2041

Fény! Felajzott fotonok ordítanak a levegőben. Minden ragyog, minden tele van pat­tanásig feszült elektromossággal. A valóság millió parányi darabra bontva, majd újra egymáshoz erőszakolva egy hengerpalást szeleten. Térhatású kamerák harapnak ki egy szeletet a térből, majd valahol máshol egy más időben összerakják ugyanúgy. Televízió. Digitalizált tükör­képe a valóságnak. A tér egy eldugott pontján esemény, a vetített adáskörzetekben szenzáció. Vi­lágpremier.

Egy arc. Meggyötört szentség. Bőr alatt összezúzott pofacsont. Inkább kínzás, mint vallatás. A csapzott hosszú­hajon töviskoszorú, alatta diódák sértette fejbőr. Elektromessiás! Csak ma, csak most, mindenki otthonában.

Az archaikusnak ható test a bejárat előtt áll, kint tűzijáték. Az emberek a hétköznapjaikat ünneplik Három órája tart a show, ő a főszereplő. Most vár. Már órák óta csak vár. Csak a megfelelő pillanatban lép be. Nem tévesztheti el, itt Ő a főszereplő. Már mindegy, a sors beteljesedett. Keresztre feszítés. Minden csatorna közvetíti. Kultúrszerda. Az Eretnek Evangéliuma. Egyenes adásban! Utolsó megjele­nés. Vagyis a nagy visszatérés. Az embereknek mindig meg kell gyilkolni a megtestesült Istent. Máskülönben az egyház hiteltelenné válna. Az ő feladata az Istengyilkosság. A tömegé a bűntudat.

Halk szisszenés, az ajtó szétnyílik. A retinájára csapódó trillió wattok elvakítják. Örömrivalgás. Üdvrivalgás? Vagy csak vért akarnak, azért hörögnek, mint az éhes állatok? Hát tessék! Frissen felvarrt arcú asszonyok jöttek el izmos fiatal férjeikkel megnézni a megfeszítést. Fedett előadás, kint villámlik. Bent is. A benti nagyobb, az egész földön egy időben látható és hallható, élő egyenesben.

Belép! A hatás óriási. Többen elájulnak, a habkönnyű nanoruha erőterében zavar keletkezett, a hősszabályozó chip elromlott. Gépek által mesterségesen fenntartott sejttenyészet. Test. Biorobotok. A csend menekültjei.

A zene felfokozódik. Szuperplayback. Az eredetinél sokkal jobb hanghatás! Effektet teszik még drámaibbá Isten gyermekének belépését. Szuperplán. A képernyőn tisztán kivehető arcélek, több kameraállásból megmutatva a sebeket közelebbről is. A tesztoszteron, adrena­lin és endorfin érték a vérben, százalékban kifejezve a képernyő alján fut végig. A pulzus és vérnyomás határértéken, pirosan villog a bal felső sarokban. A képernyő jobb felső sarkában, a mérhető szenvedés, a testi fájdalom viszonyszáma egy és száz között. Felfoghatatlanul hiteles kép-a-­képben rendszer, az egész férfi, ahogy ott áll vállán a rusztikus króm-molibdén kereszttel, a valósággal megegyező élményt nyújt.

Lassan elindul. Lépései alatt a padló apró kockái felvillannak. Pszichedelikus ábrák futnak végig a háttérben. Gyönyör és szórakozás. Kétoldalt áttetsző angyalok énekelnek. Igaziak. Az egyház ajánlotta fel őket a műsorhoz. A Médiaegyház adószáma, a GlobálNet elérhetősége mellett.

Ma este Isten gyermeke fő műsoridőben a menybe megy! Több csatornás audió kommentár és bib­lia magyarázat párhuzamosan a műsor ideje alatt a tőzsdei árfolyamokkal. Utána vetélkedő és bibliai tárgyak vására a Tele Shopban.

Huszonhét… huszonnyolc. Huszonkileeeenc! Ez az őrület, a bőrömön érzem! Nem is tudom, hogyan tudtam eddig eljönni. Szétreccsent a bőröm, mint valami olcsó ruhaszövet, úgy feslett elő belőle a húsom. Micsoda fájdalom! Hetvenhármas. Lehetetlen. Látom az fájdalomindex számot térben megjelenni az aréna fölött. Ennél sokkal több is lehet. Még a nyolcvanhetes eszméletvesztési szint is messze van. A műsorve­zető átölel. Félmeztelen olajos testű testépítő férfiak addig megtartják a keresztet. Lihegek. Szójátékot mond, villámtréfa. Mennydörgés követi. Mit mond Isten, miután megteremtette a világot? Bocs! Röhögés, ami üdvrivalgásba megy át, majd az arcomba vágódik a narancssárga mikrofon. Nem tudok megszólalni, csak lihegek. Véres nyálbuborékok pattannak szét a mikrofon szivacsán.

– Nem valami bőbeszédű az arc, pedig kétezer évente van rá lehetősége hogy…

Nevetés.

–… hogy megnézze a Keresztre feszítést, ma éjjel éjfélkor egyenes adásbaaaan – fejezi be az előző mondatot.

Emlékszem! Honnan? Istenem! Most jön a római a lándzsával. Nem, előbb feltesznek a keresztre Ráriadok a történtekre. Micsoda élethű reklámbejátszása a ma esti közvetítésnek! Teljesen ott éreztem magam, a vállamon éreztem a kereszt súlyát. A Kín, a szenvedés, minden valóságos volt! Csodálatos! Vannak csodák.

Már felállították a keresztet. A műsorvezetőt egy daru emelte félszáz méter magasra és onnan ordít. Nehéz elhinni, hogy fedett csarnok. A kivetítőn a tömés is látszik a fogában.

– És hölgyeim és uraim ma este itt dél-Amerikában kétezer-egyszáznegyvenegyben, az, Isten által személyesen hitelesített, uralkodó Médiaegyház és a Világkormány jóvoltából Isten gyermeke, hivatalosan megfeszíttetik. Szimbólumaként a szénalapú intelligenciát létrehozó Isten elutasí­tásaként. A Bűn nemcsak édes, de színes, jó illatú, selymesen buja és ezerszer he­vesebb, mint egy orgazmus. A Sátán, istenképében tette ránk parancsait, mely vissza fogta érzékszerveinket, elutasítva ezzel a test a hús az anyag adta gyönyört, ami a valós Isten valódi ajándéka.

– Éljen a Szent Gyönyör és le az aszketizmussal! Négy millió ember ordít egyszerre. Ennyire tervezték a csarnokot.

Skizofrén nő diadalittas sikolya. A benne élő két ember most végre találkozik. A boldogság csak rövid ideig tart. Az egyik növényevő és Mozart rajongó, a másik alkoholista utcalány. Vita a test helyes tartásáról, az élet céljáról és megélt élet adta minőségbeli szociális élet kínálta lehetőségeiről és azok elszalasztásáról. Hatalmassá dagasztott lelkiismeret furdalás. A megoldás öngyilkosság. Négyes csoportokban követik el a pálya szélén, a pomponos lányok helyett. Egyházi rendezvényeken a pomponos lányok megjelenése tilos. Morális dolgokban az egyház nem ismert tréfát.

A kereszt a helyén. Lányok tangában. Őket a kormány alkalmazta, rájuk nem vonatkozik az egyházi tilalom. Átköltött zsoltárokat énekelnek gúnyo­san, furcsa hangszereléssel. Mi ez? Nagyon gyors ez az a tempó. Nem tudom követni. Atyám, látod őket? Nem akarok itt maradni, tégy csodát és vigyél el engemet! – írják ki a gondolatait. A diódák a haj alatt, a töviskoszorú alatt. Karok ragadják meg, és a magasba repítik. Levegőbe dobálják, míg az angyalkórus is csatlakozik a tangás kórushoz. Legalább hatezren lehetnek. Nehéz megmondani áttetszők és egy egymás mögött is lebegnek takarásban. A zene teljesen megőrjít. Finom vékony hangok furakszanak a bőr alá a húst sózni.

Micsoda műsor!

Hát mégis? Hát újra? Pedig figyelmeztettem őket, hogy megint eljövök. Persze, tudták csak a világ változott. Nehezen lélegzem. Megvertek és bevérzett a tüdőm, a számba fújtak valami mentolos gázt, talán azért tudok egyáltalán lélegezni. Háromszor estem el a keresztel, a félmeztelen csokornyakkendős férfiak a táncoló lányok elején, akik utánam jöttek, mindig rúgtak rajtam egyet, hogy tapsra ingereljék a közönséget, de végül mindig segítettek. Most áll a ke­reszt, a króm-molibdén szimbólum fényárban. Körülötte hidegtűz. Atyám, micsoda show!

Pillanatnyi csend. Nem a békességes sima, hanem az a durva vákuumos, ami után tu­dod, hogy több millió watt fog a hallójárataidba sikítani. Ezt várod, ez teremti a vákuumot a létezésben. Micsoda hatásvadászat. A csendben a pillangó száll. Visszafojtott lélegzetek. Megrebbenti a szárnyát szinte hallod a levegőt. Megmozdul a föld. Lőn világosság! Hatalmas fényrobbanás! Atyám itt vagy!? Lassan emelkedem, vár a mennyország…

Antigravitációs felvonó. Lassan emelkedem. Félek. Elindul az orrom vére. Sós vas íze van, mint a nyállal elkeveredett izzadt­ságnak. Szédülök. Alattam mélység. Felettem? Atyám, miért hagytál el engemet?! És újra csak fényrobbanás. Erre a mondatra vártunk. Már alig látom. Talán mégsem? Csak egy kivetítő gyulladt ki a kupo­lában. Azt hittem, hogy… Látom a többszázezer fős tömeget ordítani. Tombolás ez, őrjöngés, vagy ünneplés? Keresztényeket az arénába az oroszlánok elé!

A vénámba feldugott mikrochip viszketni kezd. Fájdalom. A képernyőkön minden­ki láthatja mekkora a fajdalomindex. Furcsa innen fentről azért csak min­den más. Majdnem békességes. Ordítanak és mocskolódnak, de gyűlöletet nem látok a szemükben. Korcsok, még gyűlölni sem tudnak, csak show ez nekik semmi más.

Furcsa dallam száradt a torkomra, anyám énekelte régen. Nagyon szép volt. Va­lami nyugodt szomorúság volt mindig a szemeiben és valami kedves mosoly ajkain. Ez a szenvedés? Emlékszem a kezére, finom hosszú ujjak. Amikor arcomat simogatta, becsuktam a sze­mem, s csak a térdemre hulló könnyekből tudtam, hogy ilyenkor mindig sír. Még most is ott vannak a nyomai. Ujjbegyei cirógatták homlokom, s tenyere ál­lamat csókolta végig. Tudtam, hogy az angyaloknak van ilyen keze. Igen, sokat sírt, de arcán csak a mosoly ráncai maradtak meg. Most ott van lent az aranyruhás mé­diakatonák gyűrűjében. Tudom most nem sír.

Ó, Atyám mit tettél vele!

Ha reá nézek gyermek, vagyok, nem megváltó. Ölében pihenném ki, hogy ember va­gyok. Vére hullató fecskefű. Csin-csillag. A széna friss illata. Az emberek savas verítéke. A szél, a tűz, a szerelem és a gyűlölet. Egy korty friss vizet inni, az­tán megtörölni a számat a gyolcsingem ujjába. Visszhangnak kiáltani. És a csend. Az űr. Anyám szemének végetlenje. Kreol arcán harmatok. Virágot szedni a réten és incsel­kedni a kutyával. A felégetett erdő nehéz szaga és a rügyek finom íze. A frissen mosott hajam tánca a csontos vállamon. A kupában elkevert vér testvérisége. A gonoszság. A harc, a féltékenység. A győzelem. A kín, a mosoly. A fátyol.

Az élet.

A reklám után visszajövünk!