Kristály-szféra

A lenyugvó kora tavaszi nap vörösre festette az óriási üvegborítású épületek garmadáját. Gyorsan hűlt a levegő. A járókelők hamarosan ködös kis párafelhőket eregettek maguk körül. A város felhőkarcolói méretes tükrökként vetítették le az utcaszintre a szunnyadó anyacsillag utolsó sugarait. A közvilágítás fényforrásai az éjszaka közeledtével nyitogatni kezdték fehér szemeiket.

Az egyik sugárútról egy sárga jármű hajtott le, majd megállt a Tudományos Akadémia épülete előtt. Az automata ajtó kinyílt, s a fedélzeti komputer köszöntötte legújabb utasát. A taxiba egy hamuszürke öltönyös, hatvan év körüli, kissé pocakosodó, körszakállas férfi szállt be, kezében egy borjúbőr aktatáskával.

A tágas utastérben egy fiatalember ült. Üveges tekintetéből arra lehetett következtetni, hogy mély beleéléssel fürkészi éppen a kibernetikus tér rejtelmeit. Furcsa szerelésű ruhájáról úgy tűnt, holmi szubkultúrához tartozik.

Az aktatáskás férfi lenézően sandított a tinédzserre, majd torkát köszörülve a szemben lévő ülésre huppant. A fiatalember ekkor eszmélt csak rá, hogy újabb utas került a taxiba. Szemgolyóin ekkor kék fény csillant. Az intelligens-kontaktlencse monitorai egy pillanatra lekapcsoltak. Kiesve a révületből, az idősebb férfira pillantott, aki éppen táskája zármechanizmusával bajlódott. A fiú megrázta, hosszú, fekete haját, majd egy határozott pislantással újra aktiválta kontaktlencséjét, és néma merevségbe süllyedt vissza.

A körszakállas férfinak végre sikerült rendet teremtenie táskája tartalmában. Halk kattanás, és a bőrönd bezárult. Az új utas elégedett mosollyal az arcán dőlt hátra kényelmes ülésében. Dörmögő, rekedtes hangon aktiválta a jármű audio kezelőfelületét.

– A Hetes csatorna híradását kérném!

– A jelenlegit szeretné megnézni, vagy az archivált adásokból válogatna? – kérdezte egy kellemesen csengő női hang.

– A jelenlegit kérném!

A taxi ablakai elsötétültek, és színes, térhatású mozgóképek vetítésébe kezdtek. A fiatalember melletti nagyobb szélvédőn néhány televíziós hírbemondó alakja materializálódott.

– Itt Houstonban már mindenki türelmetlenül várja az Ikrek adását! Igaz, Dave?

– Való igaz, Kate! De nem csak itt, hanem szerte a világon milliárdnyian figyelik most az online híradásokat! – a férfi bemondó művien vigyorgott.

– Még néhány perc, hölgyeim és uraim, és az emberiség egy újabb akadály legyőzésén van túl. Mely…

A robot-taxi ismét megállt. Ezúttal egy be nem tervezett kuncsaftért. A közvetítés elhalkult, mikor kinyílt az ajtó. Az aktatáskás férfi a beszálló alak felé nézett. Egy reverendába öltözött pap szállt be a fiú melletti ülésre. Kopaszodó, világosbarna hajú, harmincas férfi volt.

Jámbor tekintettel kémlelt körbe a kocsiban, és enyhén mosolyogva köszöntötte utastársait.

– Húha… – kezdte selymes hangon – már azt hittem nem találok taxit, és várhatok vagy még húsz percig. Micsoda szerencse!

Az öltönyös férfit láthatóan zavarta a pap locsogása. Csak néhány gyors igennel válaszolt. A fiú látszólag tudomást sem vett az új utasról. Továbbra is néma hallgatásba burkolódzott.

A fiatal pap, némi fészkelődés után, szintén a közvetítést kezdte el figyelni. Majd nem állta meg, hogy ne szólaljon meg ismét:

– Látom uram, önt is érdekli a Gemini program! Szerintem is lenyűgöző! Egy új világot tárhatunk fel végre. Kár, hogy még harminc évet kell várnunk a szondák érkezéséig!

– Ami azt illeti, harmincnégyet! – felelte az öltönyös férfi kissé kimérten.

– Nahát… – nevetett a pap – hogy ön mennyit tud!

– Nos, igen… – mosolyodott el büszkén az aktatáskás. – Tudja, én egy híres akadémiai tag vagyok! Talán hallotta már a nevemet. Max Powelsnek hívnak!

– Ó, maga az a csillagász, ugye?

– Valóban én vagyok! – felelte a másik büszkén, majd újra a térhatású közvetítésre meredt, jelezve, hogy inkább az adást figyelné, mintsem egy egyszerű emberrel társalogjon.

A várt esemény előtt rövid összefoglalást sugároztak a csillagközi szerkezetek programjáról. Az akadémikus és a pap figyelmesen hallgatták az összeállított anyagot, s most már mintha a tinédzser fiú is félszemmel, de odafigyelt volna a látottakra…

A mitológiai ikrekről elnevezett Pollux és Castor névre hallgató csillagközi űrszondákat tizenegy évvel ezelőtt indították útnak azzal a céllal, hogy elsőkként érjék el az Alfa Centauri csillagrendszert. A három csillagból álló rendszer a Naphoz legközelebb lévő apró, négy planétából álló bolygórendszert tartalmazza. Az első forró felszínű kőzetbolygót bő száz évvel ezelőtt fedezték fel a kutatók, s azóta még három égitestet azonosítottak. Életre utaló nyomokat azonban nem találtak.

A szondáktól azt várják, hogy végre segítsenek jobban megérteni a Naprendszeren kívüli planéták, vagyis az exobolygók létrejöttének, fejlődésének és összetételének titkát. Mindamellett azt, hogy, az emberiség küldötteiként, kitapossák az utat a csillagközi űrhajózás számára…

Az audiovizuális anyag véget ért, a kijelzőkön újra a két bemondó jelent meg.

– Azt hiszem, mondanom sem kell, történelmi pillanatokat élünk meg! – harsogta a férfi. – Pollux hamarosan eléri az egy fényéves határt, azaz ezzel átlépi az emberiség első fényévét a csillagok felé. Rekordot dönt. E történelmi aktust Castor video-rendszereinek hála mi is nyomon követhetjük. Ő csupán három millió kilométerrel van lemaradva Polluxhoz képest…

Ekkor az akadémikus diadalittasan folytatta:

– A bemondó téved! Már elérték egy évvel ezelőtt a határt. Most a múltat fogjuk látni! A fénynek és a rádióhullámoknak egy évbe telik mire megteszik az egy fényévet. – kis szünet után így folytatta – Tudja, atyám, e két szerkezet ugyanakkora paradigmaváltást fog előidézni, mint Kopernikusz vagy Hubble tette egykoron. – hangoztatta fennkölten. – Az emberi elme diadala!

– Én is így gondolom! Az alkotó számos világot teremtett. És most végre megismerhetjük néhányukat közelről is. Fantasztikus. Ez tényleg egy új világképet alkot!

Az akadémikus azonban lenézően vigyorgott a lelkesedő papra, s már fordult volna vissza a közvetítést bámulni, mikor az eddig szinte katatón fiatalember megszólalt:

– Mit tudják maguk, mi az igazi paradigmaváltás! Lehet, hogy a kozmosz nem is az, aminek látjuk. Csak az emberek lehetnek olyan önzők, hogy azt higgyék mindent, értenek! – vágta oda gúnyosan. – Mi a garancia arra, hogy ez most éppen például a valóság?

A pap és az akadémikus meghökkenve meredtek a tinédzserre. Az aktatáskás a meglepetéstől pedig először még szóhoz sem jutott. Pislogott néhányat, majd, mielőtt a szószátyár pap ellentámadásba lendülhetett volna a fiúval szemben, ő vette magához a visszacsapás lehetőségét:

– Egy taknyos retardált mer véleményt alkotni az univerzumról? Ez olyan mintha egy csimpánzt kérdeznénk az evolúció elméletről. Teljesen nonszensz! – rivallt rá a fiúra, majd nagyképű hahotázásba kezdett. A pap, felbátorodva az akadémikus megnyilvánulásán, halkan kuncogott, s közben egyetértően bólogatott. A fiú, egy gunyoros mosoly kíséretében, dühösen bemutatott a kezével. A pap erre keresztet vetett, s halkan elmotyogott egy imát. Az akadémikus megcsóválta a fejét, és ennyit mondott:

– Kőfejű neandervölgyi! – majd visszafordult a közvetítéshez.

Ebben a pillanatban jelentek meg a kijelzőkön a Castor szonda felvételei. A képeken jól kilehetett venni a koromsötét háttér előtt haladó, fényes objektumot. A Pollux fúziós hajtóművének fényétől azonban nem lehetett látni a járművet, csak az energiasugarat, mely előtört az űrszonda meghajtó-rendszeréből. A fényes nyaláb 30000km/másodperces sebességgel tolta maga előtt az emberi faj pionír robot-járművét.

A kijelző bal alsó sarkában egy visszafelé pörgő számsor jelent meg. A taxi utasai feszülve figyelték, amint a számláló nullára ér. Abban a pillanatban hagyta maga mögött a Pollux az első fényévet.

A bemondók ujjongani kezdtek. A pap és az akadémikus kezet ráztak, s megveregették egymás vállát. A fiatalember cinikusan pillantott feléjük, s továbbra is a kijelzőkön tartotta a szemét.

Ekkor a Pollux ezernyi atombomba erejével semmisült meg. A vakító detonációt a Castor fedélzeti rendszerei is rögzítették. A robbanás helyén pedig mintha megrepedt volna az univerzum szövedéke…

Az elhaló fúziós reakció helyén egy hosszirányú repedés törte meg a teret, s terjedt tovább villámgyorsan. Milliárdnyian, köztük a taxi utasai is ámulva meredtek a közvetített képsorokra. Mielőtt bárki jobban szemügyre vehette volna, mi is történt valójában a Polluxszal, a második szonda is hamuvá lett. Az adás megszűnt. A bemondók értetlenül bámultak, majd ugyanígy értetlenkedve kérdezősködtek a kollegáiktól a kommunikációs vonalak másik végén, hogy mégis mi lehet ez az egész.

A stúdióba hamarosan megérkeztek az első beszámolók, melyet a férfi közvetített a nézők felé, elkomorult hangon:

– A mélyűri teleszkóphálózat is megerősítette azoknak a felvételeknek a valódiságát, melyeken valamiféle repedés látszódott a Pollux robbanásának helyén.

– Az újabb információk szerint a repedés egyre hosszabb és szélesebb lesz. – tette hozzá a nő, remegő, szinte már sivító hangon. – Hamarosan szabad szemmel is láthatóvá válik a Földről…

A három utas szinte vallásos áhítattal meredt a jármű kijelzőire. Alig vették észre, mikor az egyszer csak megállt. A taxi fedélzeti komputere édes női hangján közölte, hogy váratlan úttorlaszba, pontosabban dugóba került, a három utas célállomásaitól néhány kilométerre.

A fő út, mely a metropolisz kertvárosába vezetett, zsúfolásig telt álló járművekkel. Az automata gépkocsik utasai, nem törődve másokkal, az út szélén ácsorogtak. Az emberek tömegében valahol egy csecsemő bömbölt eszeveszettül, kit gyermekülésébe szíjazva valamelyik családi kocsiban felejtettek révületbe esett szülei…

A taxi három utasa is kikászálódott a megrekedt járműből. Ezrek bámulták az eget az út széléről. Felhőtlen, tiszta, esti égbolt fogadta őket. A fényszennyezett égen csupán a Hold és néhány fényesebb csillag látszódott. A repedés a horizont aljáról kúszott függőlegesen fölfelé. Elérte a zenitet, majd lassan alábukott keleten. Egyre jobban szélesedett. Az egyetlen, gigantikus repedésből végül megszámlálhatatlanul sok, kisebb hasadás ágazott szét. A bámészkodók észre sem vették, hogy a tejfehér repedések fényétől az esti sötétség teljesen eltűnt. Már nappali világosságban úszott minden. A szinte homogén, fehér égbolton már csak néhány sötét szilánk jelezte az egykori mennyboltot. A Hold csaknem beleveszett a fehér háttér tündöklésébe.

Az emberiség és a Naprendszer égboltja úgy zúzódott darabokra, akár egy kristálygömb. Egy olyan varázsgömb, melyben fajunk minden önhittsége és konoksága végleg szilánkokra tört.

A pap térdelve, könnyeivel küszködve imádkozott az aszfalton. Az akadémikus kiabálva szaggatta le magáról ruháját, s haját tépve ordította:

– Neeeee! Munkanélküli lettem! Én nem ilyen paradigmaváltásra gondoltam!

A tinédzser fiú pedig előkotort a zsebéből egy napszemüveget, feltette, majd harsány nevetésbe kezdett. Miközben elsétált a járműtől, csak ennyit vetett oda nekik:

– Kőfejű neandervölgyiek!