Egyenlőség

Kovács Péter Zsuzsanna nagyot dobbantott a lábával.
– Ezt nem veszem fel, nem én!
– De Zsuzsi…
¬ Peti, a nevem Peti!
– De Zsu… Peti! Tudod, hogy ma lánynapod van! Rendesen kell viselkedned, különben megbüntetnek minket!
– De én fiú vagyok, FIÚ!
Anyja felsóhajtott. Tudta, léteznek problémás gyerekek, akik nem hajlandók elfogadni, hogy mindkét nem előnyeit és hátrányait is meg kell tapasztalniuk ahhoz, hogy tizennyolc évesen el tudják dönteni, mik szeretnének lenni, de miért épp az ő gyereke?!
– Figyelj, te is tudod, hogy annak idején én is Antal Csenge László voltam, ahogy apád is Kovács András Fanni. Ha annyira fiú akarsz lenni, akkor nem műtteted át magad majd nagykorodban, és eldobhatod a lánynevedet. De addig ki kell bírnod! És ki tudja, hátha megszereted…
– Soha!
– De most vedd fel a szoknyát, és nyomás az óvodába!

Tetszett neki ez az Orsós Szandra. Tudta, a harmadik neve Kálmán, de ő is ugyanúgy utálta a fiúnevét, mint ő a Zsuzsit. Másodikban kerültek egy padba, és hamar összebarátkoztak, a nagyszünetben mindig ruhát cseréltek, ha Péternek lánynapja volt. Szandi szeretett szoknyában járni, és nagyon szép volt benne. A pad alatt többször, titokban megfogták egymás kezét.
A tanárnő azt tanította nekik, hogyan kell Facebook profilt csinálni, de nem nagyon figyeltek rá. Megszólalt a csengő, és a legtöbben futva áramlottak ki a teremből az udvarra, hogy végre szabadon netezhessenek telefonjaikon. Peti és Szandi is együtt futott velük, de ők a bokrokba mentek. Nem nagyon törődött velük senki, az e-mail-ek, a játékok sokkal érdekesebbek voltak náluk.
– Gyorsan vedd le a szoknyád, már csak negyed óránk van!
– Igen, én is szeretnék már nadrágban lenni. Jó, hogy mindig úgy jön ki, hogy ellenkező nemű napunk van…
– Ja, így csak minden másnap kell cserélgetnünk. Kár, hogy a szünet végére vissza kell öltöznünk…
– Zsuzsi, Kálmán! Ti meg mit csináltok?! Nem szégyellitek magatokat, ruhát cserélni a bokorban?
A két gyerek ijedten nézett az ügyeletes tanárnőre, aki lebuktatta őket.
– A házirend 12. pontja alapján tilos kijátszani a gender szabályt! Ezért intőt kaptok, és ha még egyszer előfordul, a szüleitektől megvonhatják a családi pótlékot! Nyomás az irodába!
A háttérben három nagyobb fiú épp kifosztott egy alsóst.

– Nem igaz, hogy nem tudod türtőztetni magad! Már többször megszegtétek a gender szabályt azzal a dupla x-essel! Örülhetsz, hogy apád a hivatalban dolgozik, és el tudta intézni a büntetést! Szégyent hozol ránk, Peti!
– De anya! Szerinted ez jól van így? Egyik nap Peti, másik nap Zsuzsi! Miközben mindig péniszem van, a nevemtől és a ruhámtól függetlenül!
– Én is kibírtam, apád is kibírta. Ötödikben már tanultátok, hogy régen azért volt annyi erőszak a világban, mert a férfiak elnyomták a nőket, a nők nem értették meg a férfiakat. Van még öt éved a nagykorúságig, onnantól az lehetsz, ami akarsz. De addig is be kell tartanod a fiatalkorúakra vonatkozó törvényeket! Vagy javítóba akarsz kerülni?
– Nem, csak azt akarom, hogy…
– Elég legyen! A mi kenyerünket eszed, mi öltöztetünk. Ne hozz ránk szégyent!

– Mi van Zsuzsika, adj egy csókot!
– Hagyj békén, Béla! Attól, hogy ma rajtad van a nadrág, még nem leszel erősebb nálam!
– Nem? De Sanyival és Kornéllal együtt simán lenyomunk! Na, térdelj le, és szeress!
A három nyolcadikos röhögött. Peti nyelt egyet, hátát a falnak vetette. Utálta ezt a három nyolcadikos, bukott szemetet. Rendszeresen zaklatták a gyengébbeket, attól függően, épp milyen napjuk volt. De a vége mindig az lett, hogy az áldozatuknak szopnia kellett. Hisz farkuk van, a fene egye meg!
– Nem akarsz? Hát, kiválthatsz minket, ha felajánlod a Szandikádat!
– Joli, Juli, Juci, három dagadt buzi! – kántálta Péter, és nekiugrott Bélának. Azok hárman felhördültek a sértés hallatán, és ütlegelni kezdték.
– Elég, abbahagyni! – ugrott közéjük Róbert, a testneveléstanár. Pillanatok alatt szétválasztotta őket.
– Köszönöm, tanár úr, hogy… – kezdte Péter, de a tanár leintette.
– Súlyosan soviniszta kijelentést tettél! Ezért felelned kell, gyere az igazgatóiba! Most!

– Már megint mit csináltál?!
– Anya, megtámadtak!
– Miért nem maradtál az osztályban akkor, ahol kamera is van? Állandóan tilosban jársz!
– De…
– Én ezt nem bírom tovább! Apádon hatalmas a nyomás, bármikor elbocsáthatják, te meg homofób vagy? A végén az is kiderül, hogy rasszista is!
– Dehogy!
– Tegnap mondták a híradóban, hogy nyugaton már az emberek tizenöt százaléka átműtteti magát huszonöt éves kora előtt, nálunk ez az arány csak hét százalék. A kormány tervezi egy olyan törvény meghozását, hogy a notórius gender-sértőket kényszerműtétnek vetik alá. Hát ezt akarod, ezt?

– Szandi! Szandi!
– Pszt, halkabban! Ma Kálmán napom van, nem szabad hallgatnom a lánynevemre!
– Figyelj, lépjünk le innen!
– Tessék?
– Elegem van ebből az undorító, dekadens világból, ami Európában folyik!
A lány a szája elé kapta a kezét.
– Hová akarsz menni?
Először Albániába, onnan hajóval mondjuk Kínába, vagy Mexikóba. Azokban az országokban nem tudták bevezetni a gender-törvényeket. Ott a férfiak férfiak, a nők meg nők!
– Honnan lenne ilyesmire pénzünk?
– A pogányi reptéren ismerek egy pasit, aki fejenként egy ezresért elvisz minket Tiranáig, a hajón meg majd ledolgozzuk az útiköltséget. Na, mit szólsz!
– Hát, nem is tudom…
– Nézd, egy év múlva betöltjük a tizennyolcat, és mindketten azok között vagyunk, akik közül kisorsolhatnak valaki kényszerműtétre!
– Igen, igazad van! Veled megyek!
– Jó, akkor szombat hajnali fél háromkor legyél az Öttorony parkolójában! Ott fog felvenni minket a pasas.

– Késik.
– Csak pár perc, és biztos itt lesz! Kérem…
– Én nem várhatok, így is túl sokat kockáztatok.
– Csak még tíz percet!
– Öt – mutatta a kezével a férfi. Hirtelen reflektorok gyulladtak fel körülöttük, és rendőrök kezdtek nyüzsögni körülöttük.
– Ne mozduljanak! Körül vannak véve!
Péter megsemmisülten roskadt le a porba. Tudta, Szandi elárulta.

„A gender-törvény sorozatos megszegéséért, egy másik személy erre való felbujtásáért, hímsovinizmusért és homofóbiáért, valamint az Egyesült Európai Államok hazug becsmérléséért és disszidálási kísérletért kényszergyógykezelésre ítéljük. Stb. stb.”
Az ítélet a cellája falán lógott, törhetetlen üvegszekrényben, hogy emlékezzen rá, miért került ide. Ruhát nem kapott, az egyik falat hatalmas tükör foglalta el. Most már bele mert nézni.
Mellei nagyjából almanagyságúak lehettek, ágyékán már gyógyultak a műtéti hegek. Most már ráillett a Zsuzsa név. Megborzongott, de nem a hidegtől. A szülei meg sem látogatták, Szandi is csak egyszer jött el bocsánatot kérni, de csak rekedt hebegésre futotta tőle. Annak örült, hogy legalább nem Kálmánként jött.
Az orvosok azt mondták, hogy jó magaviselet esetén öt év múlva szabadulhat, de soha többé nem lesz már férfi. Hisz heréit eltüntették.
– Vacsora!
Beadták a résen a tálcát. Enni kezdett, de nem érezte az étel ízét. A szaftnak viszont örült, már kitapasztalta, hogy fekvőhelye a kamera holtterében van. Miután evett, bebújt az ágyába, és zsíros ujjaival felírta a falra a következő szöveget, ki tudja hányadszor:
„A nevem Kovács Péter. És FÉRFI vagyok!”