A fehér madár

Az öngyilkossághoz alkalmasabb helyet és időt nem is lehetett volna kitalálni. Olyan leszek, mint egy kinyúlt tintahal a chef vágódeszkáján. Piotr kigombolta, majd levette az agyonmosott, csíkos pizsama-felsőt. „Reménység”, ez volt csupasz, vajszerűen sápadt mellkasára tetoválva, egymásba fonódó, rajzos betűkkel. Keze és talpa nyirkos lett. Az orrán keresztül beszívta a levegőt, majd a száján át lassan kieresztette, ahogyan az edzéseken, a bemelegítéskor szokás. Félénksége elmúlt. Még utoljára szemügyre vette a gránitkockák peremén átbukó napsugarakat, széttárta karját, és elrugaszkodott. Repült, egyenesen a fénypászma felé.

A repülésből zuhanás lett, mely az aszfalt fölött pár centiméterrel ért véget. Az éjszaka közepén ébredt fel arra, hogy rázza őt a hideg. Egy matracon hevert, a pizsama hozzátapadt verítékben úszó testéhez, a takarót álmában rúgta le magáról. Nem sikerült, állapította meg keserűen.

Egy darabig élvezte, hogy megkaphat bármit, amit szeretne, de ez csak ideig-óráig működött. Már nem volt izgalma az érintésnek, utóíze a beszélgetéseknek, úgy érezte, a világ szókészlete elfogyott. Átlátszóvá, és nevetségessé vált minden.

A pincér letette elé az ételt. Piotr keze végigsimított a hófehér asztalterítőn, széthajtotta, és az ölébe tette a damasztszalvétát. Kezébe vette a kést és a villát, szerette a hűvös tapintású fémet, a régi stílusú vendéglőt, a tömör fa asztalt, és a lányt, aki pirosra rúzsozott száját okos mosolyra húzta, ahogy felnézett az étlapból. Rendelt a szibériai tokhal kaviárból, partnere libamájat kért trombitagombával és tőzegáfonyával. Katyerina megvárta, míg a pincér távozik, kortyolt a pezsgőjéből, majd áthajolt az asztal felett és megfogta a férfi kezét. Te nem vagy normális, mondta. Mindened megvan, Piotr, itt vagyok neked én is, igazán boldog lehetnél. Nem kell hülyeséget csinálni. A nő dekoltázsa hívogató volt, a ruhája jó szoros. A pincér ismét megállt az asztal mellett, felrázta a jégkockákat, és szétosztotta a karcsú poharakba. Katyerina bekapcsolta azt a nézését, ami megvadítja a férfiakat. Piotr egy mozdulattal söpörte le a poharakat az asztalról. Az üveg szilánkokra tört a márványpadlón. Nem hallatszott a csörömpölés. Lassan felemelte a fejét, ránézett a még mindig mosolygó lányra, hátratolta a széket, felállt, egy darabig hátrált, majd megfordult, és elindult az ajtó felé. Túl régóta álmodott már. Elhatározta, hogy felébred.

Úgy érezte, hogy egyetlen barátja, Magnus, a maga szelíd tekintetével, és norvég arcvonásaival az egyetlen valóságos személy. Magnus, most nem szólt semmit, csak meghúzta Piotr felkarján a gumicsövet, megpöcögtette a fecskendőt, kinyomta belőle a légbuborékokat és a tűt a férfi kékesen lüktető vénájába szúrta. Ezután odament az ablakhoz, lehúzta a redőnyöket, leült a szemközti fotelbe, és önmagának is beadta az anyagot. A szer azonnal hatott, az ereken keresztül felszállt az agyba, átszivárgott az endothélium sejthártyáján, egyenesen az idegsejtek közé. Aranylövés, ha minden jól sikerül. Pedig ennek most sikerülnie kell. Még néhány perc, és a legképzettebb orvos sem fogja visszahozni őt az élők sorába, a képzelete gyártósoráról lehulló, akaratukat vesztett férfiak és nők közé. Piotr úgy érezte, teste elsüllyed a fekete kanapén, és egészen szokatlan a súlya. Minden erejét összeszedve próbált felállni, de minél jobban erőlködött, annál mélyebbre jutott.

Néhány perc, néhány óra, vagy akár száz év is eltelhetett így, nem tudta, mióta fekszik mozdulatlanul, a süket csendben. Úgy tetszett, az egész világmindenség összezárta a száját és becsukta a fülét. A bomló hús édeskés bűze hirtelen megcsapta az orrát. Piotr igyekezett visszatartani a lélegzetét, és kinyitotta a szemét. Már nem a lehúzott redőnyű motelszobában voltak. Sikerült.

A halált kétségkívül elváltozások kísérik. Magnus külseje nem volt a régi. Orra és állkapcsa előreugrott, arca megnyúlt, ajkai helyét egy sötét, vízszintes rés vette át. Viaszszínű bőre ráfeszült csontjaira, egy templomi szentre emlékeztetett, vagy még inkább egy kellékre a bábszínházból, amelyik sohasem élt. Magnus kitekeredett pózban feküdt Piotr mellett, nyitott szemmel, hátrabicsakló fejjel, ökölbe zárt kézzel, mintha még utoljára fel akart volna ülni és mondani valamit. Hányinger és szédülés fogta el a férfit. Halálodban Katyerina a főbűnös, én csak a bűntárs vagyok, suttogta a tetemnek. Kitépte karjából a csövet.

Bal oldalán a másik csikorgatni kezdte a fogait, és vinnyogó hangok törtek fel a torkából. Egy nő volt az, Katyerina. Ő nem halt meg, sőt, így alvás közben még szebb, élőbb volt vattacukorszerű hajával és szeplős arcával, mint azon az estén, 2043-ban, amikor megismerkedtek egymással. Piotr addig a nőkkel csak ritkán zárkózott össze másfél méternél közelebb úgy, hogy Magnus ne lett volna mellette.  Mást nem is bírt elviselni, csak a gyerekkori barátját, egészen addig, amíg egy balul végződött kocsmai verekedést követően Katyerina fehér köpenyben eléjük nem állt. Ez a lány más volt, jelenléte csillogó selyemmel vonta be a két férfi hétköznapjait. Horogra akadtak. Katyerina szavai színváltó üvegként csilingeltek a beszélgetésekben, és bár a lány önfejűsége és vakmerősége gyakran sok volt a számukra, mégsem menekültek el.

Még akkor sem, amikor az orosz lány úgy döntött, hogy beáll a Reménység fedélzetére. Ketten próbálták őt visszatartani, de Katyerina hajthatatlan volt. A nagyapja az ezerkilencszázas évek végén az NPO Molnyija mérnöke volt, azé a szovjet vállalaté, ahol a Buran készült. Amikor a hatalmas hangár teteje beszakadt, nyolc munkás rekedt a romok alatt. A lány úgy döntött, hogy ezt az utat a nagyapjáért vállalja. Egyedül nem engedtél el őt. Hárman írták alá a szerződést, tetováltatták magukra a Reménység jelét és feküdtek a kapszulába. Középre Piotr, jobb oldalára Magnus, bal oldalára Katyerina. Egy gép tartotta őket életben, és ébren álmaikat, míg a Reménység lekűzdötte a tíz fényévnyi távolságot. Piotr az álomkatalógusból a kétezer tízes éveket választotta. Akkor volt utoljára élhető a Föld.

Egy fehér madár szállt a kapszula tetejére, és hosszú csőrével megkopogtatta az üveget. Piotr rádöbbent, hogy az utazásnak vége, megérkeztek, talán örökre. Megnyomta a kapszula vésznyitó gombját. A légmentesen záró kabintető meg sem moccant. Öklével ütni kezdte a gombot, majd az ütésálló üveget. Nem történt semmi. Három óra elszánt küzdelem után feladta. Visszaszúrta karjába a branült. Talán az a legjobb, ha most elalszom, suttogta csak úgy, magának. Nyugodtan, álmomban költözni át a másvilágra, mi sem lehet ennél kellemesebb.

Álmában repült, egyenesen a fénypászma felé. Az éjszaka közepén ébredt fel arra, hogy rázza őt a hideg. Egy matracon hevert, a pizsama hozzátapadt verítékben úszó testéhez, a takarót lerúgta magáról. Nem sikerült, állapította meg keserűen.