Mennyből az angyal

Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon mi lehet a jobb: a kételkedő tudatlanság, vagy a nem várt bizonyosság? Mert ugyan jómagam az a fajta ember vagyok, aki arra vágyik, hogy kínzó, gyötrő kérdéseire válaszokat találjon, sokszor fizettem már olyan árat a tudásért, ami nem volt éppen kedvemre való. Nagyon sokszor nem is voltam hajlandó fizetni, hanem az ember legvégső menedékéhez nyúltam: homokba dugtam a fejem, hogy ne is lássam, ne is halljam a nyilvánvalót.

Azt a találkozást azonban még homokba dugott fejjel sem tudom elfelejteni. Azon az éjszakán a megdöbbentő, őrületes lidércnyomással felérő események igen nagy terhet róhattak az elmémre, amit csak fokozhatott a bor, a magány, a félelem, vagy simán egy évek óta alattomosan készülő elmebaj… De könnyű is lenne ezt hinni! És még hihetném is, ha nem lenne a kezemben egy olyan bizonyíték, ami napról napra a valóság falába veri a fejem, egészen addig a napig, amíg végleg el nem fogadom, hogy mindaz, amit átéltem, nem csak a fejemben zajlott le, és hogy valóban találkoztam és beszélgettem azzal a lénnyel.

Én, a hitetlen kutya!

Csendes, nyugodt, harapósan hideg éjszaka volt. Nyolcadik emeleti panellakásomban éppen az utolsó kortyokat szopogattam az üveg zweigeltből, és unottan kapcsolgattam a tévét, elsüllyedve egy puha fotelben. Soha nem tudtam feladni azt a hiú reményt, hogy egyszer majd találok valami nézhető műsort.

Igyekeztem kihasználni három nap magányomat, utána ugyanis jött a karácsony a hozzá társuló minden kellemetlenséggel: a nem kívánt vendégekkel, a pofavizittel, a lelketlen ajándékozással, a műmelegséggel, a „szeretettel”… A hideg rázott, ha csak belegondoltam.

A bor és a távfűtés jótékony hatása lassan elnehezítette a szemhéjamat, de kirángattam magam az álom hívogató karjaiból. Kibotorkáltam a konyhába, hogy kibontsak még egy üveget. Ha már ott voltam, akkor rá is gyújtottam. Kinyitottam az ablakot, és bódult élvezettel néztem, ahogy a decemberi hideg kiszippantja a szürke füstöt a sötét konyhából.

Puszta megszokásból szétnéztem az alattam elterülő állatkerten: a betonba zárt emberek tízezreinek otthont adó ferencvárosi lakótelep hódarás tömbjein. Néhol vadállatok acsarkodtak szabadságvágyukban, valahol egy láthatatlan autó kerekeinek fültépő csikorgása hasított az éjszakába.

Nagy magyar idill volt így az év vége felé.

Felnéztem a súlyos felhőkkel terhelt égre, amely valahol ott bujkált a főváros fénye mögött. Ez a szokásom abból az időből eredt, amikor vidéken laktam. Akkoriban a város fényorgiája nem akadályozott meg abban, hogy bármikor lássam az eget.

Nagyot sóhajtottam, és a hidegtől reszketve elnyomtam a csikket.

Távoli harangzúgás kondult a hideg falak között. Egyetlenegy. Hajnali egy óra volt.

Egy pillanatra rossz érzés borzongatott meg. A harang akár gyászindulót zengett volna, a szél pedig kóbor lélekként nyüszített a bérházak labirintusában. A kezem megdermedt a mozdulat közben, és megremegtem egy kicsit. Eszembe jutott, hogy már december 21-e van. A maja időszámítás szerint ezzel a dátummal véget ér a „Régi Kor”, a sok okos szerint pedig eljön a Világvége, az Istenek Alkonya, és kinyír minket a végítélet, avagy az Isten nagy-nagy szeretete.

Bevallom, egy pillanatra a frász jött rám, hiába nevettem korábban az egészen. A magány pillanata, a téli éjszaka és az alkohol azonban felébreszthette bennem a primitív halálfélelmet.

Egy szívdobbanásig tartott az egész, majd széttörtem az elmémre telepedett béklyókat. Egy óra eltelt, és még nem történt semmi. Nem is fog, nyugtatgattam magam. Becsuktam az ablakot… és lefagytam.

Nem tudom máshogy elmondani, csak ahogyan történt: iszonyatos recsegés hallatszott, mintha magát a világűrt hasítaná ketté valami irgalmatlan kéz, és az égbolt meghasadt. A magasból áradó fény, amely valósággal elnyomta Budapest hiú sugarát, távolinak tűnt, mégis égette a szemem, amikor véletlenül belenéztem.

Ebben a pillanatban megremegett a föld, és én belekapaszkodtam az ablak-kilincsbe. Elárvultan lógtam róla, mint egy rakás szerencsétlenség. S miközben a szemem előtt még mindig színes karikák táncoltak iszonyodva néztem a vonagló tömböket, amik között, pontosan a mi panelünk előtt, megnyílt a parkoló. Egy pillanat alatt vörösen izzó, pokoli látomássá – hatalmas üreggé változott, ami készen állt arra, hogy elnyelje a világot.

Ebben a szörnyűséges pillanatban még az sem zavart, hogy bortól telített hólyagom nem bírta az idegfeszültséget, és a vizeletem meleg patakként csorgott le a lábamon. Vannak olyan helyzetek, amikor a szégyenérzet eltörpül a rettegés mellett.

Gyerekkori hittanórák emlékei borították el az elmémet. Az állat és a lélek nyüszítése végül egy rettenetes ordításban tört ki belőlem, amikor a tudat megadta magát a valóság előtt, és hinni kezdett mindabban, amit a felnőtt ember gőgje egészen addig a napig megtagadott tőle.

Szárnyas lények sokasága özönlött ki a fényből, és egy szívdobbanás alatt a lakótelepen termett. Úgy röpdöstek, mint egy hatalmas, dühös méhraj. Tátva maradt szám csak még jobban kinyílt, artikulátlan ordításom pedig felerősödött, amikor az egyik lény kiszemelt magának. Bele sem gondolhattam abba, hogy vajon mi következhet, mert a következő pillanatban már előttem lebegett.

Soha nem fogom elfelejteni fényes szárnyait és hófehér egyenruháját, amiben úgy nézett ki, mint egy amerikai tengerészgyalogos és egy chippendale fiú keveréke. A fejét lángoló glória övezte, jobbjában pedig ragyogó pengét tartott. Termetre akkora volt, mint egy megtermett kosaras, a szárnyak ennek ellenére úgy tartották a hatalmas testet, mintha tollpihe lenne.

A legrosszabb azonban a szeme volt: írisz nélküli, csillogó tekintete úgy tapadt rám, mintha fel akarna falni. Pillantása a lelkem legmélyére hatolt, megerőszakolt, és minden titkomat előráncigálta.

Hirtelen nyomasztó súllyal telepedett rám minden üveg bor, amit megittam, minden cigi, amit elszívtam, minden nő, akivel csupán szexuális örömszerzés miatt voltam együtt. Más megvilágításba kerültek istentagadó gondolataim, a keresztényeket gúnyoló, megvető szavaim, a Biblia kritikai vizsgálata, aminek eredményeit borgőzös tivornyákon oly szívesen osztottam meg a barátaimmal. Az egész életem bűnben égve, részegen imbolygott felettem, és készen állt arra, hogy maga alá temessen.

Könyörögtem, imádkoztam, magyarázkodtam, a kezeimet tördeltem, és mindent megígértem, ha békén hagynak és megbocsátanak most az egyszer! Megalázott, porban kúszó lényem azonban a következő hihetetlen mondatot hallotta az angyal szájából:

– Káes-911-544-677-22 negatív.

Úgy hangzott, mint egy katona jelentése. Ennyi volt csupán, és a fénylény elsuhant az ablakom elől.

Megkönnyebbültem. Először összehánytam az ablakpárkányt, majd elgyengült lábaim nem bírták tovább a testemet. Térdre rogytam, sírtam és öklendeztem egyszerre.

Végtelennek tűnő pillanatok után végül atomjaira hullott elmém elkezdte összerakni magát, és röhögni kezdtem, amikor felidéztem, mennyiből állt a könyörgés, rimánkodás és ima.

– Eee… ööö… óó… Az istenit! – Ennyire voltam képes.

Szíve markoló sikítás rántott vissza a valóságba. Óvatosan felhúztam magam a párkányig, és meglapulva kinéztem az ablakon.

A legrosszabb rémálmom vált valóra. Az égi horda embereket rántott ki a lakásokból, és úgy, ahogy voltak, behajította őket a lángoló pokolba. Átkozódó, rimánkodó, imádkozó, de leginkább csak sikító, ordító, üvöltő és vonító testek hánytak bukfenceket a levegőben, hogy egy pillanattal később elnyelje őket a vörösen ásító hasadék. A szomszéd Juci nénit, a legájtatosabb és legrosszindulatúbb nőszemélyt, akivel valaha összehozott az élet, éppen az én angyalom cipelte magával. Juci néni nem könnyen adhatta meg magát, mert igen bizarr pózban, a bokájánál fogva szállították leendő otthona felé – nagyon úgy tűnt, hogy az asztal alól rángatták elő. Otthonkája a fejére borult, látni lehetett vastag bugyogóját és dagadt lábait. Visítása a legutóbbi disznótort juttatta az eszembe: a derék jószág adott ki ilyen hangot, miközben a hóhér bárdja alá vonszoltuk.

Soha nem szerettem az öreglányt, ezért a lelkem egyik fele örült a látványnak. Sokszor küldtem gondolatban az ördög kezére a vénasszonyt. Úgy gondoltam, hogy ha a poklot nem is, de a purgatóriumot megérdemli, hogy csak egy kicsit visszakapjon abból, amit másoknak adott.

Az isteni igazságszolgáltatás durvasága és gyorsasága azonban megdöbbentett. Gyermeki fantáziám, ami a hittanórákból táplálkozott, az Utolsó Ítélet Napjára hatalmas, fénylő épületet emelt, amelynek emelvényén Krisztus és az apostolok ülnek, az emberek pedig eléjük járulva elmondhatják, ki-mit-miért tett, és a Legfelsőbb Bíróság majd ezek alapján dönt.

Nesze neked, gyermeki fantázia!

A náci Einsatzgruppék jutottak az eszembe, miközben iszonyattal telítve bámultam az angyalok hideg, precíz és gyors munkáját. Ki tudja, milyen módon ítélkeztek, de minden gyorsan történt: meg-megálltak egy ember előtt, egy pillanatig nézték, azután vagy elkapták, vagy békén hagyták. A Rögtönítélő Bíróság vagy felmentő ítéletet hozott, vagy kivégző osztaggá alakult.

Nem teketóriáztak!

De aztán meg minek is? Az Újszövetségben is megmondta Krisztus, hogy a Végítélet úgy jön majd, mint egy tolvaj az éj leple alatt. Mindenki tette fel volt jegyezve az Égi Könyvben, ezért nem volt szükség hosszadalmas tárgyalásra.

Csakhamar undorom lett a szörnyűségtől, ráadásul a telítettség jó adag értet-lenséggel keveredett. Egyre csak az a kérdés zakatolt a fejemben, hogy engem miért nem? Miért hagyott békén az angyal, amikor a hitemet megtagadva, bűnt bűnre halmozva éltem eddigi rövidke kis életemben, és majdnem mindegyik parancsolatot megszegtem alig harminc év alatt?

Hirtelen belém nyilallt a frász: talán valami még rosszabb vár rám?

Visszanéztem a pokoli éjszakába – az embereket elnyelő lángörvényre, a rettegő tömegekre, a gyilkos angyalokra. Elhúztam a számat: itt a világ vége, lőttek a békés napoknak, egy élet istentagadása bukott meg az angyalok eljövetelével, ráadásul még az is kiderült, hogy az égben nem vagyok más, csak egy kódrendszer. Ezen kívül nedves volt a nadrágom, összehánytam a konyhát, odakint pedig szárnyas nácik parádéztak és gyilkolták az embereket.

Nem. Ennél rosszabb nem történhetett.

Nem tudom, mi jöhetett rám abban a pillanatban, amikor tudatosult bennem, hogy valóban eljött a Végítélet. Hirtelen belém nyilallt a sajnálat az öröklétig szenvedő lelkek miatt, és ez az események felett érzett értetlenségemmel keveredve érdekes elegyet hozott létre a lelkemben. A Szeretet Istenének pusztító angyalait nézve lassan térdre ereszkedtem, összekulcsoltam a kezeim, és alig hallhatóan motyogni kezdtem.

– Miért? Miért kell ennek történnie? Édes Istenem! Ha van válasz, amit gyarló emberi elmém felfoghat, kérlek, mondd el nekem!

Ezt az imát és az utána következő percek eseményeit senkinek nem meséltem el. Egyik részről a hiúságom nem engedte, hogy bevalljam a könyörgésem. Másik részről pedig maga a történet hihetetlen. Most, évekkel az események után, már le merem írni… Noha az eset még most is sok-sok kérdőjellel együtt villog a fejemben, és ha nem lenne az a bizonyos emlék, azt hiszem, magam is tagadnám, hogy mindez megesett velem.

Az imámat befejezve egyszerre csak azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül a konyhában. Olyan gyorsan pattantam  fel és pördültem meg, hogy még Van Damme is megirigyelhette volna. – Az asztal mellett egy magas, jóképű, szakállas alak állt ókori díszben, mint egy római caesar. A lényéből valami alig észrevehető fény sugárzott, szőrrel keretezett ajka furcsa mosolyra húzódott, miközben harcias mozdulatomat figyelte.

– Istenem…

Alig hallható nyögésemre kivillantotta ragyogó fogait.

– Azt azért nem, Káes-911-544-677-22. Jézus vagyok. A Krisztus.

Van az a teher, amit a hétköznapi elme már nem bír el. A racionalitásom megadta magát, és mintha hallottam volna, hogy kettétörik, mint korhadt faág a túl sok hó súlya alatt. Tisztában voltam azzal, hogy álmodok, és elhatároztam, hogy ha már álom, akkor kiélvezek minden pillanatot.

– Nem. Nem álmodsz.

A szakállas jelenés szavainak hallatán megvontam a vállam. Nem mindegy már? Így is annyira összekuszálódott a valóság és a valóság, hogy nem volt jelen-tősége a különbségtételnek.

– Megkínálnál egy pohár borral? – kérdezte Krisztus. – Kétezer éve nem ittam. Ott ugyanis, ahonnan jövök, nem mérnek ilyen kiváló nedűt.

Gépiesen elővettem egy poharat, és mindkettőnknek töltöttem. Krisztus alig palástolt élvezettel szopogatta a vörös italt.

– Mennyei Atyám! Mi ehhez képest a kánai mennyegzőn kimért lőre? Sokat javultak a borászaitok. Óh, most érzem csak, mennyire jó újra testet ölteni!

Láthatóan beszéltetni akart, én pedig csak azon gondolkoztam, mit is mondhatnék egy ilyen helyzetben?

– Ööö… – kezdtem, majd nagyot kortyoltam, hogy rendezzem a gondolataimat. – Hát… Nos, nagyon örülök annak, hogy eljöttél… vagyis köszönöm…

Igen elmés nyitás volt, Krisztus azonban csak legyintett.

– Nem kell izélgetni. Már annak idején megmondtam Simonnak is, hogy ha valaki segítségül hív, legyen zsidó vagy római, akkor eljövök. Megjelenek, ha szólítanak. Ezért vagyok. Ez a dolgom. Nem kell megköszönni.

Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy összeszedjem kósza gondolataimat.

– De neked most… nem kellene máshol lenned? Úgy értem itt a világvége, az angyalok dolgoznak, neked pedig ítélkezned kell… És ehelyett most itt vagy…

Krisztus elvigyorodott. Esküszöm, nagyon úgy tűnt, hogy élvezi a lazítást!

– Sokkal nagyobb hatalmam van, mint amit el tudsz képzelni. Egyszerre több helyen jelen tudok lenni. Az Idő és a Tér csupán illúzió.

– Aha… Akkor most tényleg itt vagy? És így nézel ki?

Okosabb kérdések nem jutottak az eszembe. Krisztus letette a poharát, és töltött magának még egy adaggal. Jól lekorholtam magam, amiért nem figyeltem oda jobban, de ő csak legyintett.

– Ne foglalkozz vele! Amúgy meg csak akkor nézek így ki, ha testet öltök 3D-ben. Kisülne a szemed és lefoszlana a hús a csontjaidról, ha önmagam teljes valójában megjelennék előtted. Interdimenzionális lény vagyok. Érted?

– Ja…

Természetesen nem értettem, de ezt nem kellett az orrára kötni.

Valószínűleg nélkülem is tisztában volt vele.

– Sokat kell még tanulnotok a világról, de ez jól van így. Lesz bőven időtők arra, hogy felfedezzétek a világegyetem nagy titkait.

Idő! Zavarodott elmém végre kapott egy mentőövet, amibe kapaszkodhatott. Már hogy lenne Időnk? Hiszen eljött az Apokalipszis!

Ebben a pillanatban Krisztus elkapta a tekintetem, és… Nos, hogy érthetően mondjam, megnyitott. Mintha kulcs lett volna, ami olyan zárat nyitott, amit soha nem láttam eddig. Sok-sok olyan réteg lefoszlott rólam, aminek a létezéséről nem is tudtam. Mintha a lényem legmélyére nézett volna, oda, ahová még az angyal sem jutott el.

Úgy tört elő belőlem a harag és a keserűség, mint vulkánból a láva. Valósággal dőltek belőlem az addig megfogalmazatlan szavak, amiket harmincegy év kételyei, kérdései és tapasztalatai égettek belém – nyakon öntve ennek a borzalmas éjszakának az élményével.

– De miért? Ez nem fair! Ez így nem jó! Ha Isten szeretet, akkor miért van végítélet? Ha Te szeretet vagy, akkor hogyan adhatsz parancsot arra, hogy pokolra kerüljön bárki, aki hibázott? Hiszen Isten teremtett minket kétkedőnek, rossznak, gyarlónak! Nem hiszem el, hogy el akarna minket pusztítani! Miért nem teremtett másnak, ha azt akarja, hogy mások legyünk? És mi a helyzet a vallásokkal? Melyiknek van igaza? Te most eljöttél, tehát kiderült, hogy létezik az Egy Keresztény Isten… De most akkor pokolra kerül sok-sok milliárd ember, aki másban hisz? Engem viszont akkor miért nem hajítottak bele a gödörbe? Nem is hittem benned! Istentagadó vagyok! Erre most eljössz hozzám, iszod a boromat… És mi ez a Káes-911-544-677-22? Nem egy statisztikai adat vagyok, a poklok kénköves fenekére! Ez így nem korrekt!

Úgy toporzékoltam, mint egy óvodás. Egészen belejöttem, és a végére teljesen felpörögtem. Csapkodtam, fenyegetőztem feneketlen dühömben, amíg ki nem jött belőlem minden. Mintha Krisztus lett volna a nagy ivó, aki kinyitotta az alaposan felrázott pezsgősüveget, amiből kirobbant a szénsavval telített ital.

Szavaim végeztével megtántorodtam. Le kellett ülnöm, hogy össze ne essek.

– Idd meg! – Krisztus a kezembe nyomta a poharat, és én egy hajtásra kiürítettem a tartalmát. Nem bor volt benne, hanem valami furcsa, édeskés, kellemesen frissítő ital. Egy pillanat alatt elűzte a fejemből a dühöt.

– Ugye, hogy jobb így? Kiengedted a haragot.

Igaza volt. Sokkal jobban éreztem magam, tehette bár a furcsa ital vagy a soha ki nem mondott szavak, amik eddig démonként kergettek és ijesztgettek az éj sötétjében.

– Nem adat vagy, Káes-911-544-677-22, csupán a lelkednek ezt a megtestesülését ezzel a számmal dokumentáljuk. A Teremtő – Aki egyébként nem keresztény, moszlim vagy zsidó, hanem Mindenek Teremtője – máshogyan nevez. Az, amit a nevednek hiszel, csak az emberi kódod. A kérdéseid és a haragod pedig teljesen jogos. Egyet azonban ne feledj: a Teremtőnek ezekhez a dolgokhoz semmi köze!

Felkaptam a fejem.

– Csodálkozol? Mindazt a sok sületlenséget, amivel teletömték a fejed, az emberek találták ki. Miért nem azokra haragszol, akikre kellene?

Megráztam a fejem.

– Mi az, hogy sületlenség? Hiszen az Apokalipszis itt van a nyakunkon…

Krisztus felhorkantott. (Komolyan elkezdett benne hatni a bor? Ha jól láttam, már a harmadik pohárral töltött magának!)

– Persze! Sötét lovasok, földre vetett Sátán meg a többi marhaság! Ugyan már! A maják meg láttak valami csillagmozgást, aztán kitalálták, hogy el fog jönni a világvége. Minden kultúra álma a jó győzelme a gonosz felett. Majd egyszer megfordul a világ kereke, és ami lent volt fentre kerül, ami fent volt lentre kerül… Álmodik a nyomor! Ugyanakkor ez most egy jó alkalom arra, hogy néhány barátommal rápirítsunk egy kicsit az emberiségre.

Döbbenten hallgattam Krisztust, aki fáradtan (!) lezöttyent egy másik székre, és láthatóan magába roskadt.

– Még te vagy felháborodva? Akkor mit mondjak én? Akkor mit mondjon a Tollas Kígyó, Mohamed, Buddha, vagy bárki közülünk, akik lejöttünk tanítani az emberiséget? Kiforgatták és megszűrték a szavainkat, meséket találtak ki hozzánk, aztán mire leírták mindazt, ami közszájon forgott, már alig volt valami köze ahhoz, ami történt.

Ezzel, persze, még nincs is semmi baj, hiszen jól ismertük az embereket! Ezt a gyarlóságot még meg lehet bocsátani. De azt…

Ökölbe szorult a keze, a szeme szikrákat szórt. Most valóban annak a Szigorú Bírónak tűnt, aki képes arra, hogy egy öröklétnyi szenvedésre kárhoztasson bárki emberfiát. Igyekeztem is összehúzni magam előtte.

Nagy levegőt vett, de azután csak kitört belőle:

– De az, hogy mi vagyunk a hivatkozási alap, egyszerűen tűrhetetlen! Érted? Gondolj bele a helyzetünkbe! Eljövünk, hogy emberséget, bölcsességet és szeretet tanítsunk, és néhány emberöltő múltán már a mi nevünkben gyilkoljátok egymást. Hidd el, minket nem érdekel, mit tesztek egymással, a természettel, a bolygóval. Ez a ti dolgotok, és nektek kell vállalni a következményeket is. Sem a Teremtőt, sem minket nem bántotok vele. De azzal, hogy mindezt a mi nevünkben teszitek… Hogy éreznéd magad, ha egy gyilkos a bíróságon arra hivatkozna, hogy te azt mondtad neki, hogy ezt kell tennie, és mindezt olyan sikeresen teszi, hogy nagyon sokan a végén téged akarnak elítélni? Hm? Egyszerűen tűrhetetlen! Évszázadokon keresztül nyeltünk, de végül elegünk lett belőle.

Úgy éreztem, hogy kezdem érteni. Végre az is megvilágosodott előttem, hogy engem miért nem száműztek a pokolra, ellenben a hívő Juci nénivel, aki folyton Krisztusra és az Istenre hivatkozott, miközben a dörgedelmeit szórta boldog-boldogtalanra, és senkit nem hagyott élni.

Teljes mértékben igazat kellett adnom Krisztusnak.

– Akkor most… teljes Apokalipszis van? – kérdeztem azzal a hangsúllyal, ami akkor szoktam használni, amikor azt akartam tudatni, hogy megértettem, miről van szó. Visszagondolva elég tudálékosnak tűnök a saját szememben.

– Így van. A keresztényekhez én jöttem el, a muszlimokhoz Mohamed, az indiánokhoz a Tollas Kígyó, keleten pedig Buddha és a hinduk Hármassága ítélkezik. Senki nem ússza meg azok közül, akik annyira felemelték a saját személyüket, hogy ki merték jelenteni: ők tudják, mit akarunk, vagy akár mit akar az Isten, és ezzel a hivatkozási alappal mások ellen cselekedtek. Csak az istenkáromlókat büntetjük meg – az igazi istenkáromlókat!

– Akkor most… ennyi? Ezzel vége? Ők a pokolban, mi meg élünk tovább?

– Hülyéskedsz? Nem vagyunk gyilkosok, ostobák meg végképp nem. Ne magadból indulj ki, ember! Szeretetet és megbocsátást hirdettünk, hogyan cselekedhetnénk a tanításunk ellen? Nem. Ez csak egy kis, hogy is mondjam, ijesztgetés. Hidd el, néhány óra a pokolban felér egy örökléttel! Reggel mindenkit kiengedünk, miután megtudták, miért is kerültek a tűzre. Lesz min gondolkozniuk!

Összecsapta a tenyerét, és nagy lendülettel felállt. Megingott a mozdulat közben. Felmordult.

– A francba! Teljesen legyengít ez az emberi test!

Nagy levegőt vett, kiegyenesedett, és mire végzett, már el is illant belőle a pia minden hatása. Tiszta, csillogó szemmel nézett rám.

– Nos, hogy vagy, Káes-911-544-677-22? Megkaptad a válaszokat a kérdéseidre?

A gyors váltástól összezavarodva felálltam, valamiért mégis nyugodtabb voltam, mint néhány perccel ezelőtt.

– Igen… Azt hiszem, igen.

– Ennek igazán örülök. Mindig jó érzés, ha valakiben a kételyek félelme átadja a helyét a tudás bizonyosságának. Nos… Isten veled!

– Veled is… – mondtam, de mire feleszméltem volna, már nem volt sehol.

Úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Én pedig egyedül maradtam egy fél üveg borral.

Juci néni valóban megváltozott. Olyan rettegés vésődött az ábrázatára, hogy alig bírtam megállni röhögés nélkül, amikor csak összefutottunk. Soha többé nem átkozódott, amikor hajnalig beszélgettünk és iszogattunk a barátaimmal.

De nem csak az öreglány változott meg. Valahogy mindannyian mások lettünk. A hívők tudást kaptak, a hitetlenek pedig hitet… És ez a jelenség alaposan felkavarta az alapállapotot. Egyeseknek katasztrófát jelentett, másoknak (mint nekem is) varázslatos, nem várt bizonyosságot.

Lehet, hogy időleges csupán a változás, és ezt a karácsonyt is elfelejtjük majd, mint ahogyan megfeledkeztünk a Krisztus, a Buddha és a többiek eredeti szavairól is. Néhány generáció után ezeken a meséken is nevetni fognak a fiatalok, és újra egymás torkának esünk holmi Isteni Küldöttekre hivatkozva.

De ez már legyen az utódok dolga.

Úgyhogy végül eljött az Apokalipszis, majd távozott is. Csak a nyomát hagyta bennünk.

Nekem azonban maradt egy titkos emlékem, egy bizonyítékom arra, hogy Krisztus nálam járt azon az éjjelen, és ez a bizonyíték rángatja ki mindig a fejem a homokból. Méghozzá az üveg bor, amiből ivott. Soha nem pempősödött meg, ráadásul bármennyit töltöttem, soha nem fogyott ki belőle a nedű, ami valami furcsa, kellemes mellékízt kapott, és amiből csak nagyon ritkán kínálom meg a barátaimat. Ők pedig hiába kérdezgetik, honnan szereztem. Magam is hitetlenkedve, kétkedve mosolygok, amikor a kezem ügyébe kerül az üveg, mert eszembe jut az a felejthetetlen éjszaka, amikor az interdimenzionális Krisztus, aki 3D-alakot öltött a kérésemre, az én boromat iszogatta, míg végül megrészegülve kifakadt egy ember előtt, és csodálatos, ugyanakkor szörnyű titkokat osztott meg vele.