Európa

Európa visszarablása

 

Evakuálás a Pókbolygóról

 

Ian egy alapos rúgással ébresztett délutáni szendergésemből:

– Főnök, baj van!

Bár a konténer, amiben elhelyezték a Pókbolygó helytartóságát, benne a garnizonunkat is, nem a Grand Hotel, de az ágyam így is csábítóbb volt, mint a halaszthatatlan kimutatások és utasítások bármelyike, amivel a Gyarmatügyi Hivatal elhalmoz minket nap, mint nap. A Pókbolygó gyarmatosításának története messzemenően igazolta Parkinson törvényét, mely szerint a bürokrácia legfőbb értelme, hogy magára igazolja a „szaporodjatok és sokasodjatok” parancsát.  Nagyjából tízezer telepes és száz tisztségviselő és katona élt a bolygón, de a hivatal alkalmazottainak száma százezer körül lehetett.

Bár, mindig morcossá tett, ha valaki felébreszt, megpróbáltam legjobb negédes stílusomat elővenni:

– Menj a jó édes helytartódhoz, nem én vagyok a főnök… – s mondanivalóm finom alátámasztásaként hozzávágtam a bakancsomat.

Ian kecses mozdulattal elhajolt, s rezzenéstelenül folytatta:

– A helytartó úr őméltósága éppen a turistahölgyekkel van szafarin, ma már nem lesz, és a telefonját is kikapcsolta.

– És mi baj van?

– Öt órája jött egy vörös besorolású, kódolt hiperfax…

Egy pillanatra elbizonytalanodtam: miért kérnének bármilyen jelentést is kódolt hiperfaxban? Ismerhetnének minket, legjobb esetben is csak másnap látunk hozzá, azaz egy okos kis programmal, ami álvéletlen függvénnyel átírjuk az előzőt… Ian szó nélkül kezembe nyomta a borítékot, és abban a pillanatban katapultált szememből az álom:

– Mi a fene tartott ennyi ideig? – ordítottam; a Gyarmatügyi Hivatal üzenete szerint kitört a háború a galaxiánus birodalom és köztünk, azonnal evakuálni kell a Pókbolygót.

– Bocs, főnök… Éppen a Kebelbarátnők 1-2-3-at töltötték le a fiúk. Itt a garnizonban is kell egy kis szórakozás néha.

Megpróbáltam végiggondolni a helyzetet. Itt állok a Pókbolygón, a főnökünk nőket hajkurász, a legénység pornót néz…

– Mondja, ért a radarokhoz? – Támadtam szegény Ianra.

– Persze – húzta ki magát. – Ha kell, a mobilján is bemérek egy ott felejtett dobozos sört a hold túloldalán.

– Akkor jó… – nyugodtam meg. – Nézze meg, hogy nem közelít-e hozzánk valamilyen előre  be nem jelentett flotta.

– Felesleges. Már hat órája bemértük, de a főnök indulás előtt azt mondta, biztos a turistaügyön felejtettek el szólni. Ki akarna minket bántani?

Azt a mondatot, ami ekkor kifakadt belőlem, inkább nem idézném… Ian utólag elismerőleg mondta, hogy becslése szerint öt percig tartott és az emberi szexualitás és szellemi teljesítőképesség teljes spektrumát felölelte, egyetlen szóismétlés nélkül.

 

Kihallgatás

 

Amikor itt tartottam a vallomásomban, a kihallgató tiszt szigorúan rám nézett:

– Akkor összegezzük az eddig elhangzottakat. Elismeri, hogy vörös besorolású hiperfaxot, bár nem volt rá jogosultsága, elolvasott?

– Igen, de abban a helyzetben…

– Feleljen igennel vagy nemmel.

– Igen – ismertem el, de közben azt gondoltam: miért van az, hogy a polipoktól, az ellenségeinktől néha kevésbé félek, mint a saját feletteseimtől?

– Továbbá. Elismeri-e, hogy a Gyarmati Szabályzat teljes semmibevételével elrendelte, hogy kiürítsék a bolygót?

– Igen. De kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy öt óra alatt mindenkit begyűjtöttem, felszereltem és  elindítottam egy flottát, amit a nap árnyékoló hatását kihasználva keresztül vezettem a polip egységeken, saját veszteség nélkül. Ezért normális esetben kitüntetés járna.

– Hogy miért jár kitüntetés vagy büntetés, azt nem a tett és annak következménye határoz meg, hanem a besorolása – oktatott ki a kihallgató tisztem.

– Tehát a tett megítélése magától a megítéléstől függ, nem pedig az indokoktól, esetleg a hasznától?

– Pontosan – mosolyodott el -, látom mégiscsak érti a rendszer lényegét. Meg fogjuk érteni egymást. Nos, – lapozott bele az előtte fekvő dossziéba – folytassuk. Hagyott hátra valami felszerelést a pókbolygón?

– Természetesen nem. Ami nem fért el a hajókon, azt az embereimmel megsemmisíttettem.

– Jegyezze fel – fordult a jegyzőkönyvvezetőhöz a kihallgatóm –: föderális tulajdonban károkozás. Fogadjunk – nézett gúnyosan felé –, nem készítette el a GYM-12357/KM sablon szerinti selejtezési jegyzőkönyvet?

– Igen, elismerem – sóhajtottam lemondóan.

– Elismeri, hogy az útvonal-optimalizálási szabályzat tudatos semmibe vételével nem a legrövidebb úton vezette haza a menekülteket szállító csillaghajó flottát?

-–Tagadom – mondtam, s erre a tiszt felkapta a fejét.

– Tagadja? De hisz most mondta, hogy kikerülte a polipokat!

– Ez elismerem, de hivatkoznék az Űrközlekedési Szabálygyűjtemény illetékes pontjára, amely rendelkezik, az azonosítatlan, tisztázatlan célból közeledő csillaghajók kikerülésének módjáról.

A kihallgatóm idegesen lapozgatta a papírjait, majd pár perc után, anélkül, hogy felém nézett volna, a jegyzőkönyvvezetőhöz fordult: – Az utóbbi vádpont törölve.

Magamban hálát adtam az őrangyalomnak, hogy a kötelező hajózó képzésen, amin minden gyarmati tisztviselőnek át kellett esnie, pont ezt az idióta tételt húztam.

– És mi történt azután, hogy megérkeztek a Földre?

Lemondóan sóhajtottam:

– Letartóztattak…

 

Haditerv

 

Egészen pontosan, amint megérkeztünk, elkülönítettek a többiektől, kihallgattak, majd védőőrizettel beraktak egy futárgépre, s mint különösen értékes személyt, a főparancsnokságra vittek. Valamiért nem tudtam meglepődni, hogy régi barátom, Ben szobájába löktek be… Kedves közvetlenséggel csak ennyit kérdeztem tőle:

– Mi ez már megint?

-–Mire gondolsz? A háborúra, hogy miért fogtak le, hogy én miért vagyok itt vagy, hogy miért akartam veled beszélni?

– Mondjuk ebben a sorrendben…

– Akkor az első: hallottál arról, hogy a Galaxiánus Birodalomban pár hónapja új kormány alakult?

– Valamit lehozott az újság… Wadlaboo lett a kormányfő, nem? – idéztem fel, amit a képregények feletti szalagcímekből megjegyeztem.

– Pontosan. Azt már nem hozták le a földi újságok, hogy ez a lábasfejű a katonai lobbit képviseli, akiknek egy jó kis csetepatéért cuppognak a tapadókorongjai. Egyik első rendelkezése volt, hogy ultimátumot küldött a Föderációnak, hogy a földön kívüli térségből vonjunk vissza minden egységet, beleértve elsősorban a Holdat és Pókbolygót, és a Csatlakozási Szerződésben foglalt összes jogunkról mondjunk le. A Földi Föderációs Tanács persze erre nemet mondott, de elrendelte a bolygótok kiürítését, messze van, s te is tudod, hogy védhetetlen.

Nos, a jelenlegi hadi helyzet a következő: földi erők már csak a Naprendszeren belül vannak, a Holdat megerősítettük, de idegen testként itt van a Jupiter holdja, az Európa, a szinte legyőzhetetlen polip bázis. Ez a kulcsa a naprendszernek, ott van csak víz, ami a fúziós hajtóműveikhez kell. A galaxiánus flotta már közelít, szerencsére jó lassan. Ha az Európát az ideérkezésük előtt vissza tudjuk foglalni, akkor talán túléljük ezt a háborút. Ha nem… – hallgatott el, majd pillanatnyi hallgatás után folytatta:

– Nekem kell kidolgoznom a teljes haditervet. Szükségem lenne rád ebben. Azért tartóztattalak le, hogy ha nem akarod elvállalni, akkor nyugodtan nemet mondhass nekem, még mielőtt hivatalosan is megbízna a Főparancsnokság.

– És mit kéne csinálnom? – Bár már sejtettem, mire akar kilyukadni.

– Semmi különös… Csak egy operatív tervet kérek tőled, hogyan foglaljuk el az Európát. Nem vagy teljesen hülye, neked talán sikerül.

– Hát, nagy bajban lehetünk, ha rám számítasz.

– Abban vagyunk. Akkor elvállalod? – nézett rám.

– Ez kérdés volt neked?

– Nem. Nézd – adott át egy papírt –, csináltattam egy kimutatást, hogy milyen erőink vannak.

Átfutottam a listát, még annál is rövidebb volt, mint amire számítottam.

– Ez semmi… Pár cirkáló és egy néhány ezer fős különleges alakulat.

– Azért nem ennyire rossz a helyzet. Bármit elrekvirálhatunk, amire csak rámutatsz.

– És a flotta? – kérdeztem – Az újságok évek óta arról cikkeznek, hogy fejlesztik…

– Közbeszerzés alatt van még… – tárta szét a kezét Ben.

– Mondd, tudja valaki egyáltalán a vezérkarból, hogy az Európán található a naprendszer legtökéletesebb védelme? Olyan ágyúk, amikkel egy bolygót is másodpercek alatt szét lehetne robbantani?

– Valamit sejtenek… Ha nem lenne teljesen kudarcra ítélt vállalkozás, hidd el, nem nekünk adták volna oda.

– Van még valami, amit tudnom kell?

– Csak annyi, hogy a bázist minél sértetlenebbül kell elfoglalni. Ha azok az ágyúk a mi kezünkbe kerülnek, akkor van esélyünk arra, hogy feltartóztassuk a polip flottát.

– Mennyi időre? – kérdeztem fásultan.

– Pár hét, talán pár hónap, amíg egy erősebb flottát és tankerhajókat nem küldenek. Akkor elsöpörnek minket, vége a dalnak.

Egy pillanatra elgondolkoztam.

– Ben… én nem ilyennek ismerlek téged. Le merném fogadni, hogy van a tarsolyodban valami terv.

Egy pillanatra elhallgatott, majd csendben csak ennyit mondott:

– Igen. Talán az egyetlen, hogy ezt az őrült háborút megússzuk. De őszinte leszek: ha elvállalod ezt az akciót, a halálos ítéletedet írod alá. És a tervet még neked sem mondhatom el.

– Már megszoktam…

 

Haditanács

 

Végignéztem a parancsnokokon. Nagyjából félúton voltunk a Föld és a Jupiter között, gondoltam, most egyszer a szemükbe nézek és közlöm velük, hogy pontosan milyen módon és miért is fognak meghalni.

– Uraim, üdvözlöm önöket, mint a Pingponglabda-hadművelet végrehajtóit. Gondolom, hogy mindannyian sejtik, hogy milyen feladatra jelentkeztek…

A hadművelet célja a Jupiter Európa holdjának elfoglalása. A nehézségeket mindannyian ismerik: nincs flottánk, nincs hadseregünk, nehéztüzérségünk, landoló flottánk, ellenben ennek a holdnak felszínén található a Naprendszer tűzerejének nagyjából 95%-a.

– Uram, milyen ellenséges hajók vannak a körzetben? – kérdezte egy idősebb tiszt az első sorból.

– A hírszerző jelentések szerint a 15. Sol Flotta, azaz hat csatahajó és a kísérő egységek. Eddig a rossz hírek.

– Van jó is? – kérdezte újra az előbbi ember.

– Igen. Egyetlen esélyünk van: a polipok biztosak a győzelmükben. A flottát nem az űrben, hanem takarékossági okokból a felszínen állomásoztatják, annyira biztosak abban, hogy a felszínre telepített tűzerővel minden támadást vissza tudnak vetni. Azt hiszik, hogy minden ellenséges akció eleve reménytelen.

– Uram, ha megenged egy észrevételt… Ebben kénytelen vagyok egyetérteni velük.

– Nos, uraim, van egy jó hírem: nem esélytelen a támadás. Észrevették, hogy a Földi Régió legöregebb fúziós hajóit igényeltük a támadáshoz? Mit gondolnak miért?

– Hááát – vette vissza a szót a tiszt. – Talán azért, mert a jobbakat a fejesek a menekülésükhöz tartalékolják?

Hm. Nem is olyan ostoba alak, gondoltam..

– Nem. Én kértem ezeket a hajókat. A polipok, mint minden birodalom az idők kezdete óta, egysíkúan tudnak gondolkodni, azt hiszik, hogy mindig csak egy tökéletes megoldás létezik, s ehhez ragaszkodnak, és azt hiszik, mi is ilyenek vagyunk.

– És nem? Az életemet, ha kell, feláldozom a földért, de a föderáció szeretett vezetőinek szellemi képességeiért már nem kockáztatnék ennyit – mintha kettőnk párbeszédévé kezdett volna átalakulni az eligazítás.

– Szerencsére, az emberiség sorsa most rajtunk és nem rajtuk múlik. Ugyanis a polipok tudják, hogy csak az emberiség rendelkezik sötét-anyag hajtóművel, s mivel ez a technika korszerűbb, mint az övék, feltételezik, hogy egy ilyen flottával támadunk. A radarjaik csak a sötét-anyag hajtóműveink jelét figyelik.

De hogy ne okozzunk csalódást nekik, egyenes pályán elindítottunk egy korszerű flottát hatalmas csinnadrattával, rádiózajjal, miközben mi tehetetlenségi, elliptikus pályán, teljes rádiócsendben közelítjük meg a célt. A hajóinkat lopakodó festékkel kentük végig. Amikor már észrevesznek minket, már nem tudnak egyből kilőni, a számításaink szerint csak minden tízedik hajót.

A teremben elégedett sustorgást hallottam, úgy éreztem, az első csatát már megnyertük.

– De mihez kezdünk nehéztüzérség és partraszálló erők nélkül? Se bombázni, se elfoglalni nem tudjuk a bázist. – A kérdésből már érdeklődést, nem ellenkezést éreztem ki.

– A bombázást felejtsék el, nekünk épségben kell a bázis, ha a mieink lesznek az ágyúk, talán fel tudjuk venni a harcot a közeledő polip-flottával. A megoldás ez lesz… – tapsoltam és a segédtisztem behozott egy kb. egy méter átmérőjű gömböt, amihez egy kb. 20 méteres drótkötélen egy fémhenger csatlakozott. Kis hatásszünet után folytattam.

– Nos, uraim, ez a csodafegyverünk, az egyszemélyes partraszálló egységünk. Egy Mars-2100 típusú mentőzsák, drótkötélen egy fékezőrakétához kapcsolva. Mindegyikben elfér egy-egy ember, pneumatikusan kilökjük őket a hajóról, kihasználjuk, hogy az Európa gravitációja csak 0,134 g, így egy fékező rakéta is elég a lassuláshoz. Ami még hiányzik, azt a mentőzsák felfújódó oldalfala biztosítja. Minden ember egy könnyű atompuskát és fejenként tíz gránátot vihet magával.

– És ez elég lesz?

– Igen, mert a polipok szkafanderei nehézkes mozgást tesznek csak lehetővé, nincsenek felszíni harcosaik. A harci módszer a következő: felszíntérés után minden egység más és más épületet vesz ostrom alá. Ha sikerül a bejáratot berobbantani, nagy valószínűséggel további ellenállásra nem kell számítani, ha dehermetizálódik az adott egység, mindenki meghal benne. Ha mégsem… Ott az atompuska.

Nos, uraim, ma este mindenki pihenje ki magát, holnap az emberiség történetének legfontosabb csatája kezdődik!

 

Amikor egyedül maradtam, rágyújtottam egy e-cigire és megpróbáltam nem rágódni azon a nyugtalanító kérdésen, hogy „és mi van akkor, ha győzünk?”. Ha ezt a csatát még meg is nyernénk, a következőt matematikai alapon már el kell veszítenünk. Ötletesség, hősiesség csak ideig-óráig tudja hátráltatni a számok és arányok hideg logikáját.

Ebben a percben tíz évet adtam volna az életemből, ha ismerem Ben terveit.

 

Hajnali közjáték

 

Visszatértem a tiszti szállásomra, lezuhanyoztam és megborotválkoztam. Ha holnap ilyenkor már úgyis hulla leszek, legalább elegáns és ápolt hulla legyek.

Lefekvés előtt még bedobtam egy korty alkoholpótlót, végigvágtam magam a fekhelyemen, és rögtön elaludtam.

De a daljátékokban megénekelt végzet hatalma nem hagyta, hogy kipihenjem magam. Pár perc múlva kopogást hallottam és halk sziszegéssel kinyílt a kabinajtó. Egy ismeretlen alak állt az ágyam végénél, fényképezőgéppel a kezében.

– Bocsásson meg, uram, pár fotót szeretnék készíteni önről.

– Mi? Ilyenkor?

– Igen, ez a legalkalmasabb időpont.

– Ki maga?

– Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, a kommunikációs tiszt vagyok. – és felkapcsolta a világítást. – Jaj – kezdett szörnyülködni. – Ön megborotválkozott!

– Igen és fogat is mostam, mint minden jó kisgyerek, de az álomtündér helyett maga jött be, hogy lesmároljon – válaszoltam, finom nehezteléssel a hangomban.

– Képes volt erre? Az egész művészi koncepciómat tönkretette!

Megpróbáltam higgadt maradni, ezért udvariasan faggatni kezdtem.

– Ide figyelj, te szexuálisan alulteljesítő csirkefogó! Miért akarsz lefotózni, vagy ha már mindenképpen kell egy kép a pofámról, miért nem a haditanácson fotóztál le? Ha nem válaszolsz azonnal, egy szál külsődleges nemi jelleggel a kezedben holnap te leszel az első lény, aki az Európára száll! – no jó, rövid monológom nem pont így hangzott, de utólag már nem szívesen idézném fel szó szerint, hogy miket is mondtam.

– Bocsásson meg, de nem vagyok ilyen hanghoz szokva. Mint kommunikációs tisztnek gondoskodnom kell arról, hogy a hadművelet esetleges kudarca után megfelelő fotók álljanak rendelkezésre a gyászközleményhez. Ehhez valamilyen különleges fényképre van szükségem. Tapasztalatom szerint az az ember, akit hajnali kettőkor felráznak az álmából, tudja a legkétségbeesettebb arcot vágni. Sajnos, ön lelkiismeretlenül megborotválkozott, de semmi baj, majd utólag rámontírozzuk a borostát is.

Most kérem – emelte el a fényképezőgépet –, vágjon kérem kétségbeesett és gyászos képet.

Nem esett nehezemre.

– Most kérem, gyilkos eltökéltséget tükrözzön az arca.

A nyakára és a kezemre pillantottam…

– Ez, tökéletes! Köszönöm! Látja csak ennyi volt, nem kellett volna emiatt annyit hisztiznie.

– Várjon! – még voltak kérdéseim. – Mondja, nem zavarja, hogy éppen meztelen vagyok?

– Ugyan, ez apróság. Az ön képére ráeresztem a Hero-programot és ön máris tábornoki egyenruhában fog parádézni. Különben is… – Nézett végig lesújtóan a testemen… Ezzel a testtel legfeljebb a távolsági járatokon szolgáló híradóslányok előtt tudna villogni, feltéve, hogy magán kívül az összes többi hímnemű egyed más fajhoz tartozik. Majd adok magának valami hősies testet, dagadó izmokkal, kockás hassal. Nem is lehet majd magára ismerni, higgye el.

– Hm… Már csak egy kérdésem lenne. Mi történik akkor, ha mégis győzünk, és életben maradok?

– Ne aggódjon. Ebben az esetben a híradókban nem maga, hanem a vezérkari főnök fog szerepelni. Jó éjszakát kívánok, és elnézését kérem az alkalmatlankodásért…

Azon gondolkoztam, hogy bárhogy is végződik ez a vállalkozás, a fejesek ott a Földön maradnak. Mintha ebben az egész őrületben a legkevésbé fontos szempont az emberiség sorsa lenne. De ha mi ki is pusztulunk, a politika és a profit fennmarad.

 

A pingpong-labda hadművelet

 

Másnap reggel a tisztiszolgám valami különös itallal ébresztett. Látszólag olyan volt, mint a sárga, de valamik úszkáltak benne; állítása szerint úgynevezett rostok voltak, ami annak a jele, hogy igazi gyümölcsből készült. Különös zamata volt, legalább ezt is megtapasztaltam. A folyosókon láttam, hogy a harcosok felveszik szkafandereiket, volt, aki keresztet vetett, volt, aki búcsúüzenet írt a szeretteinek, amit majd a csata után a szerverről továbbítunk, ha még lesz hajó és lesz Föld, ami fogadni tudja… Nevetséges, gondoltam, hogy az ember a halál árnyékában milyen banális dolgokhoz menekül.

Felvettem én is a szkafanderemet, s elfoglaltam helyemet a mozgó harcállásponton.

A monitoron láttam, hogy az Európa teljes tűzerejével a kamuflottát lövik. Szerencsétlenek, gondoltam, hány bátor embert küldtem a halába csak azért, hogy félrevezessük a polipokat. Kísérteties látvány volt, ahogy néma csendben egyik hajó a másik után hatalmas villanással atomjaira hullt.

Lassan a Jupiter teljesen betöltötte a látóhatárt… És egy kis kékes pötty, az Európa egyre nagyobbá vált. Az ablakból láttam, hogy ezernyi kis mentőgömb válik le az anyahajóról, s megkezdi szabadesését a hold felszíne felé. Az első tisztem kérdőn rám nézett, bólintottam, és a mi hajónk is levált. Nincs visszaút, ha meg kell halni, hát meghalunk, de én is ott akarok lenni a többiekkel.

Az űrhadviselésben a legszörnyűbb a csend. Csak a hajó nyikorgását hallod, a repeszek fémes csattogását, ahogy a védőpajzsba csapódnak, és tudod, nem hiszed el, hogy kint emberek halnak meg.

Az első gömbök talajt értek. Végre megtörhettük a rádiócsendet. A sisakkameráknak köszönhetően élőben láttuk, hogy mit történik. A fiúk tették a dolgukat. Mivel a polipok nem számítottak arra, hogy valaha is ellenséges erő érne felszínt, nem építettek ki védelmet ellenük. Egyik épület a másik után esett el, nem volt komolyabb küzdelem, csak mészárlás. Láttam, ahogy kirobbantják az ajtókat, jégdarabok és polipfoszlányok repültek ki.

Nem telt bele egy óra, és a hadművelet első fele véget ért, most már a technikusokat szállító hajók is landolhattak, velünk együtt.

A tisztjeimmel körbejártuk a bázist. Minden a mienk volt már, kivéve a hadikikötőt. A hajók nem tudtak felszállni, blokkoltuk az erőteret, de ha harcra került volna a sor, kellemetlen órákat tudtak volna szerezni nekünk.

A parancsnokság felé vettem az irányt. A valaha világos és rendezett kabin most egy csillogó jégbarlanghoz hasonlított. A sisaklámpám fényében megcsillant egy polipszem, talán pár tenyérnyi kocsonyás hússal körülötte.

A tisztjeimhez fordultam:

– Van lelkész vagy pap a legénység között?

– Van, de hivatalosan a világnézeti semlegesség miatt nem tarthat szertartást.

– Akkor én adom ki a parancsot: tartson gyászmisét, vagy mit tudom én mit, de ne csak az emberekért, hanem a polipokét is…

– Ezekért? – mutatott körbe megvetőleg az egyik vezérkari tisztem.

– Igen, értük is. Pár hete még szövetségesek voltunk.

A tiszt gúnyosan félrenézett, de a rádión keresztül tisztán hallottam a hangját.

– …még most is nyal nekik.

Nem bírtam tovább, behúztam neki egyet. Olyan helyen, ahol tudtam, hogy a szkafander nem szakad át, de azért eléggé fájjon. Vagy hat métert repült, mint egy jobb holoregényben, mire végre nekicsapódott a falnak.

– Vegyék el a fegyverét, és tartóztassák le parancsmegtagadásért! – hátra sem nézve kiviharzottam a szabad űrbe.

– Uram… – Szólított meg egy tizedes.

– Mit akar? – utólag bánom, hogy így letorkoltam, de szerencsére nem volt sértődős.

– Uram, a fiúk egy antennára kifeszítettek egy huzalt, hogy felvonjuk a Földi Föderáció zászlaját. És megtiszteltetésnek vennék, ha Ön húzná fel.

Elérzékenyültem. Mert bármennyire is tudjuk, hogy az emberiségről kevés jót lehet elmondani, hogy a vezetőink impotensek, de mégis ehhez a fajhoz tartozunk, a Föld a Hazánk. Így, nagybetűvel.

Lassan húztam fel a lobogót, amit valamelyikük egy drótvázra feszített. Igen, ekkor készült az a híres fotó is, ahol hat szkafanderes alak egy zászló előtt tiszteleg, a háttérben a Jupiter-lemente.

 

A napnak még nem volt vége, tárgyalnom kellett a 15. Sol Flotta parancsnokságával is. Felhatalmazásom volt arra, hogy bármiben megegyezzek velük…

 

Amikor a vallomásomban itt tartottam, a kihallgató tisztem elégedetten hátradőlt.

– Tudja, hogy már ezek alapján is megkaphatom az Év Vádlója címet a Nyomozati Hivatalban, amit mindig az kap meg, aki a legtöbb megalapozott vádpontot tudja összeállítani ugyanazon természetes személy ellen? Azt hiszem, a kollegáimmal nagy tétet merek tenni a halálos ítéletére.

– Sorolja… – sóhajtottam lemondóan.

– Kezdjük: elismeri, hogy a civilizált hadviselés szabályait semmibe véve, úgy gyilkoltatott meg ellenséges katonákat, hogy nem adott nekik lehetőséget, hogy megadják magukat?

– Nem ismerem el. A hadművelet lényege a meglepetés volt, előtte nem tudtunk külön ultimátumot átadni, különben is, a hadiállapot már beállt a Galaxiánus Birodalom és a Földi Föderáció között.

– Elismeri, hogy megsértette a világnézeti semlegességről szóló törvényt, azzal, hogy gyászmisét rendelt el?

– Elismerem.

– Elismeri, hogy megsértette a vallásszabadságról szóló törvényt azzal, hogy nem vette tekintetbe a polipok jogát a szabad vallásgyakorlatra és földi szertartást mondatott értük?

– Na várjunk csak… Most a polipok éppen az ellenségeink, vagy a szövetségeseink, hogy ilyen fene érzékenyek vagyunk a nevükben?

– Erre vonatkozó információt nem adhatok ki – válaszolta a kihallgatóm, de szerintem az éppen aktuális helyzetet ő sem tudta. – Elismeri-e, hogy fizikailag bántalmazta az egyik tisztjét?

– Elismerem.

– Elismeri-e, hogy az ellenséges erőknek lehetőséget adott a szabad elvonulásra? Elismeri-e, hogy lefoglalta a 15. Sol Flotta csatahajóit, ezzel megfosztotta a Galaxiánus Birodalmat jogos tulajdonától.

– Egy pillanat… Vagy az egyik vagy a másik. Vagy ellenséges erőké és akkor jogos volt, hogy lefoglaltam, vagy szövetségesek, és akkor miért baj, hogy elmehettek?

– Lényegtelen részletkérdés. A vádba mindkettőt belefoglaljuk, aztán az éppen aktuális helyzet alapján ítéljük el…

Egy pillanatra visszakívántam magam a csatába… De sajnos a földi barátaim vendégszeretetét élveztem, s az egyetlen vigaszom az lehetett, hogy a kihallgatás véget ért, mehettem vissza a cellámba.

 

A győzelem után…

 

Amikor összecsukódott mögöttem az ajtó, megpróbáltam mérlegelni az elmúlt heteket. Ezek tényleg ki fognak végezni, állapítottam meg tárgyilagosan. Most már boldogan halok meg, mert tettem valamit. És a Galaxiánus Birodalom, kezdve a fegyver-szexuális Wadlaboo-val, már soha nem tudja lemosni magáról, hogy egy perifériális naprendszerben megverték őket.

 

Lefeküdtem a priccsre. Másnak talán büntetés a magáncella, nekem most áldás volt. Végtelenül fáradt voltam.

 

A győzelem után nem mondom, hogy nem volt ünneplés, de mire hazaértünk, már nem mi voltunk az újságok címlapján. Az űrrepülőtéren osztogatott ingyenes magazin harmadik oldalán találtam egy rövid cikket az Európáról. Végigforgattam az újságot, mik voltak a fontosabb hírek: adóemelés, hová menjünk nyaralni, valamelyik celeb nyilatkozott arról, hogy milyen érzés volt, amikor harmadik cicit varratott magának. Már vagy tíz éve nem voltam a földön, a gyarmati tisztségviselők fizetése nem elég a hajójegyre és elborzadtam azon, amit itt láttam. Valami őrült forgatag, mintha el akarnák nyomni a valóságot, hogy bár ezt a csatát megnyertük, de ha nem is jönne az ellencsapás, örökre bezártak minket a naprendszerbe.

Mikor hazaértem, hulla fáradtan körültéztem a szobámban: hát szerintem nincs újságíró, aki így képzelné el a Naprendszer Hősének otthonát. Bekapcsoltam a hírszolgálatot, éppen a vezérkari főnök vette át az elnöktől az első osztályú Föld-keresztet. Valahogy engem erre az ünnepségre elfelejtettek meghívni. Ebben a pillanatban szólalt meg a mobilom: Ben volt az.

– Mondd, öreg harcos, nincs kedved átruccanni hozzám, a fővárosba? Csaphatnánk egy görbe estét, hogy megünnepeljük a győzelmünket.

– Te fizetsz? Még nem utalták át a zsoldomat.

– Persze. Katonai járattal gyere, foglaltam neked jegyet, természetesen az elnöki osztályon.

Hm. Ingyen pia, VIP járat, erre nem lehet nemet mondani.

– OK, már repülök is.

 

Mit mondjak, az elnöki osztályon tényleg királyi az ellátás, hogy spóroljak Bennek, már ott igyekeztem a sárga földig leinni magamat. A csúzli szuborbitális pályán repült a főváros felé, köröttem a világűr jól ismert feketéje, alattam az óceán. Elgondolkoztam azon, hogy mennyire törékeny a mi „győzelmünk”. Fel kellett áldoznunk az egyetlen föld-típusú gyarmatunkat, hogy megszerezzünk egy lakhatatlan holdat, miközben alattunk az óceánban még mindig a polipok vannak. Tudtuk blokkolni a légteret, hogy se üzeneteket, se hajókat ne tudjanak küldeni, vagy fogadni, de a Csatlakozási Szerződés értelmében nem fejleszthettünk tengeri flottát, csak olyanokat, amivel a polipok nyaralóit ellátjuk. Most is, a víz alatti luxusszállodákban élik a világukat, semmit sem éreznek abból, hogy háború dúl felettük, legfeljebb annyi, hogy a humanoid pincérek és szobalányok eltűntek.

 

Ben lakása egy toronyház teljes emeletét elfoglalta, ha kinéztem az ablakon, a városon túl szinte még a Föld görbülete is látszódott.

– Igyunk a győzelmedre! – Ez a pasi ismer engem: már az ajtóban a kezembe nyomta az első poharat.

– És még mire igyunk? – érdeklődtem. – A végső győzelemre?

– Nem, arra, hogy a haditerv jól halad, és megszereztük a második győzelmünket is. Ha minden jól megy, holnap írják alá a békeszerződést a Galaxiánus Birodalom és a Földi Föderáció között. No, ne essen le az állad, hajtsd le, aztán mesélek!

Jó kisfiú voltam és lehajtottam, ahogy egy másodikat, harmadikat és negyediket is, mire Ben elkezdte mondani a részleteket.

– Tudod, sietnünk kellett, mert az erősítés heteken belül ideér, akármilyen ósdi hajtóművel is szerelték fel a hajóikat. Wadlaboo-nak is kínos volt az ügy, így viszonylag simán ment minden.

– Elmondod, miben állapodtatok meg? Vagy államtitok?

– Nem, neked elmondhatom, tudom, néma leszel, mint a sír. – Bevallom, akkor még nem tudtam, hogy Ben ezt nem átvitt értelemben mondja. – Szóval. Biztos tudod, hogy a Földön még mindig jelentős polip-kolóniát őrzünk, így kinevettük, amikor azzal fenyegetőzött, hogy felrobbantja a bolygót.

– Megmaradunk?

– Átmenetileg igen. De az európai bázisról le kell mondanunk, visszakerül a polipok fennhatósága alá, de demilitarizált övezet lesz.

– Szóval ezért haltak meg annyian… Hogy alig pár nap után feladjuk.

– De megmaradunk – vetette ellen.

– Igen, de hogy a te szavaiddal éljek: „átmenetileg”.

– Egyszer odacsaptunk, megmutattuk, hogy mire vagyunk képesek. És a harcnak még nincs vége.

– Tudom. Wadlaboo nem fogja hagyni, hogy hülyét csináljanak belőle, előbb-utóbb új hadsereget küld, hogy végleg leigázzon minket.

– Ezért mondom, hogy a harcnak még nincs vége. A neheze még hátra van.

– Te tudod, hogy most mit fognak tenni?

– Igen – válaszolta Ben –, nem hiába tanulmányoztam évekig a polipok gondolkozását, politikáját. Nagyjából két földi év, mire újra támadásba tudnak lendülni.

– És addig? Mi a zseniális terved, mit csináljunk? Két év alatt nem tudunk egy olyan flottát felszerelni, amivel ellen tudnánk állni…

– Valóban nem. Nem is ez a tervem…

– Hanem? Mit akarsz tenni?

– Semmit.

– Mi?

– Gyere ki a teraszomra.

Kimentünk, szép tiszta tavaszi idő volt. Csendben kúsztak az égen, hatalmas árnyékot vetve a polipoktól zsákmányolt hajók. Mikor nagyjából az elnöki palota fölé értek, hatalmas tűzijáték kezdődött: fénylő csíkok jelentek meg a légkör határán, ezer meg ezer hullócsillag.

– Nézd- mondta Ben –, a győzelmünk. Ócskavasak, könnyű volt meggyőzni őket, hogy a mieink maradhassanak. Látványos, nem? Pedig mindegyiken csak pár technikus ül, alkalmatlan arra, hogy emberek dolgozzanak rajtuk. A tűzijátékot nem fegyverekkel csinálták, csak egy pontosan kiszámított időpontban kidobták a szemetet.

– Akkor mi értelme van?

– A Birodalom összes TV adója, legyen polip, vagy emberi, ezt közvetíti. És bármit is mondanak a békeszerződés pontjai, ezt a háborút mi nyertük meg. És a Sol flotta, most már sorszám nélkül, szemléje ezt a tényt sulykolja abba a lábas fejükbe.

– Azt hiszem kezdem érteni. És most…

– Ne mondd tovább. A terv harmadik, végső lépése csak akkor működik, ha senki sem tud róla. De van valami, amiről még beszélnünk kell. – S lassan elindult a teraszról befele.

– Mi lenne az?

– Hát ez… – Nyitotta ki az ajtót. A szobában a titkosszolgálat emberei vártak rám szegezett fegyverekkel. – A halálos ítéleted. A békeszerződés titkos záradékában ezt is be kellett vállalnunk. Figyelmeztettelek: amikor elvállaltad, a halálos ítéletedet írtad alá.

 

Ítélethirdetés

 

A kihallgatások még heteken keresztül folytatódtak… Ezerszer és ezerszer el kellett mesélnem mindent, a kihallgató kereste az ellentmondásokat.

Lassan felkészültem a halálra. Talán jobb lett volna, ha én is ott maradok az Európán, az gyorsabb lett volna, de nem panaszkodhatom: valamit tettem, még ha nem is tud róla senki. Mégis, tettem valamit, amivel a fajomat szolgáltam.

Szinte fellélegeztem, amikor a hadbíróság kimondta a halálos ítéletemet. Furcsa módon, bármennyit is változik a világ, az a nemes hagyomány, hogy az elítélt utolsó éjszaka bármit rendelhet a konyhájáról, fennmaradt. Visszaemlékeztem arra, milyen finom is volt az a narancslé, amit a tisztiszolgám felszolgált a csata előtti nap, így kinéztem az étlapról az igazi, nem szintetikus ételeket és mindenből a legdrágábbat rendeltem – ha már ki akarnak nyírni, legalább fizessenek! Vacsora után lefeküdtem, de már elaludni nem nagyon volt időm: éjfél körül a cellaajtó felett kigyulladt a lámpa, vendégem érkezett. Régi barátom, Ben.

A helyzethez nem egészen illőn mosolygott:

– Hát, sohasem voltál túl finnyás a lakásodat illetően…

– Ha nem is túl igényes, legalább ingyen van… Még egy éjszakára.

– Remélem, kipihented magad. Sűrű nap vár rád.

– Igen, tudom – nyugtattam meg. – A kivégzés egész napos program.

– Te ezt komolyan vetted?

– Hát… Eddig úgy tűnt, mindenki komolyan veszi.

– Megnyugtathatlak: mindenki komolyan is vette, különben nem lett volna hiteles. A polipok fenemód berágtak rád, hát pro forma kivégzünk.

– És a pro forma kivégzést túl lehet élni?

– Esetedben igen. A lényeg: holnap ilyenkor már a titkosszolgálat egyik klinikáján fekszel és készítik az új azonosságodnak megfelelő külsőt…

A lámpa újra kigyulladt az ajtó felett, Ben idegesen még ennyit tudott mondani: – Az Istenért, most az egyszer vigyázz a szádra!

Egy öregember lépett be hozzánk, akinek az arcát mindenki ismeri a Földön: a föderáció elnöke.

– Üdvözlöm, Péter, ha megengedi, hogy még egyszer utoljára így szólítsuk.

– Megtiszteltetés a számomra, Elnök Úr.

– Ben, a szárnysegédem beszámolt arról a szolgálatról, amit az emberiség érdekében tett. Nagyon sajnálom, hogy ilyen méltatlanul kellett bánnunk önnel, de remélem, megérti, hogy szükséges volt.

– Igenis, Uram.

– Péter, hagyja ezeket a felesleges formaságokat. Elég talpnyaló vesz körbe nap, mint nap. Kamarillapolitikusok, feljelentő, álszenteskedők, nyerészkedők… Jó egy kicsit kilépni ebből a körből. Kevés az időnk, ezért engedje meg, hogy átadjam ezt itt – nyújtott át egy kis bársonydobozt. – Ez az első osztályú Föld-kereszt a csillagokkal. Benen kívül ön az egyetlen, akinek adományoztam. Megtiszteltetés, hogy én adhatom át önnek.

– Köszönöm, Uram.

– Hagyja már a formaságokat, mondtam már. Ben elmondta, hogy ön holnaptól eltűnik. Nagyon sajnálom, azt hiszem, nagyon jól együtt tudtunk volna dolgozni. Hála Istennek, még tart a háború, jó sokáig, még akkor is, ha hivatalosan nem nevezzük annak.

– Hála Istennek? Ezt nem értem – vetettem közbe.

– Igen, hála Istennek. Ön még túl fiatal, nem nagyon emlékszik a polipok előtti időkre. Vagy kétszáz államra oszlott a Föld népessége, számtalan háború, ellenségeskedés, gyűlölet fortyogott köztünk. Miután a polipok feltűntek, rákényszerültünk, hogy összefogjunk, hogy eltemessük a gyűlöletet. Ön, az elmúlt heteket leszámítva, már nem ismerte hírből sem a háborút.

– De nagyon nagy árat fizettünk ezért.

– Mire gondol?

– Arra, hogy az egység oltárán feláldoztuk a szabadságot és a gondolkozás képességét. Nem gondolt még arra, Elnök Úr, hogy miért két kívülről jött ember és nem hivatásos katona tervezte meg ezt az egész hadműveletet? Miért csak egyetlen jelentős technikai újítás született a polipok feltűnése óta? Mert az államigazgatásban és a hadseregben a szoldateszka-mentalitás vált általánossá. A háború, a szabadságharc nevében betiltották az ellentétes véleményeket, az eredeti gondolkodóktól úgy féltek, mint ördög a szenteltvíztől. A külső fenyegetettség miatt még a becsületes emberek is elfogadták, hogy be kell állni a sorba, de már évtizedek óta nem mer senki sem ellentmondani a rendszernek, nehogy a polipok szekértolójává váljon. Minden eredeti gondolat hazaárulással volt egyenértékű.  Ha tíz évvel később támadtak volna meg minket a polipok, már nem lett volna senki sem, aki a haditanácsban az „igenis uramon” kívül bármit is tudott volna mondani.

– Azt hiszem, fiam, kezdem megérteni, miért foglal el olyan előkelő helyet mind a polipok,mint az emberek halállistáján…

– Az ön szájából ez, Elnök Úr, megtiszteltetésnek hangzik.

– Fiam, nem mi akartuk, hogy ilyen legyen ez a világ…

– De mi fogadtuk el, hogy ilyen lehet.

– Visszakívánná az anarchiát?

– Uram, én anno, a rendszerváltás előtt koloniális tisztségviselő voltam, a polipok szolgálatában. A függetlenség visszaszerzése óta láttam, hogy ez sem jobb. Mert most mi magunk építjük ki azt a bürokratikus rendet, ami ugyanúgy gúzsba köti az egyéni kezdeményezőkészséget, mint anno a megszállók.

– Veszélyes dolgokat mond, Péter, ez már-már hazaárulás.

– Uram, egy halálraítélttől ne várjon el tisztelettudást.

– Komolyan úgy gondolja, hogy az emberek vágynak arra a szabadságra, amiről itt szónokolt?

– Azt hiszem, nem. Csak rövid időt töltöttem a földön, mióta megérkeztem a gyarmatról, de kételyeim támadtak, hogy ezért a civilizációért, ahol az a legfontosabb kérdés, hogy trendi-e harmadik mellett varratni magura a nőknek, érdemes-e még bármit is feláldozni.

– Maga mégis képes lett volna ezért feláldozni az életét. Ennyire fontos önnek a patriotizmus?

– Igen, Uram. Mert láttam a katonáimat, hogyan készülnek fel a harcra. Láttam, hogy ők képesek feláldozni mindenüket ezért a rothadásban lévő közösségért, amit emberiségnek neveznek. És én sem tudtam mást tenni.

– Fiam, azt hiszem, önből nem lenne jó politikus. Maga még őszintén hisz azokban a lózungokban, amit mi nap, mint nap kimondunk a médiában.

– Ahogy ön sem igazi politikus, Uram.

Az elnök kérdőn nézett rám: – Hogy magamat ismételjem: hogy érti?

– Ha nem hinne ön is ezekben, akkor nem jött volna ide. Talán akkor sem engedné, hogy kivégezzenek, de nem adna kitüntetést és nem tűrné el, hogy ilyeneket mondjak. Uram, ön nem való elnöknek.

Az öregúr kihúzta magát:

– Azt hiszem, még nem kaptam ekkora dicséretet életemben. Mennem kell, majd Ben elmondja a többit.

 

Amikor magunkra maradtunk, Ben a zubbonya zsebéből elővett egy laposüveget.

– No, most már igazán van mire koccintanunk!

– Hogyhogy? Megtörtént az a titokzatos harmadik lépés is?

– Igen, most már elmondhatom. A titkosszolgálat most jelentette: Wadlaboo kormánya megbukott.

– Ezt hogyan intézted el? – hüledeztem.

– Nagyon egyszerű. Tudtam, hogy a polipokat legfeljebb feltartóztatni tudjuk. A tervemhez egyetlen győzelemre volt szükségem, egy akkora győzelemre, ami nem túl véres, de megalázó a számukra. Az Európa éppen megfelelt a célnak. Nem túl jelentős bázis, pár ócska csatahajóval… Tudtam, hogy a Galaxiánus Birodalom nem engedheti meg magának, hogy egy perifériális naprendszer kekeckedjék velük, bosszút fognak állni, de azt hitték, mi is olyanok vagyunk, mint ők és az utolsó csepp vérünkig védelmezni fogjuk a megszerzett birtokot.

– Én azt hiszem, ezt tettem volna… Annyit magyaráztad, hogy milyen fontos ez a bázis.

– Épp ezért nem mondtam el neked a tervemet. Mielőtt még megjelent volna a flottájuk a Naprendszer határában, már ott volt az asztalukon az ajánlatunk, ami a vereség beismerése volt: visszaadjuk a megszerzett területeket. Wadlaboo nagyon boldog volt, hisz egy atomlövés nélkül megszerezte azt, amit egy hosszúnak ígérkező és éppen ezért kínos csetepatéban tudott volna csak elfoglalni. Látszólag ő győzött, mi meg veszítettünk.

– Akkor mégis, mibe bukott bele?

– Egy apróságba. Hogy a vereség után mi úgy viselkedtünk, mint aki győzött. A polip katonai lobbi ezt nem tudta elviselni. Már azt is furcsállták, hogy leültek tárgyalni velünk, de ezt még valahogy megúszta, ahogy a békeszerződés aláírását is, de azt már nem, hogy mi a tőlük zsákmányolt flottával, amit valójában ócskavas áron vettünk meg a titkos záradék szerint, parádézunk… A Galaxiánus Hadsereg fellázadt, ezért a kormányuknak buknia kellett.

Nos, ennyit a galaktikus politikáról.  Rólad akkor még annyit: ha meg van az új személyazonosságod, a kereskedelmi flottánál kapsz egy első tiszti beosztást. Most, hogy helyreáll a béke, kiépül a kereskedelmünk az egész galaxisban, ezek a törékeny hajók nagyobb erőt fognak képviselni, mint a polipok rombolói. És ki tudja… Talán találunk még lakható bolygókat, ahol új kolóniákat hozhatunk létre, meg tudunk erősödni annyira, hogy már ne tudjanak egy csapással elsodorni minket. Mint első tisztet beosztanak egy kiállhatatlan nőszemély mellé, aki viszont első osztályú kapitány. Nem számít, hogy milyen üzleteket köttök, csak az, hogy találj nekünk egy bolygót, vagy többet, ahol gyökeret tudunk vetni.

Egy pillanatig elgondolkoztam.

– Azt hiszem, a Föld olyan bolygó, amit távolabbról könnyebb szeretni. Vállalom. De van még egy dolog, amit nem értek.

– Mit?

– Rendben, hogy Wadlaboo már nem fog háborút indítani ellenünk, s talán, ha megerősödünk, már nem is lesz lehetősége erre. De ha a katonai lobbinak volt ereje arra, hogy megbuktassa, mint pacifistát, akkor ahhoz is van ereje, hogy egy újabb őrültet rakjanak a helyére, aki egy új és győztes csapással biztosítja be a helyét. Ami után nem marad semmi sem az emberiségből.

Ben elégedetten elvigyorodott és önző módon kiitta a maradék piát.

– Hát nem érted? Ez benne a legszebb. Az új elnök látszólag nagyon harcias lesz, veri majd a mellét, vagy azt, amit a polipok szoktak, de még egyszer nem mer megtámadni minket, nem csak azért, mert komolyan veszi a blöffünket, hogy erősek vagyunk, hanem azért is, mert tudja, hogy az elődje ebbe bukott bele… És, ne felejtsd el, már van flottánk is. Pár év, fekete-anyag hajtóművekkel szereljük fel, az ágyúkhoz új generátorokat adunk, megakadnánk a torkukon, ha újra próbálkoznának. Akkor már nem csak blöffölünk.

– Ben…

– Tessék, Péter.

– Mondd, miért nem lettél politikus? Szemmel láthatóan te aztán tényleg ki tudod kapcsolni az erkölcsi érzékedet.

– Hm – gondolkodott el – elmagyaráztam már neked, mi is az a flexibilis moralitás? Tudod, amikor nem ragaszkodunk kicsinyesen az erkölcsi elveinkhez, ha valami nagy cél lebeg a szemünk előtt… Plusz rohadt gyáva vagyok, az emberiség üdve után az a legfontosabb célom, hogy életben maradjak. Veled ellentétben én nem örülnék annak, hogy felakasszanak.

S mivel hivatalosan még mindig halálraítélt voltam, rendeltem pár üveg pálinkát, hogy erre a nagy bölcsességre koccintani tudjunk.

 

 

 

Evakuálás a Pókbolygóról

 

Ian egy alapos rúgással ébresztett délutáni szendergésemből:

– Főnök, baj van!

Bár a konténer, amiben elhelyezték a Pókbolygó helytartóságát, benne a garnizonunkat is, nem a Grand Hotel, de az ágyam így is csábítóbb volt, mint a halaszthatatlan kimutatások és utasítások bármelyike, amivel a Gyarmatügyi Hivatal elhalmoz minket nap, mint nap. A Pókbolygó gyarmatosításának története messzemenően igazolta Parkinson törvényét, mely szerint a bürokrácia legfőbb értelme, hogy magára igazolja a „szaporodjatok és sokasodjatok” parancsát.  Nagyjából tízezer telepes és száz tisztségviselő és katona élt a bolygón, de a hivatal alkalmazottainak száma százezer körül lehetett.

Bár, mindig morcossá tett, ha valaki felébreszt, megpróbáltam legjobb negédes stílusomat elővenni:

– Menj a jó édes helytartódhoz, nem én vagyok a főnök… – s mondanivalóm finom alátámasztásaként hozzávágtam a bakancsomat.

Ian kecses mozdulattal elhajolt, s rezzenéstelenül folytatta:

– A helytartó úr őméltósága éppen a turistahölgyekkel van szafarin, ma már nem lesz, és a telefonját is kikapcsolta.

– És mi baj van?

– Öt órája jött egy vörös besorolású, kódolt hiperfax…

Egy pillanatra elbizonytalanodtam: miért kérnének bármilyen jelentést is kódolt hiperfaxban? Ismerhetnének minket, legjobb esetben is csak másnap látunk hozzá, azaz egy okos kis programmal, ami álvéletlen függvénnyel átírjuk az előzőt… Ian szó nélkül kezembe nyomta a borítékot, és abban a pillanatban katapultált szememből az álom:

– Mi a fene tartott ennyi ideig? – ordítottam; a Gyarmatügyi Hivatal üzenete szerint kitört a háború a galaxiánus birodalom és köztünk, azonnal evakuálni kell a Pókbolygót.

– Bocs, főnök… Éppen a Kebelbarátnők 1-2-3-at töltötték le a fiúk. Itt a garnizonban is kell egy kis szórakozás néha.

Megpróbáltam végiggondolni a helyzetet. Itt állok a Pókbolygón, a főnökünk nőket hajkurász, a legénység pornót néz…

– Mondja, ért a radarokhoz? – Támadtam szegény Ianra.

– Persze – húzta ki magát. – Ha kell, a mobilján is bemérek egy ott felejtett dobozos sört a hold túloldalán.

– Akkor jó… – nyugodtam meg. – Nézze meg, hogy nem közelít-e hozzánk valamilyen előre  be nem jelentett flotta.

– Felesleges. Már hat órája bemértük, de a főnök indulás előtt azt mondta, biztos a turistaügyön felejtettek el szólni. Ki akarna minket bántani?

Azt a mondatot, ami ekkor kifakadt belőlem, inkább nem idézném… Ian utólag elismerőleg mondta, hogy becslése szerint öt percig tartott és az emberi szexualitás és szellemi teljesítőképesség teljes spektrumát felölelte, egyetlen szóismétlés nélkül.

 

Kihallgatás

 

Amikor itt tartottam a vallomásomban, a kihallgató tiszt szigorúan rám nézett:

– Akkor összegezzük az eddig elhangzottakat. Elismeri, hogy vörös besorolású hiperfaxot, bár nem volt rá jogosultsága, elolvasott?

– Igen, de abban a helyzetben…

– Feleljen igennel vagy nemmel.

– Igen – ismertem el, de közben azt gondoltam: miért van az, hogy a polipoktól, az ellenségeinktől néha kevésbé félek, mint a saját feletteseimtől?

– Továbbá. Elismeri-e, hogy a Gyarmati Szabályzat teljes semmibevételével elrendelte, hogy kiürítsék a bolygót?

– Igen. De kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy öt óra alatt mindenkit begyűjtöttem, felszereltem és  elindítottam egy flottát, amit a nap árnyékoló hatását kihasználva keresztül vezettem a polip egységeken, saját veszteség nélkül. Ezért normális esetben kitüntetés járna.

– Hogy miért jár kitüntetés vagy büntetés, azt nem a tett és annak következménye határoz meg, hanem a besorolása – oktatott ki a kihallgató tisztem.

– Tehát a tett megítélése magától a megítéléstől függ, nem pedig az indokoktól, esetleg a hasznától?

– Pontosan – mosolyodott el -, látom mégiscsak érti a rendszer lényegét. Meg fogjuk érteni egymást. Nos, – lapozott bele az előtte fekvő dossziéba – folytassuk. Hagyott hátra valami felszerelést a pókbolygón?

– Természetesen nem. Ami nem fért el a hajókon, azt az embereimmel megsemmisíttettem.

– Jegyezze fel – fordult a jegyzőkönyvvezetőhöz a kihallgatóm –: föderális tulajdonban károkozás. Fogadjunk – nézett gúnyosan felé –, nem készítette el a GYM-12357/KM sablon szerinti selejtezési jegyzőkönyvet?

– Igen, elismerem – sóhajtottam lemondóan.

– Elismeri, hogy az útvonal-optimalizálási szabályzat tudatos semmibe vételével nem a legrövidebb úton vezette haza a menekülteket szállító csillaghajó flottát?

-–Tagadom – mondtam, s erre a tiszt felkapta a fejét.

– Tagadja? De hisz most mondta, hogy kikerülte a polipokat!

– Ez elismerem, de hivatkoznék az Űrközlekedési Szabálygyűjtemény illetékes pontjára, amely rendelkezik, az azonosítatlan, tisztázatlan célból közeledő csillaghajók kikerülésének módjáról.

A kihallgatóm idegesen lapozgatta a papírjait, majd pár perc után, anélkül, hogy felém nézett volna, a jegyzőkönyvvezetőhöz fordult: – Az utóbbi vádpont törölve.

Magamban hálát adtam az őrangyalomnak, hogy a kötelező hajózó képzésen, amin minden gyarmati tisztviselőnek át kellett esnie, pont ezt az idióta tételt húztam.

– És mi történt azután, hogy megérkeztek a Földre?

Lemondóan sóhajtottam:

– Letartóztattak…

 

Haditerv

 

Egészen pontosan, amint megérkeztünk, elkülönítettek a többiektől, kihallgattak, majd védőőrizettel beraktak egy futárgépre, s mint különösen értékes személyt, a főparancsnokságra vittek. Valamiért nem tudtam meglepődni, hogy régi barátom, Ben szobájába löktek be… Kedves közvetlenséggel csak ennyit kérdeztem tőle:

– Mi ez már megint?

-–Mire gondolsz? A háborúra, hogy miért fogtak le, hogy én miért vagyok itt vagy, hogy miért akartam veled beszélni?

– Mondjuk ebben a sorrendben…

– Akkor az első: hallottál arról, hogy a Galaxiánus Birodalomban pár hónapja új kormány alakult?

– Valamit lehozott az újság… Wadlaboo lett a kormányfő, nem? – idéztem fel, amit a képregények feletti szalagcímekből megjegyeztem.

– Pontosan. Azt már nem hozták le a földi újságok, hogy ez a lábasfejű a katonai lobbit képviseli, akiknek egy jó kis csetepatéért cuppognak a tapadókorongjai. Egyik első rendelkezése volt, hogy ultimátumot küldött a Föderációnak, hogy a földön kívüli térségből vonjunk vissza minden egységet, beleértve elsősorban a Holdat és Pókbolygót, és a Csatlakozási Szerződésben foglalt összes jogunkról mondjunk le. A Földi Föderációs Tanács persze erre nemet mondott, de elrendelte a bolygótok kiürítését, messze van, s te is tudod, hogy védhetetlen.

Nos, a jelenlegi hadi helyzet a következő: földi erők már csak a Naprendszeren belül vannak, a Holdat megerősítettük, de idegen testként itt van a Jupiter holdja, az Európa, a szinte legyőzhetetlen polip bázis. Ez a kulcsa a naprendszernek, ott van csak víz, ami a fúziós hajtóműveikhez kell. A galaxiánus flotta már közelít, szerencsére jó lassan. Ha az Európát az ideérkezésük előtt vissza tudjuk foglalni, akkor talán túléljük ezt a háborút. Ha nem… – hallgatott el, majd pillanatnyi hallgatás után folytatta:

– Nekem kell kidolgoznom a teljes haditervet. Szükségem lenne rád ebben. Azért tartóztattalak le, hogy ha nem akarod elvállalni, akkor nyugodtan nemet mondhass nekem, még mielőtt hivatalosan is megbízna a Főparancsnokság.

– És mit kéne csinálnom? – Bár már sejtettem, mire akar kilyukadni.

– Semmi különös… Csak egy operatív tervet kérek tőled, hogyan foglaljuk el az Európát. Nem vagy teljesen hülye, neked talán sikerül.

– Hát, nagy bajban lehetünk, ha rám számítasz.

– Abban vagyunk. Akkor elvállalod? – nézett rám.

– Ez kérdés volt neked?

– Nem. Nézd – adott át egy papírt –, csináltattam egy kimutatást, hogy milyen erőink vannak.

Átfutottam a listát, még annál is rövidebb volt, mint amire számítottam.

– Ez semmi… Pár cirkáló és egy néhány ezer fős különleges alakulat.

– Azért nem ennyire rossz a helyzet. Bármit elrekvirálhatunk, amire csak rámutatsz.

– És a flotta? – kérdeztem – Az újságok évek óta arról cikkeznek, hogy fejlesztik…

– Közbeszerzés alatt van még… – tárta szét a kezét Ben.

– Mondd, tudja valaki egyáltalán a vezérkarból, hogy az Európán található a naprendszer legtökéletesebb védelme? Olyan ágyúk, amikkel egy bolygót is másodpercek alatt szét lehetne robbantani?

– Valamit sejtenek… Ha nem lenne teljesen kudarcra ítélt vállalkozás, hidd el, nem nekünk adták volna oda.

– Van még valami, amit tudnom kell?

– Csak annyi, hogy a bázist minél sértetlenebbül kell elfoglalni. Ha azok az ágyúk a mi kezünkbe kerülnek, akkor van esélyünk arra, hogy feltartóztassuk a polip flottát.

– Mennyi időre? – kérdeztem fásultan.

– Pár hét, talán pár hónap, amíg egy erősebb flottát és tankerhajókat nem küldenek. Akkor elsöpörnek minket, vége a dalnak.

Egy pillanatra elgondolkoztam.

– Ben… én nem ilyennek ismerlek téged. Le merném fogadni, hogy van a tarsolyodban valami terv.

Egy pillanatra elhallgatott, majd csendben csak ennyit mondott:

– Igen. Talán az egyetlen, hogy ezt az őrült háborút megússzuk. De őszinte leszek: ha elvállalod ezt az akciót, a halálos ítéletedet írod alá. És a tervet még neked sem mondhatom el.

– Már megszoktam…

 

Haditanács

 

Végignéztem a parancsnokokon. Nagyjából félúton voltunk a Föld és a Jupiter között, gondoltam, most egyszer a szemükbe nézek és közlöm velük, hogy pontosan milyen módon és miért is fognak meghalni.

– Uraim, üdvözlöm önöket, mint a Pingponglabda-hadművelet végrehajtóit. Gondolom, hogy mindannyian sejtik, hogy milyen feladatra jelentkeztek…

A hadművelet célja a Jupiter Európa holdjának elfoglalása. A nehézségeket mindannyian ismerik: nincs flottánk, nincs hadseregünk, nehéztüzérségünk, landoló flottánk, ellenben ennek a holdnak felszínén található a Naprendszer tűzerejének nagyjából 95%-a.

– Uram, milyen ellenséges hajók vannak a körzetben? – kérdezte egy idősebb tiszt az első sorból.

– A hírszerző jelentések szerint a 15. Sol Flotta, azaz hat csatahajó és a kísérő egységek. Eddig a rossz hírek.

– Van jó is? – kérdezte újra az előbbi ember.

– Igen. Egyetlen esélyünk van: a polipok biztosak a győzelmükben. A flottát nem az űrben, hanem takarékossági okokból a felszínen állomásoztatják, annyira biztosak abban, hogy a felszínre telepített tűzerővel minden támadást vissza tudnak vetni. Azt hiszik, hogy minden ellenséges akció eleve reménytelen.

– Uram, ha megenged egy észrevételt… Ebben kénytelen vagyok egyetérteni velük.

– Nos, uraim, van egy jó hírem: nem esélytelen a támadás. Észrevették, hogy a Földi Régió legöregebb fúziós hajóit igényeltük a támadáshoz? Mit gondolnak miért?

– Hááát – vette vissza a szót a tiszt. – Talán azért, mert a jobbakat a fejesek a menekülésükhöz tartalékolják?

Hm. Nem is olyan ostoba alak, gondoltam..

– Nem. Én kértem ezeket a hajókat. A polipok, mint minden birodalom az idők kezdete óta, egysíkúan tudnak gondolkodni, azt hiszik, hogy mindig csak egy tökéletes megoldás létezik, s ehhez ragaszkodnak, és azt hiszik, mi is ilyenek vagyunk.

– És nem? Az életemet, ha kell, feláldozom a földért, de a föderáció szeretett vezetőinek szellemi képességeiért már nem kockáztatnék ennyit – mintha kettőnk párbeszédévé kezdett volna átalakulni az eligazítás.

– Szerencsére, az emberiség sorsa most rajtunk és nem rajtuk múlik. Ugyanis a polipok tudják, hogy csak az emberiség rendelkezik sötét-anyag hajtóművel, s mivel ez a technika korszerűbb, mint az övék, feltételezik, hogy egy ilyen flottával támadunk. A radarjaik csak a sötét-anyag hajtóműveink jelét figyelik.

De hogy ne okozzunk csalódást nekik, egyenes pályán elindítottunk egy korszerű flottát hatalmas csinnadrattával, rádiózajjal, miközben mi tehetetlenségi, elliptikus pályán, teljes rádiócsendben közelítjük meg a célt. A hajóinkat lopakodó festékkel kentük végig. Amikor már észrevesznek minket, már nem tudnak egyből kilőni, a számításaink szerint csak minden tízedik hajót.

A teremben elégedett sustorgást hallottam, úgy éreztem, az első csatát már megnyertük.

– De mihez kezdünk nehéztüzérség és partraszálló erők nélkül? Se bombázni, se elfoglalni nem tudjuk a bázist. – A kérdésből már érdeklődést, nem ellenkezést éreztem ki.

– A bombázást felejtsék el, nekünk épségben kell a bázis, ha a mieink lesznek az ágyúk, talán fel tudjuk venni a harcot a közeledő polip-flottával. A megoldás ez lesz… – tapsoltam és a segédtisztem behozott egy kb. egy méter átmérőjű gömböt, amihez egy kb. 20 méteres drótkötélen egy fémhenger csatlakozott. Kis hatásszünet után folytattam.

– Nos, uraim, ez a csodafegyverünk, az egyszemélyes partraszálló egységünk. Egy Mars-2100 típusú mentőzsák, drótkötélen egy fékezőrakétához kapcsolva. Mindegyikben elfér egy-egy ember, pneumatikusan kilökjük őket a hajóról, kihasználjuk, hogy az Európa gravitációja csak 0,134 g, így egy fékező rakéta is elég a lassuláshoz. Ami még hiányzik, azt a mentőzsák felfújódó oldalfala biztosítja. Minden ember egy könnyű atompuskát és fejenként tíz gránátot vihet magával.

– És ez elég lesz?

– Igen, mert a polipok szkafanderei nehézkes mozgást tesznek csak lehetővé, nincsenek felszíni harcosaik. A harci módszer a következő: felszíntérés után minden egység más és más épületet vesz ostrom alá. Ha sikerül a bejáratot berobbantani, nagy valószínűséggel további ellenállásra nem kell számítani, ha dehermetizálódik az adott egység, mindenki meghal benne. Ha mégsem… Ott az atompuska.

Nos, uraim, ma este mindenki pihenje ki magát, holnap az emberiség történetének legfontosabb csatája kezdődik!

 

Amikor egyedül maradtam, rágyújtottam egy e-cigire és megpróbáltam nem rágódni azon a nyugtalanító kérdésen, hogy „és mi van akkor, ha győzünk?”. Ha ezt a csatát még meg is nyernénk, a következőt matematikai alapon már el kell veszítenünk. Ötletesség, hősiesség csak ideig-óráig tudja hátráltatni a számok és arányok hideg logikáját.

Ebben a percben tíz évet adtam volna az életemből, ha ismerem Ben terveit.

 

Hajnali közjáték

 

Visszatértem a tiszti szállásomra, lezuhanyoztam és megborotválkoztam. Ha holnap ilyenkor már úgyis hulla leszek, legalább elegáns és ápolt hulla legyek.

Lefekvés előtt még bedobtam egy korty alkoholpótlót, végigvágtam magam a fekhelyemen, és rögtön elaludtam.

De a daljátékokban megénekelt végzet hatalma nem hagyta, hogy kipihenjem magam. Pár perc múlva kopogást hallottam és halk sziszegéssel kinyílt a kabinajtó. Egy ismeretlen alak állt az ágyam végénél, fényképezőgéppel a kezében.

– Bocsásson meg, uram, pár fotót szeretnék készíteni önről.

– Mi? Ilyenkor?

– Igen, ez a legalkalmasabb időpont.

– Ki maga?

– Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, a kommunikációs tiszt vagyok. – és felkapcsolta a világítást. – Jaj – kezdett szörnyülködni. – Ön megborotválkozott!

– Igen és fogat is mostam, mint minden jó kisgyerek, de az álomtündér helyett maga jött be, hogy lesmároljon – válaszoltam, finom nehezteléssel a hangomban.

– Képes volt erre? Az egész művészi koncepciómat tönkretette!

Megpróbáltam higgadt maradni, ezért udvariasan faggatni kezdtem.

– Ide figyelj, te szexuálisan alulteljesítő csirkefogó! Miért akarsz lefotózni, vagy ha már mindenképpen kell egy kép a pofámról, miért nem a haditanácson fotóztál le? Ha nem válaszolsz azonnal, egy szál külsődleges nemi jelleggel a kezedben holnap te leszel az első lény, aki az Európára száll! – no jó, rövid monológom nem pont így hangzott, de utólag már nem szívesen idézném fel szó szerint, hogy miket is mondtam.

– Bocsásson meg, de nem vagyok ilyen hanghoz szokva. Mint kommunikációs tisztnek gondoskodnom kell arról, hogy a hadművelet esetleges kudarca után megfelelő fotók álljanak rendelkezésre a gyászközleményhez. Ehhez valamilyen különleges fényképre van szükségem. Tapasztalatom szerint az az ember, akit hajnali kettőkor felráznak az álmából, tudja a legkétségbeesettebb arcot vágni. Sajnos, ön lelkiismeretlenül megborotválkozott, de semmi baj, majd utólag rámontírozzuk a borostát is.

Most kérem – emelte el a fényképezőgépet –, vágjon kérem kétségbeesett és gyászos képet.

Nem esett nehezemre.

– Most kérem, gyilkos eltökéltséget tükrözzön az arca.

A nyakára és a kezemre pillantottam…

– Ez, tökéletes! Köszönöm! Látja csak ennyi volt, nem kellett volna emiatt annyit hisztiznie.

– Várjon! – még voltak kérdéseim. – Mondja, nem zavarja, hogy éppen meztelen vagyok?

– Ugyan, ez apróság. Az ön képére ráeresztem a Hero-programot és ön máris tábornoki egyenruhában fog parádézni. Különben is… – Nézett végig lesújtóan a testemen… Ezzel a testtel legfeljebb a távolsági járatokon szolgáló híradóslányok előtt tudna villogni, feltéve, hogy magán kívül az összes többi hímnemű egyed más fajhoz tartozik. Majd adok magának valami hősies testet, dagadó izmokkal, kockás hassal. Nem is lehet majd magára ismerni, higgye el.

– Hm… Már csak egy kérdésem lenne. Mi történik akkor, ha mégis győzünk, és életben maradok?

– Ne aggódjon. Ebben az esetben a híradókban nem maga, hanem a vezérkari főnök fog szerepelni. Jó éjszakát kívánok, és elnézését kérem az alkalmatlankodásért…

Azon gondolkoztam, hogy bárhogy is végződik ez a vállalkozás, a fejesek ott a Földön maradnak. Mintha ebben az egész őrületben a legkevésbé fontos szempont az emberiség sorsa lenne. De ha mi ki is pusztulunk, a politika és a profit fennmarad.

 

A pingpong-labda hadművelet

 

Másnap reggel a tisztiszolgám valami különös itallal ébresztett. Látszólag olyan volt, mint a sárga, de valamik úszkáltak benne; állítása szerint úgynevezett rostok voltak, ami annak a jele, hogy igazi gyümölcsből készült. Különös zamata volt, legalább ezt is megtapasztaltam. A folyosókon láttam, hogy a harcosok felveszik szkafandereiket, volt, aki keresztet vetett, volt, aki búcsúüzenet írt a szeretteinek, amit majd a csata után a szerverről továbbítunk, ha még lesz hajó és lesz Föld, ami fogadni tudja… Nevetséges, gondoltam, hogy az ember a halál árnyékában milyen banális dolgokhoz menekül.

Felvettem én is a szkafanderemet, s elfoglaltam helyemet a mozgó harcállásponton.

A monitoron láttam, hogy az Európa teljes tűzerejével a kamuflottát lövik. Szerencsétlenek, gondoltam, hány bátor embert küldtem a halába csak azért, hogy félrevezessük a polipokat. Kísérteties látvány volt, ahogy néma csendben egyik hajó a másik után hatalmas villanással atomjaira hullt.

Lassan a Jupiter teljesen betöltötte a látóhatárt… És egy kis kékes pötty, az Európa egyre nagyobbá vált. Az ablakból láttam, hogy ezernyi kis mentőgömb válik le az anyahajóról, s megkezdi szabadesését a hold felszíne felé. Az első tisztem kérdőn rám nézett, bólintottam, és a mi hajónk is levált. Nincs visszaút, ha meg kell halni, hát meghalunk, de én is ott akarok lenni a többiekkel.

Az űrhadviselésben a legszörnyűbb a csend. Csak a hajó nyikorgását hallod, a repeszek fémes csattogását, ahogy a védőpajzsba csapódnak, és tudod, nem hiszed el, hogy kint emberek halnak meg.

Az első gömbök talajt értek. Végre megtörhettük a rádiócsendet. A sisakkameráknak köszönhetően élőben láttuk, hogy mit történik. A fiúk tették a dolgukat. Mivel a polipok nem számítottak arra, hogy valaha is ellenséges erő érne felszínt, nem építettek ki védelmet ellenük. Egyik épület a másik után esett el, nem volt komolyabb küzdelem, csak mészárlás. Láttam, ahogy kirobbantják az ajtókat, jégdarabok és polipfoszlányok repültek ki.

Nem telt bele egy óra, és a hadművelet első fele véget ért, most már a technikusokat szállító hajók is landolhattak, velünk együtt.

A tisztjeimmel körbejártuk a bázist. Minden a mienk volt már, kivéve a hadikikötőt. A hajók nem tudtak felszállni, blokkoltuk az erőteret, de ha harcra került volna a sor, kellemetlen órákat tudtak volna szerezni nekünk.

A parancsnokság felé vettem az irányt. A valaha világos és rendezett kabin most egy csillogó jégbarlanghoz hasonlított. A sisaklámpám fényében megcsillant egy polipszem, talán pár tenyérnyi kocsonyás hússal körülötte.

A tisztjeimhez fordultam:

– Van lelkész vagy pap a legénység között?

– Van, de hivatalosan a világnézeti semlegesség miatt nem tarthat szertartást.

– Akkor én adom ki a parancsot: tartson gyászmisét, vagy mit tudom én mit, de ne csak az emberekért, hanem a polipokét is…

– Ezekért? – mutatott körbe megvetőleg az egyik vezérkari tisztem.

– Igen, értük is. Pár hete még szövetségesek voltunk.

A tiszt gúnyosan félrenézett, de a rádión keresztül tisztán hallottam a hangját.

– …még most is nyal nekik.

Nem bírtam tovább, behúztam neki egyet. Olyan helyen, ahol tudtam, hogy a szkafander nem szakad át, de azért eléggé fájjon. Vagy hat métert repült, mint egy jobb holoregényben, mire végre nekicsapódott a falnak.

– Vegyék el a fegyverét, és tartóztassák le parancsmegtagadásért! – hátra sem nézve kiviharzottam a szabad űrbe.

– Uram… – Szólított meg egy tizedes.

– Mit akar? – utólag bánom, hogy így letorkoltam, de szerencsére nem volt sértődős.

– Uram, a fiúk egy antennára kifeszítettek egy huzalt, hogy felvonjuk a Földi Föderáció zászlaját. És megtiszteltetésnek vennék, ha Ön húzná fel.

Elérzékenyültem. Mert bármennyire is tudjuk, hogy az emberiségről kevés jót lehet elmondani, hogy a vezetőink impotensek, de mégis ehhez a fajhoz tartozunk, a Föld a Hazánk. Így, nagybetűvel.

Lassan húztam fel a lobogót, amit valamelyikük egy drótvázra feszített. Igen, ekkor készült az a híres fotó is, ahol hat szkafanderes alak egy zászló előtt tiszteleg, a háttérben a Jupiter-lemente.

 

A napnak még nem volt vége, tárgyalnom kellett a 15. Sol Flotta parancsnokságával is. Felhatalmazásom volt arra, hogy bármiben megegyezzek velük…

 

Amikor a vallomásomban itt tartottam, a kihallgató tisztem elégedetten hátradőlt.

– Tudja, hogy már ezek alapján is megkaphatom az Év Vádlója címet a Nyomozati Hivatalban, amit mindig az kap meg, aki a legtöbb megalapozott vádpontot tudja összeállítani ugyanazon természetes személy ellen? Azt hiszem, a kollegáimmal nagy tétet merek tenni a halálos ítéletére.

– Sorolja… – sóhajtottam lemondóan.

– Kezdjük: elismeri, hogy a civilizált hadviselés szabályait semmibe véve, úgy gyilkoltatott meg ellenséges katonákat, hogy nem adott nekik lehetőséget, hogy megadják magukat?

– Nem ismerem el. A hadművelet lényege a meglepetés volt, előtte nem tudtunk külön ultimátumot átadni, különben is, a hadiállapot már beállt a Galaxiánus Birodalom és a Földi Föderáció között.

– Elismeri, hogy megsértette a világnézeti semlegességről szóló törvényt, azzal, hogy gyászmisét rendelt el?

– Elismerem.

– Elismeri, hogy megsértette a vallásszabadságról szóló törvényt azzal, hogy nem vette tekintetbe a polipok jogát a szabad vallásgyakorlatra és földi szertartást mondatott értük?

– Na várjunk csak… Most a polipok éppen az ellenségeink, vagy a szövetségeseink, hogy ilyen fene érzékenyek vagyunk a nevükben?

– Erre vonatkozó információt nem adhatok ki – válaszolta a kihallgatóm, de szerintem az éppen aktuális helyzetet ő sem tudta. – Elismeri-e, hogy fizikailag bántalmazta az egyik tisztjét?

– Elismerem.

– Elismeri-e, hogy az ellenséges erőknek lehetőséget adott a szabad elvonulásra? Elismeri-e, hogy lefoglalta a 15. Sol Flotta csatahajóit, ezzel megfosztotta a Galaxiánus Birodalmat jogos tulajdonától.

– Egy pillanat… Vagy az egyik vagy a másik. Vagy ellenséges erőké és akkor jogos volt, hogy lefoglaltam, vagy szövetségesek, és akkor miért baj, hogy elmehettek?

– Lényegtelen részletkérdés. A vádba mindkettőt belefoglaljuk, aztán az éppen aktuális helyzet alapján ítéljük el…

Egy pillanatra visszakívántam magam a csatába… De sajnos a földi barátaim vendégszeretetét élveztem, s az egyetlen vigaszom az lehetett, hogy a kihallgatás véget ért, mehettem vissza a cellámba.

 

A győzelem után…

 

Amikor összecsukódott mögöttem az ajtó, megpróbáltam mérlegelni az elmúlt heteket. Ezek tényleg ki fognak végezni, állapítottam meg tárgyilagosan. Most már boldogan halok meg, mert tettem valamit. És a Galaxiánus Birodalom, kezdve a fegyver-szexuális Wadlaboo-val, már soha nem tudja lemosni magáról, hogy egy perifériális naprendszerben megverték őket.

 

Lefeküdtem a priccsre. Másnak talán büntetés a magáncella, nekem most áldás volt. Végtelenül fáradt voltam.

 

A győzelem után nem mondom, hogy nem volt ünneplés, de mire hazaértünk, már nem mi voltunk az újságok címlapján. Az űrrepülőtéren osztogatott ingyenes magazin harmadik oldalán találtam egy rövid cikket az Európáról. Végigforgattam az újságot, mik voltak a fontosabb hírek: adóemelés, hová menjünk nyaralni, valamelyik celeb nyilatkozott arról, hogy milyen érzés volt, amikor harmadik cicit varratott magának. Már vagy tíz éve nem voltam a földön, a gyarmati tisztségviselők fizetése nem elég a hajójegyre és elborzadtam azon, amit itt láttam. Valami őrült forgatag, mintha el akarnák nyomni a valóságot, hogy bár ezt a csatát megnyertük, de ha nem is jönne az ellencsapás, örökre bezártak minket a naprendszerbe.

Mikor hazaértem, hulla fáradtan körültéztem a szobámban: hát szerintem nincs újságíró, aki így képzelné el a Naprendszer Hősének otthonát. Bekapcsoltam a hírszolgálatot, éppen a vezérkari főnök vette át az elnöktől az első osztályú Föld-keresztet. Valahogy engem erre az ünnepségre elfelejtettek meghívni. Ebben a pillanatban szólalt meg a mobilom: Ben volt az.

– Mondd, öreg harcos, nincs kedved átruccanni hozzám, a fővárosba? Csaphatnánk egy görbe estét, hogy megünnepeljük a győzelmünket.

– Te fizetsz? Még nem utalták át a zsoldomat.

– Persze. Katonai járattal gyere, foglaltam neked jegyet, természetesen az elnöki osztályon.

Hm. Ingyen pia, VIP járat, erre nem lehet nemet mondani.

– OK, már repülök is.

 

Mit mondjak, az elnöki osztályon tényleg királyi az ellátás, hogy spóroljak Bennek, már ott igyekeztem a sárga földig leinni magamat. A csúzli szuborbitális pályán repült a főváros felé, köröttem a világűr jól ismert feketéje, alattam az óceán. Elgondolkoztam azon, hogy mennyire törékeny a mi „győzelmünk”. Fel kellett áldoznunk az egyetlen föld-típusú gyarmatunkat, hogy megszerezzünk egy lakhatatlan holdat, miközben alattunk az óceánban még mindig a polipok vannak. Tudtuk blokkolni a légteret, hogy se üzeneteket, se hajókat ne tudjanak küldeni, vagy fogadni, de a Csatlakozási Szerződés értelmében nem fejleszthettünk tengeri flottát, csak olyanokat, amivel a polipok nyaralóit ellátjuk. Most is, a víz alatti luxusszállodákban élik a világukat, semmit sem éreznek abból, hogy háború dúl felettük, legfeljebb annyi, hogy a humanoid pincérek és szobalányok eltűntek.

 

Ben lakása egy toronyház teljes emeletét elfoglalta, ha kinéztem az ablakon, a városon túl szinte még a Föld görbülete is látszódott.

– Igyunk a győzelmedre! – Ez a pasi ismer engem: már az ajtóban a kezembe nyomta az első poharat.

– És még mire igyunk? – érdeklődtem. – A végső győzelemre?

– Nem, arra, hogy a haditerv jól halad, és megszereztük a második győzelmünket is. Ha minden jól megy, holnap írják alá a békeszerződést a Galaxiánus Birodalom és a Földi Föderáció között. No, ne essen le az állad, hajtsd le, aztán mesélek!

Jó kisfiú voltam és lehajtottam, ahogy egy másodikat, harmadikat és negyediket is, mire Ben elkezdte mondani a részleteket.

– Tudod, sietnünk kellett, mert az erősítés heteken belül ideér, akármilyen ósdi hajtóművel is szerelték fel a hajóikat. Wadlaboo-nak is kínos volt az ügy, így viszonylag simán ment minden.

– Elmondod, miben állapodtatok meg? Vagy államtitok?

– Nem, neked elmondhatom, tudom, néma leszel, mint a sír. – Bevallom, akkor még nem tudtam, hogy Ben ezt nem átvitt értelemben mondja. – Szóval. Biztos tudod, hogy a Földön még mindig jelentős polip-kolóniát őrzünk, így kinevettük, amikor azzal fenyegetőzött, hogy felrobbantja a bolygót.

– Megmaradunk?

– Átmenetileg igen. De az európai bázisról le kell mondanunk, visszakerül a polipok fennhatósága alá, de demilitarizált övezet lesz.

– Szóval ezért haltak meg annyian… Hogy alig pár nap után feladjuk.

– De megmaradunk – vetette ellen.

– Igen, de hogy a te szavaiddal éljek: „átmenetileg”.

– Egyszer odacsaptunk, megmutattuk, hogy mire vagyunk képesek. És a harcnak még nincs vége.

– Tudom. Wadlaboo nem fogja hagyni, hogy hülyét csináljanak belőle, előbb-utóbb új hadsereget küld, hogy végleg leigázzon minket.

– Ezért mondom, hogy a harcnak még nincs vége. A neheze még hátra van.

– Te tudod, hogy most mit fognak tenni?

– Igen – válaszolta Ben –, nem hiába tanulmányoztam évekig a polipok gondolkozását, politikáját. Nagyjából két földi év, mire újra támadásba tudnak lendülni.

– És addig? Mi a zseniális terved, mit csináljunk? Két év alatt nem tudunk egy olyan flottát felszerelni, amivel ellen tudnánk állni…

– Valóban nem. Nem is ez a tervem…

– Hanem? Mit akarsz tenni?

– Semmit.

– Mi?

– Gyere ki a teraszomra.

Kimentünk, szép tiszta tavaszi idő volt. Csendben kúsztak az égen, hatalmas árnyékot vetve a polipoktól zsákmányolt hajók. Mikor nagyjából az elnöki palota fölé értek, hatalmas tűzijáték kezdődött: fénylő csíkok jelentek meg a légkör határán, ezer meg ezer hullócsillag.

– Nézd- mondta Ben –, a győzelmünk. Ócskavasak, könnyű volt meggyőzni őket, hogy a mieink maradhassanak. Látványos, nem? Pedig mindegyiken csak pár technikus ül, alkalmatlan arra, hogy emberek dolgozzanak rajtuk. A tűzijátékot nem fegyverekkel csinálták, csak egy pontosan kiszámított időpontban kidobták a szemetet.

– Akkor mi értelme van?

– A Birodalom összes TV adója, legyen polip, vagy emberi, ezt közvetíti. És bármit is mondanak a békeszerződés pontjai, ezt a háborút mi nyertük meg. És a Sol flotta, most már sorszám nélkül, szemléje ezt a tényt sulykolja abba a lábas fejükbe.

– Azt hiszem kezdem érteni. És most…

– Ne mondd tovább. A terv harmadik, végső lépése csak akkor működik, ha senki sem tud róla. De van valami, amiről még beszélnünk kell. – S lassan elindult a teraszról befele.

– Mi lenne az?

– Hát ez… – Nyitotta ki az ajtót. A szobában a titkosszolgálat emberei vártak rám szegezett fegyverekkel. – A halálos ítéleted. A békeszerződés titkos záradékában ezt is be kellett vállalnunk. Figyelmeztettelek: amikor elvállaltad, a halálos ítéletedet írtad alá.

 

Ítélethirdetés

 

A kihallgatások még heteken keresztül folytatódtak… Ezerszer és ezerszer el kellett mesélnem mindent, a kihallgató kereste az ellentmondásokat.

Lassan felkészültem a halálra. Talán jobb lett volna, ha én is ott maradok az Európán, az gyorsabb lett volna, de nem panaszkodhatom: valamit tettem, még ha nem is tud róla senki. Mégis, tettem valamit, amivel a fajomat szolgáltam.

Szinte fellélegeztem, amikor a hadbíróság kimondta a halálos ítéletemet. Furcsa módon, bármennyit is változik a világ, az a nemes hagyomány, hogy az elítélt utolsó éjszaka bármit rendelhet a konyhájáról, fennmaradt. Visszaemlékeztem arra, milyen finom is volt az a narancslé, amit a tisztiszolgám felszolgált a csata előtti nap, így kinéztem az étlapról az igazi, nem szintetikus ételeket és mindenből a legdrágábbat rendeltem – ha már ki akarnak nyírni, legalább fizessenek! Vacsora után lefeküdtem, de már elaludni nem nagyon volt időm: éjfél körül a cellaajtó felett kigyulladt a lámpa, vendégem érkezett. Régi barátom, Ben.

A helyzethez nem egészen illőn mosolygott:

– Hát, sohasem voltál túl finnyás a lakásodat illetően…

– Ha nem is túl igényes, legalább ingyen van… Még egy éjszakára.

– Remélem, kipihented magad. Sűrű nap vár rád.

– Igen, tudom – nyugtattam meg. – A kivégzés egész napos program.

– Te ezt komolyan vetted?

– Hát… Eddig úgy tűnt, mindenki komolyan veszi.

– Megnyugtathatlak: mindenki komolyan is vette, különben nem lett volna hiteles. A polipok fenemód berágtak rád, hát pro forma kivégzünk.

– És a pro forma kivégzést túl lehet élni?

– Esetedben igen. A lényeg: holnap ilyenkor már a titkosszolgálat egyik klinikáján fekszel és készítik az új azonosságodnak megfelelő külsőt…

A lámpa újra kigyulladt az ajtó felett, Ben idegesen még ennyit tudott mondani: – Az Istenért, most az egyszer vigyázz a szádra!

Egy öregember lépett be hozzánk, akinek az arcát mindenki ismeri a Földön: a föderáció elnöke.

– Üdvözlöm, Péter, ha megengedi, hogy még egyszer utoljára így szólítsuk.

– Megtiszteltetés a számomra, Elnök Úr.

– Ben, a szárnysegédem beszámolt arról a szolgálatról, amit az emberiség érdekében tett. Nagyon sajnálom, hogy ilyen méltatlanul kellett bánnunk önnel, de remélem, megérti, hogy szükséges volt.

– Igenis, Uram.

– Péter, hagyja ezeket a felesleges formaságokat. Elég talpnyaló vesz körbe nap, mint nap. Kamarillapolitikusok, feljelentő, álszenteskedők, nyerészkedők… Jó egy kicsit kilépni ebből a körből. Kevés az időnk, ezért engedje meg, hogy átadjam ezt itt – nyújtott át egy kis bársonydobozt. – Ez az első osztályú Föld-kereszt a csillagokkal. Benen kívül ön az egyetlen, akinek adományoztam. Megtiszteltetés, hogy én adhatom át önnek.

– Köszönöm, Uram.

– Hagyja már a formaságokat, mondtam már. Ben elmondta, hogy ön holnaptól eltűnik. Nagyon sajnálom, azt hiszem, nagyon jól együtt tudtunk volna dolgozni. Hála Istennek, még tart a háború, jó sokáig, még akkor is, ha hivatalosan nem nevezzük annak.

– Hála Istennek? Ezt nem értem – vetettem közbe.

– Igen, hála Istennek. Ön még túl fiatal, nem nagyon emlékszik a polipok előtti időkre. Vagy kétszáz államra oszlott a Föld népessége, számtalan háború, ellenségeskedés, gyűlölet fortyogott köztünk. Miután a polipok feltűntek, rákényszerültünk, hogy összefogjunk, hogy eltemessük a gyűlöletet. Ön, az elmúlt heteket leszámítva, már nem ismerte hírből sem a háborút.

– De nagyon nagy árat fizettünk ezért.

– Mire gondol?

– Arra, hogy az egység oltárán feláldoztuk a szabadságot és a gondolkozás képességét. Nem gondolt még arra, Elnök Úr, hogy miért két kívülről jött ember és nem hivatásos katona tervezte meg ezt az egész hadműveletet? Miért csak egyetlen jelentős technikai újítás született a polipok feltűnése óta? Mert az államigazgatásban és a hadseregben a szoldateszka-mentalitás vált általánossá. A háború, a szabadságharc nevében betiltották az ellentétes véleményeket, az eredeti gondolkodóktól úgy féltek, mint ördög a szenteltvíztől. A külső fenyegetettség miatt még a becsületes emberek is elfogadták, hogy be kell állni a sorba, de már évtizedek óta nem mer senki sem ellentmondani a rendszernek, nehogy a polipok szekértolójává váljon. Minden eredeti gondolat hazaárulással volt egyenértékű.  Ha tíz évvel később támadtak volna meg minket a polipok, már nem lett volna senki sem, aki a haditanácsban az „igenis uramon” kívül bármit is tudott volna mondani.

– Azt hiszem, fiam, kezdem megérteni, miért foglal el olyan előkelő helyet mind a polipok,mint az emberek halállistáján…

– Az ön szájából ez, Elnök Úr, megtiszteltetésnek hangzik.

– Fiam, nem mi akartuk, hogy ilyen legyen ez a világ…

– De mi fogadtuk el, hogy ilyen lehet.

– Visszakívánná az anarchiát?

– Uram, én anno, a rendszerváltás előtt koloniális tisztségviselő voltam, a polipok szolgálatában. A függetlenség visszaszerzése óta láttam, hogy ez sem jobb. Mert most mi magunk építjük ki azt a bürokratikus rendet, ami ugyanúgy gúzsba köti az egyéni kezdeményezőkészséget, mint anno a megszállók.

– Veszélyes dolgokat mond, Péter, ez már-már hazaárulás.

– Uram, egy halálraítélttől ne várjon el tisztelettudást.

– Komolyan úgy gondolja, hogy az emberek vágynak arra a szabadságra, amiről itt szónokolt?

– Azt hiszem, nem. Csak rövid időt töltöttem a földön, mióta megérkeztem a gyarmatról, de kételyeim támadtak, hogy ezért a civilizációért, ahol az a legfontosabb kérdés, hogy trendi-e harmadik mellett varratni magura a nőknek, érdemes-e még bármit is feláldozni.

– Maga mégis képes lett volna ezért feláldozni az életét. Ennyire fontos önnek a patriotizmus?

– Igen, Uram. Mert láttam a katonáimat, hogyan készülnek fel a harcra. Láttam, hogy ők képesek feláldozni mindenüket ezért a rothadásban lévő közösségért, amit emberiségnek neveznek. És én sem tudtam mást tenni.

– Fiam, azt hiszem, önből nem lenne jó politikus. Maga még őszintén hisz azokban a lózungokban, amit mi nap, mint nap kimondunk a médiában.

– Ahogy ön sem igazi politikus, Uram.

Az elnök kérdőn nézett rám: – Hogy magamat ismételjem: hogy érti?

– Ha nem hinne ön is ezekben, akkor nem jött volna ide. Talán akkor sem engedné, hogy kivégezzenek, de nem adna kitüntetést és nem tűrné el, hogy ilyeneket mondjak. Uram, ön nem való elnöknek.

Az öregúr kihúzta magát:

– Azt hiszem, még nem kaptam ekkora dicséretet életemben. Mennem kell, majd Ben elmondja a többit.

 

Amikor magunkra maradtunk, Ben a zubbonya zsebéből elővett egy laposüveget.

– No, most már igazán van mire koccintanunk!

– Hogyhogy? Megtörtént az a titokzatos harmadik lépés is?

– Igen, most már elmondhatom. A titkosszolgálat most jelentette: Wadlaboo kormánya megbukott.

– Ezt hogyan intézted el? – hüledeztem.

– Nagyon egyszerű. Tudtam, hogy a polipokat legfeljebb feltartóztatni tudjuk. A tervemhez egyetlen győzelemre volt szükségem, egy akkora győzelemre, ami nem túl véres, de megalázó a számukra. Az Európa éppen megfelelt a célnak. Nem túl jelentős bázis, pár ócska csatahajóval… Tudtam, hogy a Galaxiánus Birodalom nem engedheti meg magának, hogy egy perifériális naprendszer kekeckedjék velük, bosszút fognak állni, de azt hitték, mi is olyanok vagyunk, mint ők és az utolsó csepp vérünkig védelmezni fogjuk a megszerzett birtokot.

– Én azt hiszem, ezt tettem volna… Annyit magyaráztad, hogy milyen fontos ez a bázis.

– Épp ezért nem mondtam el neked a tervemet. Mielőtt még megjelent volna a flottájuk a Naprendszer határában, már ott volt az asztalukon az ajánlatunk, ami a vereség beismerése volt: visszaadjuk a megszerzett területeket. Wadlaboo nagyon boldog volt, hisz egy atomlövés nélkül megszerezte azt, amit egy hosszúnak ígérkező és éppen ezért kínos csetepatéban tudott volna csak elfoglalni. Látszólag ő győzött, mi meg veszítettünk.

– Akkor mégis, mibe bukott bele?

– Egy apróságba. Hogy a vereség után mi úgy viselkedtünk, mint aki győzött. A polip katonai lobbi ezt nem tudta elviselni. Már azt is furcsállták, hogy leültek tárgyalni velünk, de ezt még valahogy megúszta, ahogy a békeszerződés aláírását is, de azt már nem, hogy mi a tőlük zsákmányolt flottával, amit valójában ócskavas áron vettünk meg a titkos záradék szerint, parádézunk… A Galaxiánus Hadsereg fellázadt, ezért a kormányuknak buknia kellett.

Nos, ennyit a galaktikus politikáról.  Rólad akkor még annyit: ha meg van az új személyazonosságod, a kereskedelmi flottánál kapsz egy első tiszti beosztást. Most, hogy helyreáll a béke, kiépül a kereskedelmünk az egész galaxisban, ezek a törékeny hajók nagyobb erőt fognak képviselni, mint a polipok rombolói. És ki tudja… Talán találunk még lakható bolygókat, ahol új kolóniákat hozhatunk létre, meg tudunk erősödni annyira, hogy már ne tudjanak egy csapással elsodorni minket. Mint első tisztet beosztanak egy kiállhatatlan nőszemély mellé, aki viszont első osztályú kapitány. Nem számít, hogy milyen üzleteket köttök, csak az, hogy találj nekünk egy bolygót, vagy többet, ahol gyökeret tudunk vetni.

Egy pillanatig elgondolkoztam.

– Azt hiszem, a Föld olyan bolygó, amit távolabbról könnyebb szeretni. Vállalom. De van még egy dolog, amit nem értek.

– Mit?

– Rendben, hogy Wadlaboo már nem fog háborút indítani ellenünk, s talán, ha megerősödünk, már nem is lesz lehetősége erre. De ha a katonai lobbinak volt ereje arra, hogy megbuktassa, mint pacifistát, akkor ahhoz is van ereje, hogy egy újabb őrültet rakjanak a helyére, aki egy új és győztes csapással biztosítja be a helyét. Ami után nem marad semmi sem az emberiségből.

Ben elégedetten elvigyorodott és önző módon kiitta a maradék piát.

– Hát nem érted? Ez benne a legszebb. Az új elnök látszólag nagyon harcias lesz, veri majd a mellét, vagy azt, amit a polipok szoktak, de még egyszer nem mer megtámadni minket, nem csak azért, mert komolyan veszi a blöffünket, hogy erősek vagyunk, hanem azért is, mert tudja, hogy az elődje ebbe bukott bele… És, ne felejtsd el, már van flottánk is. Pár év, fekete-anyag hajtóművekkel szereljük fel, az ágyúkhoz új generátorokat adunk, megakadnánk a torkukon, ha újra próbálkoznának. Akkor már nem csak blöffölünk.

– Ben…

– Tessék, Péter.

– Mondd, miért nem lettél politikus? Szemmel láthatóan te aztán tényleg ki tudod kapcsolni az erkölcsi érzékedet.

– Hm – gondolkodott el – elmagyaráztam már neked, mi is az a flexibilis moralitás? Tudod, amikor nem ragaszkodunk kicsinyesen az erkölcsi elveinkhez, ha valami nagy cél lebeg a szemünk előtt… Plusz rohadt gyáva vagyok, az emberiség üdve után az a legfontosabb célom, hogy életben maradjak. Veled ellentétben én nem örülnék annak, hogy felakasszanak.

S mivel hivatalosan még mindig halálraítélt voltam, rendeltem pár üveg pálinkát, hogy erre a nagy bölcsességre koccintani tudjunk.

Európa

Európa visszarablása

 

Evakuálás a Pókbolygóról

 

Ian egy alapos rúgással ébresztett délutáni szendergésemből:

– Főnök, baj van!

Bár a konténer, amiben elhelyezték a Pókbolygó helytartóságát, benne a garnizonunkat is, nem a Grand Hotel, de az ágyam így is csábítóbb volt, mint a halaszthatatlan kimutatások és utasítások bármelyike, amivel a Gyarmatügyi Hivatal elhalmoz minket nap, mint nap. A Pókbolygó gyarmatosításának története messzemenően igazolta Parkinson törvényét, mely szerint a bürokrácia legfőbb értelme, hogy magára igazolja a „szaporodjatok és sokasodjatok” parancsát.  Nagyjából tízezer telepes és száz tisztségviselő és katona élt a bolygón, de a hivatal alkalmazottainak száma százezer körül lehetett.

Bár, mindig morcossá tett, ha valaki felébreszt, megpróbáltam legjobb negédes stílusomat elővenni:

– Menj a jó édes helytartódhoz, nem én vagyok a főnök… – s mondanivalóm finom alátámasztásaként hozzávágtam a bakancsomat.

Ian kecses mozdulattal elhajolt, s rezzenéstelenül folytatta:

– A helytartó úr őméltósága éppen a turistahölgyekkel van szafarin, ma már nem lesz, és a telefonját is kikapcsolta.

– És mi baj van?

– Öt órája jött egy vörös besorolású, kódolt hiperfax…

Egy pillanatra elbizonytalanodtam: miért kérnének bármilyen jelentést is kódolt hiperfaxban? Ismerhetnének minket, legjobb esetben is csak másnap látunk hozzá, azaz egy okos kis programmal, ami álvéletlen függvénnyel átírjuk az előzőt… Ian szó nélkül kezembe nyomta a borítékot, és abban a pillanatban katapultált szememből az álom:

– Mi a fene tartott ennyi ideig? – ordítottam; a Gyarmatügyi Hivatal üzenete szerint kitört a háború a galaxiánus birodalom és köztünk, azonnal evakuálni kell a Pókbolygót.

– Bocs, főnök… Éppen a Kebelbarátnők 1-2-3-at töltötték le a fiúk. Itt a garnizonban is kell egy kis szórakozás néha.

Megpróbáltam végiggondolni a helyzetet. Itt állok a Pókbolygón, a főnökünk nőket hajkurász, a legénység pornót néz…

– Mondja, ért a radarokhoz? – Támadtam szegény Ianra.

– Persze – húzta ki magát. – Ha kell, a mobilján is bemérek egy ott felejtett dobozos sört a hold túloldalán.

– Akkor jó… – nyugodtam meg. – Nézze meg, hogy nem közelít-e hozzánk valamilyen előre  be nem jelentett flotta.

– Felesleges. Már hat órája bemértük, de a főnök indulás előtt azt mondta, biztos a turistaügyön felejtettek el szólni. Ki akarna minket bántani?

Azt a mondatot, ami ekkor kifakadt belőlem, inkább nem idézném… Ian utólag elismerőleg mondta, hogy becslése szerint öt percig tartott és az emberi szexualitás és szellemi teljesítőképesség teljes spektrumát felölelte, egyetlen szóismétlés nélkül.

 

Kihallgatás

 

Amikor itt tartottam a vallomásomban, a kihallgató tiszt szigorúan rám nézett:

– Akkor összegezzük az eddig elhangzottakat. Elismeri, hogy vörös besorolású hiperfaxot, bár nem volt rá jogosultsága, elolvasott?

– Igen, de abban a helyzetben…

– Feleljen igennel vagy nemmel.

– Igen – ismertem el, de közben azt gondoltam: miért van az, hogy a polipoktól, az ellenségeinktől néha kevésbé félek, mint a saját feletteseimtől?

– Továbbá. Elismeri-e, hogy a Gyarmati Szabályzat teljes semmibevételével elrendelte, hogy kiürítsék a bolygót?

– Igen. De kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy öt óra alatt mindenkit begyűjtöttem, felszereltem és  elindítottam egy flottát, amit a nap árnyékoló hatását kihasználva keresztül vezettem a polip egységeken, saját veszteség nélkül. Ezért normális esetben kitüntetés járna.

– Hogy miért jár kitüntetés vagy büntetés, azt nem a tett és annak következménye határoz meg, hanem a besorolása – oktatott ki a kihallgató tisztem.

– Tehát a tett megítélése magától a megítéléstől függ, nem pedig az indokoktól, esetleg a hasznától?

– Pontosan – mosolyodott el -, látom mégiscsak érti a rendszer lényegét. Meg fogjuk érteni egymást. Nos, – lapozott bele az előtte fekvő dossziéba – folytassuk. Hagyott hátra valami felszerelést a pókbolygón?

– Természetesen nem. Ami nem fért el a hajókon, azt az embereimmel megsemmisíttettem.

– Jegyezze fel – fordult a jegyzőkönyvvezetőhöz a kihallgatóm –: föderális tulajdonban károkozás. Fogadjunk – nézett gúnyosan felé –, nem készítette el a GYM-12357/KM sablon szerinti selejtezési jegyzőkönyvet?

– Igen, elismerem – sóhajtottam lemondóan.

– Elismeri, hogy az útvonal-optimalizálási szabályzat tudatos semmibe vételével nem a legrövidebb úton vezette haza a menekülteket szállító csillaghajó flottát?

-–Tagadom – mondtam, s erre a tiszt felkapta a fejét.

– Tagadja? De hisz most mondta, hogy kikerülte a polipokat!

– Ez elismerem, de hivatkoznék az Űrközlekedési Szabálygyűjtemény illetékes pontjára, amely rendelkezik, az azonosítatlan, tisztázatlan célból közeledő csillaghajók kikerülésének módjáról.

A kihallgatóm idegesen lapozgatta a papírjait, majd pár perc után, anélkül, hogy felém nézett volna, a jegyzőkönyvvezetőhöz fordult: – Az utóbbi vádpont törölve.

Magamban hálát adtam az őrangyalomnak, hogy a kötelező hajózó képzésen, amin minden gyarmati tisztviselőnek át kellett esnie, pont ezt az idióta tételt húztam.

– És mi történt azután, hogy megérkeztek a Földre?

Lemondóan sóhajtottam:

– Letartóztattak…

 

Haditerv

 

Egészen pontosan, amint megérkeztünk, elkülönítettek a többiektől, kihallgattak, majd védőőrizettel beraktak egy futárgépre, s mint különösen értékes személyt, a főparancsnokságra vittek. Valamiért nem tudtam meglepődni, hogy régi barátom, Ben szobájába löktek be… Kedves közvetlenséggel csak ennyit kérdeztem tőle:

– Mi ez már megint?

-–Mire gondolsz? A háborúra, hogy miért fogtak le, hogy én miért vagyok itt vagy, hogy miért akartam veled beszélni?

– Mondjuk ebben a sorrendben…

– Akkor az első: hallottál arról, hogy a Galaxiánus Birodalomban pár hónapja új kormány alakult?

– Valamit lehozott az újság… Wadlaboo lett a kormányfő, nem? – idéztem fel, amit a képregények feletti szalagcímekből megjegyeztem.

– Pontosan. Azt már nem hozták le a földi újságok, hogy ez a lábasfejű a katonai lobbit képviseli, akiknek egy jó kis csetepatéért cuppognak a tapadókorongjai. Egyik első rendelkezése volt, hogy ultimátumot küldött a Föderációnak, hogy a földön kívüli térségből vonjunk vissza minden egységet, beleértve elsősorban a Holdat és Pókbolygót, és a Csatlakozási Szerződésben foglalt összes jogunkról mondjunk le. A Földi Föderációs Tanács persze erre nemet mondott, de elrendelte a bolygótok kiürítését, messze van, s te is tudod, hogy védhetetlen.

Nos, a jelenlegi hadi helyzet a következő: földi erők már csak a Naprendszeren belül vannak, a Holdat megerősítettük, de idegen testként itt van a Jupiter holdja, az Európa, a szinte legyőzhetetlen polip bázis. Ez a kulcsa a naprendszernek, ott van csak víz, ami a fúziós hajtóműveikhez kell. A galaxiánus flotta már közelít, szerencsére jó lassan. Ha az Európát az ideérkezésük előtt vissza tudjuk foglalni, akkor talán túléljük ezt a háborút. Ha nem… – hallgatott el, majd pillanatnyi hallgatás után folytatta:

– Nekem kell kidolgoznom a teljes haditervet. Szükségem lenne rád ebben. Azért tartóztattalak le, hogy ha nem akarod elvállalni, akkor nyugodtan nemet mondhass nekem, még mielőtt hivatalosan is megbízna a Főparancsnokság.

– És mit kéne csinálnom? – Bár már sejtettem, mire akar kilyukadni.

– Semmi különös… Csak egy operatív tervet kérek tőled, hogyan foglaljuk el az Európát. Nem vagy teljesen hülye, neked talán sikerül.

– Hát, nagy bajban lehetünk, ha rám számítasz.

– Abban vagyunk. Akkor elvállalod? – nézett rám.

– Ez kérdés volt neked?

– Nem. Nézd – adott át egy papírt –, csináltattam egy kimutatást, hogy milyen erőink vannak.

Átfutottam a listát, még annál is rövidebb volt, mint amire számítottam.

– Ez semmi… Pár cirkáló és egy néhány ezer fős különleges alakulat.

– Azért nem ennyire rossz a helyzet. Bármit elrekvirálhatunk, amire csak rámutatsz.

– És a flotta? – kérdeztem – Az újságok évek óta arról cikkeznek, hogy fejlesztik…

– Közbeszerzés alatt van még… – tárta szét a kezét Ben.

– Mondd, tudja valaki egyáltalán a vezérkarból, hogy az Európán található a naprendszer legtökéletesebb védelme? Olyan ágyúk, amikkel egy bolygót is másodpercek alatt szét lehetne robbantani?

– Valamit sejtenek… Ha nem lenne teljesen kudarcra ítélt vállalkozás, hidd el, nem nekünk adták volna oda.

– Van még valami, amit tudnom kell?

– Csak annyi, hogy a bázist minél sértetlenebbül kell elfoglalni. Ha azok az ágyúk a mi kezünkbe kerülnek, akkor van esélyünk arra, hogy feltartóztassuk a polip flottát.

– Mennyi időre? – kérdeztem fásultan.

– Pár hét, talán pár hónap, amíg egy erősebb flottát és tankerhajókat nem küldenek. Akkor elsöpörnek minket, vége a dalnak.

Egy pillanatra elgondolkoztam.

– Ben… én nem ilyennek ismerlek téged. Le merném fogadni, hogy van a tarsolyodban valami terv.

Egy pillanatra elhallgatott, majd csendben csak ennyit mondott:

– Igen. Talán az egyetlen, hogy ezt az őrült háborút megússzuk. De őszinte leszek: ha elvállalod ezt az akciót, a halálos ítéletedet írod alá. És a tervet még neked sem mondhatom el.

– Már megszoktam…

 

Haditanács

 

Végignéztem a parancsnokokon. Nagyjából félúton voltunk a Föld és a Jupiter között, gondoltam, most egyszer a szemükbe nézek és közlöm velük, hogy pontosan milyen módon és miért is fognak meghalni.

– Uraim, üdvözlöm önöket, mint a Pingponglabda-hadművelet végrehajtóit. Gondolom, hogy mindannyian sejtik, hogy milyen feladatra jelentkeztek…

A hadművelet célja a Jupiter Európa holdjának elfoglalása. A nehézségeket mindannyian ismerik: nincs flottánk, nincs hadseregünk, nehéztüzérségünk, landoló flottánk, ellenben ennek a holdnak felszínén található a Naprendszer tűzerejének nagyjából 95%-a.

– Uram, milyen ellenséges hajók vannak a körzetben? – kérdezte egy idősebb tiszt az első sorból.

– A hírszerző jelentések szerint a 15. Sol Flotta, azaz hat csatahajó és a kísérő egységek. Eddig a rossz hírek.

– Van jó is? – kérdezte újra az előbbi ember.

– Igen. Egyetlen esélyünk van: a polipok biztosak a győzelmükben. A flottát nem az űrben, hanem takarékossági okokból a felszínen állomásoztatják, annyira biztosak abban, hogy a felszínre telepített tűzerővel minden támadást vissza tudnak vetni. Azt hiszik, hogy minden ellenséges akció eleve reménytelen. 

– Uram, ha megenged egy észrevételt… Ebben kénytelen vagyok egyetérteni velük.

– Nos, uraim, van egy jó hírem: nem esélytelen a támadás. Észrevették, hogy a Földi Régió legöregebb fúziós hajóit igényeltük a támadáshoz? Mit gondolnak miért?

– Hááát – vette vissza a szót a tiszt. – Talán azért, mert a jobbakat a fejesek a menekülésükhöz tartalékolják?

Hm. Nem is olyan ostoba alak, gondoltam..

– Nem. Én kértem ezeket a hajókat. A polipok, mint minden birodalom az idők kezdete óta, egysíkúan tudnak gondolkodni, azt hiszik, hogy mindig csak egy tökéletes megoldás létezik, s ehhez ragaszkodnak, és azt hiszik, mi is ilyenek vagyunk.

– És nem? Az életemet, ha kell, feláldozom a földért, de a föderáció szeretett vezetőinek szellemi képességeiért már nem kockáztatnék ennyit – mintha kettőnk párbeszédévé kezdett volna átalakulni az eligazítás.

– Szerencsére, az emberiség sorsa most rajtunk és nem rajtuk múlik. Ugyanis a polipok tudják, hogy csak az emberiség rendelkezik sötét-anyag hajtóművel, s mivel ez a technika korszerűbb, mint az övék, feltételezik, hogy egy ilyen flottával támadunk. A radarjaik csak a sötét-anyag hajtóműveink jelét figyelik.

De hogy ne okozzunk csalódást nekik, egyenes pályán elindítottunk egy korszerű flottát hatalmas csinnadrattával, rádiózajjal, miközben mi tehetetlenségi, elliptikus pályán, teljes rádiócsendben közelítjük meg a célt. A hajóinkat lopakodó festékkel kentük végig. Amikor már észrevesznek minket, már nem tudnak egyből kilőni, a számításaink szerint csak minden tízedik hajót.

A teremben elégedett sustorgást hallottam, úgy éreztem, az első csatát már megnyertük.

– De mihez kezdünk nehéztüzérség és partraszálló erők nélkül? Se bombázni, se elfoglalni nem tudjuk a bázist. – A kérdésből már érdeklődést, nem ellenkezést éreztem ki.

– A bombázást felejtsék el, nekünk épségben kell a bázis, ha a mieink lesznek az ágyúk, talán fel tudjuk venni a harcot a közeledő polip-flottával. A megoldás ez lesz… – tapsoltam és a segédtisztem behozott egy kb. egy méter átmérőjű gömböt, amihez egy kb. 20 méteres drótkötélen egy fémhenger csatlakozott. Kis hatásszünet után folytattam.

– Nos, uraim, ez a csodafegyverünk, az egyszemélyes partraszálló egységünk. Egy Mars-2100 típusú mentőzsák, drótkötélen egy fékezőrakétához kapcsolva. Mindegyikben elfér egy-egy ember, pneumatikusan kilökjük őket a hajóról, kihasználjuk, hogy az Európa gravitációja csak 0,134 g, így egy fékező rakéta is elég a lassuláshoz. Ami még hiányzik, azt a mentőzsák felfújódó oldalfala biztosítja. Minden ember egy könnyű atompuskát és fejenként tíz gránátot vihet magával.

– És ez elég lesz?

– Igen, mert a polipok szkafanderei nehézkes mozgást tesznek csak lehetővé, nincsenek felszíni harcosaik. A harci módszer a következő: felszíntérés után minden egység más és más épületet vesz ostrom alá. Ha sikerül a bejáratot berobbantani, nagy valószínűséggel további ellenállásra nem kell számítani, ha dehermetizálódik az adott egység, mindenki meghal benne. Ha mégsem… Ott az atompuska.

Nos, uraim, ma este mindenki pihenje ki magát, holnap az emberiség történetének legfontosabb csatája kezdődik!

 

Amikor egyedül maradtam, rágyújtottam egy e-cigire és megpróbáltam nem rágódni azon a nyugtalanító kérdésen, hogy „és mi van akkor, ha győzünk?”. Ha ezt a csatát még meg is nyernénk, a következőt matematikai alapon már el kell veszítenünk. Ötletesség, hősiesség csak ideig-óráig tudja hátráltatni a számok és arányok hideg logikáját.

Ebben a percben tíz évet adtam volna az életemből, ha ismerem Ben terveit.

 

Hajnali közjáték

 

Visszatértem a tiszti szállásomra, lezuhanyoztam és megborotválkoztam. Ha holnap ilyenkor már úgyis hulla leszek, legalább elegáns és ápolt hulla legyek.

Lefekvés előtt még bedobtam egy korty alkoholpótlót, végigvágtam magam a fekhelyemen, és rögtön elaludtam.

De a daljátékokban megénekelt végzet hatalma nem hagyta, hogy kipihenjem magam. Pár perc múlva kopogást hallottam és halk sziszegéssel kinyílt a kabinajtó. Egy ismeretlen alak állt az ágyam végénél, fényképezőgéppel a kezében.

– Bocsásson meg, uram, pár fotót szeretnék készíteni önről.

– Mi? Ilyenkor?

– Igen, ez a legalkalmasabb időpont.

– Ki maga?

– Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, a kommunikációs tiszt vagyok. – és felkapcsolta a világítást. – Jaj – kezdett szörnyülködni. – Ön megborotválkozott!

– Igen és fogat is mostam, mint minden jó kisgyerek, de az álomtündér helyett maga jött be, hogy lesmároljon – válaszoltam, finom nehezteléssel a hangomban.

– Képes volt erre? Az egész művészi koncepciómat tönkretette!

Megpróbáltam higgadt maradni, ezért udvariasan faggatni kezdtem.

– Ide figyelj, te szexuálisan alulteljesítő csirkefogó! Miért akarsz lefotózni, vagy ha már mindenképpen kell egy kép a pofámról, miért nem a haditanácson fotóztál le? Ha nem válaszolsz azonnal, egy szál külsődleges nemi jelleggel a kezedben holnap te leszel az első lény, aki az Európára száll! – no jó, rövid monológom nem pont így hangzott, de utólag már nem szívesen idézném fel szó szerint, hogy miket is mondtam.

– Bocsásson meg, de nem vagyok ilyen hanghoz szokva. Mint kommunikációs tisztnek gondoskodnom kell arról, hogy a hadművelet esetleges kudarca után megfelelő fotók álljanak rendelkezésre a gyászközleményhez. Ehhez valamilyen különleges fényképre van szükségem. Tapasztalatom szerint az az ember, akit hajnali kettőkor felráznak az álmából, tudja a legkétségbeesettebb arcot vágni. Sajnos, ön lelkiismeretlenül megborotválkozott, de semmi baj, majd utólag rámontírozzuk a borostát is.

Most kérem – emelte el a fényképezőgépet –, vágjon kérem kétségbeesett és gyászos képet.

Nem esett nehezemre.

– Most kérem, gyilkos eltökéltséget tükrözzön az arca.

A nyakára és a kezemre pillantottam…

– Ez, tökéletes! Köszönöm! Látja csak ennyi volt, nem kellett volna emiatt annyit hisztiznie.

– Várjon! – még voltak kérdéseim. – Mondja, nem zavarja, hogy éppen meztelen vagyok?

– Ugyan, ez apróság. Az ön képére ráeresztem a Hero-programot és ön máris tábornoki egyenruhában fog parádézni. Különben is… – Nézett végig lesújtóan a testemen… Ezzel a testtel legfeljebb a távolsági járatokon szolgáló híradóslányok előtt tudna villogni, feltéve, hogy magán kívül az összes többi hímnemű egyed más fajhoz tartozik. Majd adok magának valami hősies testet, dagadó izmokkal, kockás hassal. Nem is lehet majd magára ismerni, higgye el.

– Hm… Már csak egy kérdésem lenne. Mi történik akkor, ha mégis győzünk, és életben maradok?

– Ne aggódjon. Ebben az esetben a híradókban nem maga, hanem a vezérkari főnök fog szerepelni. Jó éjszakát kívánok, és elnézését kérem az alkalmatlankodásért…

Azon gondolkoztam, hogy bárhogy is végződik ez a vállalkozás, a fejesek ott a Földön maradnak. Mintha ebben az egész őrületben a legkevésbé fontos szempont az emberiség sorsa lenne. De ha mi ki is pusztulunk, a politika és a profit fennmarad.

 

A pingpong-labda hadművelet

 

Másnap reggel a tisztiszolgám valami különös itallal ébresztett. Látszólag olyan volt, mint a sárga, de valamik úszkáltak benne; állítása szerint úgynevezett rostok voltak, ami annak a jele, hogy igazi gyümölcsből készült. Különös zamata volt, legalább ezt is megtapasztaltam. A folyosókon láttam, hogy a harcosok felveszik szkafandereiket, volt, aki keresztet vetett, volt, aki búcsúüzenet írt a szeretteinek, amit majd a csata után a szerverről továbbítunk, ha még lesz hajó és lesz Föld, ami fogadni tudja… Nevetséges, gondoltam, hogy az ember a halál árnyékában milyen banális dolgokhoz menekül.

Felvettem én is a szkafanderemet, s elfoglaltam helyemet a mozgó harcállásponton.

A monitoron láttam, hogy az Európa teljes tűzerejével a kamuflottát lövik. Szerencsétlenek, gondoltam, hány bátor embert küldtem a halába csak azért, hogy félrevezessük a polipokat. Kísérteties látvány volt, ahogy néma csendben egyik hajó a másik után hatalmas villanással atomjaira hullt.

Lassan a Jupiter teljesen betöltötte a látóhatárt… És egy kis kékes pötty, az Európa egyre nagyobbá vált. Az ablakból láttam, hogy ezernyi kis mentőgömb válik le az anyahajóról, s megkezdi szabadesését a hold felszíne felé. Az első tisztem kérdőn rám nézett, bólintottam, és a mi hajónk is levált. Nincs visszaút, ha meg kell halni, hát meghalunk, de én is ott akarok lenni a többiekkel.

Az űrhadviselésben a legszörnyűbb a csend. Csak a hajó nyikorgását hallod, a repeszek fémes csattogását, ahogy a védőpajzsba csapódnak, és tudod, nem hiszed el, hogy kint emberek halnak meg.

Az első gömbök talajt értek. Végre megtörhettük a rádiócsendet. A sisakkameráknak köszönhetően élőben láttuk, hogy mit történik. A fiúk tették a dolgukat. Mivel a polipok nem számítottak arra, hogy valaha is ellenséges erő érne felszínt, nem építettek ki védelmet ellenük. Egyik épület a másik után esett el, nem volt komolyabb küzdelem, csak mészárlás. Láttam, ahogy kirobbantják az ajtókat, jégdarabok és polipfoszlányok repültek ki.

Nem telt bele egy óra, és a hadművelet első fele véget ért, most már a technikusokat szállító hajók is landolhattak, velünk együtt.

A tisztjeimmel körbejártuk a bázist. Minden a mienk volt már, kivéve a hadikikötőt. A hajók nem tudtak felszállni, blokkoltuk az erőteret, de ha harcra került volna a sor, kellemetlen órákat tudtak volna szerezni nekünk.

A parancsnokság felé vettem az irányt. A valaha világos és rendezett kabin most egy csillogó jégbarlanghoz hasonlított. A sisaklámpám fényében megcsillant egy polipszem, talán pár tenyérnyi kocsonyás hússal körülötte.

A tisztjeimhez fordultam:

– Van lelkész vagy pap a legénység között?

– Van, de hivatalosan a világnézeti semlegesség miatt nem tarthat szertartást.

– Akkor én adom ki a parancsot: tartson gyászmisét, vagy mit tudom én mit, de ne csak az emberekért, hanem a polipokét is…

– Ezekért? – mutatott körbe megvetőleg az egyik vezérkari tisztem.

– Igen, értük is. Pár hete még szövetségesek voltunk.

A tiszt gúnyosan félrenézett, de a rádión keresztül tisztán hallottam a hangját.

– …még most is nyal nekik.

Nem bírtam tovább, behúztam neki egyet. Olyan helyen, ahol tudtam, hogy a szkafander nem szakad át, de azért eléggé fájjon. Vagy hat métert repült, mint egy jobb holoregényben, mire végre nekicsapódott a falnak.

– Vegyék el a fegyverét, és tartóztassák le parancsmegtagadásért! – hátra sem nézve kiviharzottam a szabad űrbe.

– Uram… – Szólított meg egy tizedes.

– Mit akar? – utólag bánom, hogy így letorkoltam, de szerencsére nem volt sértődős.

– Uram, a fiúk egy antennára kifeszítettek egy huzalt, hogy felvonjuk a Földi Föderáció zászlaját. És megtiszteltetésnek vennék, ha Ön húzná fel.

Elérzékenyültem. Mert bármennyire is tudjuk, hogy az emberiségről kevés jót lehet elmondani, hogy a vezetőink impotensek, de mégis ehhez a fajhoz tartozunk, a Föld a Hazánk. Így, nagybetűvel.

Lassan húztam fel a lobogót, amit valamelyikük egy drótvázra feszített. Igen, ekkor készült az a híres fotó is, ahol hat szkafanderes alak egy zászló előtt tiszteleg, a háttérben a Jupiter-lemente.

 

A napnak még nem volt vége, tárgyalnom kellett a 15. Sol Flotta parancsnokságával is. Felhatalmazásom volt arra, hogy bármiben megegyezzek velük…

 

Amikor a vallomásomban itt tartottam, a kihallgató tisztem elégedetten hátradőlt.

– Tudja, hogy már ezek alapján is megkaphatom az Év Vádlója címet a Nyomozati Hivatalban, amit mindig az kap meg, aki a legtöbb megalapozott vádpontot tudja összeállítani ugyanazon természetes személy ellen? Azt hiszem, a kollegáimmal nagy tétet merek tenni a halálos ítéletére.

– Sorolja… – sóhajtottam lemondóan.

– Kezdjük: elismeri, hogy a civilizált hadviselés szabályait semmibe véve, úgy gyilkoltatott meg ellenséges katonákat, hogy nem adott nekik lehetőséget, hogy megadják magukat?

– Nem ismerem el. A hadművelet lényege a meglepetés volt, előtte nem tudtunk külön ultimátumot átadni, különben is, a hadiállapot már beállt a Galaxiánus Birodalom és a Földi Föderáció között.

– Elismeri, hogy megsértette a világnézeti semlegességről szóló törvényt, azzal, hogy gyászmisét rendelt el?

– Elismerem.

– Elismeri, hogy megsértette a vallásszabadságról szóló törvényt azzal, hogy nem vette tekintetbe a polipok jogát a szabad vallásgyakorlatra és földi szertartást mondatott értük?

– Na várjunk csak… Most a polipok éppen az ellenségeink, vagy a szövetségeseink, hogy ilyen fene érzékenyek vagyunk a nevükben?

– Erre vonatkozó információt nem adhatok ki – válaszolta a kihallgatóm, de szerintem az éppen aktuális helyzetet ő sem tudta. – Elismeri-e, hogy fizikailag bántalmazta az egyik tisztjét?

– Elismerem.

– Elismeri-e, hogy az ellenséges erőknek lehetőséget adott a szabad elvonulásra? Elismeri-e, hogy lefoglalta a 15. Sol Flotta csatahajóit, ezzel megfosztotta a Galaxiánus Birodalmat jogos tulajdonától.

– Egy pillanat… Vagy az egyik vagy a másik. Vagy ellenséges erőké és akkor jogos volt, hogy lefoglaltam, vagy szövetségesek, és akkor miért baj, hogy elmehettek?

– Lényegtelen részletkérdés. A vádba mindkettőt belefoglaljuk, aztán az éppen aktuális helyzet alapján ítéljük el…

Egy pillanatra visszakívántam magam a csatába… De sajnos a földi barátaim vendégszeretetét élveztem, s az egyetlen vigaszom az lehetett, hogy a kihallgatás véget ért, mehettem vissza a cellámba.

 

A győzelem után…

 

Amikor összecsukódott mögöttem az ajtó, megpróbáltam mérlegelni az elmúlt heteket. Ezek tényleg ki fognak végezni, állapítottam meg tárgyilagosan. Most már boldogan halok meg, mert tettem valamit. És a Galaxiánus Birodalom, kezdve a fegyver-szexuális Wadlaboo-val, már soha nem tudja lemosni magáról, hogy egy perifériális naprendszerben megverték őket.

 

Lefeküdtem a priccsre. Másnak talán büntetés a magáncella, nekem most áldás volt. Végtelenül fáradt voltam.

 

A győzelem után nem mondom, hogy nem volt ünneplés, de mire hazaértünk, már nem mi voltunk az újságok címlapján. Az űrrepülőtéren osztogatott ingyenes magazin harmadik oldalán találtam egy rövid cikket az Európáról. Végigforgattam az újságot, mik voltak a fontosabb hírek: adóemelés, hová menjünk nyaralni, valamelyik celeb nyilatkozott arról, hogy milyen érzés volt, amikor harmadik cicit varratott magának. Már vagy tíz éve nem voltam a földön, a gyarmati tisztségviselők fizetése nem elég a hajójegyre és elborzadtam azon, amit itt láttam. Valami őrült forgatag, mintha el akarnák nyomni a valóságot, hogy bár ezt a csatát megnyertük, de ha nem is jönne az ellencsapás, örökre bezártak minket a naprendszerbe.

Mikor hazaértem, hulla fáradtan körültéztem a szobámban: hát szerintem nincs újságíró, aki így képzelné el a Naprendszer Hősének otthonát. Bekapcsoltam a hírszolgálatot, éppen a vezérkari főnök vette át az elnöktől az első osztályú Föld-keresztet. Valahogy engem erre az ünnepségre elfelejtettek meghívni. Ebben a pillanatban szólalt meg a mobilom: Ben volt az.

– Mondd, öreg harcos, nincs kedved átruccanni hozzám, a fővárosba? Csaphatnánk egy görbe estét, hogy megünnepeljük a győzelmünket.

– Te fizetsz? Még nem utalták át a zsoldomat.

– Persze. Katonai járattal gyere, foglaltam neked jegyet, természetesen az elnöki osztályon.

Hm. Ingyen pia, VIP járat, erre nem lehet nemet mondani.

– OK, már repülök is.

 

Mit mondjak, az elnöki osztályon tényleg királyi az ellátás, hogy spóroljak Bennek, már ott igyekeztem a sárga földig leinni magamat. A csúzli szuborbitális pályán repült a főváros felé, köröttem a világűr jól ismert feketéje, alattam az óceán. Elgondolkoztam azon, hogy mennyire törékeny a mi „győzelmünk”. Fel kellett áldoznunk az egyetlen föld-típusú gyarmatunkat, hogy megszerezzünk egy lakhatatlan holdat, miközben alattunk az óceánban még mindig a polipok vannak. Tudtuk blokkolni a légteret, hogy se üzeneteket, se hajókat ne tudjanak küldeni, vagy fogadni, de a Csatlakozási Szerződés értelmében nem fejleszthettünk tengeri flottát, csak olyanokat, amivel a polipok nyaralóit ellátjuk. Most is, a víz alatti luxusszállodákban élik a világukat, semmit sem éreznek abból, hogy háború dúl felettük, legfeljebb annyi, hogy a humanoid pincérek és szobalányok eltűntek.

 

Ben lakása egy toronyház teljes emeletét elfoglalta, ha kinéztem az ablakon, a városon túl szinte még a Föld görbülete is látszódott.

– Igyunk a győzelmedre! – Ez a pasi ismer engem: már az ajtóban a kezembe nyomta az első poharat.

– És még mire igyunk? – érdeklődtem. – A végső győzelemre?

– Nem, arra, hogy a haditerv jól halad, és megszereztük a második győzelmünket is. Ha minden jól megy, holnap írják alá a békeszerződést a Galaxiánus Birodalom és a Földi Föderáció között. No, ne essen le az állad, hajtsd le, aztán mesélek!

Jó kisfiú voltam és lehajtottam, ahogy egy másodikat, harmadikat és negyediket is, mire Ben elkezdte mondani a részleteket.

– Tudod, sietnünk kellett, mert az erősítés heteken belül ideér, akármilyen ósdi hajtóművel is szerelték fel a hajóikat. Wadlaboo-nak is kínos volt az ügy, így viszonylag simán ment minden.

– Elmondod, miben állapodtatok meg? Vagy államtitok?

– Nem, neked elmondhatom, tudom, néma leszel, mint a sír. – Bevallom, akkor még nem tudtam, hogy Ben ezt nem átvitt értelemben mondja. – Szóval. Biztos tudod, hogy a Földön még mindig jelentős polip-kolóniát őrzünk, így kinevettük, amikor azzal fenyegetőzött, hogy felrobbantja a bolygót.

– Megmaradunk?

– Átmenetileg igen. De az európai bázisról le kell mondanunk, visszakerül a polipok fennhatósága alá, de demilitarizált övezet lesz.

– Szóval ezért haltak meg annyian… Hogy alig pár nap után feladjuk.

– De megmaradunk – vetette ellen.

– Igen, de hogy a te szavaiddal éljek: „átmenetileg”.

– Egyszer odacsaptunk, megmutattuk, hogy mire vagyunk képesek. És a harcnak még nincs vége.

– Tudom. Wadlaboo nem fogja hagyni, hogy hülyét csináljanak belőle, előbb-utóbb új hadsereget küld, hogy végleg leigázzon minket.

– Ezért mondom, hogy a harcnak még nincs vége. A neheze még hátra van.

– Te tudod, hogy most mit fognak tenni?

– Igen – válaszolta Ben –, nem hiába tanulmányoztam évekig a polipok gondolkozását, politikáját. Nagyjából két földi év, mire újra támadásba tudnak lendülni.

– És addig? Mi a zseniális terved, mit csináljunk? Két év alatt nem tudunk egy olyan flottát felszerelni, amivel ellen tudnánk állni…

– Valóban nem. Nem is ez a tervem…

– Hanem? Mit akarsz tenni?

– Semmit.

– Mi?

– Gyere ki a teraszomra.

Kimentünk, szép tiszta tavaszi idő volt. Csendben kúsztak az égen, hatalmas árnyékot vetve a polipoktól zsákmányolt hajók. Mikor nagyjából az elnöki palota fölé értek, hatalmas tűzijáték kezdődött: fénylő csíkok jelentek meg a légkör határán, ezer meg ezer hullócsillag.

– Nézd- mondta Ben –, a győzelmünk. Ócskavasak, könnyű volt meggyőzni őket, hogy a mieink maradhassanak. Látványos, nem? Pedig mindegyiken csak pár technikus ül, alkalmatlan arra, hogy emberek dolgozzanak rajtuk. A tűzijátékot nem fegyverekkel csinálták, csak egy pontosan kiszámított időpontban kidobták a szemetet.

– Akkor mi értelme van?

– A Birodalom összes TV adója, legyen polip, vagy emberi, ezt közvetíti. És bármit is mondanak a békeszerződés pontjai, ezt a háborút mi nyertük meg. És a Sol flotta, most már sorszám nélkül, szemléje ezt a tényt sulykolja abba a lábas fejükbe.

– Azt hiszem kezdem érteni. És most…

– Ne mondd tovább. A terv harmadik, végső lépése csak akkor működik, ha senki sem tud róla. De van valami, amiről még beszélnünk kell. – S lassan elindult a teraszról befele.

– Mi lenne az?

– Hát ez… – Nyitotta ki az ajtót. A szobában a titkosszolgálat emberei vártak rám szegezett fegyverekkel. – A halálos ítéleted. A békeszerződés titkos záradékában ezt is be kellett vállalnunk. Figyelmeztettelek: amikor elvállaltad, a halálos ítéletedet írtad alá.

 

Ítélethirdetés

 

A kihallgatások még heteken keresztül folytatódtak… Ezerszer és ezerszer el kellett mesélnem mindent, a kihallgató kereste az ellentmondásokat.

Lassan felkészültem a halálra. Talán jobb lett volna, ha én is ott maradok az Európán, az gyorsabb lett volna, de nem panaszkodhatom: valamit tettem, még ha nem is tud róla senki. Mégis, tettem valamit, amivel a fajomat szolgáltam.

Szinte fellélegeztem, amikor a hadbíróság kimondta a halálos ítéletemet. Furcsa módon, bármennyit is változik a világ, az a nemes hagyomány, hogy az elítélt utolsó éjszaka bármit rendelhet a konyhájáról, fennmaradt. Visszaemlékeztem arra, milyen finom is volt az a narancslé, amit a tisztiszolgám felszolgált a csata előtti nap, így kinéztem az étlapról az igazi, nem szintetikus ételeket és mindenből a legdrágábbat rendeltem – ha már ki akarnak nyírni, legalább fizessenek! Vacsora után lefeküdtem, de már elaludni nem nagyon volt időm: éjfél körül a cellaajtó felett kigyulladt a lámpa, vendégem érkezett. Régi barátom, Ben.

A helyzethez nem egészen illőn mosolygott:

– Hát, sohasem voltál túl finnyás a lakásodat illetően…

– Ha nem is túl igényes, legalább ingyen van… Még egy éjszakára.

– Remélem, kipihented magad. Sűrű nap vár rád.

– Igen, tudom – nyugtattam meg. – A kivégzés egész napos program.

– Te ezt komolyan vetted?

– Hát… Eddig úgy tűnt, mindenki komolyan veszi.

– Megnyugtathatlak: mindenki komolyan is vette, különben nem lett volna hiteles. A polipok fenemód berágtak rád, hát pro forma kivégzünk.

– És a pro forma kivégzést túl lehet élni?

– Esetedben igen. A lényeg: holnap ilyenkor már a titkosszolgálat egyik klinikáján fekszel és készítik az új azonosságodnak megfelelő külsőt…

A lámpa újra kigyulladt az ajtó felett, Ben idegesen még ennyit tudott mondani: – Az Istenért, most az egyszer vigyázz a szádra!

Egy öregember lépett be hozzánk, akinek az arcát mindenki ismeri a Földön: a föderáció elnöke.

– Üdvözlöm, Péter, ha megengedi, hogy még egyszer utoljára így szólítsuk.

– Megtiszteltetés a számomra, Elnök Úr.

– Ben, a szárnysegédem beszámolt arról a szolgálatról, amit az emberiség érdekében tett. Nagyon sajnálom, hogy ilyen méltatlanul kellett bánnunk önnel, de remélem, megérti, hogy szükséges volt.

– Igenis, Uram.

– Péter, hagyja ezeket a felesleges formaságokat. Elég talpnyaló vesz körbe nap, mint nap. Kamarillapolitikusok, feljelentő, álszenteskedők, nyerészkedők… Jó egy kicsit kilépni ebből a körből. Kevés az időnk, ezért engedje meg, hogy átadjam ezt itt – nyújtott át egy kis bársonydobozt. – Ez az első osztályú Föld-kereszt a csillagokkal. Benen kívül ön az egyetlen, akinek adományoztam. Megtiszteltetés, hogy én adhatom át önnek.

– Köszönöm, Uram.

– Hagyja már a formaságokat, mondtam már. Ben elmondta, hogy ön holnaptól eltűnik. Nagyon sajnálom, azt hiszem, nagyon jól együtt tudtunk volna dolgozni. Hála Istennek, még tart a háború, jó sokáig, még akkor is, ha hivatalosan nem nevezzük annak.

– Hála Istennek? Ezt nem értem – vetettem közbe.

– Igen, hála Istennek. Ön még túl fiatal, nem nagyon emlékszik a polipok előtti időkre. Vagy kétszáz államra oszlott a Föld népessége, számtalan háború, ellenségeskedés, gyűlölet fortyogott köztünk. Miután a polipok feltűntek, rákényszerültünk, hogy összefogjunk, hogy eltemessük a gyűlöletet. Ön, az elmúlt heteket leszámítva, már nem ismerte hírből sem a háborút.

– De nagyon nagy árat fizettünk ezért.

– Mire gondol?

– Arra, hogy az egység oltárán feláldoztuk a szabadságot és a gondolkozás képességét. Nem gondolt még arra, Elnök Úr, hogy miért két kívülről jött ember és nem hivatásos katona tervezte meg ezt az egész hadműveletet? Miért csak egyetlen jelentős technikai újítás született a polipok feltűnése óta? Mert az államigazgatásban és a hadseregben a szoldateszka-mentalitás vált általánossá. A háború, a szabadságharc nevében betiltották az ellentétes véleményeket, az eredeti gondolkodóktól úgy féltek, mint ördög a szenteltvíztől. A külső fenyegetettség miatt még a becsületes emberek is elfogadták, hogy be kell állni a sorba, de már évtizedek óta nem mer senki sem ellentmondani a rendszernek, nehogy a polipok szekértolójává váljon. Minden eredeti gondolat hazaárulással volt egyenértékű.  Ha tíz évvel később támadtak volna meg minket a polipok, már nem lett volna senki sem, aki a haditanácsban az „igenis uramon” kívül bármit is tudott volna mondani.

– Azt hiszem, fiam, kezdem megérteni, miért foglal el olyan előkelő helyet mind a polipok,mint az emberek halállistáján…

– Az ön szájából ez, Elnök Úr, megtiszteltetésnek hangzik.

– Fiam, nem mi akartuk, hogy ilyen legyen ez a világ…

– De mi fogadtuk el, hogy ilyen lehet.

– Visszakívánná az anarchiát?

– Uram, én anno, a rendszerváltás előtt koloniális tisztségviselő voltam, a polipok szolgálatában. A függetlenség visszaszerzése óta láttam, hogy ez sem jobb. Mert most mi magunk építjük ki azt a bürokratikus rendet, ami ugyanúgy gúzsba köti az egyéni kezdeményezőkészséget, mint anno a megszállók.

– Veszélyes dolgokat mond, Péter, ez már-már hazaárulás.

– Uram, egy halálraítélttől ne várjon el tisztelettudást.

– Komolyan úgy gondolja, hogy az emberek vágynak arra a szabadságra, amiről itt szónokolt?

– Azt hiszem, nem. Csak rövid időt töltöttem a földön, mióta megérkeztem a gyarmatról, de kételyeim támadtak, hogy ezért a civilizációért, ahol az a legfontosabb kérdés, hogy trendi-e harmadik mellett varratni magura a nőknek, érdemes-e még bármit is feláldozni.

– Maga mégis képes lett volna ezért feláldozni az életét. Ennyire fontos önnek a patriotizmus?

– Igen, Uram. Mert láttam a katonáimat, hogyan készülnek fel a harcra. Láttam, hogy ők képesek feláldozni mindenüket ezért a rothadásban lévő közösségért, amit emberiségnek neveznek. És én sem tudtam mást tenni.

– Fiam, azt hiszem, önből nem lenne jó politikus. Maga még őszintén hisz azokban a lózungokban, amit mi nap, mint nap kimondunk a médiában.

– Ahogy ön sem igazi politikus, Uram.

Az elnök kérdőn nézett rám: – Hogy magamat ismételjem: hogy érti?

– Ha nem hinne ön is ezekben, akkor nem jött volna ide. Talán akkor sem engedné, hogy kivégezzenek, de nem adna kitüntetést és nem tűrné el, hogy ilyeneket mondjak. Uram, ön nem való elnöknek.

Az öregúr kihúzta magát:

– Azt hiszem, még nem kaptam ekkora dicséretet életemben. Mennem kell, majd Ben elmondja a többit.

 

Amikor magunkra maradtunk, Ben a zubbonya zsebéből elővett egy laposüveget.

– No, most már igazán van mire koccintanunk!

– Hogyhogy? Megtörtént az a titokzatos harmadik lépés is?

– Igen, most már elmondhatom. A titkosszolgálat most jelentette: Wadlaboo kormánya megbukott.

– Ezt hogyan intézted el? – hüledeztem.

– Nagyon egyszerű. Tudtam, hogy a polipokat legfeljebb feltartóztatni tudjuk. A tervemhez egyetlen győzelemre volt szükségem, egy akkora győzelemre, ami nem túl véres, de megalázó a számukra. Az Európa éppen megfelelt a célnak. Nem túl jelentős bázis, pár ócska csatahajóval… Tudtam, hogy a Galaxiánus Birodalom nem engedheti meg magának, hogy egy perifériális naprendszer kekeckedjék velük, bosszút fognak állni, de azt hitték, mi is olyanok vagyunk, mint ők és az utolsó csepp vérünkig védelmezni fogjuk a megszerzett birtokot.

– Én azt hiszem, ezt tettem volna… Annyit magyaráztad, hogy milyen fontos ez a bázis.

– Épp ezért nem mondtam el neked a tervemet. Mielőtt még megjelent volna a flottájuk a Naprendszer határában, már ott volt az asztalukon az ajánlatunk, ami a vereség beismerése volt: visszaadjuk a megszerzett területeket. Wadlaboo nagyon boldog volt, hisz egy atomlövés nélkül megszerezte azt, amit egy hosszúnak ígérkező és éppen ezért kínos csetepatéban tudott volna csak elfoglalni. Látszólag ő győzött, mi meg veszítettünk.

– Akkor mégis, mibe bukott bele?

– Egy apróságba. Hogy a vereség után mi úgy viselkedtünk, mint aki győzött. A polip katonai lobbi ezt nem tudta elviselni. Már azt is furcsállták, hogy leültek tárgyalni velünk, de ezt még valahogy megúszta, ahogy a békeszerződés aláírását is, de azt már nem, hogy mi a tőlük zsákmányolt flottával, amit valójában ócskavas áron vettünk meg a titkos záradék szerint, parádézunk… A Galaxiánus Hadsereg fellázadt, ezért a kormányuknak buknia kellett.

Nos, ennyit a galaktikus politikáról.  Rólad akkor még annyit: ha meg van az új személyazonosságod, a kereskedelmi flottánál kapsz egy első tiszti beosztást. Most, hogy helyreáll a béke, kiépül a kereskedelmünk az egész galaxisban, ezek a törékeny hajók nagyobb erőt fognak képviselni, mint a polipok rombolói. És ki tudja… Talán találunk még lakható bolygókat, ahol új kolóniákat hozhatunk létre, meg tudunk erősödni annyira, hogy már ne tudjanak egy csapással elsodorni minket. Mint első tisztet beosztanak egy kiállhatatlan nőszemély mellé, aki viszont első osztályú kapitány. Nem számít, hogy milyen üzleteket köttök, csak az, hogy találj nekünk egy bolygót, vagy többet, ahol gyökeret tudunk vetni.

Egy pillanatig elgondolkoztam.

– Azt hiszem, a Föld olyan bolygó, amit távolabbról könnyebb szeretni. Vállalom. De van még egy dolog, amit nem értek.

– Mit?

– Rendben, hogy Wadlaboo már nem fog háborút indítani ellenünk, s talán, ha megerősödünk, már nem is lesz lehetősége erre. De ha a katonai lobbinak volt ereje arra, hogy megbuktassa, mint pacifistát, akkor ahhoz is van ereje, hogy egy újabb őrültet rakjanak a helyére, aki egy új és győztes csapással biztosítja be a helyét. Ami után nem marad semmi sem az emberiségből.

Ben elégedetten elvigyorodott és önző módon kiitta a maradék piát.

– Hát nem érted? Ez benne a legszebb. Az új elnök látszólag nagyon harcias lesz, veri majd a mellét, vagy azt, amit a polipok szoktak, de még egyszer nem mer megtámadni minket, nem csak azért, mert komolyan veszi a blöffünket, hogy erősek vagyunk, hanem azért is, mert tudja, hogy az elődje ebbe bukott bele… És, ne felejtsd el, már van flottánk is. Pár év, fekete-anyag hajtóművekkel szereljük fel, az ágyúkhoz új generátorokat adunk, megakadnánk a torkukon, ha újra próbálkoznának. Akkor már nem csak blöffölünk.

– Ben…

– Tessék, Péter.

– Mondd, miért nem lettél politikus? Szemmel láthatóan te aztán tényleg ki tudod kapcsolni az erkölcsi érzékedet.

– Hm – gondolkodott el – elmagyaráztam már neked, mi is az a flexibilis moralitás? Tudod, amikor nem ragaszkodunk kicsinyesen az erkölcsi elveinkhez, ha valami nagy cél lebeg a szemünk előtt… Plusz rohadt gyáva vagyok, az emberiség üdve után az a legfontosabb célom, hogy életben maradjak. Veled ellentétben én nem örülnék annak, hogy felakasszanak.

S mivel hivatalosan még mindig halálraítélt voltam, rendeltem pár üveg pálinkát, hogy erre a nagy bölcsességre koccintani tudjunk.