Regenezis

 

A nagy koppanásra emeltem fel a fejem, hirtelen szembejött a fal, vagyis én mentem neki.

– A fenébe! – sziszegtem. – Kell nekem vizsgálni, hogy vajon minden padló-összeeresztésre rálépek-e!

Elágazáshoz érkeztem: jobbra a gépház felé vitt az út, balra a Farm felé. Szívem szerint megnéztem volna a hiperhajtóművet, de előbb a munka, mert elsősorban viselkedéskutató volnék, a hobbi megvár.

Megérintettem a falat, reméltem, a hajtómű dorombolása megnyugtat. Semmi sem mozdult.

– Megálltunk volna? – kérdeztem, ezúttal magamtól.

Válasz híján balra vettem az irányt.

 

1.

A Farm

 

A vezérlőterem puritán berendezése komor hangulatot árasztott, se szék, se asztal, csupán néhány csatlakozó a falban, ugyanolyan fémszürke, mint a folyosó, persze ott várt Halley.

– Helló, Charles! Hogy vagy?

– Kösz, jól! – feleltem.

Megmozdult a vezérlőterem jobb oldala, egy repülőhangár tárult elém, tele kolibrihez hasonló robotmadárral, olyanokkal, mint Halley.

A madarak mérete tyúk nagyságú, napelemes szárnyaik fesztávolsága körülbelül másfél méter lehetett, mégis könnyedén lavíroztak el egymás mellett, ha rajban repültek. Ezüstösen ragyogtak a mesterséges fényben, pedig örültem volna valami más színnek.

– Mesélnél a Farmról?

– Három részlegből áll – libbent arrébb Halley, hogy jobban lássak –, a Vezérlőteremből, a Keltetőből és a Neveldéből. A Vezérlőterem az Alfa kiváltsága. Innen figyelem meg a kolónia viselkedését, és ha szükséges, beavatkozom. Amit magad előtt látsz, az a Nevelde. A fiatal egyedek létrehozásuk után rögtön ide kerülnek. Itt szocializálódnak, és végül innen indulnak el a küldetésre.

– Tanulnak…

– Vannak velünk született tulajdonságaink, és vannak tulajdonságok, melyek elsajátítása szükséges a projekt sikeres végrehajtásához.

A „velünk született” szavakon elmosolyodtam. Mindezt egy robotmadár szájából, bocsánat, csőréből hallani kissé abszurdnak tűnt. Fénycsík futott végig az arcomon.

– Mit csinálsz?

– Analizálom a mimikádat? – felelte Halley. – Az élőszövet burkolatok felületi összehúzódásaiból és elernyedéseiből kiszámítható, hogy milyen eredményre jutott az adott egyed, illetve a válaszreakció. Kételkedsz. Miért?

– Egy robot nem születik, hanem megalkotják, összeszerelik.

– Nézőpont kérdése, Charles. A komplex organikus szervezet, mint az emberé, megtermékenyített petesejtből jön létre, a sejt osztódása révén, de ugyanúgy elemi részekből áll, mint egy robot, annyi különbséggel, hogy a robot részeit külső segítséggel illesztik össze, és amikor kész, megszületett. Az organikus szervezeteknek pont a sejtosztódás, és maga a születés-művelet a hátránya, mert nagy a hibaszázalék. Minden ember hordoz defektes géneket, emellett sérülékeny, könnyen tönkremegy, míg egy robot, minőségi osztályozáson átment alkatrészekkel tökéletes.

– Szinte tökéletes, mert egy robot is meghibásodhat.

– A hibaszázalék elenyésző.

Döntöttem, nem vitázok Halleyvel. Viszont újabb bejegyzés került a naplómba: A robot megállapította, az ember hozzá képest selejtes. Elméláztam a hallottakon.

– Ha több időre van szükséged a következtetések levonásához, később is folytathatjuk.

– Tessék? – tértem magamhoz. – Nem, folytassuk! És a Keltető?

– A Nevelde mellett található, baloldalt.

Az Alfa felé fordultam, de eltűnt. Az asztrovarjak közt láttam viszont. Éppen egy renitens egyedet leckéztetett, addig üldözte, míg az engedetlen tovább nem folytatta a bonyolult manővereket. Halley több nagyobb kört írt le a kolónia felett, majd visszatért a Vezérlőterembe.

 

2.

Asztrovarjak

 

A madarak repülését talán a méhek táncához tudtam volna hasonlítani. Nem értettem a lényegét, abban viszont biztos voltam, a kommunikációhoz tartozik. Volt valami varázslatos a mozgásukban, a könnyedség, mely gép létük ellenére olyan természetesnek hatott. Ezüstös színük sem tűnt már annyira ridegnek.

Lassan összeolvadtak, közben kellemes melegség öntött el. Lágy fuvallat érintette meg arcom, orromban éreztem a virágok, a fű illatát. Hallottam a dongást, a szűnni nem akaró csivitelést, a közelben egy kis patak csörgedezését, a távolban vijjogást. Paták dobogtak egyre ütemesebben, míg végül rájöttem, a saját szívem dobogását hallom, és éppen egy repülőhangárt bámulok tele asztrovarjúval.

A fénycsík elvakított.

– Megint analizálsz?

Ám Halley ezúttal nem válaszolt, sőt, mintha zavart lett volna.

– Baj van?

– Veled van baj, Charles.

A kijelentés meglepett.

– Elkezdtem elemezni a viselkedésed – folytatta Halley –, de egy ismert mintába sem illett bele. Mintha lefagyott volna a rendszered. Kerestem a megoldást, hogyan indíthatnálak újra, aztán saját magad megtetted. Ezek a lefagyások sokszor előfordulnak az organikus szervezeteknél?

Megmosolyogtam a kérdést.

– Ezt úgy hívják emlékezés. Eszembe jutott a rét, ahol gyerekkoromban sokat játszottam, az illatok, az élőlények.

– Tehát eltárolt képeket és mintákat kerestél elő az archívumodból összehasonlítás gyanánt.

Egy másik alkalommal talán bővebben kifejtem majd, mit jelent emlékezni, engem inkább a kolónia viselkedése érdekelt, és Halley készséggel válaszolt.

– Az asztrovarjaknak két típusa létezik: a Kutató és a Genezis.

– Többször kell megnevelned a varjakat?

– A folyamat része. Mindig akadnak renitens egyedek.

– Hierarchia, mint az élő madaraknál?

– Igen, Charles. Itt a Neveldében despotikus, utána típusuknak és tudásuknak megfelelően rangsorba rendeződnek.

Megütköztem a „tudás” szón. Embereknél nem jelentett gondot a különböző intelligencia-hányados, ám gépeknél először szokatlannak találtam, de aztán rájöttem, teljesen logikus, hogy nem egyforma értelmi szinten vannak, hiszen tanulnak, és bár ugyanolyan alkatrészekből szerelték őket össze, mesterséges intelligenciájuknak köszönhetően mégis különböznek.

– Ernsten professzor megígérte, hogy elmagyarázza, miért asztrovarjú, végül nem került rá sor.

– A Regenezis tervezetének kidolgozásakor előre látták, hogy a projekt megvalósításához nem alkalmazhatnak egyszerű robotokat, mint a takarító-, karbantartó-, szerelőrobotok, hanem fejlett mesterséges intelligenciával ellátott gépekre volt szükség, mint például az Utazó központi számítógépe, Voyage. Ernsten professzor úgy vélte, hogy nem elég gyors az ilyen intelligenciák tanulási képessége, ezért feltalálta az agyleképző szerkezetet. A szerkezet lehetővé tette, hogy a gépek rendelkezzenek tapasztalattal, ösztönökkel, melyeket tanulás révén továbbfejlesztenek. Az asztrovarjaknál emberi helyett a varjak agyi működését térképezték fel, modellezték, majd – beleértve agyhullámaikat – programkóddá alakították. Ernsten professzor a Regenezis projekthez állati agyleképzést alkalmazott, ugyanis egyszerűbb, mint az emberé, könnyebben kezelhető, az ösztönök révén kiszámíthatóbb, kevesebb a hibalehetőség.

Az öreg Andrew Ernsten professzor sosem bízott az emberekben. Folyton tesztelte beosztottjait, és kora előrehaladtával egyre jobban begubózott. Foltokban kopaszodott, ősz haját ezért megnövesztette, de a természet rakoncátlan forgókkal áldotta meg, és ha nem zabolázta meg fürtjeit, feje búbján punkos sörény keletkezett. Inkább őrült tudósnak látszott, pedig kétségtelenül a legnagyobb viselkedéskutató koponyákhoz tartozott. A hibernálás előtti napokban megnyílt, és kiselőadások keretében igyekezett minél több információt megosztani. Az utolsó órákban magához hívatott, rám parancsolt, hogy olvassam át jegyzeteit, ám engem sokkal jobban izgatott a „nagy alvás”, mint a professzor eredményei, a számok amúgy sem tudtak lekötni, a kétlábúak, főleg, ha formás csípőben és barna, hullámos hajban végződtek, annál inkább.

Halley csendben lebegett mellettem. Szárnyai érdesnek, áramvonalas, ezüstös teste viszont tükörsimának tűnt, akárcsak vékony csőre, melyet olykor a falban lévő csatlakozókba dugott. Fekete szeme üresen fénylett, talán megszokásból szerettem volna az értelmet meglátni bennük.

– A professzor használhatott volna delfint is, értelmes állat, képes eszközt használni, akár egy varjú.

– A megoldás, Charles, a repülés képessége. A varjú nem kételkedik abban, hogy tud repülni, ösztönösen teszi.

– Bármilyen gép tud repülni, ha megfelelő hajtóművel szereled fel.

– Ha emberi agyból leképzett mesterséges intelligenciával ruházod fel, előbb-utóbb felteszi magának a kérdést, hogy miért repül, ez pedig hibás működést eredményezhet, mert az evolúció során az ember sosem emelkedett a magasba.

Hosszas kérdezz-felelek után megtudtam, Halley – a hangárban lévőkkel együtt – a Kutató típushoz tartozik. Feladatuk olyan naprendszerek és kőzetbolygók felkutatása, melyek megfelelő paraméterekkel rendelkeznek az élet kialakításához, a Genezis varjak pedig elősegítik, és nyomon követik a fejlődést, szükség esetén beavatkoznak.

 

3.

Regenezis

 

A hangár falai közti távolságot próbáltam megbecsülni, illetve kiszámolni, hogy nincs-e túlzsúfolva. Nehezemre esett az alapterület és a vélt magasság összeszorzása. A hibernáció utóhatásának tudtam be, akárcsak az újabb elkalandozásomat.

Amerika vadregényes tájai elbűvöltek, de az igazi varázslatot Közép-Európában egy kis hegység, a Mecsek nyújtotta. Keresztül-kasul bejártam a vidéket. Eldugott falvakban, titokzatos barlangokban, hűvös bükkösök végtelenébe vesző erdei útjain barangoltam, míg végül eljutottam a kimondhatatlan nevű kövekig, melyek alatt mély völgy terül el, ahol kedvet kaptam vijjogva tovaszállni, akárcsak a közelben köröző sas.

Emlékezetem szárnyalása nem tartott sokáig, nagyot nyekkentem a Vezérlőterem hátulján. A mellkasomnak nekicsapódó tárgytól beszorult a levegő, orromból vér fröccsent a padlóra. Percekbe telt, hogy alább hagyjon a kábultság, kitisztuljon a látásom, és felfogjam, harc dúl felettem. Elmásztam a sarokig, összegörnyedve próbáltam a vérzést csillapítani. Fájt minden lélegzetvétel, olykor sötét karikák úsztak be a látóterembe. Halley felettem csapódott a falnak, de rögtön támadásba is lendült. Tompa puffanásokat, a fém csikorgását hallottam, a két robotmadár gyors mozgását képtelen voltam követni. Halkuló, majd erősödő zizegésüktől szívverésem felgyorsult, magzati pózba kuporodtam.

Csend lett. Felültem, hogy megnyugodjak. Miután zihálásom alább hagyott, szememmel Halleyt kerestem a kint az asztrovarjak közt, helyette egyikük sebesen elindult felém. A rémület lebénított, mikor felismertem az Alfát megtámadó madarat. Apró, egyre jobban kivehető horpadások éktelenkedtek testén. Fejem felé emeltem kezem. A nagy dörrenés után megérintett a becsapódás szele, fémszilánkok hullottak szanaszét. Halley megállította a lázadót, majd kitaszította a Neveldébe. Hálát adtam a Sorsnak.

A falba kapaszkodva felkecmeregtem, látni akartam, mi történik odakint.

Az asztrovarjak nyolcast írtak le az Alfa és támadója körül, és mikor Halley visszaindult a Vezérlőterembe, működésképtelen ronccsá zúzták a vesztest.

Idegesített a fénycsík.

– Megsérültél – állapította meg Halley.

Ő is eléggé viharvertnek látszott, a megjegyzésre azonban nem hagyott időt. Csőréből vékony tű bukkant elő, és ruhán keresztül a karomba döfte.

Meglepetésként ért az egész testemet átjáró görcs. Elvágódtam. Hátam ívbe feszült, elmosódott a mennyezet, partra vetett halként fickándoztam a padlón. Mire a roham remegéssé csitult, elmúlt a mellkasomat szorító érzés. Fel akartam állni, csak hatodjára sikerült.

– Mit adtál be nekem?

– Ötmillió nanitot.

– Meg is halhattam volna! – emeltem fel a hangom.

Az Alfa sokáig nem szólt. Hagyott lehiggadni.

– Miért támadt rám az a másik?

– Elterelésként. A K302-es akart lenni az Alfa.

– És te megmentettél. Köszönöm.

Az első alkalom, mikor megköszöntem valamit egy gépnek. A robotokkal kapcsolatos előítéleteimet lassan felváltotta a csodálattal vegyes kíváncsiság.

– A hibernálás előtt Ernsten professzor odaadta jegyzeteit a Regenezis projektről, hogy olvassam át, de nem tettem.

Halley nem válaszolt rögtön. Gondolatok kavarogtak a fejemben: ott álltam egy mesterséges madár mellett, akit a Farmra érkezésemkor csupán egy önműködő szerkezetnek tartottam, és aki kezdett a szememben élőlénnyé válni.

– A Marsra 2083-ban települt az első kolónia, de a várakozással ellentétben, nem tudtak természetes oázisokat kialakítani. A Földről hozott, génkezelt magokból vagy nem nőtt semmi, vagy ha nőtt is, rövid időn belül elpusztult, és más megoldások sem vezettek eredményre, így nem került megfelelő oxigénmennyiség a légkörbe, mely szükséges lett volna a Mars lakhatóvá válásához. Csak 2107-ben mutatták ki azt a szuperbaktériumot, mely a Mars egész felszínét beszennyezte. Tizenhárom évvel később felhagytak a Vörös Bolygó teljes kolonizációjával, és naprendszeren belül másik lehetséges élőhely után kezdtek kutatni. Tudósok kis csoportja olyan új hajtóművet fejlesztett ki, mellyel lehetővé vált a százszoros fénysebesség elérése, ám az üzemanyag felhasználása gazdaságtalannak bizonyult.

– Ez történelem. A Regenezis érdekel!

– A projekt célja: naprendszerek és kőzetbolygóik felkutatása, melyen a Földhöz hasonló flóra és fauna kialakítható.

– A Földhöz közel, a szomszédban több bolygót is lakhatóvá tehettek volna, élőlényeket is találtak.

– Idegen élőlényeket. Ezeken az égitesteken a kolonizáció elkezdődött, és számos esetben vallott kudarcot. Egy idegen élőhely elfoglalása nagy kockázattal jár, míg egy általunk kialakított kontrollálható. Csak olyan stabil csillaggal rendelkező naprendszerben hajtható végre a projekt, melyben a csillagtól megfelelő távolságra van kőzetbolygó, felszíne, légköre a Marséhoz hasonló, baktériumokon kívül nincs rajta élet, és a naprendszerben nem található emberi vagy magasabb tudással rendelkező idegen faj.

Az Utazóra a Professzor jóvoltából kerültem. Betörtem az AIR oxigén-konszern igazgatójának orrát, mert azt hitte érinthetetlen, én pedig bebizonyítottam, hogy nem az. Lekezelő magatartásával egyszerűen kihozott a sodromból, pedig sosem voltam erőszakos. Börtön helyett, tekintettel az emberi viselkedéskutatásban elért eredményeimre és Ernsten professzor közbenjárására, száműztek pszichológusnak. Az Utazó igazi labirintusrendszer, mégis hamar kiismertem magam. A fedélzeten lévő száz ember szinte elveszett az űrhajó gyomrában. Egy aprócska dologról viszont elfelejtettek beszámolni: a küldetés céljáról. Röviddel az elindulás után szembesültem a ténnyel, hogy tetszik nekem vagy sem, hibernálni fognak. Márpedig ez volt az a művelet, amit szerettem volna életem során elkerülni. Túl sok áldozatot láttam. Inkább nyolcvan év normál tempóban, mint kétszáz mélyfagyasztásban, de túléltem.

Halley részletekbe menően ismertette a projektet. Persze a szakkifejezéseket jórészt nem értettem, a lényeget viszont igen: ha a Kutató varjúk megfelelő bolygóra bukkannak, és a mintavételek eredményei is jók, a Genezis varjak lefúrnak egészen a folyékony kőzetrétegig, és robbantásokkal, mesterséges vulkánok létrehozásával megfelelő hőmérsékletűre melegítik a bolygót, majd módosított Chlorella algák billiárdjait szórják szét, hogy a széndioxiddal teli légkör megteljen az élethez szükséges oxigénnel. A felszínen és az alatt lévő jég felolvad, kialakulnak az óceánok. Bolygó körüli robbantások során röntgen-, ultraibolya- és gammasugárzás éri a felszínt, kialakítva így a légkört, és sebes mutálódásra késztetve az algákat. Ami a Földön négymilliárd évbe került, a Regenezissel százötven év alatt végbemegy.

Arra a megjegyzésemre, miszerint nem szeretnék mozgó hús lenni egy velociraptorokkal zsúfolt területen, az Alfa mindössze annyit mondott, mire ember kerül a bolygóra, nem kell félnie a ragadozóktól.

 

4.

A Sors iróniája

 

Istent játszani egy lakatlan égitesten, nem tartottam jó ötletnek, mert hiába vannak biztonsági protokollok, a természet nem hagyja magát korlátok közé szorítani. Kíváncsi voltam Ernsten professzor érveire, úgy tűnt, hosszas vitának nézek majd elébe.

– Nekünk, embereknek, miért nem jó otthon? – szegeztem Halleynek a kérdést.

– Az organikus szervezetek szeretnek terjeszkedni, nem elégszenek meg saját állapotukkal, akárcsak mi. Az elmúlt évtizedek során változtattunk a burkolatunk összetételén, és új alkatrészeket építettünk be. Megtanultam, hogy nekünk, varjaknak is, folyamatosan fejlődnünk kell.

– Találtál Regenezisre alkalmas bolygót?

– Igen, és a projektet sikeresen végrehajtottuk. Életbe lépett az utolsó fázis, az emberek betelepítése, ezért ébresztettelek fel.

– Tessék… de, hát… Mégis, mennyit hűsöltem?

– Kétszáztíz évet.

A szám ledöbbentett, és közel százötven évet köröztünk az UN207-es felett. Mintha csak jól kialudtam volna magam. Ideje volt összegezni a Halleytől hallottakat. Elindultam a folyosó felé.

– Mi lesz a neve az új otthonodnak?

Megfordultam.

– Nem hiszem, hogy én leszek az, aki elnevezi az új Földet. Többek között ezt is mindjárt megbeszélem a professzorral.

Az Alfa egészen közel libbent.

– Sajnálom, Charles, Ernsten professzor meghalt.

Egy percre megálltam. Andrew Ernsten mentorom volt.

– Mi történt? – kérdeztem aztán, bár biztos voltam benne, hogy a professzor szervezete adta fel idő előtt.

– A 7L8V3-as rendszer csillagából vételeztünk hidrogént a régi hajtóműbe, mikor gamma-kitörés történt a 20 fényévre lévő galaxisban. Az Utazót a központi számítógép elkormányozta a gamma-nyaláb elől, de a hajó súlyos sérüléseket szenvedett, megsérült a hibernálókamra is. Az erős sugárzás miatt kitin-volfrám burkolatokat kezdtünk gyártani, csak kettőre jutott idő. Egy utóvillanás miatt elviselhetetlenre nőtt a sugárzás mértéke. Döntenem kellett, ki legyen az a két ember a fedélzeten lévő százból, aki túléli a katasztrófát.

Nem akartam hallgatni, befogtam a fülem. A tehetetlen düh, mely gyomrom közepéből indult, és majd’ szétrepesztett, artikulálatlan üvöltésben tör ki belőlem, követte a félelem, a pánik, végül a testet rázó zokogás. Zokogás egy robotmadár vállán.

– Miért pont én? – Kérdésem inkább hibáztatásnak hangzott.

– Mikor még nem rendelkeztem testtel, fémtojásba zártak, hogy megóvják tudatomat a sérülésektől. Első látogatásodkor, mikor Ernsten professzor az eredményeket elemezte, átöleltél, ajkaddal megérintettél és azt mondtad, olyan ennivaló vagyok, aztán megkérdezted tőle, rántottát kér-e vagy tükörtojást. Egy másik alkalommal megjegyezted, hogy valami rondaság fog kikelni belőlem, jobb kezeddel az arcodhoz kaptál, és úgy tettél, mintha megtámadott volna. Mikor testem irányítását tanultam, egy elvétett manőver miatt tönkretettem a professzor gépét. Kissé megbillentettél, gügyögni kezdtél, ahogy az emberi újszülötteknél szokás. Két hónappal később pedig cumit akasztottál a mintavételező egységemre.

Elszégyelltem magam.

– Sajnálom, nem akartalak megbántani.

– A protokoll szerint neked meg kellett volna semmisülnöd a többiekkel, de felülírtam.

– Megszegted az utasítást?

– Megmentettem a barátomat.

Elakadt a szavam. Hosszas hallgatás után Halley bevallotta, a hibernálókamrát újraépítették, a kapszulákba pedig robotok feküdtek, hogyha felébredek, úgy tűnjön, a többiek még alszanak. A parancs, miszerint azonnal menjek le hozzá a Farmra szintén tőle származott.

– Ki maradt még életben?

– Mary Louis hadnagy. Az emberek sokszorozódásához szükség van nőnemű egyedre is. Analizáltam a feromon kibocsátásotokat mikor a kamrában beszélgettetek, mindketten készen álltatok erre a műveletre.

Elmosolyodtam. Fénycsík futott végig az arcomon.

– Szóval, a végső fázis jön. Remélem, igazad van, és Mary Louis tényleg szimpatikusnak talál engem, különben nehéz lesz betelepíteni azt a bolygót.

– Küldtem üzenet a Földre, a Torreádor kilencvenkét nap múlva megérkezik a telepesekkel. Mary Louis hadnagy hamarosan magához tér. A te feladatod lesz elmondani az igazságot. A projekt folytatódik tovább.

Az Alfa elindult az asztrovarjak felé.

– Magamra hagynál egy idegen bolygón kilencvenkét napig?

Halley visszafordult. Fekete szemében különös fény gyúlt.

– Rendben, Charles. Addig taníts meg nevetni!

 

„A barát az a rész az emberben, amelyik éretted van, és olyan ajtót tár ki előtted, amelyet talán soha másutt nem nyit ki.” Antoine de Saint-Exupéry