Lelystad alszik

1.

Nézem a színházat, várom, hogy mikor emelkedik már fel. Beindulnak a hajtóművek, és a narancsszínű alkotmány itt hagyja ezt a narancsszínű országot.

Ma éjjel minden olyan álomszerű, miért ne repülhetne el egy színház? Amúgy is határozottan valamiféle űrhajóra emlékeztet. Viszont nem csak narancs a színe, ha az ember jól megnézi – a lényeg, hogy mindenképpen szokatlan látvány.

Padokkal ugyanakkor nem látták el valami jól a környéket, én is csak támaszkodom itt, egy nagy, fekete, kényelmetlen kerékpártartó fémvázra. Rengeteg akad belőlük, négy sorban sűrűn egymás mellett… ahhoz túl sűrűn, hogy az Agorahof1 alkalmas legyen helyszínnek egy olimpiai gátfutó-számhoz. Mindegy, nekem először ez jutott róluk eszembe.

Fogalmam sincs, mióta dőlök neki a hideg vasnak és bámulom ezt a valószínűtlen épületet. Időnként elteker a közelben egy-egy kerékpáros. A legtöbb holland azonban már békésen húzza a lóbőrt, jó állampolgár módjára. Éjfél lehet, több is annál.

Én nem számítottam soha, sehol a „legtöbb” fogalma alá. Állampolgár sem vagyok, itt nem.

– Van Önnél mustár?

A mély női hang a hátam mögül őszintén meglep. Gyorsan fel akarok pattanni, de a hűvös fémvázon elzsibbadt hátsóm pár másodpercig meggátol a hirtelen mozdulatokban.

2.

Az Agoratheather, Lelystad színháza fiatal, ezt magáról a városról is elmondhatom, hiszen nincs ötven éves. A hollandok, akik legyőzték a tengert… Lecsapolták az öblöket, gátak mögé szorították a tengert, a víz helyén emeltek várost. „…azért a víz az úr.”

1967-ben alapították Lelystadot, Cornelis Lely, a nagy lecsapolás szellemi atyja után nevezték el. Az interneten böngészve akadtam rá a városra, mikor tervezgetni kezdtem, hol is képzelném el németalföldi életemet, hol telepednék le szívesen. Akkor valamiért logikusnak tűnt, hogy tiszta lapot egy szinte újszülött, romlottságtól mentes helyen kezdjek. Egy olyan városban, amelynek még nem volt ideje elkezdeni megrohadni.

3.

– Mustárt parancsol?

Fel sem fogtam, milyen beteges, hogy ezerötszáz kilométerre a szülőföldemtől annak ellenére az anyanyelvemen szól hozzám valaki, hogy meg se mukkantam egész idő alatt, mióta itt ácsorgok. Tehát az anyanyelvemen bonyolódtam vele beszélgetésbe.

Fiatal, türkiz kalapos nő, kalapja fitos orráig tartó árnyékot vet. Talán egykorú velem, karcsú és magas, nálam magasabb, nem mintha az ilyesmi zavaró lenne számomra. Mit akarhat ezzel a mustárral és egyébként is, feszengeni fogok, ha magáznom kell…

– Kedvelem a mustárt és nyugodtan tegezhet is.

Egy hot-dogot tart a kezében, ekkor veszem észre. Azt, hogy gyakorlatilag kitalálta a gondolataimat, csak később. Papírszalvéta vagy minden egyéb nélkül fogja azt a döglött dogot, bár a kezét biztos nem égeti, nem most vehette, órák óta semmi sincs nyitva.

Elegáns, türkiz színű (úgymond „dutch style”) öltözék, izgalmas dekoltázzsal. Túl finom az egész lénye ahhoz, hogy egyáltalán feltételezzem róla, hogy talponállóban hot-dogot vagy hamburgert töm magába. A gyepet nézi, mióta megszólított, ezt értelemszerűen furcsállom.

Megtörlöm a kezem a sebtében előkapott zsebkendőbe (mindig van nálam), majd felé nyújtom.

– Köszönöm…. Hát szervusz! A nevem…

– Neked is olyan fontosak a nevek? – Látom, hogy enyhén lefelé görbül a szája, érzékelhető a csalódottsága. Zavartan visszahúzom a barátilag adott jobbot. E percben tort ül bennem a bizalmatlanság.

– Tulajdonképpen nem. Honnan tudtad, hogy… egy helyről jövünk? Követtél talán egy ideje? Nem adtam semmi jelét.

Most határozottan elmosolyodik.

– Mi nem egy helyről jövünk, ebben biztos lehetsz.

A szemeit még mindig nem látom. Majdcsak felszegi a fejét egyszer.

– Ugye azért érthető a csodálkozásom? A rendes holland emberek már alszanak vagy épp hazafelé bicikliznek, én itt teljes magányomban csodálom ezt a…

– …az űrhajót? Érdekes modell valóban, épp ezt keresem.

Ha eddig olyan benyomást kelthettem, mint a sült hal – hollandul úgy mondják, lekkenbek, azaz finom falat – akkor milyen képet vághatok most?

4.

Éreztem, ahogy húz le a mocsár. Éreztem a bűzét, szabadulni akartam. Nehéz volt boldogulni, pedig felületesen szemlélve nem volt rossz az élet. Ahhoz hasonlítanám, mikor a középkorban lassan adagolták a mérget az uralkodónak a trónjára törő kisebb hatalmasok, a szolganépség vagy épp a saját családja, és a koronás fő már kezdett rádöbbenni, hat a szer, a folyamat visszafordíthatatlan.

Röviden: erősödött bennem a döntés, itt ha nem is a trónom, ha nem is az életem, de az álmaim veszélyben forognak – bár az utóbbi kettő hajlamos nálam egybemosódni –, ezért hát elhagyom a szülőföldet, szerencsét próbálok máshol, ahogy oly sokan mások is tették. Örök kétkedőként persze nehéz legyűrni a gondolatot – ha nem találom meg a számításom és kulloghatok vissza, a tükörbe nézés nem okoz-e problémát ezután?

5.

– Dijoni? Kitűnő.

Elismeréssel adóztam a blúza alól előhúzott kis mustáros üvegnek. Igazából az ő személyének és a mutatványnak szólt. Úgy tűnik, az, hogy eredetileg ő kért mustárt tőlem, csak valamiféle ürügy volt, prímán kiszolgálja magát. Mi akadhat még a tarsolyában?

– A kedvencem. – mosolyodik el. Kínálja a hot dogot, melyen gondosan oszlatott el a másodperc törtrésze alatt némi dijonit az ujjaival. Felém nyújtja, én beleharapok – ennyi erővel haraphatnék élő skorpióba vagy mérges gömbhalba is, hiszen a csábos hölgy lehet akár Lucrezia Borgia elvbarátnője is.

– Ez a harmónia… – a nő mélyet szippant az éjszaka és a dijoni mustár illatából, majd ő is majszol egy kicsit. Próbálok a szemébe sandítani, de mintha a kalap karimája alá semmilyen szögből nem lehetne belátni. Örülnék, ha hirtelen valaki megjelenne egy böszme nagy reflektorral.

– Való igaz – terelem a figyelmét eközben – bár a helybeli rántott tőkehalat többre értékelem. A vacsorád amerikai kaja.

Legyint egyet.

– A mustárhoz nincs fogható. A mustárom, a vacsorám, a vacsora helyszíne, a partnerem mind más országból való, így színes az élet. Kedvelem ezt.

Az Agorahof most már teljesen kihalt, ketten vagyunk és mintha szikrák pattognának a levegőben az arca előtt. A beszélgetés, ha annak lehet egyáltalán nevezni, ártalmatlan, ő viszont nem az. Ugyanarra a fémvázra támaszkodunk, ha vágja is a tenyerem, nem hat meg különösebben.

– Hogy értetted azt, hogy talán épp ezt az űrhajót keresed? – Fogja a kezemet, abban a pillanatban, hogy ez feltűnik, mert nem tűnik fel rögtön, mert az övé olyan könnyű és légies, súlytalan, szóval a felismerés pillanatában hátra is ugrom egy csöppet. – Mennyire nem vagy idevalósi?

– Hagyom, hogy kitaláld. – Hangja bársonyos, ám mégis hűvös, nem evilági.

6.

Miért Hollandia? Jártam ott néhányszor, nem veszek vele zsákbamacskát. Kedvesek az emberek (nagyon fontos!), még inkább azok, ha legalább szemernyit megtanulja a látogató a nyelvüket. Fütyörészve ad jegyet a buszsofőr – már ha nincs chipkártyánk a közlekedéshez, általános, hogy munka közben énekelnek, mosolyognak a népek, a nagy általános levertség után úgy hittem, épp erre lesz szükségem.

Nem a coffee shop-ok téglasűrűségű levegőben ülő, marihuánától bódult közönsége, nem a kirakatokban magukat illegető fizetős leányzók harisnyatartós combjai vonzottak ide, de nem is a tulipánrengeteg. A sajtok, a sajtok más lapra tartoznak, itt könnyebben elhiszem azt is, hogy sajtból van a Hold.

Na meg a temérdek zöld, a kicsattanóan üde lapályok – pedig eredetileg dombvidéki gyerek volnék, megrendít a végtelen síkságok alapvetően unalmas látványa. A döntő mindenképpen a hozzáállás volt, a holland emberek mentalitása. Megfogott és kész.

Mégis hatalmába kerített a magány, kevéssel megérkezésem után.

7.

– De nem csak a mustár miatt jöttél ide, ugye?

Az eddigieknél terjedelmesebb válaszra számítok, szerencsére nem kell csalódnom. A kalap még mindig a helyén, de a nyelv megered.

– Nem, én hivatásos utazó vagyok, bejárom a mindenséget. Sok mindenre képes vagyok, jól gondoltad. – A kerékpártároló vázakra, a csúf kis fekete gátakra mutat, erre azok a miénk kivételével mind kiugrálnak a betonból, egymás tetején egyensúlyozva tornyot formáznak, majd visszapattognak a helyükre, mindezt egy hang nélkül.

– Egyáltalán minek is beszélgetünk? Olvasol az agyamban! – fortyanok fel, kimondva a már jó ideje nyilvánvalót.

– Te viszont nem. – Csábos mosoly villantva folytatja. – Megnézem, megkóstolom, megérintem, meghallgatom, megszagolom, megszerzem, ami érdekel. Az érzékelés olyan területei is nyitva állnak számomra, melyről legfeljebb álmodhatsz. Ha elunom magam, továbbállok, mindenhol vannak hajók. De vannak szabályok is.

– Szabályok. Mit neked szabályok?!

– A szervezetem része egy ellenőr-program, ha súlyosan vétek a Turizmus Törvénye ellen, a program közbelép, ilyenkor egy ideig nem használhatom teljes körűen valamelyik érzékemet. Egy korábbi hibám miatt a Földön nem nézhetek senki szemébe… – Keresi a szavakat, nahát, azt hittem, hideg, számító és mindent tud. – Ó, itt illik nálatok azt mondani, sajnálom.

– Hát még én hogy sajnálom!

Felnevet, a nevetése leírhatatlan dallam. Bajban vagyok?

– Egyébként meg is vakulnál, ha szemeznénk, hidd el, jobb ez így neked.

Közelebb hajol, egyik kezével megszorítja a kalapja szélét, a másikkal a számba tolja az utolsó falat hot dogot. Az évszakhoz képest roppant hűvös szellő szaladgál a hátgerincemen. Csodát várok, földöntúlit, itt fog megesni az Agora űrhajója előtt.

8.

Az Agoratheather, Lelystad színháza kívülről narancssárga, belső terei fehérben és rózsaszínben pompáznak, ám a színházterem vörös, mint a vér. Furcsa, de mindezek után nem tartom elképzelhetetlennek, amint ez a mindenhol ismerősen mozgó, mégis feltűnően nem ide tartozó nő egy kézmozdulatával vezérlővé alakítja a színháztermet.

9.

Megtörténik, meg fog történni. A csók és a csoda. Bármi lehet ebből, szemem csukva. Ajkával közelít, nem állok ellen, a számban némi étel, még le kell gyorsan nyelnem. Áram fut át rajtam, az érzés, az hallatlan, bensőm forró, mint a katlan.

Szemem nyílik, ő már nincs ott. Lágyan lép a gyepre, a színház felé egyre. Stadionok reflektoraihoz méltó fényáradat közepette tárul az ajtó, enyhe remegéssel fogadja őt az épület. A város csendes, a város alszik, ki tudja, meddig?

A dijonis üveg a kezemben, üres. Kiélvezem a mustáros csók ízét, amíg tart.

10.

– Mustáros csók, nahát!

Ez férfihang. Kinyitom a szemem, azonnal világos lesz minden. Az operátor hangja. Riadtan a falon függő órára nézek és méltatlankodva jegyzem meg:

– Lenne még három percem. És mi volt ez a „nahát”?

Az operátor észbe kap, a plexiüveg mögött eszeveszett kapkodásba kezd. Kapkodjon is a pénzemért.

– Elnézést, persze, uram. Három perc, intézem máris, ha még ragaszkodik hozzá. – Hangjából részben csalódottság érződik. – Bár én úgy látom, nem valószínű, hogy ez lesz a maga jövője.

Hűvös nyugalommal válaszolok.

– A három perc akkor is jár. Lehetőleg onnan, ahol abbahagytuk. Több kommentárt pedig nem kérek.

– Világos – mondja, bár biztos jókat élvezkedett azon, amit látott és előre örül, mennyi mindent fog még megfigyelni. Hacsak a kísérletet le nem állítják ezek után. – Kis idő kell, amíg újra bemelegszik a rendszer. Szokatlan amúgy, hogy korábban felébredt.

Sóhajtok, lehunyom a szemem és várok.

A döntésképtelenség – menjek, maradjak, megéri, nem éri – az juttatott ide. Csodálatos kísérlet, egy ígéretes felfedezés épp itt, mikor el akarom hagyni az országot. Jelzés lenne, hogy maradjak? Nem tudhattam, de kapóra jött a kísérlet – egy gép, a Futurumból Lehetséges Eseményeket Vetítő és Olvasó rendszer, röviden FLEVO, mely képeket, képfolyamokat villant fel és rögzít is a rá csatlakoztatott alany várható jövőjéből.

Többen éltek a gyanúperrel, hogy nem működhet ez, de a híradások szerint rövid távon (egy-két napra vagy hétre előre számolva) biztató eredmények születtek. A középtávú, egy-két éves előrevetítések kísérleteihez nyilvánosan toboroztak tesztalanyokat – pusztán a gép neve2 miatt is az elsők között jelentkeztem és lám, az elsők között hívtak be. Borsos árat kértek a gép használatáért – pedig valahol én teszek szívességet, micsoda hülyeség –, ráment az eddigi megtakarításaim jó része. Így nehezen lesz a FLEVO-ból tömegcikk, de hát nem is a pórnépnek szánják, gondolom.

Nem közöltem velük, hogy külföldre készülök, úgyis megmondja majd a jósmasina – már ha rendesen működik. Ha nem mutat ilyesmit, itt maradok és megvárom, lesz-e szép új világ ebből a helyből.

Az időtávot egy évre kértem, a tervezett jövőmet illetően mindenről hallgattam. Úgysem marad előttük titokban – természetesen aláírattak velem egy nyilatkozatot, amelynek az előállításához is épphogy csak az óvodai jelemre nem volt szükség, de hát ez mind a múlt vagy a jelen része. A nyilatkozat értelmében köteles leszek visszaigazolni számukra, mennyi valósul meg a felvett képanyagból. Ostoba vagyok. Habár szó sem volt arról, hogy ne hagyjam el a lakást, a várost, az országot, de talán figyelni, követni fognak, nesze neked nyugodt újrakezdés.

A hófehér szobában egy kényelmes ágyra fektettek, halántékomra és homlokomra rögzítették az érzékelőket, majd az operátor visszafelé kezdett számolni. Kaptam egy órát a jövőmben, ennek ígéretével szenderedtem el.

Három perc viszont még hiányzik, ragaszkodom hozzá, ha álom is és nem a jövő.

^{(  1} Az Agorahof Lelystad egyik központi tere, itt található az Agoratheather.