A Dowanga-barlang

Ez Aaron Borduck archeológus beszámolója. Saját koromból, i.sz. 2546-ból utaztam vissza a múltba mintegy hétezer évet egyirányú időgéppel, hogy az észak-afrikai dowanga törzsről feljegyzéseket hagyjak hátra az utókornak. Beszámolóimat biztonsági okokból rövid részletekben kell írnom és elrejtenem olyan helyen, ahol évezredekig fennmaradhatnak. Az üzenet megtalálójának segítségét kérem abban, hogy ez az írás 2546. szeptember 14-ig eljusson Dr. Nadine Dierhauser irodájába, amely az északi szélesség 36°23’44.98² és keleti hosszúság 25°22’58.84² földrajzi koordinátákon található. Ez a beszámoló ötödik része.

A faluban élő dowangák a jelek szerint nem tudtak arról a barlangról, amelyet én a XXVI. században a híres Dowanga barlangként ismertem és tanulmányoztam. Korlátozott kommunikációs képességeink miatt az sem kizárt, hogy egyszerűen csak nem értettek meg, de ez nem valószínű, mert igen nagy energiát fektettem a kérdezősködésbe és magyarázkodásba annak ellenére, hogy a barlang fogalmának körülírása igencsak feszegette nyelvi képességeim határait. Persze az is lehet, hogy csak nem voltak hajlandók beszélni róla: akár valamiféle megszentelt helynek is gondolhatják, ahova idegeneket beengedniük tilos.

Ha tényleg nem ismerték a barlangot, akkor odavezetni őket veszélyes beavatkozás lett volna a történelem menetébe. Ha szent helynek tartották, akkor a felfedezőutam terve minden bizonnyal ellenséges fogadtatásra talált volna. Tehát az elemi elővigyázatosság azt diktálta, hogy a barlangba mindenképpen kísérő nélkül, titokban kell elmennem.

Állandó kísérőm és jótevőm, Ndulo elmagyarázta, hogy a falutól északra, fél napi járóföldre van egy másik település, ahol szintén dowangák laknak. Barátoknak tartotta őket, de szerinte ők sem ismernek semmiféle lyukat a földben. Ndulo nyomkövető volt, aki alaposan ismerte a környéket és láthatóan köztiszteletnek örvendett. Nem volt rá okom, hogy kételkedjem az állításaiban. Egy este azt is megígérte nekem, hogy elkísér a másik faluba. Már másnap beváltotta ígéretét.

Hétezer év sokat változtat a tájképen. A XXVI. században a saját archeológiai tanulmányaim részeként igen jól megismertem ezt a vidéket. Színek nélküli kősivatag volt, ahol közel s távol nyoma sem volt víznek. A feltárt leletek alapján nem sok kétségem volt afelől, hogy a dowangák idején a táj sokkal termékenyebb volt, de az ellentét még így is megdöbbentett. A dús növényzet miatt minden annyira idegennek tetszett, hogy emlékeimnek nem sok hasznát vettem. A domborzat alapján valamennyire még tudtam tájékozódni, de ez bizony elég időigényes volt. Ndulo szerint egy folyó is volt a közelben. Ugyan a saját koromban a geológusok egyébként egyhangú állításait a nagyobb vízfolyás létezéséről mindig is kétkedve fogadtam, most már be kellett látnom, hogy csak lehetett valami igazuk. Abban biztos voltam, hogy útban a barlanghoz át kell majd kelnem rajta. Segítség nélkül nem ígérkezett könnyű vállalkozásnak.

Amikor Nduloval megérkeztünk a másik faluba, megint rám tört az az érzés, hogy Gulliver vagyok liliputi látogatáson. Saját testmagasságom mindössze kétszáznyolc centiméter, ami nem szoktatott hozzá, hogy bárkire is lefelé kell néznem. Ehhez képest Ndulo, aki saját falujában valószínűleg a legmagasabb volt, nagyjából a könyökömmel egy szintben hordta elmaradhatatlan fejdíszének tetejét. Az új faluban is törpék voltak az emberek hozzám képest. Ez a tény talán megkönnyítette a dolgomat, mert a fizikai méreteim önmagukban is tiszteletet keltettek, de egy-egy sátorba vagy kunyhóba csak erősen meggörnyedve tudtam belépni. Ha lehetett, el is kerültem az ilyesmit.

Ndulot igen szívélyesen fogadták a helyiek, s rövid magyarázkodás és mutogatás után rám is kiterjesztették a vendégszeretetüket. Nem volt különösebben nehéz dolguk, mert semmit nem kértem tőlük. Élelmet hoztunk magunkkal eleget, az éjszakát pedig nagyon szívesen töltöttem a szabadban. Nduloval még sötétedés előtt elsétáltam a folyóhoz, és megnyugodva láttam, hogy éjszaka és egyedül is simán át tudok kelni rajta. Még úsznom sem kell olyan sokat.

Ezzel nem ért véget aznapi szerencsesorozatom. Ndulo naplementekor elmondta, hogy szeretné egy másik nyomkövetővel tölteni az estét, de oda nem mehetek vele. Biztos voltam benne, hogy hosszabb pipázásra készülnek. Időnként engem is hívtak már ilyen estékre az első faluban, de nyilvánvaló társadalmi jelentősége ellenére sem tudtam még magam rászánni a csatlakozásra. Nem tudtam mi ég a pipákban, csak abban voltam biztos, hogy nem dohány. Kutatásaim közben egyszer olvastam egy archeobotanikai tanulmányt a dowangák pipahamujának elemzéséről. Legalább háromféle olyan növény maradványait sikerült benne kimutatni, amelyek kábító hatásukról ismertek. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a pipázás minden bizonnyal a varázslók szokása volt, s így beszélgettek az istenekkel vagy éppen az ősök szellemeivel. Nos, varázslóval még eggyel sem találkoztam a dowangák között, pipát viszont annál többet láttam. Az ősök szellemének tisztelete sem öltött számomra is észrevehető formát.

Már egy ideje sötét volt, amikor a lehető leghalkabban távoztam a faluból. Útban a folyó felé újra megcsodáltam a csillagos eget. A születésem idején már fél évezrede volt annak, hogy az emberiség feláldozta az éjszakai sötétséget a közbiztonság látszata kedvéért. Meglehet, összességében nem volt rossz üzlet, de ezzel együtt a csillagok lenyűgöző látványa is a múlté lett. A kiképzésem alatt csillagászatot is sokat tanultam, elsősorban a tájékozódási képességem fejlesztése volt vele a cél.  Dr. Dierhauser egyik vesszőparipája volt, hogy a időutazási programban részt vevő archeológusok ezt ne csak szimulátorokban és planetáriumokban, hanem a valós csillagos ég alatt is gyakorolják. Sokat kellett utazni hozzá, mert a Földön igen kevés olyan hely volt, ahonnan lehetett látni a csillagokat. Itt viszont felnézve azonnal látszott, miért hívják galaxisunkat Tejútnak. Ha a csecsemőket és az anyatejet leszámítjuk, a dowangák nem isznak tejet, ezért biztos valami egészen más szót használnak rá. Majd megtudom, mit.

A folyót elérve eszembe ötlött valami. Ndulotól kitelhet, hogy reggel a keresésemre indul. A partig minden bizonnyal nem lesz nehéz követnie, de a víz a segítségemre lehet a nyomaim eltüntetésében. A folyó sekélyebbnek bizonyult, mint vártam. Egyáltalán nem kellett volna úsznom, s a sodrás sem volt valami erős. Tudtam, hogy a barlang megtalálásához amúgy is a folyó mellett kellene mennem lefelé, így aztán a közepén kényelmesen tempózni kezdtem. Jó ideig haladtam így, aztán egy hirtelen gondolat kiűzött a túlsó partra. Vajon miért gondoltam, hogy a folyó élővilága emberbarát? Még ha felfalni éppen nem is akart semmi, paraziták akkor is élhetnek a vízben. Kimásztam hát a parti bozótba, és megpróbáltam aludni egy kicsit. Nem sikerült.

Virradatkor tájékozódni kezdtem. Most már használhattam a miniszámítógépemet is, mert nem volt senki a közelben. Ebben a teljes földfelszín nagyon részletes térképe volt egy helymeghatározási programmal együtt. Elvben egyszerű a dolog: viszonylag jól tudtam, hol vagyok. Kerestem három olyan tájékozódási pontot, amit a térképen és a valóságban is felismertem, és a számítógépem keresőjének mezőjét ráirányítottam. Ebből a gépem már pontosan ki tudta számolni a helyzetemet. A biztonság kedvéért egy negyedik ponttal is elvégeztem a műveletet, ez ellenőrizte az előző számításom helyességét. Kiderült, hogy két-három óra gyaloglásra vagyok a barlang bejáratától. Innentől a számítógépet használhattam a helyes irány követésére. Nekiindultam hát, de előtte még megpróbáltam minél jobban eltüntetni a nyomaimat a folyóparton. Közben eszembe jutott, hogy esetleg valaki számára éppen ezen igyekezetem hagyhat feltűnő nyomokat.

A terep és a növényzet miatt gyakran kellett kerülőket tennem, de még bőven dél előtt elértem azt a helyet, ami a térképemen a barlang bejárataként volt jelölve. Üregnek nyoma sem volt. 2546-ban kivételesen jól megismertem ezt a környéket, majdhogynem minden szikla helyét fejből tudtam. Ennek ellenére a miniszámítógépem tájékozódási programját gondosan újra kellett kalibrálnom ahhoz, hogy végre meglássak egy keskeny hasadékot a sziklák között. Ez kétségtelenül ott volt, ahol a barlangbejáratának kellene lennie. Azonban semmilyen jel nem utalt arra, hogy a hegy gyomrában nagyobb üreg lenne. A dowangák tehát alighanem igazat mondtak: tényleg nem ismerhették a barlangot. A hasadékba a kezemet éppen be tudtam dugni, de ezt is csak nagy nehézségek árán. Annyit ki tudtam tapogatni, hogy a rés a sziklafalban befelé alig fél méter után jelentősen szélesedni kezd. Nekem viszont be kellett jutnom, és meg is voltak ehhez az eszközeim.

Megint csak a számítógépemet vettem elő. Az okos kis apróság gyorsan elemezte a szikla összetételét és a hasadék alakját. Ezután kiszámolta, hogy hova tegyem a nálam lévő két mikro-robbanótöltetet ahhoz, hogy a lehető legnagyobb hatást érjem el. A robbanás zaja nem volt nagy. Ha nem is nyílt meg azonnal az út a barlang belsejébe, a kitágult rést másfél óra, és kis izzadság és néhány horzsolás árán már akkorára tudtam növelni, hogy átjutottam rajta. Benn voltam hát a barlangban. A Dowanga barlangban!

Dr. Dierhauser minden bizonnyal helyteleníteni fogja, hogy beszámolómban olyasmiről is írok, ami nem kapcsolódik közvetlenül a velem itt történtekhez vagy az azokból levonható tudományos következtetésekhez. De arra jutottam, hogy hétezer év múlva esedékes rosszallása rám semmilyen hatással nem lesz, hacsak nem akar ő is csatlakozni hozzám egy időutazással. Viszont az sem lehetetlen, hogy a beszámolómat még jóval a XXVI. század előtt megtalálják, és ekkor az olvasót minden bizonnyal érdekli majd, miért is olyan fontos a Dowanga barlang.

Afrikában már a XIX. században is gyakran találtak sziklarajzokat. Ezek többsége minden bizonnyal az ott élő emberek hétköznapjainak elég pontos ábrázolása volt, de akadt azért néhány, amelyet nem lehetett könnyen értelmezni. Jó pár esetben előfordult például, hogy a rajzok kicsi, fekete bőrű emberkék között nagy, világosabb, furcsán öltözött alakokat is mutattak. Nem kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy ezeken az alakokon a ruhát valamiféle űrruhának nézze valaki. Persze erre bizonyíték nem volt, és a komoly archeológusok nem is foglalkoztak a dologgal, többnyire valamiféle istenség elvont ábrázolásának tekintették az egészet. Ettől még nem szakmai körökben igen népszerű lett korai űrhajósokról, illetve az ő befolyásukról beszélni az afrikai történelemben. Egy rakás könyvet írtak hasonló elméletekről, amelyek közös jellemzője, hogy a szerző fantáziája volt bennük a leglényegesebb elem, és nem a tárgyi bizonyítékok.

A Dowanga barlangot 2535-ben fedezték fel. A bejáratát egy földcsuszamlás tette elérhetetlenné valamikor, de egyértelmű bizonyítékok voltak arra, hogy a történelmi korokban jártak már ott emberek. A falakat ugyanis rajzok borították. Néhány közülük olyan volt, mint a korábban már ismertek: kicsi fekete emberek között egy nagy világos bőrű „űrhajós”. Ez nem lett volna tudományos szenzáció. Csakhogy a barlangrajzok nagyobb része más volt: egy űrhajó volt rajtuk. És nemcsak egyszerűen a rajza, hanem a nagyon részletes, műszakilag is teljesen pontos tervrajza.

A barlangrajzok tanulmányozása után a világ egyik vezető űrkutatási vállalatának főmérnöke állítólag azt a megjegyzést tette: ha nem is éppen antigravitációs hajtómű van a lerajzolt űrhajókon, ő az általa építettekkel legalább is egyenrangú fejlettségűnek tippeli. Mások ennél kevésbé voltak visszafogottak, s azt terjesztették, hogy a terveket egy, a miénknél lényegesen fejlettebb civilizáció készítette. Arról is sokan elmélkedtek, hogy vajon Földön kívüli lények hagyták-e hátra a terveket egy látogatás melléktermékeként, vagy esetleg egy mára feledésbe merült embercsoport tett űrutazásokat hétezer évvel korábban. Abban a műszaki szakértők viszont maradéktalanul egyetértettek, hogy a sziklarajzokon lévő tervek alapján készült űrhajók nem voltak alkalmasak csillagközi utazásra. A készítők ezekkel nem hagyhatták el a Naprendszert. Annak a nézetnek is voltak szószólói, miszerint a tervek egy dowanga Da Vinci elméjében születtek meg, és valójában soha nem építettek ilyesmit. A mérnökök ezt kétkedve fogadták, mert szerintük ennyire jó terveket csak hosszú gyakorlati tapasztalattal lehet készíteni.

Az én időutazásom fő célja az, hogy tisztázzam a barlangrajzokkal kapcsolatos rejtélyeket. Kivételes szerencse volt, hogy a barlangban egy pipában elég nagy mennyiségű elszenesedett anyagmaradványt találtak ahhoz, hogy a lehető legpontosabb radiokarbon kormeghatározást végezzék el. Így a rajzok keletkezési ideje felől sok kétség nem maradhatott, bár az eredmény bizonytalansága nagyjából három évtized volt. Ez történelmi léptékkel mérve elég rövid idő, egy ember korához képest már nem annyira. Valószínű volt viszont, hogy a barlangban a rajzok elkészülte előtti vagy utáni években is könnyen rá lehet jönni a rejtély nyitjára, így a kormeghatározás bizonytalansága nem tűnt lényegesnek.

Itt, a barlangban, egy visszafordíthatatlan időutazás után viszont már egész máshogy láttam a helyzetet. A rajzoknak semmi nyomát nem találtam. Abban is szinte biztos voltam, hogy én vagyok az első ember, aki bejutott a barlangba: a bejáratot én magam nyitottam meg, és bent semmiféle emberi jelenlétre utaló nyomot nem találtam, csak kisebb és nagyobb sziklákat. A számítógépemben tárolt fényképekkel részletesen összehasonlítottam a valóságot, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy a megfelelő helyen járok. Csak épp nem a megfelelő időben.

Beljebb mentem az üregbe, és leültem gondolkozni ott, ahová már alig-alig szűrődött be valami a külső fényből. Mindig is szerettem sötétben elmélkedni, bár gondolataim most éppen elég felkavaróak voltak. A tudomány története, mint azt oly jól tudtam, mindenek előtt hibás elméletek megcáfolásáról szól. Hol lehet hát itt a hiba? Ráadásul ekkora! Miről fogok így a történetírás számára értékes feljegyzéseket hátrahagyni? Néhány korombeli szakembert bizonyára érdekel majd a dowangák társadalmi berendezkedése és hitvilága, de ők még egy kisebb helitaxit is bajosan töltenek majd meg, nemhogy egy egyetemi előadótermet. Dr. Dierhauser mindig is felemás érzésekkel viseltetett a küldetésem és a küldetéstudatom iránt. Tulajdonképpen az időutazás megkezdéséhez nem is adta meg végső hozzájárulását, de ez egy másik történet. Vajon az volt a fenntartásainak az oka, hogy akkorra már olvasta is a beszámolóimat, és nagyon jól tudta, hogy semmi szenzációsat nem köszönhet nekem a tudomány?

Ami biztosnak tűnt: várnom kell arra, hogy történjen valami. Csak azt nem tudom, mennyit: esetleg csak néhány hónapot vagy akár harminc évet is. Vagy talán még többet? A radiokarbon szakértők meg mertek volna esküdni a kormeghatározás pontosságára, és a bizonytalanság megadásához is nagyon konzervatív becsléseket használtak. Vagy legalább is nekem ezt mondták, és én hittem nekik. Ugyanakkor történészként nagyon jól tudom, hogy a természettudósok is emberek, bennük is megvan a hajlam saját eredményeik bizonyosságának eltúlzására. És azt is jól tudtam, hogy a radiokarbon kormeghatározáshoz szükség van egy kalibrációs folyamatra is, amelyhez független forrásból ismert korú leletek kellenek. A legtöbb ilyen adat hosszú életű fák tanulmányozásából származott, mert ezek korát az évgyűrűk megszámlálásával pontosan meg lehetett mondani. Kevesen tudják, de némelyik fa akár tízezer évig is él a Földön, így a legtöbb szakértő a radiokarbon módszer kalibrációját a legutóbbi tízezer évre már a XX. század vége óta vitathatatlannak tekinti. Ennek ellenére másodlagos feladataim közé tartozott az is, hogy pontosan ismert keletkezési idejű, nagy széntartalmú mintákat hagyjak hátra az utókornak a kalibráció további javításához. Sovány vigasz lenne a számomra, ha éppen ezek révén szereznének bizonyítékot egy ekkorra horderejű tévedésre.

Talán mégsem ennyire ijesztő a helyzet. Végül is, valakinek rajzolnia kellett a barlangban, és mindössze annyi történt, hogy egy kicsit előbb érkeztem. Kis szerencsével közvetlen szemtanúja is lehetek az eseményeknek. Ez sokkal jobb, mint utólag, mások szubjektív beszámolóiból kinyomozni a történteket. Nem mintha a saját megfigyeléseim sokkal objektívabbak lennének, de engem legalább kiképeztek arra, hogy megkíséreljem ezt a tényt figyelembe venni.

Elkezdtem a számítógépemben nézegetni a XXVI. században a barlangban készült képeket. A tervrajzok nem mondtak sokat nekem, végül is én történész vagyok. Arra a részre összpontosítottam hát, amit könnyen meg tudtam érteni: az emberi figurákra. Ekkor hirtelen újra tudatosult bennem, hogy a dowangák közül mindenkinél legalább hatvan centivel magasabb vagyok. Egy pillanatra talán még a realitásérzékemet is elvesztettem: amikor a kis fekete emberalakok között álló fehér óriást néztem meg alaposabban, a képen saját arcvonásaimat véltem felfedezni. Hogy nem tűnt fel ez nekem eddig? Aztán nem csekély mentális erőfeszítéssel elhessegettem magamtól a gondolatot: Dr. Dierhauser egyik legfőbb intelme éppen az volt, hogy az időutazók semmiképpen ne avatkozzanak be a megfigyelt eseményekbe. A programvezető amúgy sem a humorérzékéről volt nevezetes, különösen, ha történelmi feljegyzésekről és ezekre alapozott kutatásokról volt szó.

Aztán rájöttem arra, hogy objektívebben átgondolva az eseményeket, nagyon is van ok az aggodalomra. A barlangba ember nem juthatott be, mielőtt én XXVI. századi technikával meg nem nyitottam a bevezető utat. Vajon a tervrajzok is az én közreműködésemmel születnek majd? Esetleg én magam készítem őket, miután végképp elvesztem minden normális ítélőkészségemet? Azért ez mégsem lehet: nincs meg a műszaki hozzáértésem ahhoz, hogy magam rajzoljam a falra a terveket. Ekkor nyilallt belém a felismerés, hogy a miniszámítógépemben viszont minden négyzetcentiméterről részletes fényképek vannak. Rögtön elő is vettem a kis készüléket, s megpróbáltam törölni a képeket.

– Önnek nincs törlési jogosultága – írta a felirat. Vajon kinek van akkor? A gépet kezdettől fogva úgy tervezték, hogy én leszek az egyetlen felhasználója.

– Önnek nincs jogosultága a jogosultági beállítások megváltoztatására – írta a felirat újabb, ezúttal kissé kifinomultabb próbálkozásom eredményeképp. Ezzel el is értem számítástechnikai ismereteim határait. Egyik kedvenc XX. századi íróm, Isaac Asimov mondása volt, hogy az erőszak a gyengék végső menedéke. Máris eljött az idő arra, hogy belássam a saját gyengeségemet és működésképtelenné tegyem az egész gépet? Amikor a gépet kaptam, azt mondták, rendkívüli fizikai igénybe vételnek is ellent tud állni. Bár tudnám, mit jelentett ez. Ha többször és jó erősen odavágnám egy sziklához, az még belül van a rendkívüli fizikai igénybe vétel határain? Ha sikerülne, akkor az viszont a saját eljövendő életemet is sokkal nehezebbé tenné. Kicsi a valószínűsége, hogy megérném a lényeges eseményeket és még ha ez sikerülne is, feljegyzéseket sem tudnék olyan könnyen hagyni az utókornak. Így aztán meglehetősen gyorsan arra a belátásra jutottam, hogy nem szabad engednem gépromboló ösztöneimnek. Inkább a barlangba vezető utat és a barlang bejáratát próbálom majd a lehető legjobban titokban tartani. Talán még jobb lenne, ha egy időre eltűnnék a környékről. Egyiptom vagy kétezer kilométer keletre, ami gyalog nagyon nagy távolság, de végül is az időnek nem vagyok szűkében. Ott elég érdekes dolgok zajlanak, és történésztársaim minden bizonnyal örülnének annak, ha megbízható feljegyzéseket hagynék hátra a tapasztalataimról. Aztán persze visszatérhetnék a dowangákhoz. De azért itt is van egy bökkenő: az egyiptomi történelemről nincsenek különösebben mély ismereteim, ez korlátozhatja a munkám értékét.

Nagyjából ez lehetett az a pont, ahol elaludtam. Egy átvirrasztott éjszaka után ez aligha volt meglepő. Nem szoktam álmodni, vagy legalább is felébredés után nem emlékszem az álmaimra. Ez most sem volt másképp. Amikor felébredtem, egyfajta honvágy kerített hatalmába. Hiányzott a XXVI. század. Nem én vagyok az első történész, aki visszautazott az időben, és a program eddig megtalált feljegyzései szerint a visszavágyódás nem ritka jelenség. Én mindig is magányos természetű voltam. Családi vagy baráti kapcsolatok nem fűztek a saját koromhoz, a munkám volt mindenem. A kollégáim egyenesen komoly emberi érzésekre képtelennek tartottak. Meglehet, igazuk volt, de különösebben nem is foglalkoztatott az egész. Saját közönyöm akár annak a bizonyítéka is lehet, hogy igazuk van. Ettől függetlenül komoly pszichológiai felkészítést kaptam a honvágy érzésének leküzdésére. Azt is pontosan tudtam, hogy ilyen jellegű érzéseim azért erősödtek éppen most fel, mert küldetésem célja alapjaiban megkérdőjeleződött. Az érzés leküzdéséhez arra van szükség, hogy új, hasonlóan nagyszabású célt találjak magamnak. Lehet, hogy a korai Egyiptom nem elég nagy kihívás? Az archeológiai leletek szerint Anatóliában is elég érdekes események történhettek hétezer évvel a születésem előtt. Talán oda is el kellene mennem? Egyiptomtól már nincs is annyira messze…

Nincs rá biztosíték, hogy valaha bárki is olvasni fogja a feljegyzéseimet. Még kevésbé biztos, hogy írásaim előremozdítják majd a történelemtudományt. Az időutazás bámulatos dolog és nagyszerű új lehetőségeket nyitott meg a szakmámban. Emlékszem, még a saját pályafutásom kezdetén is mindenki szkeptikus volt, az időben visszafelé tett mozgást logikai képtelenségnek tartották. Magam is ezen a nézeten voltam, habár meggyőződésem korántsem volt annyira mély, mint másoké. Noha nem lettem a temporális kontinuológia szakértője, az én egyszerű módomon azért két lehetőséget is láttam az időutazás paradoxonának feloldására. Az elsőt a vallások eleve elrendelésnek hívják, a természettudomány pedig abszolút determinisztikus valóságnak. A lényege az, hogy a világegyetem létezésének bármely pillanatában minden információ jelen van, beleértve a múltra és a jövőre vonatkozót. Ha ez a helyzet, akkor maga az időutazás is eleve el van rendelve, és az események nem is történhetnek másképp. Elvileg már évmilliárdokkal ezelőtt ki lehetett volna számítani, hogy én ezekben a pillanatokban éppen ezeket a szavakat fogom írni. Ekkor az eleve elrendelés azt is biztosítja, hogy semmilyen esemény nem hozhat létre időparadoxont. Elkeserítő, de ebben az esetben a világegyetem törvényeinek tudatlan és tehetetlen áldozatai vagyunk, és mindenféle szabad akarat illúzió csupán. Az a gyanúm, hogy egy ilyen világban csak azoknak lehet életkedve, akik nem képesek a jövőt kiszámítani a jelenből. Így fejlett, a számítások elvégzésére képes civilizációk aligha létezhetnek sokáig.

A fizikusok szerint a XX. században kifejlesztett, kvantummechanika nevű tudomány azt a következtetést vonta le, hogy a valóság nem lehet abszolút determinisztikus. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ezzel közel sem értett egyet mindenki. Már a XX. század egyik legnagyobb tudósa is a következőt mondogatta ellenérzései kifejezéseként: Isten nem kockázik. Amennyire tudom, a kérdés még a XXVI. században is nyitottnak számított. Bár azt soha nem sikerült megjegyeznem, hogy a tudós neve Einstein, Bernstein vagy Beilstein volt-e.

A második lehetőség az, legalább is az én naiv elméletem szerint, hogy a saját vonalszerű elképzelésünk hibás az időről. Ha az időt például felületnek képzeljük el, akkor önmagában a jövő és a múlt fogalmának kevés értelme van. Saját időutazásom ténye nincs feltétlenül hatással azokra az eseményekre, amelyek az én tudatomban jövőként élnek: a dowangák közötti tetteim egy olyan jövőre lesznek majd hatással, amelyben én nagy valószínűséggel meg sem születek. Persze ebben az esetben Dr. Dierhauser minden bizonnyal hiába vár arra, hogy beszámolóimat valaki megtalálja az ő valóságában. De ettől mások számára még lehetnek hasznosak. Van még pesszimistább lehetőség is: lehet, hogy olyan múltba kerültem vissza, ahol senki meg sem rajzolja a barlangban talált képeket, és ezért nem is fedezik fel őket 2535-ben? Elborzasztó gondolat egy történésznek. Hinnem kell, hogy nem így van.

Most viszont azt kell eldöntenem, mit is csináljak az elkövetkezendő néhány napban. Ez a barlang ideális hely az elmélkedésre, nem kell elsietnem a dolgot. Közben arra is gondolnom kell, hogyan hagyhatom hátra a feljegyzéseimet úgy, hogy évezredeken át épségben maradjanak. Tudom azt, hogy magában a barlangban 2546-os távozásomig nem találták meg a leveleimet. Ez persze nem jelenti azt, hogy itt nem is hagyhatok semmit, csak a megfelelő helyet kell megkeresnem. A kiképzésem alatt azt tanultam, hogy a jövőnek szánt egyes írásaimnak viszonylag rövidnek kell lennie, s lehetőleg mindegyiket máshol kell elrejtenem.

Döntöttem. A legkisebb kockázatot akkor vállalom, ha haladéktalanul elmegyek a környékről. A barlangba való bejutást jelentősen meg tudom nehezíteni, különösen úgy, hogy egyelőre senki nem tud az üreg létezéséről. Majd tíz vagy húsz év múlva visszatérek. Remélem, akkor már tényleg lesz miről feljegyzést hagynom.

Utóirat: Mire befejeztem az írást, Ndulo rám talált. Esztelenség volt azt hinnem, hogy úticélomat titokban tarthatom egy nyomkövető előtt. A dowangák tehát mostantól már ismerik a barlangot.