.

Alig hogy kényelmesen elhelyezkedtek, máris megnyílt egy képernyő a sátor oldalában. Egy nem kihívóan, inkább intellektuálisan szép teremtés tűnt fel. Az a fajta, amilyet minden megállapodott férfiember szeretne élete párjának, pláne, ha kissé önállótlan a mindennapi dolgokban. Korban éppen hozzám illő, gondolta Áldor szerénytelenül (akár le is tagadhatna kétszáz évet, nem igaz?), és a virágcsokrával gálánsan bókolt a hölgynek.

– Annak örömére, hogy végre megláthattalak. Ha ügyesebb vagyok, a boci-fogattal valóságosan is elküldhettem volna szerény virágaimat.

– Ilyen többet eszedbe ne jusson, te bajkeverő jövevény!

Áldor a kemény, ám fülének szépen csengő szavakat csak annyira vette komolyan, mint Tarzan szigorkodásait. De menten odalett a férfiúi önhittsége, amikor meglátta, hogy nincsenek magukban. Éva mellett, szintén kényelmes karosszékben ülve, feltűnt egy komoly tekintetű férfi. Ő is csak látvány volt, ki tudja, honnan érkezett oda a képe, mégis látszott, hogy a nőhöz tartozik. Áldor agyán gyorsan átfutott, hogy ezek egymást soha el nem érő, úgymond plátói kapcsolatban élnek, és így neki is legföljebb egy virtuális szerelmi háromszög juthat. Csalódottságában az ördög ügyvédje szerepével próbálkozott. Egyetlen nap alatt eleget látott ahhoz, fejtegette, hogy ez az önellátó gazdálkodás bármilyen hangulatos, mégiscsak édeskevés egy valamirevaló életvitelhez.

– Arra célzol, hogy például fűszerek, vagy szappan és fogkefe nélkül azért mégsem lehet élni?

– Így is lehet mondani.

– Hát jó, akkor beavatunk valamibe. Szomszédainktól ugyan elszigetelve élünk, de nem vagyunk elszakadva a világtól. Van fölöttünk egy központ, ami összeköt bennünket és gondoskodik a civilizáció kellékeiről. Majd látni fogod a módját. Ellát bennünket sóval, fogkefével és egyebekkel.

– Hűha! És persze ellenőriz benneteket.

– Hát azt is. Mégis, hogyan lehetne másképp lebonyolítani például a generációváltásokat?

Természetesnek tűnt, hogy a hármasban kibontakozó beszélgetésben a plátói férfi csak néhány udvarias közbeszólással vesz részt. Figyelemre méltó azonban a kutyája. Megszólalásig hasonlít Tarzanra, de a két jószág bundájának mintázata mintha egymás negatívja lenne. Az egyiken fehér alapon látszik a vörösből barnássárgába hajló rajzolat, a másikon épp fordítva. Mindenesetre a fehér alapszínű Tarzan a szebbik. Megható látvány, ahogyan az ernyőn keresztül szimatolgatják egymást. Áldor most már szeretett volna valamit megtudni a hűséges társak sorsáról is. Mi lesz velük, ha kiöregednek? Valahol ebtenyésztés folyik, és újakat küldenek helyettük? De legjobb elhessegetni az ilyen fölösleges gondolatokat!

Hármasban elég lassan telt az idő. Amikor aztán a komoly tekintetű férfi és a kutyája eliminálódott a képernyőről, Éva is hangnemet váltott:

– Tudom, hogy nem is annyira a rezervátumunk sorsán fájdítod a fejed, hanem a magadén, és meg is értelek. De ne félj, nem fogsz éhen pusztulni, te űrproletár. Ellátunk mi mindennel, ráadásul beköltözhetsz az egyik majorba, ahol még fürdőszobát is találsz. Teljes lesz a kényelmed, csak éppen call-girlöket nem tárcsázhatsz. Egy ilyen belevaló pasi…

– A barátod se utolsó.

– Nem is!

Mi mást mondhatott volna, ha egyszer valóban egy rendes nőci. De most már fel kell tenni a legnehezebb kérdést. Előre félt a választól.

– Tarzan velem maradhat?

– Nem egészen… Ő a mi közös kutyánk lesz. – Az okos jószág elégedetten vakkantott, dorombolt, épp csak meg nem szólalt. – Azt hittem, te is örülni fogsz. Ugyan már, ne lógasd a fejed! És halljuk végre a történetedet! Tartozol vele.

– Hol is kezdjem? In medias res. Akkor vált végleg reménytelenné a helyzetem, amikor az egyik évtizedes álmomból arra ébredtem, hogy az új generáció átszerkesztette az űrhajómat valamelyik gyártelepnek kiépített égitesten, ahol még én rendezkedtem be. Nem mondom, korszerűbb lett, de csúnyább és már nem az enyém. Vagyis nem az én utasításaimnak engedelmeskedett. Ez a lefagyasztott készletből útközben született raj, ami talán már csak 99 százalékban homo sapiens, bolondot csinált belőlünk, eredetiekből.

– Állj csak meg! Hiszen ezek már valahol leszálltak. Mi lesz ebből? Azt mondtad, hogy mutánsok?

– No, nem azok! Egyszerűen csak okosabbak nálunk… Szóval tudomásul kellett vennem, hogy addig maradhatok meg kapitánynak, amíg jóváhagyom az intézkedéseiket. Ráadásul a többi öreget is ellenem fordították, elsők közt mindjárt a feleségemet. Teljesen behódoltak nekik. Én legalább még megpróbáltam velük felvenni a versenyt. Kedvet csináltam nekik a szkanderozáshoz, aztán egymás után szorítottam le őket. Egykor minősített sakkozó is voltam, hát kihívtam a hangadójukat egy partira. Játszma közben tanulta meg a szabályokat, ezért eleinte még zsinórban nyertem. De nem sokáig.

– Ez így unalmas – mondta az arrogáns ifjonc. – Játsszunk térbeli sakkot!

Bekaptam a csalit. Kezdetben én is élvezettel terelgettem a tábla fölé kivetített figurákat, de hamarosan elveszítettem fölöttük az uralmamat a 8×8×8-as osztású virtuális térben. A fiatalok viszont rákaptak, egyre tüzesebben vívták egymással a partikat, hamarosan már fejben játszottak és nagyokat vitatkoztak. Reménykedni kezdtem, hogy hajba kapnak, de egészen más sült ki a dologból. Heuréka! élményük támadt. A térbeli sakkal egy olyan elméletet modelleztek, amit az űrhajó irányítására vetettek be, számomra már teljesen érthetetlen szinten. Ők pedig eztán már arra kóvályogtak a kozmoszban, amerre csak akartak.

Arról még nem szóltam, hogy a nagyképű fiatalok között üde jelenségek, azaz lányok is akadnak szép számmal. Szintén nagyon okosak, csak valahogy kedvesebbek, és különös módon a hozzájuk illő ifjakat nem tekintik teljes étékű férfinak. Ezt értsd ahogy akarod, jómagam ugyanis még nem jöttem rá a pontos okára. Tény az, hogy szívesen elhülyéskedtek velem, ami végképp nem tett jót a reputációmnak. A feleségem egyenesen meghagyta, hogy a legközelebbi hibernálásból ne egy turnusban ébresszenek fel bennünket. Bántam is meg nem is.

Hajdanán azzal indítottak útnak bennünket, hogy keressük az elméletileg már bizonyított idegen civilizációkat. De hiába tudtuk, hogy vannak, kétszáz év alatt még a nyomukat se leltük sehol. Pedig lenniük kell, ebben én is egyetértettem az okos-tojásokkal. Egyikük azt állította, hogy visszahúzódtak nano szintre, talán éppen a DNS-ünk tartalék sejtjeiben bújnak meg előlünk. A másik szerint ellenkezőleg, akkorára fújódtak fel, hogy minket is bekebeleztek, tulajdonképpen már csak valamilyen alkatrészeik vagyunk, mint a baktériumok a bélrendszerben.

– Tökéletes elméletek, mert se cáfolni, se bizonyítani nem lehet őket.

– Én is hasonlókat mondtam nekik, de igazából nem is ezért vesztünk össze. Hiszen ezek gyerekségek. A fejükbe vették, hogy visszatérünk a Földre, én pedig meg akartam akadályozni. Féltettem tőlük az emberiséget. Nem sejtettem – ugyan bocsáss meg –, hogy már nincs mit féltenem. A többit te is tudod. Kíméletesen kidobtak az űrhajóból, amit tulajdonképpen most már nem is nagyon bánok.

Egy kis hízelgés nem árthat:

– És még szerencsém is volt, hogy jó helyen landoltam.

– Nem is gondolod, hogy mennyire így van. Úgy hogy csak ne bízd el magad! Most pihenjetek le, reggel aztán a birtokodra költözhettek. És ha megtanulsz értelmesen viselkedni, még virágcsokrot is küldhetsz majd nekem.

Elszálltak a szép szavak, elröpült az álmatlan éjszaka, és megtörtént a szomorú honfoglalás.

Mennyire más volt a tanya tegnap, amikor gunyoros kíváncsisággal lehetett benne szétnézni! Ma már kijelölt tartózkodási hellyé vált, és Áldor végre felfogta, hogy száműzetésének színhelye is lehet. Tulajdonképpen egy régimódi udvarházból lett átalakítva környezetbarát majorsággá. A színben muzeális tárgyként porosodtak a motoros meghajtású eszközök és az elektromos berendezések. A rég nem lakott kúriában a könyvtár ígért igazi felfedezni valót, míg a pókhálóval fedett villanyvilágítás és televíziós készülék kriptahangulatot árasztott.

De a könyvtár! A kétszáz évvel korábbi életében Áldor falta a könyveket, talán ez volt az egyedüli káros szenvedélye. Egy űrhajós könyvmoly! Most is félbehagyott mindent, mert az emlékek után kutatva rávetette magát a porladozni kezdő folyóiratokra, és mintha ott folytatta volna az életét, ahol beszállt a Viking nevű űrhajóba. Ismerős nevek után kutatva rábukkant egykori iskolatársa verseskötetére, amit a megjelenésekor még csak ki se nyitott. Most remegő kézzel pótolta a mulasztást, és az első versben rögtön ráismert a szerencsétlen sorsú költő barátjára:

 

Felhők kengyelfutójának születtem,

árnyként suhantam át az életen

varázsszőnyeggel úton-útfelen,

kis felhőangyal őrködött felettem.

 

Hétmérföldes csizmát és is vehettem

volna – hiába mondták szüntelen,

magába szívott így a végtelen,

egy yeti lábnyom sem marad mögöttem.

 

De vár fenn a csillag-birodalom,

jelfényei máris engem keresnek,

intézkedik serény őrangyalom,

 

ki a fényálcámat készíti ott,

amíg lelkem, bolond vendége testnek,

levedli a három dimenziót.

 

Úgy bizony! A korán elhunyt költő hamarabb felért a csillag-birodalomba, mint az űrhajósok, és nem is irigyelte el tőle akkor senki. De most Áldornak rossz érzés volt beismerni, hogy már ő is csak úgy juthat vissza a csillagok közé, ha majd ”levedli a három dimenziót”. Lesújtó gondolat egy asztronautának! Tehát mégis csak jól tette, amikor elvből kerülte verseket. Mert a költői ábrándok után még nehezebb szembenézni a józan realitással.

Gusztusa ellen volt, de az egykori városi ember kénytelen volt elfogadni a különféle háziállatok közelségét. Az elektronikus szervezettségnek hála, egyelőre nem kellett beavatkozni az életükbe. Annál nagyobb energiát fektetett a mentőkapszula átszállításába, ami a helyi adottságokat tekintve valóságos műszaki bravúrt igényelt. Szégyellte magát érte, de finoman kiprovokálta Éva enyhén gunyoros elismerését az ügyességéért. Tehát egy dicsekvés és egy csúfolódás. Egálban voltak. A képernyőn keresztül cinkosan mosolyogva nyugtázták az örök emberi gyarlóság példáit, ezáltal is közelebb kerülve egymáshoz, megadóan egyre mélyebb bepillantást engedve egymás lelkivilágába.

A kapszulát Áldor a tágas verandán helyezte le, és továbbra is a fő bázisának tekintette. Napról napra előbbre lépve, egyre táguló körökben innét szervezte az uradalom birtokba vételét, befelé az átláthatatlannak tűnő lakóépületet, kifelé az udvart, a kertet és az állattartó telepet, amit magában is csak így körülírva mert megnevezni, mert olyan szavakat, mint istálló, ól, vagy kutrica egyszerűen nem volt hajlandó ismerni. A haszonállatokat és az oltalomkereső erdei vadakat is viszolygott a nevükön nevezni. Félt, hogy nem fog köztük helytállni, mert csak szeretni képes őket, de bánni már nem tud velük.

Megint egy űrhajós kora előtti emlék tolult fel benne. Történt egyszer, hogy a legsikeresebb osztálytársuk rendezte meg az érettségi találkozójukat vidéki birtokán. Gyereknek se volt akárki, aztán egész fiatalon kőkemény üzletember vált belőle, és eszméletlenül meggazdagodott. Amilyen hirtelen felemelkedett az elitbe, olyan gyorsan meg is csömörlött tőle, és olyan elszántsággal vetette bele magát az isten háta mögötti remeteéletbe, mint korábban bármibe. Egyszerűen élt, de nem tétlenül. Nem akarta egyedül hobbilovaglással tölteni az idejét. Törzskönyvezett állatokat nevelt, mert ezt a szintet tartotta magához méltónak, de amikor a leadásra került a sor, elbújt, hogy ne is lássa a név szerint becézett kedves tenyészbikái elszállítását. Csakhogy a profi szállítómunkások hiába ütötték-verték, a jószágokat nem tudták felhajtani a platós kocsira. Neki kellett kimenni és szép szóval felcsalogatni őket. Utána bezárkózott és zokogott, mint még soha, gyerekkorában sem.

Éva türelmesen végighallgatta Áldor lelkizését és elkomolyodva vigasztalta:

– Mindnyájan átestünk hasonló krízisen. Én is voltam vidéken nyaraló ártatlan kislány, és elsírtam magam, amikor az aranyszívű nagyanyám teketória nélkül átvágta a rántani való csirke nyakát. Egy darabig még hüppögtem, aztán jó étvággyal ebédeltem a többiekkel együtt. Rólad se gondolnám, hogy a kőből faragott külsőd mimózalelket takar. De azért egyelőre csak foglalkozz a gyümölcsfáiddal, szedd a termést és raktározd el télire. Persze ahhoz is érteni kell. Megnézném, hogyan ügyetlenkedsz a gyümölcsaszalóval…

Egyre többet beszélgettek képernyőn keresztül, és egyre kevesebb téma maradt, amit még nem mertek szóba hozni. Éva most egy ilyen tabut tört meg:

– Itt az alkalom, hogy összehozzalak a barátommal. Ő se tanyán született, mégis kiváló gazdálkodó lett belőle. Ne röstellj tanulni tőle!

Egy klikk, és máris a komoly tekintetű nézett vele farkasszemet. Tehát végig tanúja volt a jelenetüknek, csak éppen nem volt látható. Csikorogva indult a társalgás, de aztán mégis csak belemelegedtek, és a gazdatanfolyam végére már becsülni is tudták egymást. Kiderült, hogy beszélgetni is lehet vele. Volt egy érdekes megjegyzése:

– Kedves barátom, minket ugyan vég nélkül faggathatsz a karanténos életünk titkairól. Ha felteszel millió kérdést, kapsz is millió választ. És az mire lesz jó neked? Fogadd el a dolgokat úgy, ahogy vannak! Aki kíváncsi, hamar megöregszik.

– Hát az nem én leszek.

Éva napokig nem volt elérhető. Hiába küldözgette neki a legszebb gyümölcsöket. Aztán amikor elrendeződtek a dolgok, ő maga jelentkezett. Folytatták a nagy beszélgetéseiket, és időnként már hármasban is. Tarzan pedig mellettük hasalt, hol a képernyő egyik, hol a másik oldalán. De néha sértődötten felállt és eloldalgott, mert úgy érezte, hogy vele már nem törődnek. A férfibarát is gyakran eltünedezett, mert elunta, hogy asszisztáljon Éva és Áldor külön világához.

– Sokat gondolkoztam rajtad, te árva gyerek. Nem tudom elképzelni, hogy miért voltál magányos kisfiú, amikor az alaptermészetedet egészen másmilyennek ismertem meg. Hiszen a szűkszavúságot is csak addig erőlteted, amíg aztán egyszerre váratlanul megnyílsz. Talán a te esetedben is a magányos ifjak végzete igazolódott be, vagyis hogy olyan feleséget kapnak, aki mellett továbbra is magányosak maradnak.

Áldor szívesen tovább haladt volna ezen a csapáson, de Éva úgy érezte, hogy máris messzire mentek, és visszakozott. Félt nyíltabban rávezetni a férfit, hogy milyen társra lenne szüksége. Még rákattanna, hogy pont olyanra, mint ő. Az analitikus ne bolondítsa magába a paciensét!

Így hát Áldor megint csak magára maradt. Időnként elfogta az örök emberi kétségbeesés:

– Hol siklott ki az életem? Hol keressem a helyem? A jó öreg bolygónkon sajnos, idegen vagyok, a csillagok közé pedig többé már nem jutok vissza. Testem véglegesen a Földé!

Már kívülről fújta:

 

De vár fönn a csillagbirodalom,

jelfényei máris engem keresnek,

intézkedik serény őrangyalom,

ki a fényálcámat készíti ott,

amíg lelkem, bolond vendége testnek

levedli a három dimenziót.

 

Igen, már csak így térhet vissza, ahogy a hajdanvolt költő barátja álmodozva megjósolta.

Sokat olvasott és egyre nagyobb kirándulásokat tett a végeláthatatlan birtokon. Hol a Tarzannal, hol egyedül.

– Kirándulhatsz magadban is, mert egy nap alatt nem úgysem tudsz kigyalogolni a birtokodból. De többnapos túrára ne menj egyedül, mert ha átléped a határt, még le is puffanthatnak.

Áldor is talált magának egy régimódi vadászpuskát, amit még fémlövedékkel vagy söréttel töltöttek valamikor. Viszolygását leküzdve a vállára akasztotta, de egyszer sem tudta rászánni magát, hogy vadat ejtsen a barbár fegyverrel. Unalmában célba lőtt vele a színben.

Kíváncsi volt, hogy mekkora távolságra mehet el. Lassan megismerte a birtoka határait is, mert ha Tarzannal túráztak, az okos kutya mindig időben visszafordította, akár az ismeretlen szomszéd felöl, akár Éva tanyájának irányából.

A beláthatatlan hegyek-völgyek üde szépsége nem tudta feledtetni a bozóttal benőtt egykori termőföldek lehangoló látványát, és a magányos férfit egyre kevésbé vigasztalta a falusias táj. Csak azért nem tudta végképp rabul ejteni az egyhangúság, mert az űrhajós ösztöne megérezte, hogy valami fordulat készülődik.

Aztán egyik este a szalonban váratlanul felgyulladt a villany. A foghíjas csillár hadat üzent a pókhálófonatoknak, és Áldor segített lerázni őket, mert többé már nem volt nyugta. Még takarítani is megpróbált, mintha vendégeket várna.

Kora reggel meg is érkeztek. Egy villanymotoros nyitott kocsival jöttek. Elöl Éva és barátja, hátul nagy egyetértésben a fordított színezetű ebek. Ki más lehetett volna, ha nem ők?

Éva a valóságban még csodálatosabb volt, mint a képernyőn és Áldor képzeletében. Kissé borzasan is maga volt a természet tavaszi üdesége. Elsőnek libbent ki a járműből, jobbról és balról megcsókolta a meglepett férfit, hogy aztán annál szigorúbban betartsa a három lépés távolságot.

Lelkesen elmesélték, hogy vége a karanténnak. Akik a térbeli sakkal képesek voltak áthágni a kozmosz gátjait, azok a mikrobiológia zsákutcáit megkerülve, egy lendülettel megtörték az emberiséget sújtó gonosz varázst is. A nagyon régi kiadású öregek ugyan kételkedtek a csodában, de hát ki törődik velük! Önfeledten ünnepelték a sikeres fiatalokat, és távolról sem az űrprogram lázadóit látták bennük. Ez már nem az a világ volt, amikor a krónikák szerint a zendülőket az admiralitás akasztófára küldte.

Lám csak, a komoly tekintetű férfi is feloldódott, a párocskából ömlött a szó. Csak Áldor sorsáról esett nehezükre beszámolni. Szegényt végleg leírták, negatív hős lett a világ szemében. A kapitány, aki elveszítette a hajóját, és a parancsnok, akinek a küldetése kudarcot vallott. Egyetlen menekvés maradt a számára: meghúzódni itt a farmon, és végre természetes módon, békésen megöregedni.

A látogatók nagyon nehéz küldetést vállaltak, amikor idejöttek búcsúzkodni. De ha már itt vannak, meg kell adni a módját, kíméletesnek kell lenni, nem lehet csak úgy elrohanni. Körbejárták a birtokot, a gazdálkodásban jeles férfi még utolsó gyakorlati tanácsokat adott, amikre igazából nem figyelt senki, talán az se, aki mondta. Éva túljátszott örömöt mutatott, amikor virágot gyűjthetett, és egy takaros kosárkába pompás gyümölcsöket szedtek neki.

És vigasztalták Áldort, mint egy gyereket:

– Küldünk majd neked legújabb szakkönyveket, elektromos kisgépeket, meg amit kérsz. Még takarító robotokat is!

Aztán ráígértek, mint a vásárban. Fokozatosan adagolták a meglepetéseket.

– Hátaslovat is küldünk, most már kedvedre kilovagolhatsz, mert vége az elzártságnak. Ménest is tarthatsz.

Végére tartogatták a nagy bejelentést. Ezt Éva vállalta magára:

– Most már jogilag is tiéd az egész birtok, ez a nagy, virágzó gazdaság. Földesúr lettél. És hogy semmire se legyen gondod, Theo megbízható cselédséget toboroz neked.

Most már legalább megtudta a férfi nevét. Elmosolyodott.

– Csak éppen meglátogatni nem fogtok soha. Legalább Tarzant hagyjátok meg nekem.

– Nem tudod, mit beszélsz. Tarzan már nem a tiéd és nem a miénk. Nézd azt a két boldog jószágot! Ők már csak egymással törődnek.

Még lehetett húzni az időt, mert közben Éva barátja használható konnektort keresett, hogy frissítse a járgányuk erejét. Talán tapintatból tette, hogy magukra hagyja őket, de ezzel csak megnehezítette a búcsúzást. A sok érdektelen mondat után látszott, hogy Éva még akar mondani valami igazán fontosat. Fegyelmezett arcán megjelent az a bizonyos könnycsepp.

Áldor testét mennyei áramütés járta át. Mintha feltámadt volna egykori férfias határozottsága, hogy semmivel sem törődve azonnal magához ölelje az asszonyt! De már nem volt meg benne a régi robbanékonyság. Karja lehanyatlott, még mielőtt megmozdult volna. Elszalasztotta a soha vissza nem térő pillanatot.

Most már csak csalódottságot éreztek mind a ketten.

Évára maradt, hogy kimondja a végszót.

– Te nem jöhetsz velünk, mert felesleges lennél, én pedig nem maradhatok itt, mert akkor meg én lennék felesleges.

– Nem értelek.

– Persze hogy nem értesz… Ez jellemző rátok, jóvágású pasikra. Megtaláltuk neked a feleségedet.